Töprengések (1) (folytatás)

Az új jelentést teremtő signumról

„Az elektroncsövek civilizációjának térhódításával véget ért a költemény konvencionális nyelvi-ritmikai fejlődése. [...] A szignalista költészet [...] az írott és beszélt nemzeti nyelvet mellőzve olyan ésszerű vokális-vizuális kifejezéseket teremt, amelyek a grafika, a formatervezés, a zene és más művészetek kifejezőeszközeit felhasználva magát a költészetet is közelebb viszik az említett művészeti kifejezőformákhoz. Ennek a közeledésnek az eredményeként az új művészet fokozatosan túlhaladja az irodalmi közlésmód hagyományos formáit” – írta 1970-ben Miroljub Todorović a szignalizmus kiáltványának egyik korai változatában[1]. Miroljub Todorović az autentikus szerb neoavantgárd szignalista irányzat alapítója, egyben a nemzetközi szignalista kutatásokat dokumentáló Signal folyóirat alapító szerkesztője. Folyóiratának 25-26-27-es jelzésű száma könyvnyi terjedelemben közöl elméleti írásokat és szignalista műalkotásokat, párhuzamba állítván és párbeszédbe hozván a teóriát a gyakorlattal. A mintegy hetven szerző munkáját felvonultató kiadvány szerkesztésében az irányzat nemzetköziségét és nemzetfelettiségét tükrözi. Az eredeti jelentésétől megfosztott jel ugyanis a nemzeti nyelven feletti, vagy alatti jelenség, megértéséhez nincs szükség nyelvtudásra. Ez persze csak a vizuális típusú alkotásokra vonatkozhat, a szövegszerű műalkotások mégiscsak nemzeti nyelven fogalmazódtak, de ez nem zavarja a szerkesztőt, így William S. Burroughs-t angolul közli, de például a szabadkai Robert G. Tilly is angol nyelven írt verssel van jelen a gyűjteményben. A szerzők között van német, angol, spanyol, olasz, szerb, görög, bolgár, francia, japán, szlovén, cseh, svéd, lengyel s egy sor olyan is, akit névről, illetve műalkotása alapján nem is tudok valamelyik nemzethez sorolni.

  Az elméleti jellegű írások között kiváló áttekintés olvasható prof. dr. Dagmar Burkhart tollából a vizuális művészet szerb példáiról a barokktól kezdődően máig. A másik nagyon fontos szöveg Andrej Tišma tanulmánya az elektronikus művészetről és az internetről, amelyben a könyv nélküli irodalom lehetőséget latolgatja, érintvén az elektronikus kommunikációt lehetővé tevő berendezések felhasználóinál jelentkező hiper-kreativitást, és rámutatván, hogy az elektronikus művészet kibontakozni látszó vezéreszméje a világ abszurditásának képi-fogalmi megjelenítése. Harmadikként egy szerzőpáros, prof. dr. Nikola Cvetković – prof. dr. Milivoje Pavlović írásánál érdemes elidőzni, amelyben a szignalizmus lényegét igyekeztek lexikoni szócikk formájában megfogalmazni. A jelenséget neoavantgárd, multimediális és interdiszciplináris művészeti és poetológiai mozgalomként írják le, amely a fogalmak, tárgyak, képek, emóciók, formák és gondolatok többrétegűségét aknázza ki a jel (signum) által, amit az alkotók az önmagát, szimbolikus jelentését vagy vízióját tolmácsoló élmény kikristályosodásának tekintenek. A jelekben összefonódnak a volt és a jelenlegi megismerések, ösztönzik a képzeletet és végső soron a szavak nélküli gondolkodáshoz vezetnek. A jelek többirányú rendszere és a közöttük húzódó, kölcsönös, lineáris kapcsolatok által a szignalizmus felszabadítja az egyént és csoportjaikat a szellemi korlátok alól, megszabadítja őket a társadalmi, történelmi és egzisztenciális relativizmustól, egy új kultúrát és új érzékenységet teremt. A nonverbális kommunikáció útján ez a művészeti ág a korai látványos akcióművészetből a multimedialitás irányába mozdult el, ami él a médium interaktivitásával, valamint a hálózatba kötött kommunikációs rendszerek adta lehetőségekkel. A szerb nemzeti és etnikai közösségben született mozgalmat a szerzők ma már planetáris, transznacionális jelenségnek tartják, ami egyaránt jelen van az irodalomban, a képző- és színművészetben. Szemmel látható, hogy a folyóirat folyamatos önértelmezésnek veti alá a jelenséget. Dobrica Kamperelić Andrej Tišma már idézett tanulmányának korábban megjelent első részéből idézve például arra hívja fel a figyelmet, hogy a szignalista művész az elektronika és telekommunikáció eredményeire támaszkodva az alkotás során gyakran él a számítógéppel és a kibernetika nyelvének jeleivel, betűkkel és számjegyekkel, a számítógépes lyukkártyákkal és perforált szalagokkal, a képzőművészeti repertoáron ott szerepelnek a csillagászat, az űrutazás és az asztrofizika legújabb eredményei, a költői szignalista alkotások magukba olvasztották az atomfizika, kibernetika, elektronika és informatika nyelvi terminológiáját.

  Az elméleti feldolgozás köréből ki kell emelnünk a szabadkai Zvonko Sarić szignalista művész teoretikus megközelítését, amelyben a szignalista szöveg poétikáját vázolja fel. Szerinte nem érhető el esztétikai átértékelődés olyan szövegekkel, amelyek az olvasónak a hagyományos irodalmi gyakorlat megszokása által kialakult elvárás-szintjét kívánják kielégíteni. A sematikus beszéd feloldásának folyamatában és az autentikus egzisztenciát kifejező nyelv kialakítása során a szignalista szöveg a világ átgondolására törekszik, egyben a jövő elképzelésének megvalósítását tűzi ki maga elé, mert a jövő irányába forduló alkotói elve új értékek teremtését célozza. Az irányzat ugyanakkor elvet minden radikális és erőszakos szemléletet, amely tagadja a kultúra folyamatosságát, ám maga is romboló a megcsontosodott és öncélú, önelégült hagyománytisztelettel szemben, amely önmagába fordulása által meddővé vált. A szignalizmus a szülőerővel megáldott értékek folyamatosságát aknázza ki – írja Zvonko Sarić a nemzetközi Signal folyóiratban.