A Nagy Ő

Indult egy igazán tuti jó műsor a TV2-n: a Nagy Ő. Nem kell megijedni, csak kismacskában mondtam a jót (egy egyetemi tanárom mondta így anno az idézőjelben, alias macskakörömben értett mondandójára: kismacskában, azóta nagy komolysággal én is így használom). Amikor először olvastam a „vetélkedő” emez igazán új és leleményes fajáról, csak arra tudtam gondolni, hogy létezik-e olyan nő, aki képes ilyen szinten lejáratni magát, azaz huszonötödmagával nyálcsorgatva lihegni egyetlen férfi után, mindezt egy műsor keretein belül, kamerák előtt. Hát létezett. Kíváncsi voltam, hogyan is zajlik az egész, milyen forgatókönyv szerint versengenek a „hölgyek”, lejáratva és porig alázva az egész női nemet ország-világ előtt. Bekapcsoltam hát a tévét. Közben az motoszkált a fejemben, hogy ha néhány évtizeddel ezelőtt dívnak az ilyen jellegű játékok, az akkori Nagy Ő valószínűleg nő lett volna, s (nem sokkal kevésbé nevetséges módon) férfiak téphették volna egymást a csinos, de elsősorban gazdag hölgy kegyeiért. De mára egyre inkább felcserélődnek a szerepek: a nők kezdenek vadászni a pasikra, s bármit megtennének a magányos lányok, asszonyok, hogy egy-egy férfit behálózzanak (tisztelet a kivételnek). Hiszen a férfiak egyre inkább rájönnek arra: fölényes helyzetben vannak, sok a magányos nő, ők bármikor továbbléphetnek, új kapcsolatot kereshetnek, akár ötven-hatvan évesen is találnak fiatal partnert, míg egy nő, ha huszonéves korában (falun meg inkább húszig) nem megy férjhez, rögtön leírják, hisz senkinek sem kellett… Igen jellemző módon a betegesen férjre vágyókat nem érdekli semmi, lehet bármekkora bunkó, aki végre feleségül kéri őket, nem számít, a lényeg egy: ne maradjanak pártában. Akadt lányismerősöm, aki már jócskán elmúlt húsz, amikor megkérték a kezét, s azt mondta: undorodik a fiútól, de inkább hozzámegy, mert már így is vénlányként kezeli mindenki.

Azonban ez a műsor minden várakozásomat felülmúlta. Már az is elég vicces volt, ahogy a nagyon nagy ő arról beszélt egy riportban, hogy azért vállalkozott erre a műsorra, mert még nem sikerült megtalálnia az igazit. Ám azt valahogy nem említette, a bankszámláját milyenképpen érintette ez a kalandos és spontán kis vállalkozás. S kezdődött a romantikusnak kikiáltott játék. Igaz, én sem tudnék annál romantikusabbat elképzelni, mint hogy egy általam előzőleg nem ismert férfi megszerzésére jelentkezem, átjutok a kötelező rostán (félszeműek és bandzsák kíméljék a zsűrit!), majd szívdobogva lesem, mikor szán rám végre egy jó szót a nőhad által körülrajongott isten. Persze, hogy ráadásul milliomos is, még nagyobb motivációt jelent, s igaz szerelmet ébresztene bármely nőben. A hervadhatatlan mosolyú nők okos képet vágva hallgatták bálványukat, ha megszólaltak, már kicsit kevésbé tűntek okosnak, de a volt teniszezőnek sem voltak Nobel-díjas gondolatai (de hát nem az eszéért kell őt szeretnünk, hanem mert olyan tökéletes!). A műsor végi „válogatás” volt a non plus ultra: a szépen kisminkelt lánykák rosszul leplezett izgalommal, reszketve lesték, ki kap közülük bennmaradást jelző rózsát, még jó, hogy szívbeteg nem volt köztük, rosszul végződhetett volna a mesés kaland. Azok, akik kiestek, mert nem feleltek meg a várakozásoknak, vagy pityeregtek szívszaggatóan, vagy azt bizonygatták, jó ez így, hisz nem tetszett nekik a Nagy Ő.

Új jelentése lett a szerelemnek, romantikának és partnerkeresésnek. Mi, akik még a régi értelmében használjuk, teljesen el vagyunk tájolódva. Mert mi is lehetne ennél csodálatosabb, emberibb és életszerűbb, mint így kezdeni egy kapcsolatot?! Ezentúl már csak az a remény éltet majd, hogy egyszer, valamikor idehaza is indul egy ilyen show. Addig meg fél lábon is kibírom egyedül…