Kivándorol az isten

Barátom, az isten
(különben, ismert világutazó),
bőröndjét magához vette:
vonatra száll.

Úgy néz ki, persze,
hogy Bécsben majd megáll.

Bécsen keresztül Párizs a cél,
Párizsból Lille, Brüsszel, London.

Egy kis csavargással enyhít az isten
a mindenféle nyomasztó gondon.

Leginkább, mondja, a mindennapok,
hogy újból és újból csodát kell tenni,
meg, hogy a csoda a semmibe potyog,
mint a guanó.
Lehet itt bármit is szeretni?

És,
teszi hozzá mindehhez az isten,
túlzottan zsigeri a gyűlölködés,
egyszóval,
el kell menni, el kell menni.

Kivándorol végleg az isten,
az ismert világutazó,
vidéki ország,
suttogja magában,
tetőled messzire menni, jó.

---

Szorong az isten

A sarokban ül, és szorong az isten.
Annyira sápadt és fáradt az arca!
Homlokán piros pattanás. Véres.
Már megint elvakarta.

Nem néz rám, ahogy a szobába lépek.
Teszi magát, mint aki játszik.
Két napja kitalált valami teremtő-gépet,
úgy látom, azon bogarászik.

Aztán egy bolygóért az ágy alá mászik,
mint akinek csak ez a dolga. Fogja
a bolygót, a kéket, és a nyitott ablakon át
a levegőégbe hajítja.

A párkányról, miként a remények,
elrebbennek a seregélyek.