Vasárnap a környéken

A csönd ideje, forgalom alig van ilyenkor, és mintha-mintha nem történne semmi.

Hát takarítottam a lakásban, elszántan kidobáltam az üvegeket, elszántan elmosogattam, elszántan porszívóztam a japán nevű, hátsó Kínában gyártott porszívómmal, elszántan felmostam, új ágyneműt húztam. Az ablakról kicsit letöröltem a városi kormot. Utána zenét hallgattam, belemerültem a „Ne mondj igent, ha nemet akarsz mondani” című vékony, okos könyvbe, melynek hosszadalmas mondatai fejfájást hoztak rám a csöndes lakásban. Délután feltámadt a hideg szél, az ablaktáblák zörögtek, a falon túl a vasárnapi csöndben szemerkélni kezdett az eső.

Z., a szomszédom sötétedés után ért haza. Hallani lehetett, hogy bekapcsolta a rádiót, a tévét, hogy a konyhában tett-vett, zuhanyozott. Később átjött, pénz kért kölcsön, de nem adtam. Sápadtan állt az ajtóban, a kezében cigarettát szorongatott, az ajkát harapdálta. Sajnálom, mondtam hűvösen, nekem sincsen elég, jönnek az ünnepek. Lassan, tűnődve bólintott; tudta és értette, hogy miért nem adtam. Biccentett, elment. Egy órával később megint becsöngetett, megkérdezte, telefonálhat-e tőlem? Miért, kérdeztem. Fel akarom hívni a barátnőmet. Mondta. Miért? Kérdeztem. Mert nagyon egyedül vagyok, mondta, és erre nem tudtam mit mondani.

Z. telefonált, én utána elmentem, sétáltam egyet a környéken.

Három dolgot láttam. Az egyik kapualjban beteg harci kutya reszketett. Láttam egy öreg nénit. A trafikkirakat előtt állt. Sírt. És láttam még gyerekeket. Angyalnak öltözve, fehér lepedőbe burkolva mentek az utcán. A Ferdinánd híd felé. Kezükben gyertya égett, hangosan nevetettek a sötétben.