Berlini állatvilág
avagy
a „háziállat” fogalom mint bővülő kategória

Pablo, a harmadik szomszéd kandúrja már hosszabb idővel ezelőtt örökbefogadott bennünket. Talán így lehet legegyszerűbben kifejezni azt, hogy lassacskán és folyamatosan átköltözött hozzánk. Ugyan minden este/éjjel kitesszük a szűrét, de másnap ismét megjelenik, sőt, újabban mintha állandóan nálunk tartózkodna.

Pablo rosszul viseli a hőséget. Egyik árnyékból húzódik a másikba, de társaslényként mindig ott kíván lenni, ahol mi. Sajnos mi a munkanapot kenyérkereseti foglalkozásunk gyakorlása végett legtöbbször az irodában töltjük, amely a tetőtérben lévén ilyenkor a ház legmelegebb szintje. Pablo itt is megjelenik, ha a hűvösebb nappaliban kipihente magát. Szemrehányó nyávogással kívánja magára terelni a figyelmet. Ugyanígy szemrehányóan ül órákat – főleg reggelente - a bejárati ajtó előtt és várja, hogy valaki (mi vagy a munkatársaink, esetleg a takarítónő) beengedje. Már többször megmutattam neki, hogy hol a csengő, de nem használja. Lehet, hogy néma gyereknek anyja nem érti a szavát, viszont Pablo szó nélkül is tökéletesen eléri, hogy kitaláljuk vágyait és kiszolgáljuk. Zsófi szerint nagyon okos, beszélni is tudna, ha akarna. Miután azonban egyelőre enélkül is boldogul, úgy tűnik, továbbra sem kíván megszólalni. Röviden: akaratlanul szert tettünk egy háziállatra. Vagyis eddig azt hittük, hogy egyre.

Tegnap az esti 27 C°-nál, de már sötétben és nagymama petróleumlámpájának fénye mellett beszélgettünk a teraszon. Furcsa zörgésre lettünk figyelmesek. Egy sündisznó vonult át - engedély nélkül - felségterületünkön. Ha nem is akadályoztuk meg ebben a jogszerűtlen akcióban, legalább is szemügyre vettük a behatolót. Már amennyire a sötétben lehetett. A sünök ősi szokása szerint összegömbölyödve várta a fejleményeket. Mi szintén ősi szokás szerint vendégként kívántuk üdvözölni - egy szelet sonkával szimbolizálva békés szándékainkat. Az orrát egy idő után kidugta a tüskék közül, de a szívélyes kínálásra nem reagált. Majd egy idő múlva sarkonfordult és tovazörgött a kerítés és a terasz közti határsávon. Vélhetőleg a kert végén felhalmozott rőzsehalmaz alatt lakik.

Nem sokkal ezután - úgy tíz-féltizenegy lehetett - egy vaddisznó kocogott el a ház előtt az úttest közepén. Először sündisznó, majd vaddisznó. Hm. Kissé szokatlan ez a disznófelhozatal így szerda este. Zsófi elfogulatlanul érdeklődő lényként utánaeredt, hisz eddig csak az erdei rezervátumban látott vaddisznókat. A nyomkövető kopogó papucsa felidegesítette az esti sétáját végző állatot, így gyorsabbra vette lépteit. Zsófi lehúzta egy idő után a zajforrást a lábáról és ez megnyugtatóan hatott az ifjú terepszemlélőre. A kb. farkaskutya méretű - szekértők szerint mintegy egyéves - nyomon követett személy őszintén érdeklődő, kimondottan nyitott egyéniségnek bizonyult. A Zehntwerderweg-ről bekanyarodott a Gutachstrasse-ba, onnan a Nagolder Pfad-ra, majd a Horberstrasse-ra, míg így egy négyszöget bejárván végül ismét a házunk előtt visszakocogott a Fliess melletti természetvédelmi övezetbe.

Egy szembejövő késői kutyasétáltatót Zsófi figyelmeztetett a szokatlan közlekedőre, de az úr közölte, hogy már megszokta: tegnap reggel is találkozott vele. Vaddisznónk így kíváncsi ifjoncként egész aranyos. De jövőre már kétszer ekkora lesz. Akkor mit kell tenni, ha szembejön?

Ha már a berlini állatvilágnál tartunk: A soknapi kánikula miatt Zsófi úgy döntött, hogy ma reggel a napot úszással kezdi, amely tevékenységhez szívesen látna engem is. Ennek megfelelően ki is húzott 7.00-kor az ágyból. Előbb fürdőruhába, majd kocsiba vágtuk magunkat és egy gyönyörű erdei szakaszon keresztül kimentünk a tegeli tó partján lévő szabadstrandra. (Kb. 7-8 perc autóút tőlünk.) Már ekkor 25 C° volt, viszont munkanap lévén rajtunk kívül csak egy fiatal pár gyerekkel, két szóló férfi biciklivel, valamint egy hölgy kutyával vállalkozott a korai fürdésre. Homokpart, a víz átlátszóan tiszta, selymes és balatoni hőmérsékletű. Csend. A távolban láthatóak a tegeli repülőtérről felszálló gépek. A távolság miatt halkabban érzékelhető startzúgás a gépek távoztával és néhány percnyi késéssel hallható a vízparton. Az idillhez hozzájárulnak a velünk úszó hattyúk, szárcsák és vadkacsák. Halak csobbannak. Majd valami más is úszik: teste a vízben, feje, inkább az orra kint, kb. 30 cm hosszú. Egy pézsmapocok húz el kiegyensúlyozott mozdulatokkal a hattyúk mellett. Ránk se hederít. Szemmel láthatólag egyik sem zavarja a másik köreit. (Olyan szép ez a reggel, hogy már-már szinte giccses.)

Kimászván a vízből megállapítottuk, hogy az emberek nagyon rendetlenek. Miért nem a szemétkosárba dobják a maradékokat, miért melléje? De talán mégsem csak a kétlábú emlősök a hibásak – gondoltam kis idő múltán. Ugyanis az egyik szemétkosár szélén egy harkály csücsült, és mint a cséphadaró kapkodta ki és dobálta egyenként nagy ívben a földre a kosár tartalmát. Egy idő után már csak a nagy ívben volt látható, a piros-zöld hasú gyönyörű madár a mélyben kotorászott. Végül zsákmányra lelt és csőrében az ételmaradékkal felrepült a legközelebbi hárs lombjai közé. Mi pedig hazagurultunk. Ha marad a kánikula, holnap reggel ismétlés, ill. folyt. köv.

Szinte hihetetlen, hogy mindez Berlinben van!