03.12.3
Kalász István
hozzászól

Se vége, se hossza élet a környéken

Nem tudok róla mondani semmit. Igazán nem. Mert szétszórt a ház. Ott áll szétesetten a járda mögött, széjjelmenve a sötét lépcsőházban, melybe már nem látni be az utcáról, ott van ház a dohos pincében, ahol a javítóműhely működik. Kideríthetetlen, hogy miből is - évek óta soha senki sem vitt már le a homályos műhelybe autóakkumlátort, és a görnyedt töltőmester arca egyre szürkébb, a szeme egyre hidegebb – a metálszínű japán, német autóknak odafent már nem kell a pincetöltés. De van itt más is. A saroküzletben egy szabómester és egy köszörűs székel közösen, a bejárat feletti táblán is ez áll: Köszörűs és Szabóság. A szűk pogácsás boltban pedig az öreg pogácsás mester lakik öt hónapja, a felesége kidobta otthonról, így most ott alszik a ládák, dobozok között, éjjel zseblámpával közlekedik az üzletben; nappal szégyenkezik a vevők előtt.

Vagyis: nem tudok a házról mondani sokat. Három emelet, lift nincs, a korlát rozsdás, görbe - a görbeség, a ferdeség hozzátartozik a pesti házhoz. A lényében, a lényegében van. És itt vannak a macskák. A senki állatai surrannak a házban, a szemük titok, a tartásuk óvatos és mégis büszke. A macskák ilyenek. Igazán nem lehet megtörni őket. A macska remény, mondta egy író. Bizony, az öregasszonynak az első emeletről reményt adnak. Lejön, tejet önt az edénykébe, mellé megsavanyodott felvágottat tesz le. Ott áll hát az öregasszony legvégső megalkuvásra képtelen, az iszákos férjet, szegénységet, várandóságot túlélő kötényében, és örül. A macskáknak. A lefetyelésnek. A dörgölőzésnek. A dorombolásnak. Kell a szeretet. Még az embernek is.

Nehéz erről a házról beszélni. De a ház mégis tele van történettel. Folyondáros történetekkel. Itt nem egymás gombját nézik a suhanó liftben az emberek, itt a kannás bor bor, a pofon pofon, a pénz kevés, a kabátbélés szakadt, a telefonszámla riadalom, a gázszámla riadalom, a történet történés, a lehetséges nem mindig lehetőség. A ház történik, rátelepszik a lakókra.

Történet a házból: fiatal nő jön vidékről, albérlet ebben a házban. Afféle vidéki emigráns. Riadt. Nem sokat ért világból, köszönömszépenakedvességet, suttogó nő. Összeismerkedik egy férfivel a házból, ez olyan könnyű, hiszen nem kell kimenni, elmerészkedni innen, ki a Körútra, ahol a villamosok zúgnak, igen, suta csók a lépcsőházban, aztán házasság, a nő állást vállal a sarki közértben, gyerek nincsen, a férfi iszik, meghal, a nő marad, nem megy sehová, a házból is alig lép ki – konzervélet a házban és környékén?

A ház elveszi az életet? Igen és nem. Nem veszi el, mert vannak fiatalok. Az udvar sarkában, a sötétben egy festőművész él, a társa, a lány könyveket árul. Olykor veszekednek. De ez jó: ki kell mondani a dolgokat. Bele kell ordítani olykor a világba. A szerelem olyan, mint a sláger. Se veled, se nélküled, ahogyan a rádióból árad a zene. És az ember fütyül hozzá egy kicsit. Mert szerelem is kell a házba, a nélkül a ház nem az igazi. Az élet sem élet igazán. Így hát jó hallani, ha összevesznek a sarokban. Kiabálnak, a pénzt emlegetik, hogy utazni kéne már Spanyolországba, majd a sötét lakásban a festő vigasztalja a lányt. Ilyenkor jó kikönyökölni az ablakba és hallgatni a rádiót. Valami vidám dalt, közben figyelni a történést. Figyelni a vasárnapot. Az öreg házaspárt, ahogyan jönnek haza a boltból. Ahogyan zsörtölődnek egymással. Figyelni az esőt. A galambokat, melyek ott kurrognak a tetőn. Figyelni az ünnepeket. Az eget. Ahogyan melegebbre fordulnak a napok. És szagolni az udvart. Megállapítani, hogy a második emeleten borsófőzelék lesz vacsorára. Ennek őszintén örülni, figyelni tovább. És észrevenni, hogy valaki meghalt a házban. Az a férfi ott, az első emeleten, pedig nem is volt öreg. A szíve...

Igen, a ház ilyenkor megsebesül, megrendül, de állva marad. És változik. Mert valaki valahol felad egy hirdetést, valahol valaki olvassa azt, aztán ez a valaki jön fel a gangon, megnézi az üres lakást. Az érdeklődő. Bemegy a szobába, a konyhában alaposan körbenéz, a fürdőszobát fel kell újítani, mondja szigorúan, a spájz nedvesedik, a csempék rosszak…, és ezen a napon az előző lakó sorsa véget ér itt. Valahol valaki aztán pénzt ad valakinek, egy ügyvéd irkál, pecsét kerül a papírra, az állam beszedi az illetéket, aztán jönnek a bútorok, hoznak egy zongorát, gyerek ugrál mögötte, és a házról megint nem lehet mondani semmit. Igazán nem. Mert túl sok a története a háznak, és a falak tartják össze a se vége, se hossza életet.