Kismagyarvalóság

A szerzőnek van kézirata, a szerző töpreng, hová is adhatná, a szerző végül az „Agyar Tapló” nevű lapot választja. És telefonál. Bú-Bú, majd öt-hat csengetés után női hang jelentkezik. Unottan. Very unottan.

Tessék. Se „jó napot”, se a nevem ez+az, ez meg itten az „agyar tapló” szerkesztősége, miben segíthetek?, szóval unottan ennyi: tessék. Meleg van, gondolja a szerző megértően.

Jó napot, makogja tehát a megértő a szerző, Agyar Tapló szerkesztőség? Igen, mondja a nő. Unottan. A szerző lendül lelkesen, a nevem X.Y., és érdeklődni szeretnék, hogy mikor fogad a prózai rovat vezetője, susorogja. Persze, hogy hülyén hangzik mindez, gondolja a szerző, ez „érdeklődni szeretnék”, is olyan alázatoskodó, meg téves is, hiszen nem szeretne, hanem de facto érdeklődik mostan vagyis…

Az unott női hang: P. úr mikor fogad?

A szerző kicsit bizonytalanul (mer ugye érdeklődött, meg nem egészen ostoba már) nyökögi hát bizonytalanul, hogy akkor P. úr volna tényleg a prózai rovat vezetője?

Női hang kicsit élénkebben undorodva: Tessékmivan? Nem. Ő főszerkesztő!

Hmm, itt rövidke szünet áll be a beszélgetésben. A szerző ebben a pillanatban arra gondol, hogy a nyelv bizony akadályozza a kommunikációt. De nem adja fel, folytatja, a prózai rovat…, lógatja bele a semmibe ezt a mondatférget, fogad valamikor? Be lehet vinni a kéziratot akkor, amikor ott van a szerkesztő úr?

Erre semmi szükség, mondja a női hang.

Itt nyel a szerző, és az üres boros demizsonra gondol a spájzban. Nem lehetne (már megint ez az alázatoskodó –ne) találkozni a szerkesztővel? Nem lehet bemenni (Kafka, hol vagy) a „tapló” szerkesztőségébe?

Semmi szükség rá, mondja a hang. Aha, mondja a szerző hülyén, de akkor hogyan is lehetne a kéziratot eljuttatni, ő, izé, a lapnak? Kérdezi és erőteljesen izzad. Mi ez? Düh? Zavar? Mindkettő?

Imeil, mondja jegelt hangon nő. Vagy gép volna, gondolja hirtelen a szerző. Értem, mondja erre a hangnak, akkor megadná a címet? A cím ott a komputerén, de most már gonosz, így van ez, ha az ember géppel beszél - a géppel az ember gonosz. A nő-gép lassan diktál, a szerző hallgat. Köszönöm, mondja aztán szerző mégis, pedig nem akarta megköszönni. Hiába, a nevelés ellen nehéz tenni.

A gép szó nélkül leteszi a kagylót. Csönd. A szerző ül. Bámul ki az ablakon. A nap süt, a Föld forog, emberek születnek, halnak, a novellát másik folyóirat kapja.