Csúnya karcolat

ACHEWE

(Gyilkosság Stockholmban)

Összekülönbözött a feleségével, mire felvette sörétes puskáját és lelőtte. Beült a kocsiba, elhajtott. Huszonnégy órán keresztül keresték az Ulricehamn környéki erdőben, többek közt helikopterről infravörös kamerával, végül egy szomszédos kisvárosban kapták el, amint autóját vezette.
     13.46-kor telefonált a rendőrségre – ez egy másik történet - és azt mondta, hogy bátyjával rossz a viszonya, fenyegetve érzi magát, ha a rendőrség nem tesz semmit, hogy őt megvédje, megöl egy rendőrt.
     Ez Åkeshovban történik, Åkeshov Stockholm, nem Ulricehamn.
     13.54 újra telefonál. Azt állítja, hogy megölt egy rendőrt, annak teste a ház előtt. A rendőrkocsi odahajt, betörik az ajtót. A lakás üres, a ház előtt nincs rendőrholttest.
     A gyilkos negyvenhét éves, határhelyzetben veszélyes, országosan körözik. Rádión keresztül figyelmeztetik a lakosságot. Ulricehamnot körülzárják.
     A rendőrkocsiból megpillantják, igazoltatni akarják, ellenállást tanúsít, leteperik. Bátyja fenyegeti őt, rosszul van, ezeket ismételgeti, valamint megkéri a rendőröket, vigyék el a kábítószeresek åkeshovi központjába. Elszállítják.
     A központban nincs szakember, azt ajánlják, menjen a Sankt Göran kórházba, ott talál szolgálatos orvost.
     Kimegy, a rendőrkocsi sehol.
     „Mi a kérdés?”

     Az egyik közeli villában talál egy rudat, megragadja. Vissza a járdára. Egy hetvenes kocogó eléje kerül, leüti. Élettelen öreg test a járdán, véres ruhakupac.
     Két lány kerékpározik arra, megtámadja őket, az egyiknek kettétörik fején a bukósisak.
     Nem először öl. Most negyvenhét, tizenhét évesen megfojtotta a barátnőjét. Így történt: autóval hajtottak haza egy ünnepségről. A lány bejelentette, hogy szakít. Mire ő megállította az autót, s fojtogatni kezdte a nőt. Egyszercsak ellágyul a test.      Akkor értette meg, hogy mit tesz.
     A tetemet az erdőbe hurcolja.
     Visszahajt a mulatság színhelyére, elmondja, mit csinált, azt hiszik, tréfál.
     Irány haza, beszámol barátainak. Sziszik, tréfál.
     Elviszi őket a tett színhelyére. Ott fekszik a test.
     „Mi a kérdés?”

     „Én Önt nem csodálom, Excellenciás uram – mondja Abbes García Trujillónak, a Dominikai Köztársaság diktátorának – , én Önért élek. És Önnek köszönhetően. Engedelmével, az őrző kutyája vagyok.”
     Minden kort jellemzik kérdései. Amelyeket azok tesznek fel, akik benne élnek.
     Ezzel szemben Trujillo csodálja ezredesét. Az megbizatását gyorsan, olcsón és hihetetlen leleményességgel hajtja végre, mestermű mindenik. Abbes García nemcsak megölte a Trujillo által kiszemelt áldozatokat, hanem mindeniket gyanúba keverte. Roberto Lamada szakszervezeti vezért, aki Trujillo elől Kubába menekült, Havanna kínai negyedében ölték meg egy bordélyházban, azt a látszatot keltve, hogy a többi kuncsaft csinált tepertőt belőle, amiért szadomazochista játékra kényszerítette az egyik prostituáltat. Bayardi Cipriota ügyvédet pedig Caracas homonegyedében egy olcsó szállodában találták meg holtan női ruhákba öltöztetve, kirúzsozott szájjal.
     Vargas Llosa ír erről Trujillóról szóló regényében.
     A feleséget a ház lépcsőjén találta meg 23 éves fia. A kisebbik testvér a házban lapult fiújával, nem mertek kimenni, inkább telefonáltak a bátynak.
     Abbes Garcíát előde fedezte fel a Mexikóból hazaküldött pontos és részletes jelentéseinek köszönhetően, melyeket a mexikói száműzöttekről, vagyis Trujillo ellenségeiről készített.
     Amikor a vádat először közölték az akeshovi vérengzővel, azt motyogta, hogy azt, hogy ölt, nehéz lesz rábizonyítani. Egy hétre rá, amikor őrizetbe vették, azt állította, hogy semmire sem emlékszik.
     Védőügyvédje szerint beteg.
     „Kérdés?”

     A jel, hogy Andreas García megbízható és használható, Trujillo számára akkor érkezett meg, amikor a SIM, a dominikai belügy főnöke beszámolt arról, milyen elmélyülten tanulmányozta a kínai szadizmusról szóló könyvet, mely tele van levágott emberfej-illusztrációkkal.
     Tizennyolcezer buszsofőrt állítanak sztrájkba június negyedikén. Ha a metró meg a helyiérdekű is leáll, megbénul Stockholm.
     Fiam évzáróján a szomáliai anya egy afrikai ételspecialitást tett ki az asztalra. Kérdik tőle: mi ez, pannkaka?
     „Pánnkaaká”, körülbelül így ejtik.
     A „kaaká” tésztát jelent különben, a „pánn” („panna”) „homlok”-ot is, ám „serpenyő”-t ebben az esetben, együtt a kettő: „palacsinta” .
     Azt válaszolja, nem, ez nem „pánnkaakaa”, bár mindenki ezt kérdezi, ez „achewe”, „ácsévé”, így hangzik.
     Nem tudom, a Vargas Llosa regényének címét magyarra hogyan fordították, svédül, mert így olvasom: Bockfesten. Ha előrelapozok, látom, hogy spanyol eredetiben: La Fiesta del Chivo.
     Mindig azt hoz, ácsévét, ebben az évben több féle ácsévé is van. A lényege: palacsintaszerű pakolás, csak szíjasabb tésztából, benne práz meg egyéb hagymafélék millimétervastagra vágva, összekeverve őrölt hússal.
     „Őrült texasi fickó”-nak nevezte a minap W. Busht Jan O. Karlsson svéd miniszter.
     Nem, ez nem pannkaka, ez achewe. A nyelvvel mindig baj van.

     Mi gyulaival próbálkozunk, nem tudjuk, siker lesz-e avagy kudarc, a vinetával („magyarok” számára: „padlizsány”) megjártuk előző évben.
     Mindenki nagy gonddal készíti otthon az étket, majd élérkezik a nagy pillanat: a tarlóra kitett asztalokra kipakolnak. Ebben az évben eggyel kevesebb az asztal, amitől nagyobb a torlódás, az ételeké meg az éhenkórászoké. Viszont szegényesebb a felhozatal: sok a laskaétel, a laskával szaporított szegény fogás. Minőségben és jellegét tekintve fix az oroszok tejszínes kalapú csörögéje meg a szomáliai ácsévé. A mi magyar kolbászunkat a volt Jugoszláviából elszármazottak döngik körül meg a perzsák.      Ez új. Mármint hogy a perzsák.
     Gyomorzsák.
     Mulatságról jöttek. Amikor a test elalélt keze közöt, s ő rájött, hogy megölte, nem tudott mit kezdeni magával. Körbe-körbe járt. Majd a tetemet elhurcolta a fák közé.
     Beteg, mondja az ügyvéd. Tizenegyszer ítélték különböző fajtájú és időtartamú büntetésre. Szülei elváltak, sőt, nem szerették, se egymást, se őt.
     Nyári emlék: szrebrenyicai hegyoldal.
     „Kveszcsön?”

     Kacagva mondja: „igen, mindenki pánnkaakáának nevezi, de már csak így hívom: ácsévé.” Rosszul beszél svédül; az hírlik róla, analfabéta.
     Figyelem, a svédek nyelve törik ki attól az egy szótól, feszülten ismételgetik, hogy nehogy elfeledjék, lenni az nagyon kellemetlen.
     Amerikai katonák holttestét rúgdosták, köpdösték Mogadiscio utcáin.
     Újdonság még, hogy a Robbe apukája egy új nőt hozott az ünnepségre... Valamint egy pizzát, amit - ők hárman esznek meg. Különvonulnak és bekebelezik hárman. Robbe is kap. Pizzát, a kólából viszont neki nem, csak a felnőtteknek jut.
     Megérkeznek nemsokára a fecskék.
     Ha leáll a metró, autóval ugyan bemehetek a munkahelyemre, viszont hol parkolok?      Mindenki autóval érkezik, parkolni meg nincs hely mindenkinek.
     Mire kiment, a rendőrautó sehol.
     Ezt gondolom: tőle elvárjuk, hogy tanuljon meg svédül, mennyi szó! Mi meg egyetlen egyet...
     Szemmel jeleznek egymásnak, vesznek a kolbászból, megint vesznek. Még a gyerekek is szeretik. S nemcsak a sajátjuk, mármint a jugóké... Annak ellenére, hogy nem svéd íz a gyulai: csípi a paprika a cukrozott kolbászhoz szokott ínyüket.
     Vékony műanyag kabátban táncolva fázik – a tavasz mindössze nyolcfokos, cudarul szeles valamint.
     Odalép a jugoszláviai pár, a férfi szólal meg:
     - Ezen az ízen nőttem fel. Hol lehet Stockholmban magyar kolbászt vásárolni?

Stockholm, 2003. május 23.