A KÍSÉRTŐ KÉJEKBŐL AZ ÉRTELEM DIADALA

„Pápaságom alatt éltem-e át egyebet, mint a Jupiter-bika kalandját az Európa-leányzóval? Vagyis: egy nagy marha nászútját, historice et moraliter, egy koszorús kis kurvával? Aki édesen nyomkodta magát huszáros »O« lábakkal a marha tarkójához , úgyhogy mikor istállói esküvőjükre került a sor, újabb élvezetre a leányzó már nem is volt képes.”

  A történelem és a mítosz párhuzamában Szentkuthy rengeteget tudott a világról, s ezen belül – mint ahogy Mohás Lívia figyelmeztetett Tompa Máriával készített rádióbeszélgetésében[1] –, valami nagyon fontosat a nőkről. A nők a művében, a magánéletében egyaránt éltető elemet jelentettek: szeretői és hölgyismerősei, akiket káprázatos egyéniségével magához bilincselt, sírig tartó barátsággal ragaszkodtak hozzá – s közben bevonultak az író Naplójába, onnét pedig a regények panoptikumába. Intim vallomásaiból ismert, hogy nagyvilági életet élt, rengeteg nővel volt kapcsolata, férfiálmai beteljesülését nem kellett az irodalomban keresnie[2]. A későbbiekből kitűnik majd, hogy a női kapcsolatok folytonos igényének több indoka is feltárható, köztük az önigazolás, a bizonyítás szándéka is; ám ez távolnál távolabb áll a mondén szoknyapecérség sportjától – Szentkuthy számára létszükséglet volt, hogy adhasson. Folyton ajándékoznia kellett magából, szelleméből, gyöngédségéből, gondoskodásából, s ehhez a legjobb alanyok (az olvasókon kívül) a nők voltak. Erről a már említett rádióbeszélgetésben így vall Tompa Mária, Szentkuthy (saját meghatározásai szerint) „munkatársa”, „társszerzője”, „inspirációja”, hagyatékának lelkiismeretes, odaadó gondozója: „Rendkívül hálás volt, az odaadó szeretetre ő is mindig gyöngédséggel válaszolt. Ez félig vallásos, félig emberi gyöngédség volt. Minthogy realitásérzéke óriási volt, ez úgy zajlott, hogy odafigyelt a bajomra, hasznos tanácsokat adott, végtelenül türelmes volt mindenért. Hogy úgy mondjam, orkesztrálni tudta a gyöngédséget egy harmónia irányába.”

  Szentkuthy azonban sohasem kivételezett; a teljességre való törekvése a nőkkel kapcsolatos viszonyában is monumentális volt. A torzóban maradt Euridiké nyomában című regényében, a Szent Orpheus Breviáriuma-sorozat zárókötetében, nem csupán a világ minden dolgát katalogizálni kívánó műve (életműve) nyomába ered, hanem nőélményeit is katalogizálni kívánja. Egy kép, az egyedi, megismételhetetlen, a mediterrán nyár hajnali látomása, benne a bikinis szőke test mozdulása magában hordja Szentkuthy összes szerelmének emlékét, és az író nem a látomást kiváltó Maria Montemedalét szólítja, hanem korábbi szerelmeit látomásként megidézve így kiált fel: „Magedyn! Dymagd! Gigi!”[3], összemosván ezáltal valóságot és fikciót, életet és irodalmat.

  A középkori kereszténységgel és a spanyol típusú katolicizmussal erősen rokonszenvező szerző műveiben számtalanszor leszögezte, kiemelte, hangsúlyozta, hogy a világnak két mozgatóereje van; az egyik a halál (történelem, szociológia), a másik pedig a sex (biologikum, etnikum, pszichológia...), s e két világvezérlő princípium olyannyira egymásba fonódik, hogy másban, mint a Nőben nem is teljesülhetne meg – a Nő iránti legtermészetesebb érzés a szerelem. Ezt az érzést kívánta körüljárni, megfogalmazni, kételyekkel lakmuszolni első, tizennyolc éves korában írt regényében, a Barokk Róbertben. Az érzéseiben kamasz, intellektusában koravén, lelkében örök kételyt hordozó ifjú ember a szerelem három állapotát vizsgálja: a gátlástalan (fantáziált) erotikát, az önmegtartóztatás aszkéta-szenvedését, illetve a nyugodt, harmonikus szerelmet. S nem véletlenül említettem fentebb Szentkuthy katolikus-keresztény lelkivilágát; regényében a szerelem három állapotát dantei stációk megnevezésével határolja be, így az erotika nem más, mint maga a pokol, az aszkézis a tisztítótűzzel egyenlő, míg a nyugodt szerelem maga a paradicsom – gondolta a tizennyolc éves ifjú és élte több mint fél századon át az író.

  „Isten és eros együttjéből sokat, túl sokat, nagy zengő harmóniát várok” – jegyzi Naplójába pontosan három évre a Barokk Róbert kéziratának lezárása után[4], idézvén a vallás és  kupleráj dilemmáját, amit soha nem sikerült feloldania, ugyanis azonos intenzitással vonzódott mindkettőhöz, ugyanakkor egyiket se fogadta el teljességében. A dilemmát nem oldotta meg, de kiírta magából: ez az életműve. A kísértő kéjek ajzása vezette el az értelem diadaláig, ám bensőjében végig megmaradt a választás eldöntetlen kérdése. Nyolcvan esztendősen, a Breviárium zárókötetét komponálva emlékezik a kettősség, a megosztottság (talán első) tudatosulására. Tizenhét éves korában tett római látogatását, amikor alig pár óra múltán, hogy az Örök városban elnyerte a teljes búcsút, Pompeiben már öngyilkos szenvedély hajtja az erotikus freskók fényképeinek megvásárlására, közben szemmellátható férfi-hevület lesz úrrá rajta a képeket árusító 10-12 éves, koraérett cigánylány iránt.[5]  A pompeji cigánylányt azután még nagyon sok lány és asszony követte Szentkuthy életében és művében. A világról szóló, óriási mítoszokat és a mindennapok legapróbb realitásait Joyce-i aprólékossággal ötvöző regényekben ezer kosztümben, ezer egyéniséggel jelenítette meg a nőket, akiket ismert, akikre vágyott, akiket megkapott és akik egyszerre töltötték ki karitász- és jóságigényét, erotikus vágyait és vallásos imádat-óhaját, közben alapos, precíz önvizsgálatokat tartván és ezek szublimátumát megintcsak lelki kosztümökbe öltöztetvén és regénybe csorgatván: „Genji életébe, onnan még a halál se vezeti ki. Ha egy ember mélyen moralista, és mélyen esztetista, akkor ez másképpen nem is lehet: jósága nem engedi soha szakítani – szépség-érzékenysége nem engedi hűnek maradni, új nőket akar. De már morálja is új nők kerítője, mert morálja nem más, mint az élet halálteljességének tudata, spleen, mely emberszeretetre vezeti, spleen, melyet csak narkózissal lehet el-elcsitítani, s ezek a halál-anesztéziás mérgek: a nők! Genjit kényszerképzetek hajtják a nőkhöz. Csak narkózist keres bennük. Memóriája óriási. Hogyne lenne az: végtelen halál-tudat, és végtelen memória egy dolgok, minden apró árnyalat megjegyzésével védekezik a múlandóság ellen, vagy fordítva: mivel minden valóság-atomra emlékezik, ez a szörnyű valóságteltsége figyelmezteti, automatikusan, egy életen keresztül a halálra.

  Itt hevernek tehát a Genji-isten vonásai: kényszerképzetek, narkózis-telhetetlenség, érzelgős, sírós humanizmus, végtelen érzéki érzékenység (színek, hangok játékszere), egzaltált belső hűség és egzaltált külső csalások (babonás vallásosság, állandó lelkiismeret-furdalások), végtelen valóság-kultusz, kegyetlen realitás-érzék (rendkívüli intellektus, de rendkívüli logika- és kauzális-fóbiákkal, a végleteket is átlépő önismeret), minden pillanatban érvényesülni akaró színészi hajlam, proteuszkodás, mimikri, relativista téboly, nihilizmus. Mert ezt a Genji-istent meddő láz hajtja: a fanatikus realista örökre elszalasztja a valóságot.”[6]

  Izgalmas kísérletet végzett a Magyar Televízió stábja Jeles András vezetésével a tizenkét órás Szentkuthy-portréfilm (1986) készítése során: felkérte Trentai Gábor asztrológust, hogy készítse el egy ismeretlen személy horoszkópját az ahhoz szükséges – megadott adatok alapján. A horoszkóp elkészült, anélkül, hogy a szerzője tudta volna, ki is rejlik a megadott adatok mögött. Túl jóra is sikeredett, olyannyira, hogy nem is került bele a portréfilmbe, a tévések ugyanis nem hitték, hogy Trentainak nem jutott tudomására, hogy tulajdonképpen Szentkuthy horoszkópjának elkészítését kérték tőle. Számunkra érdektelen, hogy így volt-e, ám a horoszkóp valóban olyan plasztikus képet nyújt Szentkuthyról, amit csak életének és művének legavatottabb ismerői készíthettek volna. Ebből a horoszkópból idézem a következő részeket, amelyek a szexualitás és az alkotás viszonyát ecsetelik az asztrológia módszerével, ám már a lélektan eszköztárával: „Az a két bolygó (a Vénusz és Mars), melyek alsóbb szinten a szexualitást, szerelmet jelentik, magasabb szinten a teremtő aktivitás, az alkotás bolygói. Ez a konstelláció teljes egészében az 5. házban van, tehát alkotó tevékenysége – a szórakoztatás, sőt szórakozás jegyében – a hihetetlenül gazdag fantáziájában nyilvánul meg, abban fejeződik ki.”[7] „... ez a gátolt, sokszor elvetélt szexuális aktivitás, a felfokozott vágyvilággal együtt, örömteli munkává változott...”[8], „...a szexuális vágyvilág sokkal erősebb és változatosabb annál, amennyi belőle megvalósulni képes”.[9]

  Tehát ismét jelentkezik a kettősség, a burjánzó vágyvilág, a kéjálom és álomkéj, illetve a megvalósulás, ami az irodalomban, az alkotásban, a műben sokkal bujább, színpompásabb a valóságos lehetőségeknél. Az erotikus fantázia ütközik Szentkuthy sznobériájával („az extázis utálatos keresése örök szégyenbélyegként ég az arcomon: ez komédia volt, link, aljas, szinte költői komédia: pedig én most a melankólia úri élvezetébe akarok merülni...”[10]), illetve hitkeresésével („a gimnáziumban tanultam a Mária Kongregációban az ifjúság védőszentjeiről, Gonzaga Szent Alajos, Berchmans Szent János, Kosztka Szent Szaniszló meg magyar Szent Imre – utána meg rohanni a múzeumokba, ahol  meztelen Vénuszok és szatírok tombolnak! Tehát: szexualitás és vallásosság témája – végigkíséri életemet!”[11])

  A kételyek és vívódások kivetítését megtaláljuk már a Barokk Róbert szövegében is. Barokk Róbert, azaz a későbbi Orpheus, tehát Szentkuthy (akkor még Pfisterer) a regényidőben (és a valóságban is) tizennyolc éves, ám már két éve vívódik: kívánja a Nőt, de hite nem engedi. Kamaszkori szenvedéseiben, képzelgéseiben, pokoli erotikus fantazmagóriáiban a Sátán több alakban is megkísérti: mint piros ruhás utcanő, Giza, Winkler Lídia, a feketébe öltözött Mici[12], Perl Magda[13], Hajós Klári[14]. Egész sor nőalak jelenik meg a tizennyolc éves korában tudós, megfontolt, kimért esztéta, okos sznob Szentkuthy első regényében; a mindezzel leplezett érzelmessége és olykor érzelgőssége a gyakori novella- és regényvázlataiban (legalább másfél tucatnyit számolhatnánk össze belőlük a regényben) villan elő, ahol romantikus, tragikus, szenvedő hőseibe plántálja át feloldatlan vívódását az aszkézis és a szerelem (purgatórium és paradicsom/pokol) között.

  Vívódása – ezt is a regényből tudjuk –, folytonos elégedetlenséget szült önmagával szemben, állandó lelkiismeret-furdalások gyötrik, mert nem volt annyira jó valakihez, amennyire lehetett volna, apró mulasztásait sorsfordító eseménnyé alakította. Ugyanakkor fizikai megjelenésével is határtalanul elégedetlen volt, nem egyszer maró öniróniával ábrázolta magát.

  Szeretet-igény, adakozási kényszer, szüleinek az ideálistól rosszabbul sikerült házasságának belső tapasztalatai[15], burjánzó erotikus fantázia, önigazolási kényszer, szépségigény (ami a legmélyebben és legtapinthatóbban köti össze az érzékiséget és a szellemiséget a valóság számlálhatatlan árnyalatán keresztül), önbizonyító hajlam és még ezer lélek(tani)-rugó hatására Szentkuthy folyton a nők társaságába vonzódott, ahol káprázatos ismeretanyagával, társalgási modorával, szellemével és egyéniségének teljességével gyakorlatilag uralkodott a társaság felett (az elkápráztatás, a lenyűgözés értelmében), s szívesen le is aratta a befektetett energiájának édes gyümölcsét. (Fiútársaságban ezzel szemben a többiek fölé emelkedés irigységet, kitaszítást, elutasítást szül, emellett a fiúk jobban örülnek egy ügyes sportteljesítménynek, mint a szellem fölényének.)

Az élettel szembeni kételkedése, a moralitás és az amoralitás közötti elektromos villódzásban való ide-oda csapódása a két stilizált nőtípus, a feleség és a szerető közötti csapongásában is tükröződött: „Először találkozom csípőre tett kezű, magas, elegáns nővel az életben? Nem. Milliószor láttam őket, csak féltem tőlük. Pedig nem akartam semmi mást, mint a látványt, a csillogó, tőlem független, kristályos objektivitást, egyetlen vonalat egyiknél, egyetlen színfoltot a másiknál, egyetlen magánhangzó ízét a harmadiknál. S épp ezért, mert sem feleséget, sem szeretőt, sem miniatűr gladiátor-arénákhoz hasonló nászágyakat és bűnöket, öleléseket és változatos Don Juan-flörtöket soha, sohasem akartam, hanem csak ezeket az elvont mondén impressziókat, de azokat állandóan, mint madár a lombját és béka az iszapját, – éppen ezért lettem feleségek és szeretők, perverzitások és ólmos üzletek rabjává, verkli áldozatává. Úgy látszik, a dolog törvényszerű: minél éterikusabb a cél, minél absztraktabb, anyagtalanabb a vágy, annál nagyobb a lehetőség arra, hogy a leganyagibb szerelmi anyagokban megbotoljunk és azokon végleg fennakadjunk. [...] .... azt hittem, hogy egész szerelmi életem valami »shakespeare-i szüzesség« lesz – egyetemi éveim alatt így neveztem ezt a szinte abszurd impresszionizmusomat. Minden nő csak egy parfüm, illanó nüansz, repülő virág-bóbita árnyéka, kézfőmre fútt vízcseppje szökőkútnak, felém parittyázott madárcserrenés vagy halastóból kibuggyanó potyka-kopoltyú lesz, szóval az életöröm egy-egy költői jelképe, kiindulópontja, metaforája. S helyette: minden nő (s egyetlenegyszer sem, véletlenül sem olyan nő, aki mondénségében költői lett volna), minden nő feleség és szerető lett, rokon és felelősség, betegség és ethosz, mikor egészségre és amoralitásra születtem.”[16]

  A Szentkuthyt hajszoló teljességigény a szerelem terén is felfokozottan jelentkezett. Miként horoszkópszerkesztője jelezte, oly mértékben, ami nem nyerhetett valós beteljesülést, ezért különböző megnyilvánulási formákat sajátított ki magának, mint az elbűvölő szórakoztatás, a művészet, az irodalom. A vágyaknak irodalomba, irodalommá való transzponálásáról szinte önéletrajzi vonatkozásban ír a Breviárium első füzetében (1939), a Széljegyzetek Casanovához-ban: „Levél nélkül, íráskényszer nélkül nincs szerelem? A lélek mindig gyáva? Vagy a test eredendő szerelmi gyávasága mindig léleknek fogja kiadni magát, s ez a lélek mindig ismét irodalomnak? Gyávaságból lélek, lélekből irodalom: nem megható ez a kikerülhetetlen forgalom?”[17]

  Ha már a horoszkóp-állításoknál tartunk, támogassuk meg annak tételeit még egy idézettel az 1942-es Vallomás és bábjátékból: „Nem vagyok ember, csak valami nagy, hitetlen bűntudat mitológia-éhség, ezermillió részlet hálójában elakadt impresszionista, gyáva gyermek, »túl-élet«, tehát »alul-élet«, túl szerelmes, tehát tehetetlen, se nem férfi, se nem nő, hanem témátlan intenzitás, amit »meddő«-nek nevezni kényelmes séma volna...”[18] A fentieket Laichingen herceg gondolja magáról, útban Fay-le-Froid hercegnőhöz, akivel semmit se tud kezdeni, akárcsak a szép Klarinéttal sem, hiszen a regényben a szerző a mélylélektan eszközeinek segítségével alaposan kivizsgálta már a herceg pszichés alapú impotenciáját. S bizony a Szentkuthy-regények férfi-problémás szereplői esetében az apák igen furcsa, igen meghatározó, gátlásokat kiváltó szerepet játszanak.

  Freudtól azonban térjünk vissza szerzőnkhöz és folytassuk ezt a fejezetet is egy „hitvallással”: „Realista mohóságom: mindent látni, tapintani, érzékelni bármilyen áron, és főleg kifejezni!
 A nőknek udvarlásom is ebből a melegágyból nőtt ki: mikor meg akartam kapni egy nőt, többek között a teljes valóság megismerésének és kifejezésének mohó vágya vezetett. Mindig a velem szemben lévő nőről beszéltem, soha magamról. Én voltam leginkább meglepve, mikor tapasztaltam, hogy ez mennyire hatásos. Aztán, látva, hogy ez eredményes, gyakoroltam, sőt módszerré fejlesztettem ezt az érdeklődést. Dupla szenvedéllyé vált: a valóság-kifejezés és a nők gyors elolvasztásának szenvedélyévé.”[19]

  Szentkuthy folyton szerette és kereste a nőket, nem csupán általában, hanem egy-egy nőhöz egy egész életen át hű maradt, folyton visszatért hozzá és ugyanolyan intenzitással imádta a futó kis hódítások alanyait mint leghűségesebb élettársát. Volt nő az életében, akinek egy teljes regényt szentelt, a Breviárium V. füzetét (Cynthia, 1941); Gigit novellafüzérben emelte át az irodalomba (Angyali Gigi!, 1966). Ezeken az állandó nagy vonzalmakon, nagy szerelmeken, nagy imádatokon kívül, illetve mellett kamaszos lángralobbanások ezrei kísérték az életben. Mint aki nem akar kinőni a pubertás érosz-korszakából, az elhúzódó kamaszkor minden szex, minden ábrándozás, minden fantázia lángolásából, ami a legszürkébb trivialitást is halálos kábulattá emel.

  A nők iránti vonzalmát az a hármasság határozza meg, amiről egyebek között Az egyetlen metafora felé folytatásaként írt, Az alázat kalendáriuma című művében így ad számot: „Néztem a hercegnőt, követtem a Deliót, és feleségül vettem valami harmadikat”[20], illetve „Miss Delióknak a testemet, ismeretlen hercegnőknek az álmaimat s feleségnek a morálomat”[21]. A szerelem három állapota jelenik itt meg (gátlástalan erotika, önmegtartóztató fantáziálás, harmonikus szerelem: pokol, tisztítótűz, paradicsom), nőtípusokba formálván: a hetéra, a mondén divat-nő és a hitves ugyancsak e három szerelmi fázist testesíti meg. Szentkuthy mindháromhoz azonos intenzitással vonzódik, ám egyfajta egyszemélyi megjelenésükről, az eszményi nőről is fantáziál, nyolcvan évesen is kamaszos gerjedelemmel: „Megjelent a NŐ álmomban [...] Rögtön tele van szeretettel, anyasággal, dédelgetéssel. A leglírikusabb, a legromantikusabb szerelemmel fordul hozzám, a legnagyobb bizalommal van irántam. Minden szava csupa líraiság, tündériség, játékosság. Nagyon elegáns, mintha csak a Die Dame-ből, a Die Madamé-ből vagy az Elle-ből lépett volna ki. [...] A barátkozás első lépcsőjén olyan a viselkedése, mintha a pornólapokból lépett volna ki. A szerelem fájdalmas vagy tragikus árnyéka a féltékenység, amely annyi zűrt okoz. A pornográfiában azt szeretem – egyebek között –, hogy abban nincs féltékenység. Az álombeli eszményi hölgy az én mitológiai, vallási, mondhatni katolikus világszemléletem igényeinek is megfelel, a katolikus világ elemeivel is rendelkezik.”[22]

  A vallomásban így, a művészetben sokkal rendszerezettebben, ugyanakkor szertelenebbül katalogizál. Az egyetlen metafora felé című, 1935-ben megjelent művében például alapos részletességgel elemzi a női tripartitumot, a három nőtípust; azt, amelyiknél a baccháns és hetéravonások dominálnak, azt, amelyiknél a divat, a szépség, a kozmetika, a nagyvilágiság az uralkodó vonás, valamint a harmadikat, amelynél a lelki élet, az önelemzés mellett a jóságigény és az anyaság kerül túlsúlyba. Ugyanebben a könyvben számot ad e három típushoz fűződő háromféle vágyról is (vágy a nagyvilági külsőre, vágy a gyönyörűségre, vágy az idilli érzelmességre). Ezek alapján a Breviárium III. kötetében, a Kanonizált kétségbeesésben (VIII. rész) kidolgozza a szerelem különböző vetületeit is (szerelem mint nagyvilágiság, mint mitológia, mint családi élet, mint narkózis, mint biológia stb.)

  A nőtípusok – ezt gyakorta hangsúlyozza Szentkuthy –, sohasem jelentkeznek vegytiszta formában, hanem keverednek egymással, annak ellenére is, hogy írónk igencsak kedveli a sarkított típusábrázolást. A Fejezet a szerelemről (1936) regényben merev választóvonalat húz a szűz és a házias asszony közé, ugyanakkor megjelenít egy alakot, amely ötvözi ezt az ellentétpárt, kicsit emlékeztetvén az eszményi nő meghatározására, sőt egy másik alakkal/típusal való összehasonlítás során bepillantást ad Szentkuthy szépség/vágy/szerelem-katalógusába: „[Flóra] A szépségnek azon titokzatos [...] formáját képviselte, mely egyszerre hajlik a szende, rózsaszínű háziasság, s az ibolyahazugan lobogó démonikusság felé: opálos tükörben árulja el a »házias szűz« hamvadó-parázsló örök szadizmusát s a vérben fürdő lesbikus menád örök idillszomját, bábáskodó, nyárspolgári honvágyát. [...] Angelina [...] szépsége a »sikító esztétikum« volt; a nőnek mint természettudományi jelenségnek s művészi csodának egyforma élességű felsőfoka, míg Flóra a nővel való szerelmeskedés szépségének volt a felsőfoka: szépsége mindig a szerelem, az ölelés költészetéből és ügyefogyott matériákból összeragasztott cselekvés-beli szépsége volt, Angelina rikító, bénító statikájával szemben.”[23]

  A szerelem örök emberi igényének számtalan vetületét elemzi Szentkuthy Miklós; az analízisek a Kanonizált kétségbeesés (1974) című Breviárium-kötetben öt fő területre csoportosulnak. Szent Kételkedő Hugó[24] ugyanis megvizsgálja a szerelmet hotel és divatszalon, azaz nagyvilági oldaláról, ősi mitológiai oldaláról, családi oldaláról, elemzi a szerelmet a történelem és a morál szemszögéből, valamint mint biológiát is szemügyre veszi (ide sorolván a szerelem lélektani vetületeit is).

  Miként létezik eszményi nő, úgy van ideális szerelem is. Erről Mezei Andrásnak vallott a Műhely 1982/3-as számában: „De ha egyszer valóban homo humánusok és humanák szerelméről van szó – a sors ajándékaként ezt a szerelmet én félszázad óta ismerem! –, ennek a »humánus« szerelemnek legtermészetesebb virágai és gyümölcsei: az örök összetartás, önfeláldozás, segítés, egymás gondolataival egymást nevelés, a karitász és ajándékozás minden ünnepi és hétköznapi alakja, az élet keresztjének együttviselése, az örömök megosztása.”[25] A félszázados „humánus” szerelemhez, Szentkuthy feleségéhez, Dollyhoz (Eppinger Dóra dr.) még visszatérek ebben az írásban, lássuk most azonban a szerelem testi vetületét.

  Szentkuthy a pénzért vett szerelem lineáris tisztaságáról ír Az alázat kalendáriumában, ugyanakkor szerinte a bacchanáliák, orgiák coitusverklije csupán egzaltációt ad, nem kielégülést.[26] Ezt a feltételezést a Vallomás és bábjáték című, VI. Breviárium-füzetben (1942) a szexus mellett a gondolkodásra, a megismerésre is kiterjeszti. Itt fejti ki, hogy az agy és a genitáliák az emberi test két leglényegesebb szerve, amelyek folyton teljes kielégülésre szomjaznak. A gondolkodás csúcspontja, extázisa azonban elérhetetlen, megfoghatatlan, illetve ismeretlen, a szex vége pedig maga a kielégületlenség, a depresszió, ami újabb vágyakat kelt. E gondolat kapcsán nem árt visszaemlékezni a horoszkópkészítő asztrológus, Trentai Gábor feltételezéseire Szentkuthy erotikus vágyai kielégületlenségével kapcsolatosan.)

  Az extázis helyett egzaltációt adó hormoningerek vizsgálata előtt azonban más szempontból izgatta a testiség; a vallás és a nemiség már említett dilemmáját kellett feloldania. A két dolog ugyanis a keresztény mitológia szerint egyenes útmutató a menny, illetve a pokol felé. A pogány mitológiákkal szemben, ahol a szeretkezés és az isteni elízium folytonos érintkezésben állnak, a Krisztus-hit kettészakítja a nemiséget és az erkölcsi tisztaság kérdését. Ezáltal magát az embert is kettészakítja, hiszen egyfelől vonzódik a pogány, tobzódó testiség felé, másfelől pedig nem tud mit kezdeni túlcsorduló szexusával az erkölcs és a szemérem béklyójában.[27] A Breviárium IX. részében az egyik pápa imigyen gondolkodik meggyőződéséről, miszerint a szexus Isten nagy és őszinte akarata: „...miképpen volna az értelmileg, biológiailag és legelsősorban teológiailag lehetséges, hogy a teremtő Mindenható, szent akaratából, szerelemszomjas, szerelemőrült, kéjkábult, mindenek mindenénél kábítószerbódultabb nemi testet, nemi szervet alkotott – csak azért, hogy kiöljük magunkból?! Eunuchok legyünk? vakfasz nyavalygó önkínzók legyünk? Heréinket záptojásként kloákába hajigáljuk?”[28]

  Az extatikus vágynak morális megkötöttsége mellett egy belső gátja is van: a beteljesülés efemeritása, a gyönyör múlandósága, Szentkuthy szavaival „a legjobb jóban a legcinikusabb semmi, a kéjelgés kelyhében a Megváltás fekete hiánya, a kór és méreg.”[29] Eddig a dilemmák. A megoldás, az egyéni megvalósulás a Frivolitások és hitvallások interjúkötetből olvasható ki, ahol Szentkuthy leszögezi: „[A szeretkezés] Az mitológiák születése! A szeretkezés az isteni dolog vagy ördögi dolog vagy misztikus dolog vagy fatális dolog! Hogy mondjam röviden? – a szexualitás: az metafizikum! Most nem tréfálok, a szerelem, illetve a szeretkezés és a halál, ez a két legnagyobb szenzáció az ember életében. Ezen nem lehet változtatni...”[30]

  Szentkuthy életében és vele párhuzamosan művében a rend és a nyugalom megteremtője a harmonikus szerelem, a homo humanus és humana legőszintébb, több mint fél évszázadon át intenzíven megélt szerelme volt: Dolly. „Tudjuk jól, – írja Bálint Péter – nem is egy író vagy alkotó esetében felbecsülhetetlen az a láthatatlanul és önzetlenül vállalt munka, támogatás, odaadás és önfeláldozás, melyet egy-egy hitvestárs biztosított a csöndes töprengés és zavartalan alkotás érdekében férjének. Dolly nem egyszerűen feleség volt Szentkuthy számára, ennél sokkal mélyebb és elemibb kötődést jelentett: egyszerre volt kiapadhatatlan szeretetforrás és »e kétes létben bizonyosság«, kéjes szerető és hűséges cinkostárs, »Anyikát« pótló anya – akinek minden hódításról és csínytevésről, örömről, kudarcról gyónni lehetett, elhallgatás, hazudozás nélkül – és egyenrangú szellemi partner, a tékozló fiút visszafogadó lelki menhely és a legsötétebb nyomor idején a mindennapi kenyeret magánórákkal megszerző támasz.”[31]

  Alakja már a Praeben megjelenik, majd ő a gyászoló kis menyasszony a Fejezet a szerelemről-ben[32], valamint a novellák Vivienjét is Dollyról mintázta, de Naplójából, interjúiból többet tudunk meg felőle. Szentkuthy a még kamaszkorában fogalmazott Barokk Róbertben kidolgozta a gátlástalan erotika, a vallásos aszkétizmus és a harmonikus szerelem egymást kizáró ellentétét, illetve az előző kettőnek a harmadikban való feloldását. A regény megírását követően a szerzőt folyton izgató hármasság valamelyest módosul, ilyen képletben jelenik meg: Mű + Dolly + Krisztus. S e három szó, ám bátran nevezzük őket jelképeknek, egy egész életpálya vezérelve lesz, meghatározza Szentkuthy irodalmi programját, morális alkatát, életvitelét. Eltökélten és sziklaszilárdan jegyzi be sejtését 1929-1931-es Naplójába: „...lesz még klasszikus egyensúly: nőből, tollból, Szentlélekből épült hierarchikus rend és Nyugalom.”[33]

  Dolly nem csupán Miklós karitász-igényét, önajándékozás- és egymást tanítás-mániáját egészítette ki, hanem szellemi és anyagi támogatást is adott a hatalmas Szentkuthy-életmű létrehozásához. Neki köszönhető a magánkiadásban megjelent Prae, Az egyetlen metafora felé, a Fejezet a szerelemről és a Szent Orpheus Breviáriuma első hat füzetének a kiadása. A harmonikus együttélést azzal is támogatta és erősítette, hogy bár „széljegyzetek mellett”, de jóváhagyta férje kalandos szerelmi életét. Megadta neki a nőket, akik állandó rajongással vették körül az írót, még nyolcvan évesen is. Naplójából megtudjuk, hogy Dolly még a házasságkötésük előtt is cinkos volt leendő élettársa kalandozásaiban.

Noha a teljes Szentkuthy-irodalom azt elemzi és bizonyítja, hogy micsoda elszakíthatatlan szövedéket képez művében a legvalósabb realitás, a legősibb mítosz és az átképző fikció, a Szentkuthy és a nők viszonyának gondolatkörében ezt nem árt még egy példával szemléltetni. A Fejezet a szerelemről című, 1936-os regényben Szentkuthy arról értekezik, hogy a szerelem felső foka mindig egy pillanathoz, egyetlen helyhez, egyetlen szcenírozáshoz kötődik.[34] Negyvenhét év elteltével erről a regényben kamatoztatott felismeréséről így vall Kabdebó Lórántnak: „Angol szakos voltam és az volt leendő feleségem, Dolly is. Kulcsunk volt a szemináriumba. Nyár volt, nem volt senki, csak ő meg én, és akkor én kezet csókoltam neki szerelemből. Ebben a kézcsókban ismertem meg a szerelmet a rossz nők után. [...] Megismertem a szerelmet egy kézcsóktól, karóra volt a csuklóján, és emlékszem a számokra is. Ezek a római számok, karcsú vonalaikkal, nagyobb orgiát jelentettek, mint a Csáth Géza-féle rossz nők addig.”[35]

  A tévhittel szemben nem Beatrice volt kilenc esztendős, amikor az agg Allighieri megpillantotta és örökre szívébe véste eszményi szerelmét, hanem a kis Dante volt kilenc éves a találkozáskor, majd egész életén át magában hordozta ideálját. Szentkuthynál fordítva, mégis hasonlóan esett. A sok szerető, a mennyei szerelem után/mellett találkozott még egy szerencsehölggyel (az első Dolly volt), munkatársával, Tompa Máriával. Dolly lehetővé tette a fél életmű önerőből való megjelentetését, Mária a másik feléről viselt gondot. Sajtó alá rendezte a Prae második kiadását, könyvvé varázsolta a külalakjában és tördelésében is riasztó „szörnyeteget”, botránykövet; összes elbeszéléseit[36], hat hangjátékát és két bábjátékát[37] (Iniciálék és ámenek, 1987), összegyűjtött esszéit és tanulmányait (Múzsák testamentuma, 1985), ráncba szedte szeszélyesen kanyargó nyilatkozatsorozatát (Frivolitások és hitvallások, 1988), gondját viselte nem egy újabb kiadásnak[38], sőt oly aktív gondozója a Szentkuthy-hagyatéknak, hogy az író büszkén és őszintén tartotta társszerzőjének, illetve második szerencsehölgyének.[39]

  Ennek a szerencsehölgynek nagyon sok egyéni és típus-összetevőjét hámozhatjuk ki a Szentkuthy-szövegekből. A Breviárium-sorozat zárókötetét vázlatozván, még mindig (egy emberöltőn át) az eros-pornos és a vallás-ájulat kettőssége felett elmélkedve jegyzi felbukkanásának revelációs hatását: „És ha ez volt a lélektani sablon és klisé-pokol kamaszkoromban, patres et fratres, itt kuksolva, feltételesen és ide-oda tervezgetve az Orfeo Parkszínpadának képzelt (lehet-e más?) rivalda lámpái között, elmondom a harminc-negyven évvel később rámvilágló megoldást, mennyországot, üdvösséget: afféle Trice! Trice! Beatrice! – minden  poklokon, tisztítókon és mennyeken át világító és tanító szirén és Madonna, Kirké és Ávila, Izolda és Szépheléna bájital, Corpus Christi a Szentostya szűzhó álarcában, Maria Montemedale.”[40] Maria Montemedale egyszerre köti össze a szerzői fantáziában a vágy/szeretet/szenvedés hármas fázisát, az infernót, a purgatóriót és a paradisót; tehát egy újabb nagy humánus szeretet/szerelem (mint létforma) kialakulásáról számol be. Gyermeki őszinteséggel becézgeti a Breviárium IX. részében, a Véres Szamárban, majd az Euridiké nyomában többek között mint Maria Montemedalét, Montana Medált, Maria Bailadora Danzarissát, Maria Unicát, Desmida y Realidad Descarnát, Maria Müntzbergert, azaz Éremrejtegető Máriát emlegeti, aki ideális nő: érzékeny, erős, megértő.[41] Szentkuthy az említett két Breviárium-kötetben sokat foglalkozik az ifjúság eme hervadatlan virágával, a szerelem új megismerésével, konkréten megnevezi a tervezett zárókötetben, sőt leírásában; emlékkép-ábrándkép-vízióiban líraibb, mint Naplója általunk ismert részeiben bárkivel szemben. Orpheus a Breviáriumban (hányszor ismételtük már!) folyton önéletrajzot írt, bármennyire is viszolyognak az összevetéstől az irodalomtörténészek és filológusok, mégis Joyce és Proust elbeszélői/megjelenítési módszeréhez hasonlatosan: ötvözvén a nagy mítoszokat és az apró, mindennapi realitásokat. (Messzemenőn támogatom Rugási Gyula[42] megállapítását, miszerint e két szerző csak a kritikusok kijelentései és az irodalmi közvélemény alapján közelíthető Szentkuthyhoz, hiszen filológiailag bizonyítható, szó se lehet közvetlen ráhatásról – ám éppen ennek köszönhetően állítható, hogy az azonos jellegű narratív eljárást egyidejűleg több helyen is felfedezték a világon. Közülük egy – Szentkuthy sajátja.) A saját élettörténet regényesítése nem újdonság, és nem is valami egetverő találmány az irodalomban, Fontane, Proust, Woolf, Joyce, Céline, Nabokov, Becket, Robbe-Grillet, Thomas Bernhardt , Kosztolányi, Ottlik, Nádas, Esterházy mellett sokáig sorolhatnánk a regénybefordított önéletrajzok szerzőit.[43]

  A reáliák tehát – ezt már nem egyszer hangsúlyoztuk –, történetalakító szerepet játszanak Szentkuthy művében a mitologikus elbeszélés-folyamatban. Így a Breviárium kilencedik részében, a Véres Szamárban két fejezeten át hosszasan foglalkozik a tengernyi nő közül szinte Vénuszként fölbukkanó Maria Montemedaléval[44]. Ebben a regényében festi egyik leglíraibb, legnagyobb szeretettel kimunkált nőportréját, természetesen Montemedaléról[45]; dugig zsúfolva azon mindennapi efemeritásokkal, amelyeken egész életművén át nyargalt és amit oly ügyesen nagy mitológiákká tudott álcázni!

  Mária a Breviárium IX. illetve X. részében jelenik meg, s miként tapasztaltuk a szerzői kommentárokból, a vágy/szerelem/szenvedés hármasságának a megtestesítője, ezért magában foglalja mindhárom nőtípus jellegzetességeit, amelyekhez ezek a vágyak kapcsolódnak. Apácaként tűnik fel, mint az alázat, a gyengédség figurája, majd mint mondén nő, divat-nő, szerelem-nő, „de luxe”-démon, „anatomica gotica erotica”, hogy végül leszögezhesse: „nő nem volt nőbb ennél a nőnél”.

  Maria egyszerűen a homo humanus – humana szerelmi páros female megtestesítőjévé lépett elő Szentkuthy Miklós életében és művében, mert: „... – Medale ifjúságot ad neked, lelked, öled, agyad, ágyékod, eszed-vére, véred-esze efébosz ifjúságát, öregséged csodáját [...] öleld a te Montemedálédat, mert nincs az a vers, tudomány, kecskerím vagy kántus, nincs kódex, papirusz, forgó librettó vagy asztronóm nagy-traktus, amit ez a minden szövegre hiéna-éhes Leányzó el ne olvasott volna, gyermek, kamasz, gimnazista, sistergő szibilla, mindenség Molochja és soha! soha! klikk és profi Bloomsbury entellektuel...”[46]

  Jó matematikusnak és türelmes filológusnak kellene lennie annak, aki összeszámlálná, hány női portrét rajzolt meg Szentkuthy műveiben, Naplójában. Ha emlékezetem nem csal, csúf, illetve csúfító leírással – női portré esetében –, nem találkoztam. Legtorzítottabb nőalakja talán a Cicero vándorévei-ben jelenik meg. Nem is csoda, hiszen 1945-ben írta, így nem sok valós szépségélményt szívhatott magába, ám az ábrázolt nőalak nevét itt már csak azért is lényegtelen megemlíteni, a millió közül kiemelni már csak azért sem szabad, mert rútságában is szép, azaz nő. (Így a Barokk Róbert azon tanáralakját se emeltem ki, aki – ellenpontozásként – a nők hitványságát kívánta Barokk Róberttel elhitetni.)

  Szentkuthy egyébként nem volt barátja az erotikus test-leírásoknak, ezt tehetségtelen tollforgatók számára hagyta, ám a test-leírás sohasem maradt el egy-egy női portréból, ha a matematikával, geometriával, biológiával volt társítható. Az emberi test elbűvölő látványa, lényege, egyszerűen létezésének csodája, így nem öncélúan jelent meg a szövegben, ám mindig a portré-realizmust szolgálta. Nem csoda, hiszen Szentkuthy megvallotta: a Szent Orpheus Breviáriuma Velencében fogant, egyebek közt (mindenek fölött?) Tintoretto női aktjai mellett. Kabdebó Lórántnak mesélte a művének fogantatásáról szóló történetében 1937-es velencei kiállításélményét, ahonnét a következő képeket mentette át az emlékezete fél századon: „Az isteni Dante-festmény, az isteni Zsuzsanna, amely ott volt vendégségben a bécsi Kunsthistorisches Museumból, az isteni Éva a pokol tornácán, amikor Krisztus meghirdeti a Megváltást és a Három Grácia.

  És ami a legfontosabb a görög mitológiából: Ariadne, olaszosan Ariana [...] az isteni Három Gráciával, azután a Muzsikáló Hölgyekkel (hatan vannak) többször is találkozhattam.”[47]

  A nők, sőt a női akt-ábrázolás egyfajta indukálója volt a Szentkuthy-féle nő-megismerésnek és megjelenítésnek (a kupleráj és a múzeum dilemmája), a velencei élmény, valamint az ifjúkori rossz-nő/múzeum-tapasztalatai megtanították Szentkuthyt mitikusan imádni az erotikus (még nem pornográf, soha nem pornográf) testet: „A térded! Persze hogy vele kell kezdődnöd, nem a melleddel, nem a portréddal, nem a bokáddal: bokád szépség, öled halál, portréd ember, melled tájkép – pedig te szerelem vagy, vagyis a térd csontjának keménysége s a térd alaktalansága, félgömbölyűsége, félkubizmusa, állati csomó, roncs, fehér bőr, és egészségesen is nyomorék, embertelen, meztelen, értelmetlen: erosz.”[48]

  Szentkuthy természetesen nem csupán a térddel törődött, számára minden nőben olyan sajátos látvány- és gondolatkapcsolat kapott külön, testtől, lélektől elvonatkoztatott életre, hogy a test esztétikumát élvező ínyencek számára is utasítást adhatnánk egy-egy regénye felütésére.

  Erotikus testleírás? Dehogy! Miklós és a Nők, megismerve és kiismerhetetlenül, szeretve, harmóniába orkesztrálva.