Bankabszurd

avagy: Mit csinálok rosszul?!

Nem értem! Egyszerűen NEMÉÉÉRTEM!!!! Hogy ennyire zavaros lennék? Ennyire önmagamat megértetni képtelen? Már egészen megingott az önbizalmam, ami pedig ritka. Hiába vagyok közgazdász, meg cégtulaj, meg Kft-ügyv. ig., meg nemzetközi, meg quaestor, meg ..., hiába kezelek legalább tucatnyi különböző folyószámlát bel- és külföldön, mindez, úgy látszik, nem használ. Mégsem vagyok képes egyszerű bankügyletek lebonyolítására. Legalább is az ERSTE BANK Mammut-beli fiókjánál.

Hogy, hogy nem, de utóbbi időben képtelen vagyok elérni, hogy az általam kezelt egyesületi folyószámláról

a.) megtudjam, hogy mennyi pénzünk van
b.) a bank végrehajtsa az utasításaimat
c.) harmadik nekifutásra végre hozzájussak ahhoz a PIN-kódhoz, amivel a fentieket telefonon intézhetném
d.) ... már nem is tudom, még mit. Ja, hogy megértsem.

Nem volt ez mindig így. Akkoriban ugyanis, amikor az ERSTE Bank javaslatra és személyi okokból általam kiválasztott fiókja még a Margit körúton volt, szóval akkoriban még olyan ódivatú módi uralkodott, hogy az ügyfélszolgálatot ellátó bankárhölgy nemcsak értette a dolgát, hanem személyesen ismerte az ügyfeleket. Ha valamilyen formai hibát vett észre az átutalási megbízáson, pl., akkor felhívta a könyvelői irodát telefonon, ezt jelezte, majd nyomon követte a helyesbítés után a dolgot.

Ez az éra sajnos már a múlté. A kompetens hölgy otthagyta a bankot, a fiók pedig átköltözött a Mammut 2-be. Arra most nem pazarlom hosszasan a papírt, hogy miért tartom ezt ügyfélellenesnek. Itt csak annyit röviden, hogy most sokkal kisebb helyen, viszont állandó rádióreklámadó színvonalán és strandmegafon hangerősségével sugárzott zajártalomnak van a Mammut jóvoltából a kedves ügyfél kitéve, amely a bank szellőztetéstechnikai okokból folyton nyitott ajtaján beáramolva a financiális ügyintézés alatt sem szünetel. Mondjuk, nekem más a zenei ízlésem. Igazság szerint egyáltalán nem igénylem a zenét, semmilyen zenét, pénzügyi tranzakcióimhoz. De kit érdekel, hogy én mit igénylek?! Ez azonban egy másik írás témája.

Mármost hogy Berlinben élek, de több cég/egyesület folyószámláját kezelem Budapesten, valahogyan érintkeznem kell az ottani bankokkal. A kommunikáció telefaxon folyik. Még a kedves hölgy idejében kötöttem az ERSTE BANK-kal – akárcsak a többivel - megfelelő szerződést, amely garantálja, hogy elfogadják a megbízásaimat faxon. Berlinből pedig egy előbb általam megadott kód segítségével telefonon is érdeklődhettem a folyószámla állásáról. Eszerint éltünk néhány évig.

Ennek a szép világnak végeszakadt, amikor az ERSTE BANK Hungary átszervezte önmagát. Azóta minden tranzakciót csak a központ végez, a fióknál semmilyen döntés, de a pénztárin kívül tapasztalhatólag semmilyen nekem hasznos szolgáltatás sem folyik. A személyzet pedig gyakran cserélődő huszonévesekből áll. Némelyik naphosszat rágógumival a szájban. Akárhányszor érdeklődöm a szinte minden alkalommal nekem új munkatársak valamelyikénél, egy idő óta mindig visszakérdezik, hogy van-e egyáltalán faxos megállapodásom velük. Személyes ottjártamkor mintegy másfél éve mindkét ott vezetett számlára vonatkozóan megújíttatták ezt velem, mert a nyomtatványok, meg a szabályok változtak. Azóta azonban többször előfordult, hogy faxos megbízásaimat nem hajtották végre. De nem is jelezték, hogy valami nem stimmel.

Ezért is, meg egyáltalán, szívesebben venném a modernebb „electronic banking”-et. Bár már többször tettem kísérletet, az Online-szolgáltatásért a bank sajnos változatlanul 6.000,- Ft-ot kíván legombolni a folyószámla-tulajdonosról havonta azért, hogy az maga végezze el a banki munkatársak helyett a tranzakciót. (Összehasonlításként: Németországban ez ingyen van, sőt, akkor büntetnek költséggel, ha nem így csinálod.) Így tehát maradtunk a gyalog módszernél.

Kb. egy-másfél éve felsőbb utasításra a fiók nem adhat ki telefonon adatot, csak a telefonos személytelen központi ügyfélszolgálat. Ezt hívják „telebanking”-nek, amely segítségével – elvben – felvilágosítást kaphatok, ill. megbízásokat adhatok. Megvallom, konzervatív ember lévén nem kedvelem a telefonos átutalásokat. Jobban bízom az írásbeliségben. Ez a vesztem.

Miután a számlaállásról infót a fiók azóta kategorikusan megtagad, ráfanyalodtam a telebanking-re. (Sok kísérletem után derült ki véletlenül, hogy külföldről egy más számon hívható, mint ami az ismertetőn állt.) Nem jutottam azonban tovább, mert nincs kódom. Kértem persze ilyet félévvel korábban a fiókban és kaptam is mindenféle szerződést, arról másolatot, beüthettem magam a kívánt kódot, de mindezek a számok nem bizonyultak most kulcsnak a paradicsom ajtajához. Megtudtam, hogy nem ez az igazi kód, azt a bank központi rendszere generálja és 2 héten belül kiküldi a fióknak zárt borítékban. Ilyen nekem nem jött.

Tehát áprilisban ismételt kisérlet. Az egyik munkatárs közölte, hogy ezt csak úgy nem lehet, kell az útlevelem. Haza, majd vissza. Az egyik most éppen foglalt volt, a másik pedig megtette a szükséges és (akkor azt hittem) elégséges lépéseket – útlevél nélkül. Majd megkértem öcsémet, aki amúgy is gyakran jár ebbe a fiókba, hogy hozza el, ha megjött a boríték.

Két hét után jött a hír öcsémtől, hogy azt biz neki oda nem adják, csak nekem. Nem, az irodai címre sem küldik ki, csak személyesen. Meghatalmazás ment faxon a banknak, másolat az öcsémnek. Másnap újabb telefon: faxon nem jó, eredetiben, két tanúval aláírva. Fogcsikorgatva írtam újat, két tanúval, elküldtem postán.

Az előbb említett első faxmeghatalmazással egy időben küldtem a banknak egy utasítást, hogy a tartós betétet szüntessék meg és tegyék át az egész összeget a legközelebbi esedékességkor a főszámlára. Elmagyaráztattam magamnak, hogy milyen lépésekkel és módon lehet elérni, hogy az összeget euróban vehessem fel. Állítólag lehet. Megállapodtunk a teendőkben. Szerdán küldjek faxot.

Mindehhez persze tudnom kellene, hogy mennyi a rendelkezésre álló összeg, amit csak „telebanking”-en keresztül, amihez kell a kód. Viszont tegnapelőtt újabb telefon öcsémtől: Megjött az eredeti, jó is, most már odaadnák, de nincs nevemre szóló levél. (A jelzett két hét helyett már öt telt el az újabb kódkísérlet óta.) Nem, sajnálják, nem tudnak róla, utána kell érdeklődnöm. Legjobb személyesen a központban.

Egye meg a fene, akkor nem az egész összeget, hanem hát majd kb. ... A könyvelői irodától megszereztem az egy héttel ezelőtti állapotot. Ma, hogy biztosra menjek, még egyszer felhívtam a bankot. A hölgy, akivel mindezt már egyszer letárgyaltam 15-ikén, ma szabadnapos. Ő a fiókvezető. Tudom, hogy nincs kód, mondom, de legalább annyit mondjon, hogy visszakerült-e a tartósan lekötött összeg. Tudja mit, majd én mondom, hogy kb. mennyit szeretnék euróban felvenni. „Nem, sajnálja, annyi nincs rajta. Ja, hát nem forgatták vissza a tartóst, mert nincs érvényes faxrendelkezési jogom.” Itt elfogyott a maradék úrinői tartásom is és beleordítottam a telefonban. Jó-jó, megnézik, hívjam 10 perc múlva.

De míg idáig eljutottunk, kb. három munkatárs adta egymásnak a kagylót, mert mindenki csak részinformációkkal rendelkezik. 10 perc múlva közölte egy újabb férfihang (4. telefonpartnerem), hogy nem vele beszéltem az előbb ugyan, de üzenik nekem, hogy visszaforgatták a tartós betétet. Mondom, O.K., de biztos lehetek-e ezek után, hogy szombaton felvehetem euróban. „Hát, ha a fiókvezetőnő megígérte, akkor biztosan úgy lesz.” Meg: „Igen, holnap bent lesz, még van idő, ha ő mondta, akkor írjak neki, ... nem, nem tudja, hogy szombaton ki lesz ügyeletes.”

Kérdem, hogy akkor mi van a PIN-kóddal. Elmondom – számomra már legalább hatodszor – neki is a történetet. „Az lehetetlen, itt a fiókban nem lehetett, azt csak telefonon lehet megrendelni!” Emeltebb hangon megismétlem a történelmi tényeket, a két fiatalabb férfikollégát, hogy először kellett útlevél, majd mégsem... „Hogy nézett ki?” kérdi „Szemüveges volt?” Mondom, nekem nagyon hasonlóak, és fogalmam sincs, volt-e szemüvege, sajnos a gyakran változó csupa 23-25 közötti fiatalembert képtelen vagyok megkülönböztetni. Magát pl. hogy hívják? „Miért kérdi?” – volt a válasz.

Hhhhmmmmmm...! Hát tessék mondani, ezt valóban el kellene magyarázni? Hogy szeretem tudni, hogy kivel beszélek, hogy útálom, ha egy telefonbeszélgetés során három, egyenként rosszul informált kisegítő erő váltja egymást, hogy felháborítónak tartom, hogy ennyi reklamáló hívás és veszekedés után sem veszi senki a fáradtságot, hogy végre kompetensen és nem belém fojtva a szót megválaszolja a kérdéseimet, amelyek vélhetőleg nem különlegesek, hogy ...

Hogy rogyjon rájuk az ég!!!! Dögöljenek meg cipőben!!! (Utóbbi idézet anyámtól.) Ennyire nem lehet egy egész bank bornírt?! Ill. ha ennyire nem tudom megértetni magam, akkor talán mégis én lennék az idióta?

Ez az egész ERSTE-szitu annyira abszurd, mintha süketek beszélgetnének vakokkal. Vagy mint az „Asterix és Obelix meghódítják Rómát” c. rajzfilmben. A legyőzhetetlen gall hősöknek 10 próbát kell kiállniuk. Utolsó a római bürokráciával való küzdelem, amely egy négyemeletes hivatal és a hivatalnokok a kérvényezőket az egyik ablaktól küldik a másikhoz, míg azok kb. 25 lépés és sok tortúra után visszajutnak a kiindulópontra. Minden kérvényező megőrül a végén. Nota bene én sokáig azt hittem, hogy ügyfél vagyok, nem kérvényező.

(Számolok azzal, hogy hiába írok holnap újabb faxot és telefonálok a fiókvezetővel, szombaton mégsem sikerül felnyalábolnom a szóban forgó 5-6.000,- €-t. Lehet, hogy ha nem jutok hozzá az EPMSz pénzéhez, végül a harisnyából kell előhúznom a család vagyonát, hogy ki tudjuk fizetni a jövő heti palicsi konferencián a szállodát.)

Ez a fenomén foglalkoztat. Az csak nem lehet, hogy egy nemzetközi bank spórolási okokból kizárólag olcsó, szakképzetlen, fiatal kisegítőkkel dolgoztat? Akik alapvető életbölcsessége, hogy akkor nem követnek el hibát, ha nem csinálnak semmit? Ez, ugye, nem lehet? Akkor viszont a hiba az én készülékemben van.

Tessék mondani, mit csinálok rosszul?!