Gergely
Tamás |
|
Szentimentál |
Én
a metróra Hässelby Gårdban szállok fel. Hässelby
Gård nem végállomás, bár majdnem, Hässelby Strandnál
fordul a vonat.
Råckstánál tartok, amikor
a játékot elkezdem. Amint a metró vonala elfordul Blackeberg közelében, fent
a magasban, körülölelvén a Råcksta Träsket, akkor
jut eszembe, hogy sztorit kereshetek, vajon milyen történetet találnék a Pókot
lemosó víz látványához.
Történettöredeket, fragmentumokból áll áll ki a nap, fragmentárium
az élet.
Pókról már írtam. Kedves kis társunk a fürdőben. A bizalmunkba
férkőzött, jobban mondva engedett bennünket a bizalmába férkőzni. Közel jött
hozzánk, amennyire csak lehett.
Annál is közelebb, valószínűleg letussoltuk.
Ez a valószínűleg annyira tág, hogy belefér több hét fájdalma,
s hogy mennyire van realitásalapja, elmesélem.
Egyik tussolás után láttam meg valamiféle fekete pöttyöt,
bogot, nem volt nagyobb egy borsószemnél. Vitte le a víz, bár akkor már a tusst
elzártam. A kádunk mennyi lehet, maximum egyhetven, annál rövidebb, nem szoktam
fürdeni, ezért nem tudom, hogy ha végignyúlnék benne, össze kellene-e térdben
hajítanom a lában. Egyezzünk meg egyhatvanban.
„Hossza? Mellbősége? Életkor? Iszik-e? Nőzik-e?“ – BDK kérdései.
Előbb fel se ismertem. Aztán – úszhatott akkor már tíz-tizenöt
centit lefele – rájöttem, hogy ez a mi pókunk.
Húsz centi után azt gondoltam, levitte, kész.
Aztán, hogy élt eleget nálunk.
Előtte, még mielőtt felismertem volna, a pusztulás maró látványa
hasított a tudatomba: hogy Pók lehet. Hogy az a fekete folt ott Pók is lehet.
Felnéztem a falra, kerestem a helyén, nem volt. Rájöttem, Pókot láttam.
Nem tudom, BDK ezzel hogy van, nekem, amikor zaklatott állapotba
kerülök, szívem hevesebben ver, mellem emelkedik szabálytalan ritmusban. Sőt,
ötven után egyre gyakrabban.
Blackeberg után elkezdtem keresni a Pók halála fölött érzett
iszonyomhoz illő híreket. Módszerem a következő: elkapom a Stockholm City Hässelby
Gård-i osztogatója kezéből a lapot, tankolok hozzá
egy Metrót a jegyellenőrnél, a kettő éppen elég az Odenplanig, ahol leszállok.
„Rátaláltak az 51 évvel ezelőtt lelőtt DC3-asra”, „A gengszterkirályt
kellett volna lelőjék, perbe fogták őket”, ilyeneket olvasok, „Gyilkossággal
gyanúsított nem tudta végignézni az áldozatról készült képeket.”
Talán ez utóbbi.
Abrahamsbergben járunk, a metró vonálaval páthuzamosan kocsik
sora, türelmetlenül várnak a zöldre. Ekkor, vagyis már egészen közel Stora Mossenhez
megpillantom Őzet.
Minden mindennel öszefügg. Mindenről lehet viccelni, a kérdés,
hogyan? Minden sztorihoz lehet társat találni. Vagy kiegészíti azt, vagy kontrasztnak.
Egy őz a metró vonala meg az út között. A metrósíneket dróthálóval
választják el az úttól. Az út meg a háló között zöld övezet, járda, Őz a járda
meg a háló között.
Orra a hálóra nőve, keresi a visszautat – a metró túloldalán
a mező erdővel a háttérben.
Bejött a képembe magától – nem Stockholm City, nem Metró,
azok is ingyen vannak, ez annál is gratiszabb – bejött eltévedt életével Őz.
Hol jött át, gondolom elsőnek. Gondolataim melyik résén?
Hol jött át, hol megy vissza?
Vékony dongáját most hátulról, teljes hosszúságában látom.
Teljes vékonyságával.
A kicsi fiam vékonydongáját látom, amikor négyéves.
Mennyire kiszolgáltatott!
Megmenthettem volna. Megmenthettem volna? Vitte már le a víz.
Ha utána is nyúlok, már leszaladt. Levitte a víz. Összemorzsolom, ha odanyúlok.
Mi lesz Őzzel, gondolom, kiszalad az útra, akaratlan is eltapossák.
Beugrik valamelyik autó elé.
„Újabb tizenegy férfit tartóztattak le a legutóbbi szexbotrányban.”
„Bevándorló apa forró késsel égetett sebet ötéves kisfia bőrébe.”
Lába volt felül Póknak. Teste a nehezebb...
Szerelmes volt a lányába – stockholmi gyilkosság –, az meg
elmesélte neki, a fiatalembernek, hogy apja korábban kihasználta szexuálisan.
Évzáró közeledett, s a lány attól tartott, apja megjelenik azon.
Úgy érezte, valamit tennie kell.
Bekérezkedett az apa lakásába azzal, hogy telefonálni szeretne.
Bent viszont megvádolta azért, amit az 59 éves a saját lányával szemben elkövetett.
Az ellenreakció váratlan volt. Az apa úgy felbőszült, hogy nekirontott a fiatalembernek,
s azt már-már kirepítette az ablakon. Ekkor került elő a kés, 26-szor szúrt
a fiatal, azok közül több halálos volt. A tárgyaláson nézni sem tudta a véres
testről készített felvételeket.
Megvolt a stockholmi halál, Balla Dé!
Öt évvel ezelőtt Värmlandban jártunk s a Selma Lagerlöf híres
rezidenciája közelében laktunk. Születésnapot szerettünk volna ülni, megrendeltük
jóelőre a vacsorát.
Mondták, lehet sétálni az erdőben, nincs farkas.
Medve?
Az se.
Őz?
Előfordul.
Itt élt az Ylva nevű farkas. Egész Svédország ismerte. Mi
is, a tévéből.
Aztán mi legyen a vacsora?
Őz.
Nincs itt őzhús, nem szabad lőni.
Lehetne mégis?
Ültünk a le nem bukó nap bágyadt fényénél – fehér éjszaka
–, és falatoztuk az őzhúst. Megettük Őzet. Sose láttam, könnyű volt mellé a
kaliforniai vörös bort leengedni.
Látom, hogy viszi le a víz, bambán állok, nem lépek. Mire
tennék bármit is, már keső. Teste nehezebb, a vízben az került alul.
Napokig remélem, hogy megkapaszkodott belülről a csőben, s
előbukkan, azóta sem.
Lehúnyt szemmel azt remélem, hogy nem is Pókot láttam. Valami
mást, penészdarab lepattant a csempék közül, azt. Akkor meg hol van?