03.12.18
Kalász István
hozzászól

Monológ

Két nappal az öregasszony halála után megérkezett a fia, megkért, hagyjam el a lakást. Adott pénzt is. Azt hiszem, ennyi elég lesz magának, mondta, az első hetet csak kihúzza valahogyan. Nem volt nagy összeg, de abban a pillanatban, hogy az asztalra dobta, hatalmasnak tűnt. Aztán aláírtam egy papírt, melyen az állt, hogy az öregasszony végelgyengülésben hunyt el, és a fia mindent elkövetett, hogy meghosszabbítsa anyja életét. Akkor ez rendben van, mondta a férfi, fölvette, tárcájába gyűrte a papírt, készen vagyunk, mehet. Vettem a táskámat, és kimentem az utcára. Egy ideig álltam a kapu előtt, a forgalmat figyeltem, mert nem tudtam pontosan hol, a város melyik részén voltam, hiszen éjjel érkeztem, és azóta nem hagytam el a házat. Később rendőrautó fékezett, a rendőr kiszállt, megkérdezte, kire várok? Senkire, válaszoltam. Akkor miért áll itt két órája? Az lehetetlen, válaszoltam halkan. Na, menjen, ezen a környéken nem szeretjük az ilyesmit, mondta erre a rendőr, beült a járőrkocsiba, intett, én meg elindultam az utcán, le a város központjába. Már alkonyodott, amikor megérkeztem a pályaudvarra. Lárma, zaj, tömeg fogadott, behúzódtam a váróterembe, leültem egy padra, a táskámat lábam közé szorítottam, így töltöttem az éjszakát. Másnap hajnalban vettem egy újságot, végignéztem az apróhirdetéseket, telefonáltam, de a szobákat már mindenütt kiadták. Úgy éreztem magam, mint aki eltolódott az időben, mintha egy-két nappal később éltem volna. Aztán a padomon eszembe jutott, hogy irodák is foglalkoznak szobaközvetítéssel. Szerencsém volt, a telefonkönyvben rengeteg címet találtam. Az első közvetítőnél nem kínáltak hellyel, ez nem tetszett, csak biccentettem, és rögtön mentem onnan. A második irodában fiatal lány fogadott, kedvesen kérdezte, miben segíthet. Szobára van szükségem, ágyra, feleltem, a lány nevetett, és pénzt kért. Mindig előre kell fizetni, mondta. Az összes pénzem felét kérte, de szívesen adtam, mert kedvesen mosolygott az a lány, és nem is bántam meg, sok címet kaptam cserébe. Már az ajtóban álltam, amikor a lány utánam szólt, és azt tanácsolta, jobb ruhában vágjak neki, a gyűrött, öreg zakómban nem lesz sok sikerem. Olyan kedvesen mondta ezt is, hogy nem fogott el a harag, mint régen, ha kioktattak, hanem megköszöntem, hogy erre is gondolt.

A következő napokban mindenféle ajtók előtt álltam, és a játék ugyanaz volt: csöngettem, vártam, az ajtó feltárult, mosolyogtam, magyaráztam, ki vagyok, honnan, miért jövök, de az ajtó becsapódott. Hiába fogtam kezemben a pénzt, hiába hadartam, hogy nem dohányzom, hogy csöndes, visszahúzódó ember vagyok, soha nem fogadok látogatót, mert senkim ezen a világon, egyetlen előszobába sem jutottam be. Soha. Lassan úgy tűnt, az előszobánál nincs kedvesebb hely ezen a világon. Olykor azért megesett, hogy átléphettem egy-egy küszöböt. De a külvárosi lakásokban az előszoba zsúfolt, bűzös lomtárra emlékeztetett, a kiadó szoba meg lakhatatlan volt. Se fűtés, se ágy, a matrac koszos, gyakran még ablaka sem volt a kamrának. Az ilyen lakásokban az embereknek sok pénzre volt szükségük, egy asszony koromsötétben fogadott, mert kikapcsolták az áramot, sajnos nem felel meg, motyogtam, ráztam zavartan fejemet, köszönöm, mormoltam, és miközben hangosan szitkozódtak, osontam lefelé a sötét lépcsőházban.

Az egyik mellékutcában a szegények konyháján meleg levest kaptam kenyérrel, utána leültem az egyik ház tövébe pihenni. Pénzt dobtak elém. Igaz, apró érméket, de mégis pénzt. Aztán, sajnos, elromlott a dolog, a gyomrom felkavarodott, hányni kezdtem. A híg krumplilevest hánytam a járdára, szégyenkeztem az emberek előtt. Lehajtott fejjel, behúzott nyakkal futottam az utcákon, el onnan… Végül a belvárosban, egy öreg bérház padlásán találtam otthonra. A funérral elkerített kamra egy öregasszonyé volt, az egyik bolt előtt ismertem meg, és csak azért adta ki szobát, mert éjjel félt egyedül. Lakása a kamra alatt volt, és hangosan kellett esküdnöm, hogy este kilenc óra után mindig otthon tartózkodom, és ha felkopog a seprűnyéllel, sietek, elkergetem a betörőket. A padlás kellemes helynek tűnt. Fönt a háztetők fölött, volt vízcsap, az egerek nem zaklattak, a matracon kényelmesen aludtam, és másnap még munkát is találtam. Reggelenként teherautókról rakodtam le az árut. Környékbeli a butikoknak. Kínai kabátot, csizmát, nadrágot. Utána felsöpörtem a járdát. Idővel otthonossá tettem a padlásszobát, a falra plakátot ragasztottam, a piacról szereztem cserepes virágot, lett ágyneműm, tányérom, székem, asztalkám, és esténként, elalvás előtt az ágyamból hallgattam az utcáról a neszeket, zajokat. Elégedett voltam az életemmel. Aztán egy este két rendőr kopogtatott ajtómon. Nem bántottak, de a szobámat felforgatták. Csak álltam, féltem, hogy megint kitör rajtam a szédítő idegesség, és megint borzasztó dolgokat fogok csinálni, ezért egyre hangosabban ismételtem, hogy jogom van itt lenni, fizetek. Fizetek! A rendőrök nevettek, a vállamra veregettek, aztán elmentek. Másnap délután megjelent az öregasszony, elkérte a szoba bérét, megvillantotta szemét, és azt mondta, mennem kell, a lakók panaszt tettek rám. Akkor adja vissza a pénzemet, kértem, de ő csak a fejét rázta, ki kell takarítanom maga után, az pénzbe kerül. Kiabálni kezdtem, hogy ez nem igazság, és talán egy mozdulatot is tehettem, mert az asszony sikítva lerohant a lépcsőn, később három férfi jött, szólított fel, hogy hagyjam el a házat. Az egyiket sajnos megütöttem, mert szó nélkül letépte plakátomat a falról. Aztán nem történt semmi. Senki sem jött többé, hogy bántson.

És így maradtam. A házban. A szobában. Most itt élek, reggel rakodok a teherautótól, le-föl, délelőtt söpröm a járdát, néha elküldenek vásárolni, a butikos lányok szeretnek, főznek kávét, adnak nápolyit, szendvicset, egy-egy doboz sört a pénz mellé. Ez van. Majd csak lesz valami.