Este és éjjel a környéken

Este az öreg orosz trolibuszok zsúfoltak, a megrekedt forgalom fölött por, benzingőz lebeg, a kapuk, a házak, a lakások csak nyelik-nyelik az embereket. A szobában felkapcsolják a lámpákat, a konyhában hangosan szól a rádió, a hírekhez sört bontanak, az erkélyen, gangon cigarettáznak, vacsora közben-után tévét néznek azért, hogy otthonuk falai között feledkezzenek meg az otthonról. Hová lehet ilyenkor menni, amikor meghosszabbodnak az árnyékok, és úgy tűnik, hogy a házfalak minden pillanatban a kihalt járdára dőlnek?

És éjjel? A házfalakon túl él a környék. Az aluljáróban kamaszok röhögnek, a közeli kocsma zenét okád az utcára, a megállóban részegek cigarettáznak, a Nonstop boltocskába aszott férfiak nyitnak be, lassan szedegetik elő az üres üvegeket a reklámszatyorból, cserélik a betétdíjat egyetlen dobozos sörre, a kukákat hajléktalanok nézik-túrják át, a nyomdagépek ontják a másnapi újságot, a pékségek pincéiben készül a kenyér, az éjjeliőrök elemes rádiót hallgatnak, a taxik párokat visznek vissza a külvárosba, a közeli kórházban meghalnak, születnek.

Éjszaka mindenki siet a házkapuk, lakásajtók mögé.

A környéken visszhangzik a segélykérő kiáltás a kihalt utcán, kutya ugat, valahol üvölt egy autóriasztó, a magasban kinyílik egy ablak, de senki sem jön le segíteni; éjjel aludni kell, nem az utcán járkálni. Hiszen tudható, hogy a sötétség ellenséges, az éjszaka mindent elnyel, még az alvó is védtelen a lakásában, mert az is jól ismert, hogy sokan átlépték már azt a bizonyos küszöböt: nem ismernek szánalmat. Hiszen éjjel, ha alszunk, rabolnak, törnek be. Ezért zárjuk ki az éjszakát a lakásajtón, a házkapun, az ablakon túlra. Ezért hagyjuk a zárban a kulcsot, és nem megyünk, nem segítünk.