Zrínyit nem adom

Egészen a legközelebbi közelmúltig élénken elleneztem mindenféle védegyleti gondolatot, ideértve Kossuth Lajosét is, szerintem ugyanis az eszme szép, de biceg. Szürke teória, az a fajta, melyhez képest zöld az élet arany fája.

Például: kétszáztizenhat forintért háromszázhúsz gramm csaknem ugyanennyi értékes fehérjét tartalmazó chilei konzervmakrélát árulnak. Ezért a pénzért nagyjából egy kiló csirke-farhát kapható, mely utóbbiról inkább nem írnék semmit, lehúztak már róla épp elég bőrt (hehe).

Az vegyen Magor-terméket, aki megteheti, aki ne, az ne. Éljen a chilei makréla. (És persze a chilei cseresznye is, nyugodjék békében – mit számít, hogy az, akinek télidőben több ezer forintokat is megér, megveszi?) Az idegen áruról lemondani luxus, úri huncutság, szépen példázza azt, amit Tompa Mihály írt, hogy tudniillik „Isten a szegények részét a gazdagoknál tette le”.

A minap aztán azt olvastam, hogy Teréz anya szellemi örökösei – rendtársai – jogi úton akarnák elérni, hogy a szerzet alapítójáról ne lehessen vállalatot, terméket, szolgáltatást elnevezni. Jól is néznénk ki, ha ezentúl töredékegyházak Teréz anyáról nevezett cégei végeznének például ördögűzést, csak mert a kalkuttai utcák szentje 1997-ben (álmatlanság ellen) ugyancsak átesett ilyesmin.

Teréz anyát legutóbb augusztusban, Londonban aknázták ki: egy, a sakknak szentelt kiállításon sakkfiguraként Hitler és Al Capone, de legalább Superman társaságában jelent meg.

Határozottan tetszik az apácák kezdeményezése, tetszik, holott a szellemi védegyleteket és egyéb diszkriminatív megmozdulásokat még annyira sem állhatom, mint a gazdaságiakat. Tulajdonképpen nagyon is helyénvaló, hogy egy esetleg nemtelenül merkantilista dolog ne takaródzhassék nemes ideák mezével. (Ez nem ugyanaz, mint amikor a francia akadémia illetékes bizottsága elrendeli, hogy a Valahanyadik Köztársaság összes polgára súlyos pénzbírság terhe mellett tartozik amburzsoának titulálni a hamburgert. Ebben a műfajban még Hende Csaba cégtáblatörvénye is határozottan liberális kezdeményezés volt, még ha beterjesztésekor oly jeles nyelvészek alázták is szét, mint Nádasdy Ádám.)

Így aztán tulajdonképpen helyeslem, hogy mire maradéktalanul betagozódunk az EU-ba, csak mi nevezhessük pálinkának a pálinkát, az esetleges spanyol, görög, olasz versenytársaknak tessék szépen megmaradni a szinonímáknál, a gugyinál, a tütünél, avagy a nem kevésbé veretes, jóllehet urbánus ízű bronefnél.

Ez alkalomból indítványozom, hogy helyheztessük jogi védelem alá hőseinket, jobb királyainkat, költőinket. Mivel mostanában a Szigeti veszedelmet olvasom, elsőbben is ajánlanám, hogy tétessük ki a megfelelő jeleket (®,™) mind a szigetvári hős, mind dédunokája neve mellé. (Szeptember 7-én volt a kirohanás háromszázharminchetedik évfordulója.)

Természetesen a horvátokkal való alapos egyeztetés után, akiknek ugyanerre pont annyi joga van, mint nekünk. A dolog mindenesetre sietős, szétszállnék a méregtől, ha a törökök, akik közismerten ügyes üzletemberek, hamarabb lépnének nálunk. „Zrínyi döner kebab” – ? Rémálom.

Amúgy elkéstünk kissé. Ha kellő időben léptünk volna, 1996-ban, amikor a szigetvári Török-Magyar Barátság Parkban egymás mellé felállították az idősebbik Zrínyi és Szulejmán szultán mindenféle szempontból értékelhetetlen szobrait, a hozzám hasonló véres szájú nacionalisták mondhatták volna az alkotónak: „Hohó, kardas (testvér), Zrínyit azt megfaraghatod, csak épp a nevét nem írhatod ki rá…” Egy történeti léptékű ízléstelenséggel lettünk volna szegényebbek. Meglehet, hogy elködösíté agyamat a kurucsavas széndihonvágy (Karinthy), de mintha a nagy gróf – dédunokája eposzában – így aposztrofálta volna a muszlim imperialistát: „Vérszopó szelendek, világnak tolvaja”. Most persze csak morgolódom, azt már nem szeretném, ha némely honfitársaim jól elpocsékítanák a hódító emlékművét, csak azon az alapon, hogy hazánkban a megalitikus plasztikák általában ledöntetnek.

Mehetünk még egy kicsit vissza az időben. Ha e név – a legfényesebbek egyike – reciklálása elé jókor akadályokat állítunk vala, nem születik meg egy bizonyos forgatókönyv, főleg pedig a belőle készült, méltán elfeledett filmalkotás. Jaj annak, aki látta.

Még korábban Theodor Körner sem írhatott volna Zrínyi-drámát, igaz, ebben az esetben a felháborodott Kölcsey sem gondolhatta volna ki antikörneriánus drámaesztétkáját.

Készült Zrínyi-rockopera (huh), sőt a második világháború idején Zrínyi rohamlöveg is. Nagybátyám huszonegynéhány ilyennel óhajtotta megállítani Csorna mellett a Vörös Hadsereget, amiben volt is valami zrínyies, de azért jó, hogy a dolog nem jutott el a tragikomikus végkifejletig.

Most pedig csinosan kibúvok a konstruktív kritika kötelezettsége alól, és nem beszélek a hogyanról.

Annyit azért megpendítenék, hogy a szükséges keretekre, a szabadalmi eljárásra valahol megvan a pénz, meg is mondom mennyi. Miután ifjabb Zrínyi Miklós meghalt, a családot pedig praktice kiirtották, az osztrákok mai értéken tíz milliárd eurónyi kincset hordtak szét a família birtokairól. Ez épp annyi, mint a Horvát Köztársaság teljes évi költségvetése, és szerintem Zágráb partner volna egy közös jóvátételi akció kezdeményezésében. (Különösen az után, hogy a nyáron a Habsburgok bejelentették: kártérítésre tartanak számot a nácik által elkobzott ausztriai birtokaikért.)

Vágjunk bele, sors bona, nihil aliud. Nincs vesztenivalónk… hacsak az olaszok is fel nem kapják az ötletet, mert akkor Gergényi főkapitány hamarost leteheti az aulikus újságírók által ráaggatott és neki sem ellenszenves „vasprefektus” titulust. »Cesare Mori e mellékneve – mondhatja majd akkor az olasz külügy – copyrightos. A magyar ólomszérűk munkásai szíveskedjenek tudomásul venni, hogy „prefetto di ferro” egyetlenegy volt, az, akit kilencszázhuszonnégyben Benito Mussolini Szicíliába küldött, hogy elpusztítsa a maffiát. Igaz, hogy két éven át a Szent Inkvizícióén túltévő rémuralmat valósított meg, de ő a mi saját olasz szörnyetegünk. Nevezzék Gergényi urat bármi egyébnek, aminek csak tetszik, oly sok magyar szóösszetételnek „vas-” az előtagja! A Pallas Nagy Lexikona szerint ilyen például a vaspát, a vasplatina, a vaspléh, a vaspor. Válasszák ez utóbbit – porhintésben nemde egészen jók?«