Novemberi séta a környéken

Anyám 68 éves, hamarabb elfárad, a korára panaszkodik, bölcsességekkel jön, a gyerek nem ítélkezhet a szülője felett, néz rám mereven, én meg azt mondom erre, Anyám, az öregségre ne hivatkozz. Ez nem érv. Ő erre azt mondja, kegyetlen tükör vagyok, és bólogat az előszobai tükörbe. Rajtam? Felettem? Miattam? Nem tudom. Mindenesetre ilyenkor ingerült leszek, Anyám, hadonászom, frissnek kell maradni! Okosnak, figyelmesnek, következetesnek! Így óbégatok elszántan az előszobájában, és különben is, mire vitted a bölcsességeddel, kérdezem. Pedagógusként? Romos lakás Budapesten, Kelet-Európa Párizsában? Van. Autód? Nincs. Tarka tévéd? Én vettem. Mélyhűtőd? Tőlem van az is. Mikrohullámú sütőd? Nincs. Vagyis akkor? Nos, ilyen a mi viszonyunk. De mert nagyon szeretem az anyámat, kicipelem a lakásból. Sétálni viszem, hurcolom, hogy friss maradjon a hatvannyolc éves teste, lelke. És séta közben kiderül, másképpen látjuk a világot. Ez persze a korunkból adódik, mondom okoskodva. Lehetséges, de az is lehet, hogy a múltunkból ered, mondja erre bosszantóan bölcsen az Anyám. Igen, ilyenkor megyünk a városban, nézelődünk, és másként látjuk a világot. Anyámat bosszantja, hogy egy belvárosi áruház LUXUS névre hallgat. És ezt a nevet már a régi rendszerben is viselte, mondja, ki nem figyelt akkoriban fel erre az elnevezésre? Hogyan történhetett ilyesmi a munkás korban? Nem mindegy, mondom erre, ez csak egy áruház. Konzumtemplom hülyéknek. Drága és felesleges dolgokkal. Semmi sem mindegy, válaszolja az Anyám. És ezen eltűnődünk a téren állva. Aztán megyünk tovább, bele az utcába, mely olyan, mint egy vájat a házak között, és közben emlékezünk, hogy régen a híres Maxim mulató a Gorkij mozival szemben állt. És ezt sem vette észre senki, ezt az édesen keserű Maxim//Gorkij névösszecsengést. A Nyugati pályaudvarnál, az aluljáróban megállunk a hajléktalanoknál. Ejtünk némi pénzt a szutykos dobozba, igen, adunk, de nem nézünk sem egymás, sem a hajléktalanok arcába. Miért nem kapnak ezek az emberek túlélő felszerelést, matracot, takarót, meleg zoknit, fertőtlenítőszert, vitamint? Annyi ostobaságra van pénz, mondja anyám, igen, azért a lelkünk egyforma is, a nyomor mindkettőnknek fáj. És megyünk tovább. Szerinted, lehet egy utca szomorú, kérdezem, amikor a széles Körútról a mellékutcába fordulunk, és ő nem igazán érti a kérdést. Mert itt minden girbe és gurba és ferde és dohos és elhasznált, szavalom úgy lelkesen és írósan, a házak ugyanúgy néznek ki, mint a lakók, a vakolat, az arcbőr színe ugyanolyan. A fáradtbarna és a szürke között, igen, és ebben a sarki boltban csak cigarettát, kenyeret, pálinkát árulnak. Tehát: illik ide a szomorú jelző? Anyám nézi a boltot, a filctollal kiírt reklámot, a rácsot, olyan rossz pálinka ez, hogy hamar öregszik tőle az ember, mondja. Odébb, a pinceborozón túl kínai cipőüzlet. A bejáratnál hajlongó kínai boltos éppen egy sápadt kamaszt küld el a foszlányaira hullott tornacipőjével; a kínai sárkány cipő-éve itt rövidebb. Megállnék, veszekednék a boltossal, a lelkemben dolgozik a „pénzemért jó árut akarok” elve, anyám csak legyint, örülj, hogy lehet kapni tornacipőt. Látod, mondom neki, ez a szemlélet a korodból adódik. Te úgy és akkor nőttél fel, amikor… És erre anyám megint gyanúsan bólogat. Aztán megyünk tovább az utcán, és meglátjuk azt a bizonyos ajtót. A világ tele van ajtóval, van fából, vasból, furnérból, bádogból, az ajtó az emberi kultúra része, az ajtó titkot rejt, az ajtó antihumánus darab, magyarázom hosszasan, az anyám csak néz rám, vagy mégsem teljesen, mondja, mert a magánélet szentségénél kezdődik a kultúra, hogy nem rúghatja rád senki az ajtót. Így állunk a vasajtó előtt, nézzük egyre, mert ez a rozsdás ajtó, a huzatos mellékutcában nem önmaga mögött, hanem önmagán hordozza a titkot. Rézlemezeket ragasztottak az ajtóra, a táblákon cégek nevei olvashatók. Cambell and son. Conair develpoment. East-West Limited. De míg a vasajtón az üzleti világ, az ajtó mögött semmi más, csak egy grund. Repedezett beton, gyom, kutyaszar. A dolog nyilvánvalóan úgy áll, magyarázza anyám, hogy valakik kinézték maguknak ezt az öreg vasajtót, céget jelentettek be ide. Telephelyet, a nagy semmit. Ügyes, mondom. Kik lehettek ezek az emberek, néz rám anyám, kik éltek vissza ezzel a nyomorult pesti vasajtóval? Ki lehet ez a Cambell úr? Hol lehet ebben a pillanatban? Frankfurtban ül, öltönyében szivarozik, bámul ki az ablakon? Vagy dutyiban üldögél? Kik írtak erre a címre levelet? Kik küldtek ide újra és újra számlát, fizetési meghagyást? Ezeknek a cégeknek? Mennyi remény, düh tapad ehhez az ajtóhoz? Hány ember állhatott ez előtt a „semmibe nyíló” ajtó előtt döbbenten? Elkeseredetten. Mennyi pénz, adó, áfa, társadalombiztosítási hátralék veszett bele a semmibe? Manapság az embernek az az érzése, hogy minden jelkép, mondja anyám, gyere, menjünk. Igazad lehet, mondom erre, és indulunk tovább. Vagyis a mai sétánkon, kérdezem, mit tanultunk megint? Anyám nevet, és azt mondja fáradt, eleget tanult, menne haza, hetven éves, a térde nagyon… Én pedig rábeszélem, nézzük még meg a B. utcában felújított iskolát, hogy örüljön a pedagógus lelke ezen a délutánon kicsit, és ő megadóan karol belém, én pedig viszem tovább az utcán, az öreg házak között. El a lottózó előtt, a papírbolt előtt, a kulcsos műhely előtt, az újonnan tatarozott iskoláig. Így cipelem őt a sárga házig, az örömig, és viszem vele a múltat, a jövőt is. Magamban, magamon.