A betiltott szó

A nyavalygásom anno a frankfurti könyvvásáron kezdődött. És tart attól kezdve. Amikor a nagy magyar író betiltott egy szót. Európa, ezt nem lehet többé kimondani..., mondta. Csak így betiltotta, ő egyedül. Kezdetben vala az Ige, a végén meg az idézet..., jutott eszembe, nos, hogy egy író éppen szót tilt be, bájos. De akkor úgy vártam, hogy valamelyik sikeres, fiatal író feláll a teremben, és rekedten beordítja: Na, akkor Európa, ba...meg! De semmi ilyesmi nem történt. Csönd volt, később kuncogás hallatszott. A betiltó mondta volna ki utoljára a szót? Legalábbis nem hallottam róla, hogy valaki kiabálta, elsuttogta volna ott, és később sem a vásáron, vagy hogy valaki alapjaiban leordította volna ezt a KISZTÁBORVEZETŐIFÖLÉNYT.
     Mert engem arra emlékeztetett. Pedig biztosan tetszett volna a nagy írónak, ha valaki olyan stadionosan beordítja: HÉ, FŐNÖK! EURÓÓÓPA!!! Mert jó író, és ezért bizonyosan tetszik neki a bátorság. Kedveli. A nyilvánosság előtt, természetesen. Hát ezzel kezdődött fura nyavalygásom a bátorságról. De beordítottam volna én? Sunyizokmostan, mert most nem erről van szó, hogy én mit meg hogy, meg így..., hanem az elvről. Mert kicsit gyávának érzem az ITTÉSMOST-at. Olyan elegáns riadtság van itt az ország-teremben. Olyan menedzser továbbképzősilledelem. Nem igazán fine, csak annak tűnik. Hát ezért érzem: megint a bátorságról, a nagy bakkfity-ről kellene beszélni. Nem a gyávaságról. Nagy szavak, kis művek..., vagy másképpen: az ember úgy lesz igazi író, hogy mindent szaván fog?
     Változott a világ. A világ mindig változik, mondják erre az okosok. Persze-persze, de én úgy látom, hogy ez a piacgazdaság gyávákat – is – termel. Miről van szó? A nagy tutiról, ahogyan azt pestiesen mondják. A pénzről legvégül. Ami ugyan van, de mindig kevés! Vagyis arról, hogy sikeres akarok lenni, de ez mástól függ! Ez eddig oké, ez mindig így volt, lesz. De mostanában úgy kell az éles kapitalista pengén táncolni, hogy pénzt keressenek rajtam, vagyis: befussak, mint művész, mert csakis úgy lehet pénzt keresni rajtam. Amennyiben pedig befutottam, jó lesz nekem. Lesz pénzem, ott leszek a mindenkori vásáron, jó autóm lesz, rave-ezek a diszkóban, jó lesz a szexuális életem, szépen körbeösztöndíjazom a világot, műveimet reklámozzák a huzatos metróban, a szüleim végre tisztelni fognak.
     Mi kell a nagy befutáshoz? Mainstream. Főutcai alkotás. Az un. mindenkinek jó mű. Ennek titka pedig: ne fájjon az alkotás, mert akkor nem kell/het a fogyasztóknak. A tömegnek. Szerintem, ez a mainstream titka. A fájdalom nélküliség. A fun generation korában csakis olyan WERK-et szabad (Érdemes?) alkotni, hogy az ne marjon eleven húsba. Ezért kicsit új lehet, de nem forradalmi, értehetetlen és főleg nem lehet vad, fájdalmas, amit prezentálok, ó, nem. A mű nem kavarhat fel mélyen. Nem markolhat le kőkeményen a lélek mélyére. Az emberek könnyezhetnek kicsit, de sírógörcs? Ezt a szót betiltották. Üzleti alapon.
     Én meg egyre várom, hogy valaki mondjon valamit. Hogy mondjuk, azt olvassam erről az életről, hogy Z. lement a mocskos utcára, aztán ivott pálinkát, találkozott, aztán felmentek egy lakásba, aztán hasba szúrta 200 rongyos forintért! Vér-vér, mindenütt alvadt vér. Vér ott is, amikor betört a villába, szétverte a szőke nő fejét a swimmingpool szélén csakúgy, mert olyan kedve volt, aztán szintén vér, agy a falon, amikor összerugdalták a rendőrök. Mert utálta a gazdagságot, vallotta végül.
     Várom, hogy valaki ezt mindennapi, szirénázós, nyugdíjast összerugdaló, éhes gyerek..., ezt a brutalitást, ezt a Valóságot művészi szintre emelje. De ezt a story-t lassan tényleg betiltják Európában.
     Nem kell ez a fogyasztónak, mondják. Akcson, ütődött liftzene jöhet a mennyezeti repedésből, hasra esés, alsónadrágot célzó poén igen, de a fogyasztó lelkét, érzékeny tudatalattiját hagyjuk csak békén. Mert akkor nem fogyaszt tovább. Herpesz, krumplileves, csorba kés, cigánykurva verése, faluszéle, budi, döglött disznó, romlott hús, szarszag, ó-ó, nem! A szánalom negatív kifejezés lett, a sikeres fogyasztónak pedig sikeresnek kell éreznie magát, kell neki a komfortérzet, mondják a műpálmás irodában, uram, a kiszámított, lemért könnyedző gond a story elején, közepén, tudja, az aranymetszés szabálya szerint és a szirupos happy end.
     Igen, ez a mainstream. Így lehet az olvasót „elrontani”? Mert mi ez, ha nem sunyi diktatúra? Hiszen azt felismertük, hogy ha az olvasó kiválaszthatja magának az írót, akkor ez fordítva is igaz lehet, azaz: jön az okoskodás. Az író is írhat úgy, hogy kiválasszák, nem? Ennek a frappáns gondolatnak a mélyén azonban sötét szakadékot érzek.
     Félelem? Bizony, a sikeres okos ember, és mert okos ember fél, mert aki fél óvatos is, és mert óvatos ember nem akar hibázni, és aki nem követ hibát..., stb, nos, nem is ordít közbe egy teremben. Eltűri, hogy egyetlen ember betiltson valamit? Ezért a mainstream, a főutcai stílus?
     Szerintem, az izgalmas, érdekes boltok a mellékutcában vannak. Azok a mocskos, lerobbant boltok az érdekes tulajdonosokkal. De a mellékutcában csak néhány problémás törzsvevő jön-megy. És ők ugyanolyan csóringerek, srég figurák, mint az eladók. Itt gyakran hibás a versláb, gonosz a történet, durva, értelmetlen a tett, alkoholos a lehelet, életlen a kép; itt minden sokkal brutálisabb és – szerintem – bátrabb is. Mert most a bátorságról beszélek. De sajnos a mellékutcában nem lehet pénzt keresni.
     A tágas főutcán? Könyvbemutatók, koncertek, megszervezett riportok, terézanyáznak, sáringerek nőt akarnak, fúratlan puncikról kopiznak falloszokat, szponzorok, pezsgő, ösztöndíjak, pénz, üzlet és az utca végén ott áll a fogyasztó, az olvasó, aki nem szereti, ha fájdalmat okoznak neki. És ezért - szerintem- félelem lebeg a főutca fölött. Mert ugyan remek dolog a nyerő oldalon napozni, de, aki ott áll, tudja: ez az állapot nem tart örökké. Egyre csak töprengeni kell, hogyan tovább, mit is várnak tőlem AZOK OTT FENT, mit vár tőlem az elképzelt OLVASÓ. Úgy tűnik, az okoskodás miatt a főutcán senki sem dühös istenigazából. És senki sem bátor, mert nem haragos istenigazából. Aki pedig nem bátor, nehezen mondja ki fájdalmas igazságot. Azt, ami az olvasónak és neki is fáj. Mert akkor mi lesz vele?
     Réges-régen láttam egy szovjet filmet. Jöjj és láss, volt a címe. Abban a filmben nem volt a híres Jó és a Rossz lapos ellentéte, a film a háborúról, a végtelen fájdalomról szólt. Ami – mint tudjuk - ugyanúgy fáj Jónak és Rossznak egyaránt; a fájdalomnak nincs köze az erkölcsi tartáshoz. Így – szerintem – a film a végső Igazságról szólt, a Jónak is fájt, a Rossznak is, így nekem, a nézőnek is. A vége pedig – szerintem - lezáratlan maradt, és ezért éreztem már akkor jónak, és ma már tudom, valóban jó volt és ami a lényeg: bátor alkotás volt. Csak akkoriban, abban a bűzös kelet-európai moziban nem értettem még, micsoda bátorság kell ahhoz, ha valaki nem teszi ki a történet végére boldogságos pontot.
     A pénz mára betiltotta ezt a filmet. Én kötelezővé tenném.
     Az író fogja be a száját, ha a műve beszél, mondta Nietzsche.
     Hát akkor: bakfitty és Európa.