Magyar atom  /   03.10.31

Akár harmincöt-negyven ország is képes lehet atomfegyver előállítására, jelentette ki Mohamed El-Baradei, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség első embere. (Azért, hogy mindenki belássa: ideje korszerűsíteni és megszigorítani az atomsorompó-egyezményt.) Erről a szervezetről nekem valamiért mindig egy kevéssé sikeres vándorcirkusz jut eszembe, a világ különböző pontjain bukkan fel, a helyiek gúnyos derültséggel fogadják, majd általában megverten elkullog. Ez akkor történik, ha fegyverkezési programok után nyomoz, mert midőn atomerőművek biztonságát vizsgálja, akkor, ha jól figyeltem meg, a helyi atomlobbival szép egyetértésben meg szokta állapítani, hogy az illető országban az erőművek tökéletesen biztonságosak.

1986 februárjában Amerikában volt egy kis gázszivárgás valamelyik erőműben, az újságírók nagy grimbuszt csaptak. Nekem akkor eszembe jutott, hogy talán maga az egész ágazat van olyannyira démonizálva, hogy minden csip-csup üzemzavar nemzetközi hírré lesz. De ha mégis van a dologban valami? Elmentem és meginterjúvoltam a megfelelő szakférfiakat, akik a legnagyobb mértékben megnyugtattak. (Így visszagondolva: az egyikről lerítt, hogy kilopná a forró zsírból a hurkát.) Harmadfél hónappal később aztán bekövetkezett a csernobili eset, mi pedig két fej salátát is kaptunk az ebéd mellé a szerkesztőségi étkezdében.

El-Baradei a potenciális atomhatalmak számát illetően valószínűleg túloz, de hogy ebbe a számba bennünket magyarokat is belevett, az szinte biztos. Nem mintha készülnénk ilyesmire, de nem csodálkoznék, ha gyanakodna ránk. Mi ugyanis szoktunk atombombát csinálni, sőt hidrogénbombát is, az igaz, hogy nem idehaza, hanem Los Alamosban. (Előtte t.i. világgá szalajtjuk zsidó származású magfizikusainkat.) Ha a meszkalero indiánoknak az Egyesült Államokban szabad pszilocibines gombáktól révülniük, nekünk is szabad atomfegyverkeznünk: nemzeti hagyományról van szó.

*

Ma hajnalban kivittem a szemetet, majd mikor visszafelé jövet viceházmesteri ornátusban (pizsama, papucs, télikabát, sapka) belenéztem az előszobatükörbe, megállapítottam, hogy dagadt vagyok. Annak ellenére vagyok az, hogy kényesen vigyázok az egészségemre, úszom, kerékpározom, még most, október végén is olyan a színem, mint egy slágerénekesé. Akkor meg mire ez a nagy igyekezet? Mindössze kilenc évvel vagyok fiatalabb, mint Krúdy vagy Tömörkény, amikor szertelen életmódjuk sírba vitte őket, és mit tudok én felmutatni hozzájuk képest?

*

Az este a televízióban méltatták egy békebeli egészségpolitikus, dr. Fodor József munkásságát: megtudtam például, hogy dr. Fodor járta ki a iskolai testnevelés kötelezővé tételét. Kénytelen voltam megállapítani, hogy tanulmányaim során soha semmilyen hasznom nem volt az előírt testgyakorlásból, különböző tornatanáraim valószínűleg csak az időmet lopták, aminthogy én is az övéket. Hogy most annyit mozgok, amennyit, annak ellenére teszem, hogy jó időre meggyőztek: ügyetlen és satnya vagyok.

*

El tudja képzelni valaki Krúdy Gyulát, amint épp dzsoggingol? Sok művét olvastam, semmi efféléről nem ír. Hacsak azt nem tekintjük sportnak, hogy fiatal újságíró korában Gyöngytyúk (ma: Gyulai Pál) utcai albérletéből gyakran járt gyalog randevúzni a Kerepesi úti temetőbe, a Saxlehner-kriptához, amely akkoriban népszerű találkahely volt.

Egy időben tervszerűen kutattam a Krúdy-helyszíneket, de a nemzeti sírkertben nem sikerült rábukkannom a Hunyadi János keserűvíz atyjának családi sírboltjára. A temető nyilvántartásából aztán kiderült, hogy amikor 1953-ban a gumigyár lecsípett egy darabot a területből, a Saxlehnereket exhumálták és áttelepítették az Új Köztemetőbe, egyelőre ott nyugszanak.

Az iskolában mostanság azt tanulják, hogy ha az evolúció kezdetétől eltelt időt egy évnek tekintjük, a mai ember ennek az esztendőnek az utolsó másfél percében lakta be a Földet. Nekem is van egy példám az idő kézzelfoghatóvá tételére, méghozzá Krúdyval kapcsolatos. Amikor apám megszületett, Szindbád még élt – hét vagy nyolc hónapot. Krúdy nagyapja negyvennyolcas tiszt volt, utóbb a Soroksári úti Honvédmenház parancsnoka; mint látható, én magam is találok momentumokat, amelyek majdhogynem közvetlenül összekötnek a nemzeti történelem legfényesebb napjaival.

A történelem: rövid. Nemrég írtam egy cikket Vajda Jánosról, aki negyvennyolcban huszonegy éves volt, özvegye viszont 1933-ban halt meg (apám körülbelül fél éves volt). Néhány éve egyébként megismerkedtem Krúdy Tamással, az író második házasságából származó fiának fiával. A kétméteres, rendkívül vonzó külsejű ifjú ember hasonlított nagyszerű öregapjára, viszont akkoriban egy roppant gyatra bulvárlap szerkesztőjeként működött. Arra gondoltam, ilyen névvel még a vagonkirakás is elegánsabb pénzkereset.

Még egy adalék a történelem rövidségéhez: amikor a honfoglalók beköltöztek Óbudára, feltehetőleg még jó állapotban lévő római romokat találtak. Valószínű, hogy Kurszán kende szállása – ő szerintem az Árpádok dinasztikus propagandája nyomán maradt ki ilyen szépen a magyar történelemből – a Nagyszombat utcai amfiteátrum lett, amelyet csak a középkorban hordtak szét.

A rómaiak ezt a tartományukat mindössze háromszáztíz évvel eleink érkezése előtt hagyták végleg sorsára.

*

Családi legendáriumunk nagy vonalakban megőrzött egy beszélgetést, amely 1849-ben zajlott egy kozák, és valamelyik ük-ükanyám között, aki ekkor még csak tizenöt éves volt, de már szült egy ikerpárt. A katona a konyhában lepte meg a fiatalasszonyt, aki azonban megfutamította egy pecsenyevillával. (Ezt egyszer még jobban is megírom.)

*

A honi jobboldal finoman fanyalog, hogy a Turizmus Rt. Tony Curtist kérte fel a magyaros vendéglátást propagáló reklámklipjeinek főszerepére, amiben a legmeglepőbb a finoman. (A megboldogult Országimázs Központ egykori vezetője mindenesetre megragadta az alkalmat, hogy lelkes szavakkal méltassa előző munkahelyének korszakos eredményeit.) A helyükben nem kerülgetném a forró kását: tényleg egy agyonvarrott arcú, frizérozott öreg hisztrió a mi emberünk?

Nem vitatom, hogy személye alkalmas lehet a gasztronómiai turizmus élénkítésére, amúgy azonban árthat Magyarország nemzetközi imágójának. Akarunk mi vicces ország lenni? Remélem nyugdíjba ment már a brit alsóház védelmi bizottságának vezetője, aki Szabó János torgyániánus honvédelmi miniszterrel megismerkedvén állítólag (nagyjából) ezt a kérdést szegezte sameszeinek: „Ki ez az őstermelő?”

Teller Ede temetésén Gyurcsány sportminiszter képvisel majd bennünket, ötperces beszédet is mond. Nyilván gondos megfontolások nyomán választották ki a feladatra, a kormány első embere sok lett volna, egy államtitkár talán kevés. Ha jól sejtem, Gyurcsány pillanatnyilag a szocialisták második-harmadik embere, vagyis azért megadták a dolog módját – de nem jobban mutatna, ha egy atomfizikusnak a nevünkben mondjuk az akadémia elnöke adná meg a végtisztességet? Amennyire tudom, egyébként sincs az a kormány, amelyhez az illető ne állna közel.

*

Ahogy kormányunk és a kapitalizmus viszonyát elnézem, hajlok annak a nyilván eltúlzott következtetésnek a levonására, hogy egy virtigli szociáldemokratának minimum milliárdosnak kell lennie.

*

Kulcsár árnyékbankár kiadatása iránti kérelmünket egy osztrák bíró formai okokra hivatkozva elutasította, majd egy riporteri kérdésre közölte, hogy bár tulajdonképpen hozhatott volna más döntést, „jobb ez így”. Minden más esetben feltenném a kérdést: vajon nem vette meg valaki ezt az embert? Most is csak azért nem teszem, mert tegnap végeztem Mario Puzo „A keresztapa” című könyvével, és talán még túlságosan is a hatása alatt vagyok.

Most meg Szíria  /   03.10.29

Ma olvasom az ötszázadik olyan hírt egy héten belül, amely arról szól, hogy Szíria végtelenül gyanús üzelmekbe bonyolódott, eldugta Szaddám vagyonát, eldugta a vegyi fegyvereit, engedi, hogy határain át Irakba szivárogjon mindaz, ami az ottani gerillaakciókhoz szükséges, hogy Irántól ígéretet kapott: támogatni fogják az amerikai szankciók ellenében.

Egyszóval vagy Basar Aszád kanászodott el mérhetetlenül az év kezdete óta, de olyan nagyon, hogy ez már sokáig nem tűrhető, vagy elkezdték rá hordani a legszennyesebb rágalmakat, mintegy előre befeketítve őt, hogy aztán vele is megtegyék, amit a tálibokkal meg Szaddámékkal megtettek.

Vagy pedig: ez is, az is igaz.

Épeszű ember ilyeneken nem törpreng.

Mit tegyek, nekem szabad időmben is rájár az agyam az ilyesmire.

Nem sajnálom Omár molláht, nem sajnálom Szaddám Husszeint, aminthogy nem fogom sajnálni az ifjú Aszádot sem, ha netán emigráns kormányt lesz kénytelen alakítani. Az én bajom pillanatnyilag az, hogy nem bírom a lelki törettetést. Nehezemre esik nap mint nap rosszabb és rosszabb híreket beilleszteni a nagy mozaikba. Nem veszi be a jonhom, hogy három hét leforgása alatt elébb az oroszok, aztán az amerikaiak pendítik meg hadászati (miniatűr) atomfegyverek alkalmazását, még ha eltérő összefüggésekben is, közben Észak-Korea példáján felbuzdulva atombombát akar szerezni Irán, sőt lehet, hogy Szaúdi-Arábia is. Tegnap meg a franciák közölték, hogy lehet, hogy a maguk magfegyvereivel célbavesznek egy-két terroristagyanús államot.

A szíriaiak sem jobbak, sem rosszabbak nem lettek, mint voltak, az biztos. Megvan még az idősebb Aszád után maradt veterán külügyminiszter, sőt ott van még Tlasz honvédelmi miniszter is, aki olyan öreg, hogy már a ’67-es katonai felsülésnek is részese lehetett – ezek a kis Aszádon akkor is rajta tartanák a szemüket, ha történetesen mást szeretne csinálni, mint ők. Nagyon másra nemigen volna módja, mert kisebbségben kormányoz, úgy értem vallási kisebbségben, Szíriában ugyanis síiták (ezen belül: alaviták) diktálnak a szunnita többségnek. Ebből nem az következik, hogy üldöznék is a szunnitákat, mindössze annyi, hogy az állami egyházügyi hivatal (vagy ahogy ott nevezik) azokat az irányzataikat dédelgeti, amelyek szívesebben kooperálnak. A szúfik, az iszlám e kedves hajtásának képviselői mindenesetre jól visszaszorultak az utóbbi időkben.

Amikor valamikor a tavasszal az izraeliek először kezdték Szírián keresni az iraki vegyi-biológiai fegyverzetet, senki a füle botját sem mozgatta. Persze, közel voltak még az idők, amikor az amerikaiak titkos tárgyalásokon éppen Damaszkusz közvetítésével próbálták jobb belátásra téríteni Szaddám Husszeint. Egyébként is, az izraeli híreket érdemes kritikával kezelni, félhivatalosan hajmeresztő marhaságokat is szoktak megjelentetni – mikor miért.

Engem persze sem az irakiak, sem az izraeliek, sem a szíriaiak nem avattak be a nagy titokba, ennél fogva az én szememben egyetlen dolog valószínűsíti, hogy Damaszkusz átvett valamit/valamiket Szaddám készleteiből. Az az egyelőre még szintén pihentetett tény, hogy az iraki nemzeti múzeum (Szaddám Husszein Múzeum?) kincseinek egy része minden valószínűség szerint még a háború előtt Szíriába került, és állítólag a független iraki kormány megalakulása után vissza is kerül onnét. Ha ez igaz, minden más is igaz lehet, de mondom, nekem az a bajom, hogy mindez ebben a koncentrációban zúdul a nyakamba.

Mentem volna plébánosnak, majd nem volnának ilyen panaszaim.

Nem tudom, de szeretném tudni, pontosan hogy állnak egymással Szíria és az Európai Unió. Azt hiszem, jól, mert a múlt héten tartottak Damaszkuszban egy konferenciát, előkészületeképpen annak a decemberre várható egyezménynek, amely immár állandó keretek közt szabályozza a két fél kapcsolatait. Ha ez meglesz, Szíria mozgástere megnő, legfeljebb majd az EU-nak támadnak bajai Washingtonnal, amely, íme, tökfeleslegesen strapálja magát a szíriaiak szutyongatásával.

Lehangoló triptichon: jobbra egy rém gyanús levantei arab ország – középen egy rakás mohó kupec – balra egy transzatlanti világhatalom, amelyet többnyire nemes indítékokkal egy igen korlátoltnak látszó csoport kormányoz, s amely mintha furtonfurt előre menekülne.

Szabadon választott hörcsög  /   03.10.26

A hon állandóan változtatja nevét: mostanság „a köztársaság”-nak hívják. Pont ez ne lenne gyanús? Akik bevezették, azt óhajtanák sugallni, hogy a magyar állam polgárai egyenjogú emberek, az egész egy részvénytársaság, amelynek részvénypakettjében mindenki azonos arányban, egy részvénnyel részesedik. A fordulat gyakorisága a hatalom központjától való távolsággal egyenes arányban csökken, amiből következik, hogy kormánypropagandáról van szó, kormány-, vagyis adópénzen. Igen jellemzőnek találom, hogy Kovács külügyminiszter száját még nem hagyta el, ami egybevág azzal, hogy kedvencem, a vén huncut pragmatikus vagy szorul kifele a hatalomból, vagy szeretné megkülönböztetni magát egyéb birtokosaitól.

A nagy lóvátétel abban áll, hogy aki bedől a szlogennek, mindjárt azt is elhiszi, hogy egyenjogú azokkal, akiktől a leggyakrabban hallja – tehát ugyanolyan mértékben szabad.

Hát erről szó sincs, a részvénytöbbséggel pártállástól függetlenül azok rendelkeznek, akiket beszavaztunk a hatalomba. Ez így nem jó, mert nézzük csak meg, kiket részesítettünk e legnagyobb demokratikus kegyben. Demokráciában élnünk jelenleg azt jelenti, hogy szabadon választhatunk hörcsögök egymással szembenálló csoportjai között. Ha ebben van jó, akkor az az, hogy a hörcsögöket négyévenként elhajthatjuk, ha akarjuk, továbbá, hogy nevezettek közt lehetőségünk van pontos különbségtételre. A demokrácia lényege eszerint az, hogy váltogathatjuk oligarcháinkat.

Akik közülük válogatás nélkül mindig mindenféle választással és népszavazással kapcsolatban csalást és hatalmi túlkapást emlegetnek, attól az utolsó illúziónktól akarnak megfosztani bennünket, hogy mindenkori hörcsögeink talpacskái alá útilapu köthető.

A valódi hörcsög egyébként – nekem kettő is van, de ezek igazi dzsungáriai törpehörcsögök – gőgös individualista, szinte arisztokrata. A parlamentáris változat (humánhörcsög) ezt titkolja, és az ellenkezőjét igyekszik elhitetni velünk, foga fehérjét a hírközlésért folytatott harcaiban, rendkívüli elszántságával mutatja ki. Abból a csaknem helyes feltételezésből indul ki, hogy ha a választók többsége vevő – például – a kereskedelmi televíziókból és a bulvársajtóból hömpölygő hülyeségáradatra, akkor minden egyebet is elhisz. A minden megvetésre érdemes ostoba fajankót tehát lóvá kell tenni, azaz minden sor, minden műsorperc számít.

Erről, meg a köztársaság-szlogenről ennyit.

Mindezt még egyszer elolvastam – nem nagyon vad-e? Menet közben feltettem magamban a kérdést, vajon megjelenhetne-é a Blikk, címlapján ezzel a címmel: „Ágyban dohányzott a ló!!!”, és úgy találtam, hogy minden további nélkül.

Akkor meg nem nagyon vad.

*

A parlament előtt gigantikus poszterekkel körbetapétázott nem kevésbé gigantikus emelvény áll: az óriási képek 1956 eseményeit ábrázolják. Korrekt válogatás (van akasztott ávós is, névvel, rendfokozattal). Szelíd, vasárnapi sétájukat abszolváló polgárok (pl.: én) járják körül, felmennek a tetejére, hallgatják a zenét, mert az is van. A Beethoven-szimfónia éppen a kedvencem, feltételes reflex, hogy fütyülni kezdjem. Fütyülöm is, ami nagyon kitűnő elidegenítő effektus, de felháborodást, úgy érzem, nem keltek vele, mert lehet ugyan, hogy hibbant vagyok, és valakinek belerondítok a műpátoszába, de azért az mégiscsak csinos mutatvány, hogy ezt a nem egészen populáris hangzatok segítségével teszem.

Tegnap volt egyébként a Parlament előtti sortűz napja, ez rossz érzés. Az agrárminisztérium falán most is ott vannak a sorozatokat szimbolizáló bronzgolyók, akkor tették oda őket, amikor a házban Torgyán volt a miniszter, javítson ki valaki, ha tévedek, ugyanaz, aki ’56 után vérbíróságok munkájában vett részt, sőt gonoszul még azzal is megvádolták, hogy Szatmári néven besúgó volt. Ha mindent elfelejtenék is az előző kurzusnak, ő megbocsáthatatlan.

*

Horn Gyula oda nyilatkozott, hogy „nem a szegénység szüli a terrorizmust, hanem egyes gazdag országok, szervezetek és szélsőséges politikai erők támogatják azt”. Ezzel maradéktalanul egyetértek, én mindig is így gondoltam. Amivel nem értek egyet, az a mondat végén az azt, de erről nem a Gyula tehet.

*

Kétfelé kétkedem szőrös keblemben, miként Odüsszeusz.

Itt járt ugyanis Jean-Marie Le Pen francia főnáci és Irving holokauszt-revizionista, meghívta őket Csurka, vele együtt beszéltek a Hősök terén, elmondták, amiket szoktak. Ami meglepett, hogy bár ezt huszonharmadikán tették, az eseményt a magyar sajtó úgyszólván agyonhallgatta. Mármost az agyonhallgatásnak nem vagyok barátja, de ha ilyen fiúkról van szó, hirtelen abban a táborban találom magam, amelynek tagjait fentebb szabadon választott hörcsögöknek neveztem, és szégyen ide, szégyen oda, úgy érzem, a Hősök terén elhangzottakat még ama jóhiszeműek elől is jobb elhallgatni, akik sírás és/vagy röhögés nélkül képesek végignézni mondjuk a királyi tévé félnyolcas híradóját.

*

India demokratikus ország, nemrég azonban azt olvastam a National Geographic Magazine-ben, hogy az ottani szennycsatornák tisztítását egy erre szakosodott kaszt tagjai szabadkézzel végzik, és nincs az az Isten (nincsenek azok az istenek: pogányokról van szó), hogy ugyanannál a kútnál megmosakodhatnának, ahol a magasabb kaszt béliek.

A „demokrácia” szó deskriptív, a lényeget homályban hagyja. Hasonlóképpen a „bundabugyi”-hoz, amelyről fogalmi határozmányai csak azt árulják el, hogy nők viselik és télen, de azt már nem, hogy az illetők hány évesek, és hogy mikor mosakodtak utoljára.

Nemzeti ünnep, Gyöngyi  /   03.10.24

»„A forradalom hagyománya nem barikád, ami elválaszt, hanem híd, ami összeköt” – szögezte le a köztársaság polgáraihoz 1956 emlékünnepén intézett üzenetében Medgyessy Péter, aki ezúttal nyilvános beszédet nem mondott.« (Népszabadság, ma.)

Ezzel szinte minden elvárásomnak maradéktalanul eleget tett, én ugyanis az ünnepeket leginkább tilalmas korukban szeretem, és ha valaki – bármilyen okból – nem mond beszédet egy meg sem tartott központi állami ünnepségen, akkor az az én emberem. Medgyessy (valószínű) okai méltánylandóak, nem tartotta oda a torkát semminő heccbrigádnak, délután pedig fogta magát és elrepült Párizsba egy államilag garantált füttyszó- és hördületmentes koszorúzásra.

Az ünnep az ember lelki üdülését szolgálja, ezt pedig hivatalos szervezésben nehéz elképzelni – kivéve mondjuk, ha pap választja prédikációja tárgyául, mert a hívek optimális esetben ünnepre fényezett lélekkel mennek templomba. Ott aztán hagyják, hogy a pap azt csináljon a lelkükkel, amit akar, hiszen ez az eklézsián belüli közmegegyezés. A végén eléneklik a „Boldogasszony anyánk…”-at, vagy az „Isten, hazánkért…”-ot, és csakugyan épültek. Annak idején én is énekeltem, mit énekeltem, bömböltem!

Igaz, hogy ez a mostani október huszonharmadika valószínűleg Medgyessy Péter mindörökre kínos helyzete miatt alakult így, de igen szép lenne, ha így is maradna. Mondjuk, hogy a mostani kormány leszolgálja az idejét, és követi majd egy másik – de annak a feje sem celebrál/pontifikál/konfabulál majd ünnepségeket.

Egyelőre még nem öltött határozott körvonalakat lelki szemeim előtt az ötvenhatos hagyomány, a nem barikád, hanem híd. Talán a nyelvi megformáltsággal is elégedetlen vagyok. Én bizony egy ilyen mozgalmas kép hatását (figyeljük meg: a barikád keresztben van, a híd viszont hosszában!) nem rontanám el azzal, hogy a vonatkozó névmások közül eleve kizárom az egyébként valóban veszni tért „amely”-t.

*

A fentieket konzisztens gondolatsornak szántam, úgyhogy nem emlékeztem meg benne a Pesti Srác kultuszáról, amely szűk körben talán létezik, de nagyon kétlem, hogy az egész nemzet beveszi. A P. S. szavak hallatán olyan nyolcadik kerületi fiatal- ill. kiskorúra kellene gondolnunk, aki részt vesz/vett a szovjet megszállók elleni fegyveres harcban.

Mondjuk, hogy ’56-ot írunk, nekem pedig van egy megfelelő évjáratú gyermekem, aki egyszercsak mintha az ajtó felé mozdulna. Azt tenném, amit ilyenkor minden érző szívű anya. Farkasgúzs, kurtavas, szájpecek.

Felkelő parancsnokként elég nehezen tudom elképzelni magam, de szerintem serdületlen ifjak jelenléte feszélyezne a tűzharcban, egyszerűen hazaküldeném őket.

Tényleg nem az „egyfelől-másfelől”, hanem az érdekesség kedvéért írom ide, hogy tágabb rokonságomban olyan is akadt, aki ötvenhatban, akkor tizenöt évesen teát vitt az oroszoknak. (Innen szép ám fejlődni!) És mit tettek a hálátlanok? Elzavarták teástul.

*

Én meg, nem lévén se mód, se szükség rá, hogy a rádió előtt üljek és a Szabad Európát hallgassam, elmentem Fraknóba, és megnéztem az ottani várban az Esterházy-kincseket. Nem minden volt szép, de minden nagyon érdekes volt; tűnődve néztünk farkasszemet az eleven leguánnal, amely az elefántcsont-kabinet közepén felállított terráriumban, mesterséges fényben napkúrázott.

Megcsodáltam annak a négy Esterházynak az egészalakos képét (három testvér, egy unokatestvér), akik egyetlen napon, egyetlen órában estek el a vezekényi csatában; róluk azóta tudok, hogy elolvastam a Harmonia caelestist. Valamiért zavar ez az rettenetesen súlyos áldozat, sokkal inkább, mint a veii fegyverek levágta háromszázkét Fabiusé („dies in qua Veientibus armis ter centum Fabii, ter cecidere duo”), igyekszem rájönni, miért. Lehet, hogy mert ezek négyen átlag-Esterházyak voltak, nem olyan all-round óriások, mint kortársuk Zrínyi, és nem írtak.

Még majd gondolkodom.

A fraknói vár címe: Melinda Esterházy Platz 1. Az, hogy egy várnak címe van, elég különös, bár engem nem lep meg, négy éven át én is laktam várban (a máséban), és a címem is ez volt: Vár 1. De hogy létezzék akkora tér, amelyen többek közt egy vár is elférjen… Fraknóban ugyanis ez a helyzet. A várárkul szolgáló, harminc-negyven méter széles és majd ugyanilyen mély, kifalazott szakadék túloldalán megtalálható a M. E. Platz 2. is, egy kávézó.

A múzeumi belépőt árusító boltocskában az Esterházyak borait is megvehetni, elég olcsón. Valamiért nagy grófiatlanságnak gondolom a név efféle értékesítését, nyilván, mert nem rendelkezem sem grófi címmel, sem megfelelő nagyságú indukciós bázissal. Bárótól fölfelé ez szerintem nem megy.

*

Volt egyszer egy gazdag polgár, akinek a családneve egy főnemesi cím volt (tessék idegondolni egyet). Építtetett egy nagy bérházat, amelyet a város azonnal el is keresztelt „Főnemesi-Cím-palotá”-nak. Ismertem a polgár ikerunokáit, őket viszont már nem Főnemesi Címnek hívták, mert apjuk önként vagy kényszerből megváltoztatta plutokrata hangzású nevét. A bérpalota azonban nem változtatta meg a magáét. Az ikrek helyében én most leszögezném, hogy „a bérpalota nem barikád, hanem híd, és nem elválaszt bennünket a család múltjáról, hanem nagyonis összeköt vele. (Tessék ízibe a nevükre írni.)”

Lett ugye, a mondatnak intertextualitása, konnotációja, vajszínű árnyalata, miegyebe?

Egylábas polka   /   03.10.20

Most azon muszáj elmerengnem, mit művelek tulajdonképpen, amikor a magyar lapokban a ritka kivételektől eltekintve túlnyomórészt külpolitikai tárgyú cikkeket publikálok.

Részben a konjunktúrát használom ki. Belpolitikai írásokkal tudniillik Dunát lehet rekeszteni – a teljes spektrumot tekintetbe véve amúgy egy tekintélyes részükkel csakugyan ezt kellene tenni. Különben sem akarok eleve vesztes csatákba bocsátkozni a néhány heti- és napilap szemleíróival és publicistáival, bizony-bizony, nagy a tülekedés a felhasználható felületekért, az én pozícióim az ilyesfajta konkurenciaharcokban finoman szólva is gyengék. Van véleményem mondjuk Orbán Viktor újabb és újabb pótcselekvéseiről, de ez az Orbán-Viktor-szakosok pagonya, és mivel szabadúszó vagyok, nem engedhetem meg magamnak, hogy amit írok, ne, vagy csak túlságos késéssel jelenjen meg. Volna szavam a kormányoldal dolgaihoz is, többnyire unortodox megfogalmazásban, de ilyetén véleményeimmel sem szívesen riogatnám a szerkesztőket. Volnának bajban, ha mondjuk azt a tézisemet kellene besuszterolniuk ellentétes tartalmú írások mellé, hogy hírszerzőt, elhárítót soha, semmilyen körülmények között nem kunérozunk, mert lehet, hogy egy belpolitikai szempontok szerint talán némi jelentőséggel bíró cikk miatt esetleg Teheránban – az ottani folklórnak megfelelően – forró kályhára ültetnek valakit. Fájna ugyanis a szívem a seggéért, különösen, ha magyar kém. Magyarkém-drukker vagyok.

Még a Kondor Katalin körüli hercehurca sem tetszik, pedig neki aztán nem volt köze az elhárításhoz, ő maga mondta.

A szerkesztőket könnyű riogatni, tudniillik riognak ők maguktól is, bárkitől naivság volna, ha azt hinné, hogy nem kell megfelelniük politikai elvárásoknak. Ezt amúgy nem tartom meglepőnek, egy ekkora országban illetve nyelvterületen ragyogó helyzetben vannak, akik direktívákat adhatnak nekik, nyomást gyakorolhatnak rájuk, lecserélhetik őket. Az én fő bajom, hogy kicsi az ország, tehát kevés a magyar olvasó, ilyeténképpen csekély a nekik eladható különböző politikai színezetű lapok száma is. Szűk a vélemények piaca.

Vegyünk egy fikciót – maradván a titkosszolgálati tárgynál –: Medgyessy Péterről kiderül, hogy elhárító tiszt korában nemcsak ott gáncsolta a KGB-t, ahol tudta, hanem egyidejűleg például ügynökük is volt. Ebben a helyzetben a magyar sajtóban kétféle beállításban fogunk olvashatni a dologról, és úgy sejtem, ebbe a kettőbe nem illenék bele az a (most vázolt fikcióval kapcsolatos) véleményem, hogy egészen addig, amíg a Ljubjanka irattára maradéktalanul kutathatóvá nem válik, hagyjuk a fenébe az egészet. Vagyishogy érjük be azzal, hogy emberünk a tavalyi választások második fordulójában megszerezte a kormányzáshoz szükséges legitimációt, punktum, hogy korábban ártott-e a nemzetnek, bízzuk a históriára. Ahogy én a jelenlegi úzust ismerem, ez egy jobboldali lapban nem jelenhetne meg (oda nem is küldeném be), egy baloldaliban pedig szintén nem jelenhetne meg.

Még egy gnómaian tömör illusztráció, egy barátom felülmúlhatatlan helyzetértékelése: „komcsizni lehet, gyurcsizni nem”.

Még jó, hogy alapjában véve Közel-Kelettel és terrorizmussal foglalkozom, már vagy tizenöt éve, és személyes szerencsémre mindkettő népszerű téma. A rendszerváltáskor nyomtalanul eltűntek a sajtó fősodrából azok, akik a cionista agressziót kárhoztatták, és az arab népek igazságos antiimperialista harcát méltatták. Vagyishogy nem nyomtalanul. A jobboldalon még mindig lehet, bárminő tónusban, kárpálni az izraelieket, persze első sorban azért, mert pechjükre zsidók. A baloldal viszont őket illetően gyakorta beéri általános, bár szerintem többnyire közhelyekből kiállított bírálatokkal. Itt egyébként ugyancsak továbbélni látszanak bizonyos, még rendszerváltás előtti patronok.

Jó továbbá, hogy nemcsak magamfajta szakújságíróból van kevés: azoknak a száma is csekély, akik igazán értik a dolog forszát, eligazodnak a Szentföldön uralkodó felülmúlhatatlan kuplerájban, s ehhez némi helyismerettel is rendelkeznek. Rendelkeznek továbbá azzal a normálisnak csak jóindulattal nevezhető érdeklődéssel, amely engem arra késztet, hogy naponta százával olvassam a térségből érkező híreket, bekukkantsak a Jerusalem Post, az Al-Ahram, az al-Bawaba, meg a többi vidám cimbora honlapjára. Halászom tehát a zavarosban, amely nekem voltaképpen nem is különösebben zavaros. Érzelmi előfeltevéseim nincsenek, a szerkesztők pedig, úgy látom, nem tartják elfogadhatatlannak azt az alapállásomat, hogy a Közel- és Közép-Keleten egy (meglehetősen tökéletlen) liberális demokrácia áll szemben oligarchikus diktatúrákkal.

Mi lenne azonban akkor, ha a mondott (megl. tök.) lib. dem. egyszer csak abba a kínos helyzetbe kerül, hogy kénytelen eltüntetni a térképről egy államot vagy államkezdeményt? Velünk, magyarokkal is megesett már ilyesmi, nem jelentéktelen részeredményekkel. Akkor bizony lehetséges, hogy egyáltalán nem akadna szerkesztő, aki – ha én például úgy vélném, hogy az izraeliek mást nem is tehettek – megjelentetné az erről szóló cikket. Hova vinném akkor a vonatkozó dolgozatot? Ha német volnék, egy százmilliós olvasótábort kiszolgáló sajtópiacon házalhatnék, és volna is esélyem, hogy találok lapot, amely nemcsakhogy lehozná az írást, hanem még saját privát gusztusomnak is megfelelne.

Mi kevesen vagyunk, maradna tehát az Internet, a privát, nonprofit-, és nem-elsősorban sajtóhonlapok, meg a blogok és effélék. Ez ismét csak a világháló felülmúlhatatlan előnyeit illusztrálná, ellenben a várható honoráriumon (a megjelenés puszta tényén) egyetlen boltban sem vehetnék munkaerőm újratermeléséhez szükséges javakat. Ezzel az erővel felcsaphatnék alanyi költőnek is, ami ugyancsak nem tartozik a legbiztosabb egzisztenciák közé.

Most is megtehetem, hogy megkeresek német vagy angol nyelvű (fizető) lapokat, már ha mindenáron pofára óhajtanék esni. Ami a magyar témákat illeti, legalább olyan csekélyek volnának az esélyeim, mint idehaza, aki ezeknél magyar témákkal foglalkozik, többnyire maga is magyar, küzd saját ottani pozíciói fenntartásáért, nemritkán pedig jól behatárolható magyarországi politikai ügyfélkörrel rendelkezik. Vagyishogy olykor inkább az rendelkezik ővele; tudok olyat is, akivel 1956 óta.

Külhoni vesszőparipáimnak pedig ott túl, a tág világban ugyancsak megvannak a szakértői, attól viszont, hogy velük versenybe szálljak, a szükséges nyelvek anyanyelvi ismeretének hiánya vág el. Írok én más nyelveken, de annyira azért nem, mint ők.

Hát, így táncolok fél lábon (Tersánszky kifejezése) a világ összes szerkesztőségének előszobáiban, ami mellesleg nem használ túlságosan önbecsülésemnek. Boldog jövőt látok azonban felrózsállni a következő magyar újságíró-nemzedék előtt. Ők már, ha rendesen tanulják Európa nyelveit, megtehetik majd, hogy – miként a múlt évszázadban Márai – naponta publikáljanak mondjuk a Frankfurter Allgemeine Zeitungban, anélkül, hogy előzőleg politikusként szert tettek volna némi, a politikusságból adódóan persze kétes értékű ismertségre.