A berlini prostitúció magyar vetülete

Barátnőm, Kati hivatalos fordító és tolmács. Ilyen minőségében időnként igénybe veszi szolgálatait a rendőrség, de a bíróságok is. Pl. akkor, ha áruházi detektívek lopáson érnek egy magyar turistát és a rendőrség nem tud kommunikálni vele. Vagy egyéb kihágás, bűntett esetében, amikor a magyar vádlott, ill. tanú nem beszél megfelelő szinten németül.

Ha Katinak lennék, már rég könyvet írtam volna a sok kuriózumról, ill. elrettentő esetről. Némelyek tragikomikusak. Mint a 19 éves „Zsanetté”, akit az éjszakai főváros szívében illegális üzletszerű kéjelgés gyanújával szedtek össze a rendőrök. A gond nem az üzletszerű volt, nem is a kéjelgés, hanem az engedélyhiány. A lányt nagyobb baj nem éri, mint hogy kitoloncolják. Jelen esetben sem Zsanett érdekelte a rend őreit, hanem az őt és még több más magyar kéjhölgyet Berlinben feketén futtató honfitársi üzleti konzorcium. A rendőrség a lányokon keresztül akar eljutni a szervezett bűnözőkhöz, ami nem könnyű.

Egyrészt azért, mert a séma jól szervezett és olajozottan működik, de azért sem, mert a hölgyek – legalább is Zsanett esete erre utal – egyszerűen strukturált intellektusuk miatt nem bizonyulnak kielégítő információs forrásnak. Zsanett, pl. többek közt azt sem tudta, hogy mennyit keresett. Nem mintha szégyenlős lenne e kérdésben, hanem mert tényleg nem tudta. Ez nem vicc.

Hogy rövidre fogjam a szót: A stricik Magyarországról kocsival hozzák kéthetenként a német fővárosba a friss húst. Mindenkinek megvan a maga helye. Zsanettet esténként a Hotel Esplanade közelében tették ki, kezébe nyomván 10, azaz tíz gumit. (Ez a fejadag. A munkaidő során ennyit kell el/felhasználni.) Reggel begyűjtik szintén kocsival a lányokat, valamint a pénzt, majd elviszik őket egy városon kívüli lerobbant házba. Valamennyi pénzt (hogy mennyit, azt nem számolta) visszakapnak a fogalma sincs, összesen mennyi bekaszáltból, vallotta Zsanett. (Azért nem tudja, mert nem volt szüksége pénzre, lehetősége se nyílt költeni. Szabadon és a szabadban egy lépést sem tehetett munkaidőn kívül.) Magyarán a „szabadidő” estig őrzött kényszerpihenő némi pizza mellett, útlevél nélkül. Két hétig. Akkor zsupsz a kocsiba, vissza Magyarországra – és váltás.

A bűnüldöző szervek Zsanettnek nem sok hasznát vették. Fogalma sem volt, hogy a ház hol áll, kik a többiek, kik hozták, és ez Kati szerint nem tettetett butaság. Érdemben szinte semmit nem lehetett megtudni tőle. Csak annyit, hogy Jóskát már Ózdról ismerte. Persze, csak a keresztnevén. A hitetlenül néző rendőrök kétkedését szemmel láthatólag nem értette. Hogy-hogy?! Mégis, mi fenyegethetné? Persze, hogy volt bizalom, miért ne? Hát csak nagyobb a lehetőség itt, Európa szívében karriert csinálni, mint a munkanélküliekkel teli észak-magyar provinciában! Elmesélte még, hogy már 16 évesen az utcán, pontosabban az országúton állt. A német főváros egyértelműen szakmai előrelépés számára. Most, hogy elkapták, sajnos nem sikerült a nagy kiugrás. Egyelőre.

Noha a lányt szemmel láthatólag nem rázta meg különösebben lelkileg a dolog, barátnőm végül mégis megsajnálta. Adott neki egy farmert, egy pólót meg tornacipőt, hogy mégse „munkaruhában” kelljen felszállnia a MALÉV legközelebbi budapesti járatára, ahová a főváros a német adófizetők költségén repítette. Kati úgy véli, hogy az incidens ellenére hamarosan ismét lehet majd számítani Zsanett szolgáltatásaira Berlinben.