Miroljub Todorović Signal című, a nemzetközi szignalista kutatásokat dokumentáló folyóiratának 25-26-27-es, összevont számában Dobrica Kamperelić Milivoje Pavlović 1999-es könyvére[1] hivatkozva a különböző matematikai modellekre épülő permutációs, kombinatorikus és variációs költészetről beszél, és úgy véli, ez az alkotásmód közel áll a számítógépes poézishez. Ezen eljárás folyamán a szerző bizonyos nyelvi elemeket előre adott matematikai szabályok alapján variál (permutál és kombinál, ami során megváltozik a nyelvi elemek kontextusa és a más nyelvi elemekkel való szintaktikus kapcsolata, s ennek következtében a nyelv teljesen lecsupaszul, a jelentés megszabadul megkeményedett magházától, a jel rátalál a maga ősmagvára.

  A magyar nyelvterületen megkerülhetetlenek Szombathy Bálint idevágó kutatásai és a párizsi Magyar Műhely szerzőgárdájának gyakorlata. Ez utóbbi körből jelentős számunkra Papp Tibor elméleti alapvetése, amelyben kidolgozta a kombinatorikus költészet lehetséges tipológiáját. Nem mintha bármiféle tipológia magyarázat lenne bármire is, de a számvetés mindig valamilyen tanulságot szül. Papp Tibor ezek összegzésekor az irodalmunkban már a tizenhatodik századtól jelenlevő vizuális irodalomra (képversekre) visszautalva a statikus és dinamikus művekből összetevődő vizuális művek tipológiáját értelmezve beszél topo-logikus, ikonologikus alkotásokról, valamint olyanokról, amelyek rendezőelve a toposzintaxis, az ikonoszintaxis, a tipográfiai séma, a tychoszintaxis, illetőleg a lettrizmus rendezőelvére alapuló metagrafika, poszt-írás és hypergrafika. Mindez – ne feledjük –, nem képzőművészet, hanem szándéka szerint irodalom, akárcsak a klasszikus irodalmi formától messze elrugaszkodó hangvers, vagy az annál fiatalabb performansz. Papp Tibor emellett felhívja a figyelmet a videó szövegközpontú használatára, illetve a kombinatorikára, a véletlenre, valamint a program és a monitor előtt ülő párbeszédére alapuló számítógépes szöveggenerálásra, ami ugyancsak nem új találmány, emlékezzünk csak Quirinus Kuhlmann tizenhetedik századi versíró gépére, ami ötletadója lehetett az egyazon művön belül dinamikus képverseket és szöveggenerált költeményeket létrehozó szöveggenerátoroknak[2]. Másfelől, az irodalmi szándékú alkotások korszerűsödése mellett, a devianciák szociológiája a deviánsnak tekinthető csoportokat és viselkedéseket alapvetően saját szabályokkal és kódokkal rendelkező kulturális jelenségként és életformaként mutatja be[3], és arra a következtetésre jut, hogy kultúrává vált, ami deviancia volt, vagyis könyörtelenül döngeti az irodalom kapuit egy új nemzedék és megszólalási szokása, még akkor is, ha a megfelelés és az érvényesülés letéteményese egyelőre a hagyományos irodalmi kánon követése. Erre mutat ugyanis, hogy a számítógép és az Internet által kínált lehetőségekkel alkotó, hang-kép-verseket, -alkotásokat létrehozó fiatal nemzedék tagjai végtére papírra nyomott, az érvényes kánonokat követő munkáikkal váltak a mai értelemben vett irodalom részeseivé. Papp Tibor 2001 augusztusában az Új formák, új médiák a magyar irodalomban című összefoglalójának végén keserűen állapította meg, hogy a magyar irodalom és annak a jelenleg érvényes kánonjával szemben, vagy amellett jelentkező új kifejezési formák, verbo-voko-vizuális műteremtések nem vették birtokukba a világhálót: “A magyar irodalom és az internet kapcsolata létezik, de meglehetősen alacsony szintű. Nem lép túl az archiváló szemléleten, ami annyit tesz, hogy interneten speizolják az anyagokat, prózai vagy költői műveket, amit, mint a kolbászt vagy a sonkát bármikor, mennyiségi veszteség nélkül, ki lehet hozni az éléskamrából. Azonban minőségi veszteség lép fel akkor, ha a speizolt irományt a képernyőről akarja valaki elolvasni. Az Internet tudománya a számítógép tudománya, a különbség a kapacitásban keresendő, az elraktározható mennyiségben. Nem helytelenítem, ha a gyors előránthatóság érdekében, arra használ valaki egy számítógépet, hogy leveleit, verseit, regényeit a gép keménylemezén tárolja, feltételezvén, hogy van neki olyan másolata is, ami kevésbé illékony. Ez a speizoló szemlélet a magyar irodalomban, tulajdonképpen a régi rendhez, papírhoz, könyvekhez való ragaszkodás kifejezése.” S ez persze átmeneti állapot. Az új művészet, amit részben a szignalizmus testesít meg, teret követel magának. A vizuális költészet, így a szignalizmusnak a papíron való megjelenéshez kötött ágazata általánosan nemzetköziséget, nemzeten, nemzeti irodalmon fölöttiséget hirdet: a szót nem értelemhordozó referencialitásában használja, hanem jelként értelmezi, mint a betűt vagy a grafikai szignumokat, azzal, hogy a jel jelszerűségét is elveti, abban az értelemben, hogy kontextusba helyezésével érvényteleníti annak jelentését és új jelentés megteremtésére tesz kísérletet. Beke Zsolt ezt egy másik folyóiratban[4] a következőképpen foglalja elméleti keretbe: “Ám éppen a vizuális költészet vizsgálata vezetett el minket oda, hogy a kontextus – és az annak részét képező szintaxis – értelemalapító szerepét belássuk, sőt a jelek hagyományos jelölt-jelölő képletét megkérdőjelezzük. Ennek következtében a »jel«-ek pusztán mint más »jel«-ekből álló kontextus által megkonstruált értelmek képzelhetők el. Ez a »jel«-értelmezés megszünteti a referencia (mint a jelnek vagy jelrendszernek a jelrendszeren kívüli valóságra való vonatkozása) kategóriáját, mindent »jel«-ként definiál, »jel« a jelölt és »jel« a jelölő. Így a denotáció–konnotáció dichotómiája is megváltozik, mivel a korábban szubsztancionális kódnak tartott denotátum és az eddig kizárólagosan – a denotációra épülő – konnotáció helyeként értelmezett kontextusban oldódik fel. A vizuális és kísérleti költészetben nagy szerepet játszó véletlen jelenségek, mellékzörejek, zajok, hibák is értelmezhetővé válnak, hiszen megszabadulhatnak attól a korábbi kényszertől, hogy valamit denotáljanak. A legvékonyabb szál tehát, ami két »jel«-et egybeköt, már kielégíti az értelmezhetőség követelményeit. […] a vers is éppen a »versségétől« szabadul meg. Ezzel elkerülhetjük az igazi, az igazságot kimondó vers metafizikai látszatproblémáját, mely felé a referenciális olvasat vezet, mivel nem a vers referenciális korlátai, hanem korábbi meghatározásai váltak »leszűkítéssé«. Számunkra így verssé válik minden, ami – Gadamer szavaival élve – akként szólít meg és von be a játékba, bármilyen definíciótól függetlenül.” Csakhogy, ezekkel a versekkel már nem lehet szavalóversenyeken pódiumra lépni.