Konvenciók

„...mindenki azért tesz mindent, mert így szokás, mert megszólnák a többiek – de kik is? Hát az emberek. Olyanok, mint mi, akik esetleg hasonlóan gondolják. Csak talán ők sem mernek szólni. Mert vajon mit szólnánk hozzá – mi...” — Debreceni Katalin (a teljes írást lásd itt)

Istenem, milyen igaza van! Magam is így érzem és gyötrődöm. Szenvedek attól, hogy nem tudok felszabadulni az egyre terhesebbnek érzett kötelezettségek alól. Bár a megoldás kézenfekvő, az mégsem kizárólag csak elhatározás kérdése.

Nagy port kavartam féléve egy eszmefuttatásommal, amelyben leírtam, hogy a karácsony körüli konvenciókat hamisnak, kötelező jellegüket nyomasztónak érzem. Ezzel ugyan még nem sikerült megszabadulnom a tehertől, de a reakciók alapján sürgősen be kellett látnom, már az is szentségtörésnek számít, ha kétes érzéseimnek hangot adok. Magyarán nem olyan könnyű végetvetni a szokások hosszasan kellemetlen tradíciójának, szakítani a konvenciókkal.

Megvallom, más összefüggésben magam sem vagyok kivétel. Ezen éppen a fent idézett „Virrasztó” kapcsán gondolkodtam el. Erős ellenérzéssel tölt el, pl., ha valaki 54 évi, állítólag boldog házasság után özvegyen maradván gyorsan újranősül. A társadalmi elvárásoknak fittyet hányva mindezt nem csöndben teszi, hanem csinnadrattával. Nem titkolja felszabadultságát, valamint azt sem, hogy új választottjához fűződő kapcsolata tulajdonképpen nem új, hanem már 30 éves. Szakítván a keresztény polgári társadalom általa különben nagyra tartott normáival, a kapcsolat legalizálásával és a vonatkozó részletek utólagos publikussá tételével mintegy szankcionálni igyekszik több évtized így nyíltan bevallott poligámiáját. Ha pedig bevallott - az élet pedig már csak ilyen -, akkor az történelmi tény, vagyis valóság, tehát mint olyan, akceptálandó. Abban sem lát kivetnivalót, hogy új nejét beköltöztesse a legyőzött (értsd túlélt) vetélytárs lakásába, bútoraiba, miliőjébe. Az új feleségnek innentől az a feladata, hogy elődjét a helyben fellelhető eszköztár segítségével hiánytalanul pótolja. Egy főszereplős színjáték állandó kulisszák között, lecserélhető statisztákkal. Fokozott döbbenettel szemlélem, hogy a főhős az idő múlásával egyre inkább természetes állapotként éli meg ezt az egész környezetnek groteszk helyzetet. Mi több, elvárja a család, a rokonok, a baráti kör helyeslését. Tulajdonképpen szerencsés ember, mert le tudja rázni magáról a társadalmi konvenciókat. Nem fél attól, hogy megszólják.

Nem is szólnak, legalább is neki szembe nem, mert nem mernek szólni. Idős ember nagy autoritással, aki ez utóbbira mindig is nagy súlyt fektetett. Tisztelik bölcsességét, korát, társadalmi rangját, szellemét, a rangidős családfő nosztalgikus szerepét, a hagyományt stb. A séma működik. A többiek ugyanis nem mernek szakítani a társadalmi konvenciókkal. Én sem. Imígyen családi összejövetel, ünnepek, karácsony stb. – mint mindig. A résztvevők által tettetett családi, környezeti idill...

...„Sajnos legtöbb ilyen jellegű tettünk a képmutatóskodás csúcsát sejteti, mindenki azért tesz mindent, mert így szokás, mert megszólnák a többiek – de kik is? Hát az emberek. Olyanok, mint mi, akik esetleg hasonlóan gondolják. Csak talán ők sem mernek szólni. Mert vajon mit szólnánk hozzá – mi…”

Magam is így érzem és gyötrődöm. Szenvedek attól, hogy nem tudok felszabadulni az egyre terhesebbnek érzett kötelezettségek alól. Bár a megoldás kézenfekvő, az mégsem kizárólag csak elhatározás kérdése...