|
|
|
|
Esterházy Péter a környékünkben dedikált, én pedig, akinek nem szokása vadidegen íróművészektől (az ő számukra vadidegen) emberek számára (pl.: számomra) ajánlásokat kicsikarni, most igenis rajtaütöttem. Nem dedikálásra, hanem láttamozásra odavittem neki egy Hrabal-kötetet, amelybe a néhai Bambino di Praga 1985 decemberében Prágában már írt nekem emléksorokat; immár egy kötetben bírom két olyan szerző kezevonását, akik egymással amúgy is korrelálnak. (L.: „Hrabal könyve”.) Láttamozta! Fog az unokám örülni! * Fog még egyszer, remélem (jelenleg kiskamasz) fiam is, E. P.-vel ugyanis – hogy úgy mondjam – hozzáijaintéztettem „A vajszínű árnyalat”-ot. A képeskönyvbe, miután megmondtam, hogy az ajánlás majd csak a jövőben lép érvénybe, ez a szöveg került: „X. Y. Z. úrnak, tisztelettel: Esterházy Péter”. Ahol X. Y. Z.-n az én fiam felnőtt formátumú, becézés nélküli (gergőtleníteett, marcitlanított, stb.) nevét értsük, azt, amelyen ma még senki sem szólítja. Szerzőnk a majdani, akkori felnőttnek dedikált, előzőleg ugyanis elmondtam neki: Az egész hókuszpókuszt azért ötlöttem ki, hogy majd amikor a könyv vagy húsz esztendők múltán, pl. valamely, engem már nem érintő leltározás során a fiam kezébe kerül, a gyerek esetleg elgondolkodjék: – „ennyire fontos volt apámnak ez a rendszerváltás című és jellegű izé? Hogy 2003 végén, amikor az már nagyonis kapott egy vajszínű árnyalatot, még elment idétlenkedni egy könyvesboltba egy rendszerváltásról szóló munka írójához (Merthát: hova máshova ment volna, hogy találkozzanak? Hiszen nem ismerte az öreget az öreg…)?” –„lehet, hogy az akarta, hogy én most gondoljak rá?” – „lehet, hogy azt akarta, hogy örüljek, amiért gondolt arra, hogy gondolni fogok rá?” Naná, fiam, hogy azt akartam. * Ami pedig, utóvégre, az Kertész/Esterházy-féle „Egy történet”-et illeti, arra kértem a mestert, írná az elejibe: „1 nőnek. E. P.” (Segítettem neki, úgyszólván, esterházyasnak lenni. E. elég gyakran jelöli meg témáját így egy címben, 1 nő, 1 könyv, 1 iptom, 1 házashetye etc.). Egy ilyen dedikáció azzal az előnnyel jár, hogy bármikor bárki nőnek át lehet nyújtani: „ezt a Mesterrel én Neked/Önnek dedikáltattam”. Mivel azonban a Mester egy kis mókáért nem megy a szomszédba (a szomszédban a Pumukliról nevezett pékség működött) ezt írta bele: „1/2 dedikáció 1 nőnek”. Arra utalt, hogy a kötetet nemcsak ő, hanem a Kertész is írta. Nem t'om az Esterházyakban mióta ily nagy az együttérzés a személyzet – egy komornyik, egy lovász, egy Haydn, egy Kertész – iránt, de így csinált. Mondtam neki, ebből még baj lehet, mégiscsak házasember, biztos, hogy akar ilyen rejtélyes ajánlásokat útjukra bocsátani? Ezt felelte: „Angyalka...” Ez magyarra fordítva, a három ponttal együtt azt jelenti: „Ugyan már! Mondjuk, hogy ez a könyv itten egyszer a kezébe jut valakinek, aki ismeri a feleségemet, és az illető be is árulja neki, hogy az urának van 1 nője, akinek könyveket dedikálgat (félig). Ennek azonban – egyrészt – igen csekély a valószínűsége. Másrészt nem nekem van 1 nőm, hanem magának, angyalka, annak ezt a könyvet maga majd szépen odaadja, az én feleségem meg semmiről sem értesül; ugyanezt kívánom magácskának is.” Ennyire sokatmondó volt a Mester. |
|
Az eredmény, gondolom, nagyjából ugyanaz, mint amikor Kádár idején az E. Fehér Pál megdícsért valakit a Népszabadságban. Mégis kénytelenség volt a kormányt megvédenem, mert az írta nekem valaki – egy MSzP-s, és kétszer is! – hogy rosszabb, mint az Orbánék voltak. Először imígyen reagáltam: „Má' meg ne haragudjék senki: én még csak MSzP-s sem vagyok, de szent meggyőződésem, hogy Orbánék maximum az inoperábilis bélcsavarodásnál voltak jobbak, annál is csak egy halvány árnyalattal. Bír ez a mostani kormány olyan szarul kinézni, hogy egy Torgyán legyen benne? Ugye, hogy nem bír!” De ez az MSzP-s ember, aki egyébként nem rossz ember, továbbra is kitartott a véleménye mellett, úgyhogy másodjára ezt írtam neki: „Mostanra nálunk megvan az intézményesült kétpártrendszer, a trógerokat váltják a kóklerok, majd ismét csere. Lányos zavaromban ezúttal is csak egyetlen dolgot tudok felhozni Medgyessy&Co mellett: nem bazíroznak (appellálnak) szorongásra, gyűlölködésre, alantas indulatokra. Mindenképpen kevésbé, mint Orbán, Kövér. Ennek a kormánynak is vannak emberei, akik nyálukkal írják oeuvre-jüket, de azért ezek egyike sem Lovass István. A felelős magyar minisztérium természetesen lop, a forró zsírból a hurkát is ki – dehát nem is ideologikus kormány ez, hanem vállalkozói. Tudniillik befektették a megválasztásukba, amit erre a mások pénzéből szerezni tudtak, és most nagyon ügyködnek, hogy mások további pénzeit is megszerezzék. Nem akarom most Joseph Hellerként vagy pláne Menckenként árulni magam, de igen léha fráter volnék, ha - márcsak polgári mivoltomban is - a politikusi kasztot, úgy ahogy van, nem tartanám szégyellnivalónak. Azzal, hogy most gavallérosan felajánlották jövő évi bérnövekményüket valami nemes célra (jól tudom?), elárulták: fagyott kutyaszart nem jelent nekik, amit illetményként felvesznek. Nem is azért a pénzért vannak ott, amit havonta kapnak, hanem mert olyan hely az, ahonnét összehasonlíthatatlanul jövedelmezőbb portyák indíthatók. Micsoda béna, balga dolog volt Gyurcsánytól felajánlani nyarakra a Pető Intézetnek azt az öszödi házat! A mozgássérült gyerekeknek persze hogy kell, ám maga a gesztus így desifrírozható: „loptam, persze hogy loptam… és most szíveskedjetek adni hozzá egy kis legitimációt”. Nyolcszázezer gyerek éhezik Magyarországon (de legyen csak ötszáz, mert az adat eredetileg szadeszes) – lehet-e vajon komolyan gondolni, hogy ilyen körülmények közt akad itt akár csak egyet politikus is, aki a maga javán kívül bármi egyebet is tekintetbe vesz? Persze hogy akad, azok viszont, ahogy elnézem, erőst pszichopaták.” |
|
Levél a törzsekről Stern Gabinak
*
Krausz doktor úrnkak abban igaza van – egyet is értettünk benne – hogy
Jákób fia József nem alapított törzset. Hát egyet nem is, hanem mindjárt
kettőt – a két fia, Manassé, meg a másik révén. Aminthogy Mózes sem igazi
törzsből, hanem papi hivatásrendből származott(ez olyan, mint Mussolininél
meg Leninnél az állami szakszervezet!), a Léviták közül. |
|
Ma reggel ezt az e-mailt írtam:
George B. Bush úrnak,
Tisztelt Elnök Úr, Cégem Sz. Huszein goodwilljét a maga részéről szórakoztatóipari vállalkozások keretében aknázná ki. Gondolom szükségtelen ismertetnem a kínálkozó lehetőségek rendkívül széles skáláját, engedje meg hogy mindössze a Kotler alapmunkájában, a "Marketing-menedzsment"-ben megtalálható megoldásokat ajánljam figyelmébe. (Valamint, hogy a könyv magyar kaidásában, helyesebben kiadásában az általam vezetett vállalkozás elévülhetetlen érdemeket szerzett.) Kérem, O. B. Ladenre vonatkozó 2001-es hasonló ajánlatunkat ugyancsak tekintse érvényesnek. Várom kedvező válaszát. Baráti üdvözlettel:
Kőrös László * A Fehér Ház szervere máris visszaigazolta e-mail-emet, jelezvén: „Bush elnök nagy fontosságot tulajdonít az Ön elgondolásainak”. Az ötlet egyébként nem eredeti, a Barnum Circus annak idején Hitlerre kért opciót. Három oka volt, hogy a fenti levelet megírtam: – Baromkodás, barátaim mulattatásának szándéka. – Ha annak idején már ObL-t is megpályáztam, Szaddámot most miért ne? – Hazám nagyrabecsült adóhivatala engem, a műfordító-újságírót úgy sarcolgat, mintha csakugyan médiavállalkozó lennék. Hát most az egyszer úgy tettem, mintha az volnék. Kérem figyelni a casus realis és a casus irrealis közti finom megkülönböztetésre. |
Megfagyott macskazene* / 03.12.10 |
|
Tulajdonképpen nem csüggesztő, hogy az ember örömei és indulat-felhorgadásai nem csekély részét a médiából szerzi? Ez ellen csak teljes média-absztinenciával lehet védekezni, vagyis nem lehet. Egyrészt mert a városi közlekedési eszközökön folyton beleolvasok a mások újságjába, másrészt a saját lakásomban is hallom, amint a szomszéd szobában vén huncutok és gonosz ostobák értelmi fogyatékosoknak való dolgokat mondanak a tévében vagy a rádióban. Mindegy. * Tegnap kifejezetten felvillanyozólag hatott rám, amiről itt, az UngPartyn is olvashatni, az, hogy a budapesti metróban ezentúl versekkel lepik majd meg az utazókat. (LÁSD) Ebből még valami jó is kisülhet, és nemcsak a publikációs lehetőséghez jutó költők, hanem a mindenféle utasok számára is. Nem líraolvasó emberek is beleszaladhatnak olyan sorokba, amelyek esetleg bearanyozzák a napjukat, okosabbá vagy nemesebbé teszik őket. A versírásnak ugyan – gondolom – nem ez a célja, de egy költő biztosan szívesen eljátszik a lehetőséggel. Én a (talán) legkedvesebb két soromba (hatévi bölcsészkar és több évtizednyi olvasás után) tökvéletlenül, az interneten szaladtam bele. Milyen jól járhat az ember, ha valakik kifejezetten próbálják is kínálgatni efféle élményekkel. * Mármost: Demszkynek, mint ez Gáti István fotóiból is kiderül, az a rendkívül sajátságos kalap volt a fején, amiben zsidó évfordulókon, zsinagógalátogatásokon szokott mutatkozni. Egy ekkoranagy ember viseljen minél szélesebb karimájú kalapot – nem fogják drótostótnak nézni, a drótostótok ugyanis már csak százéves metszeteken mutatkoznak. Ebben a kalapban kicsit vicces látvány, amit csakis azért bocsátok meg neki, mert egyéb raplijaival együtt mégiscsak az én emberem. (Időnkénti kihívói ellenben kínos pótmegoldások.) Ezt a kalap-megjegyzést átvezetésnek szánom ízlésbeli dolgok taglalásához. Elébük toldanám azt a feltételezésemet, hogy az egyébként ismeretlen szerzőjű „De gustibus non est disputandum”-nak szerintem volt folytatása is, csak elveszett. Valószínűleg így hangzott: „nam scitis me recte dicere”: „hiszen úgyis tudjátok, hogy nekem van igazam”. Ízlésügyekben csakis ebből az alapállásból érdemes kijelenteni valamit, én is így teszek. Nem disputálok, nem én. ** Érdekes megfigyelni, hogy amikor Bojár Iván András, az Oktogon építészetkritikai lap első embere a Pestet és Budát összekötő gyaloghíd általa koncipiált ötletét védelmezi a Népszabiban, kváziracionális érvekkel próbálkozik, és óvatosan nem mondja, hogy az ökördiagramot követő nyomvonalú, egyébként két ferde pilonra függesztett alkotmány szép volna. (Jól is teszi – ezt most én mondom –, hiszen éppen ellenkezőleg, oltárian és infernálisan ronda volna, lásd: ITT ) Elmondja továbbá, hogy menyire kéne az a híd a Várkert Kioszk meg a túlpart közé. (Egy nagy túróst kéne. Akkor már inkább a soroksári Duna-ágba, és legalábbis hosszában – K. L.) Schneller városi főépítész finoman céloz rá, hogy a tervezett építmény kissé kirína a Vár meg a Lánchíd által dominált környezetből, de azért ő sem jelenti ki, ami pedig nyilvánvaló: hogy a diszfunkcionális giccs látványa önmagában többszörösére növelné a Dunaparton bekövetkező spontán vetélések számát. (Én mondhatom.) A város tehát beintett B. I. A.-nak – nem ismerem személyesen, igazából nem is tudom, kicsoda –, de a kormány nem. A kormány akar ilyen hidat. * A kormány semmiképpen ne akarjon ilyen hidat, tudniillik optikai mozgássérültekből áll. Nézzük csak meg milyen házat építtetett magának Medgyessy Péter, és nyomban erős hivatkozási alappal rendelkezünk arra nézvést, miért lapítson efféle ügyekben a kabinet, ahogy csak tőle telik. Nézzük meg milyen házat vett magának a honvédelmi miniszter, megváltó Jézusom!!! Velük ellentétben az Oktogon főszerkesztőjének (akinek, vélem, köze lehet az Oktogon Építészetkritikai Műhelyhez is) bőven van mire hivatkoznia: arra, hogy milyen sok építészt és építészetkritikust képvisel. Illetve nem van! – csak volna, ha lenne. Egy ilyen kicsi országban ugyanis, mint a magyar haza, minden, de minden tömörülés alaposan gyanúsítható azzal, hogy monopolhelyzetre törekszik, az orvosi kamarától az ebtenyésztőkig. Innentől nekem az Éteri Angyalok Önfeláldozó Altruizmusköre is gyanús. Most jut eszembe, egyszer Demszky Gábor (aki nekem kedves emberem, stb.) is elkövetett egy jóvátehetetlen ballépést: engedte, hogy a metró Deák téri aluljáróját kicsempézzék egy önként jelentkező idegenbe szakad hazánk lánya kerámialapjaival. A burkolat az elkövetés pillanatában maga elé utasította az NDK, a brezsnyevi Szovjetúnió és egy Kusturica-féle cigány enteriőr legkirívóbb megoldásait, és még mindig ott van. Az angyalföldi lokálpatrióták legalább apránként szétverik Szász Endre ( – pillanatnyilag a purgatórium képzőművészeti tagozatát látogatja – ) Dózsa-faliképét a kék metró egyik ottani állomásán. Amely eggyel a Lehel téri csarnok után következik. Erre nem térek ki, mert akkor aztán hitemből is, de rögtön. * Inkább mondok egy mindennél csúnyábbat. Van egy kápolna (a feltételes mód tökéletesen indokolt) Pomáz szélén. Cukorsüveg alakú, messziről azt hittem, elfajult sztúpa, tájidegen csoda, mint ama somogyi – a krisnásoké –, Kamupipőke (© by MaNcs) ottani kegyhelye. A csúcs közelében van rajt’ némi cifrázat, olyan, mintha a cukorsüvegen valaki már megbontotta volna a celofánt. Legfelül, a kereszt helyén egy krucifixált testhelyzetű sólyomsziluett látható, az énekesmadarak nyilván messzire elkerülik, én is jobban tettem volna. Közelről aztán kiderült, hogy a cukorsüveg csúcsíves ajtónyílását a „PATRONA HUNGARIAE” felirat veszi körül, nézetem szerint igen stílustalanul, mert erre a műősmagyar izére sokkal jobban illenék egy rovásírásos felirat. Koholnék is ide egyet (pl: „Édesipari Nagyboldogasszony”), de Bill Gates, a gyalázatos, nem gyártott magyar rúnákat a Windowshoz, amiért még külön is számolok vele. A belső térben egy leptoszom Szűz Mária szerváciuszi totemoszloppá átlényegített faragott képe látható, nagyjából annyira meggyőző, mint amelyik a belvárosi Taverna szálló Petőfi Sándor utcai homlokzatán, rézből mímel statikai elemet. Ez a pomázi bálvány egy női, hetumoger jellegű, Etelküzüből szalajtott Pinokkió. Láttán felnyargaltam a Pomáz felett magasodó Kőhegyre, s ott megpihentem a háromszögelési pont mellett, amelyet apám az ország katonai alaptérképének készítése során, 1965 nyarán épített. Ez most azért írtam ide, hogy legyen ezen a három flekken legalább két kőbül való tárgy, amelyekre egy rossz szót sem szólok. *arra
próbálnék itt célozni, hogy az építészetet régente emlegették megfagyott
zeneként |