Előzmény: Sztrájkolunk...

Ügyeletes sztrájkolók

Az már nem újság, hogy a Sevcsenkó utca sztrájkol a kamionok ellen. Pontosítsunk: az ellen, hogy a kamionsofőrök különböző útlezárások és elterelések miatt ezt az utat választották céljuk mihamarabbi eléréséhez. Nos, arról már beszámoltam még a megmozdulás legelső szakaszában, mit, hogyan és miért tesznek a sztrájkolók. Azóta új fejleményekkel bővült a nagy esemény.

Az utcát lezárók nagy lelkesedéssel tették napokon, heteken keresztül dolgukat, tulajdonképpen mindmáig zajlik a lassan egy hónapja elkezdődött sztrájk (ismerősök mosolyogva, de azért büszkén jegyezték meg: ezt mindenki bevési az emlékezetébe, hisz Beregszászban még sosem sztrájkolt senki – legalábbis nem emlékeznek ilyesmire az itteniek). Tehát minden résztvevő várt, várakozott, hogy csak történik végre valami érdemleges, s lőn: kitettek két-három behajtást tiltó táblát az erre vezető utcákban. Mondanom sem kell, mennyire megrémítette ez a kamionsofőröket, főleg, ha azt vesszük figyelembe, hogy rendőr ezen a környéken többnyire csak akkor jár, ha diplomáciai küldöttség érkezik városunkba s lezárják az utakat. Így a kamionok ugyanolyan lelkesedéssel választották a mi csendes kis utcánkat, mint minden más esetben tették. Ehhez hozzá kell tennem, hogy két-három másik utcában radikálisabban próbálták megszüntetni a kamionforgalmat: sorompókat állítottak fel, amelyek alatt nem fértek át három méternél magasabb járművek. A kamionosok elszántságát ma már szépen illusztrálja az egyik sorompó kidöntve, a másik félig elhajolva, olyasformán, mintha azon töprengene: kidőljön, ne dőljön?

A sztrájknak tehát tovább kellett folytatódjonia. Elvégre hogy is nézne ki, ha egy-két heti utcai szobrozás után kellene bevallaniuk az elszántaknak, hogy fityfenét se ért az egész, hülyét csináltak magukból? Új módszerekhez is folyamodtak, például felírták az engedetlenkedő kamionsofőrök rendszámát, amitől azok valószínűleg egyenesen a gatyájukba csináltak. Érdeklődtem olyan „aktivistáktól”, akik még szóba álltak velem: mi végre is teszik ezt? Hát felküldik az illetékeseknek – jött a válasz. Áhá! Hogy én erre nem gondoltam… Azt még javasolni akartam, hogy ne felejtsék puha papírra írni, mielőtt eljuttatják a kompetens személyeknek, különben nem tudják azokat rendesen felhasználni, de aztán arra gondoltam, hogy hallgatni arany.

Ennél még sokkal értékesebb információkhoz is jutottam a hetek során (bevallom, a tégla szerepét többnyire az anyám játszotta, a sztrájk egyik lelkes résztvevője, mit sem sejtve aljas szándékaimról az infókat illetően). Akadt pl. olyan utcabeli is, aki naponta két alkalommal is kiállt az útra kamion-visszatérítő misszióra. Ez még nem olyan nagy dolog, ha azt hihetnénk, merő lelkesedés volt tettének mozgatórugója. Ám ennél sokkal prózaibb okok álltak a háttérben: egyik szomszédja „bérelte fel” napi egy pohár borért az alkoholista asszonykát, mivel inkább fizette az italt, semmint az utcán pocsékolja saját drága idejét. Így a nő egyik alkalommal magáért, másodszor a szomszédjáért sztrájkolt. Mások is rájöttek jelenlétük „megválthatóságára”: akik túl elfoglaltak voltak egy ilyen megmozduláshoz, kivittek ezt-azt (sört, fagyit), lerovandó bűnüket, hogy ők nem áznak-fáznak vagy sülnek a napon szomszédjaikkal egyetemben. Persze voltak, akik nem engedték magukat lekenyerezni (-fagyizni, -sörözni), de a többiek elfogadták a szomszédi szolidaritás kézzelfogható jeleit.

S ahogy telt-múlt az idő, egyre csappant az odaadás, fokozatosan leépült a blokádot képező két kocsi egyre, majd nullára, a nyolc-tíz sugárzó arcú tüntetőből lassacskán két vagy három megtört, unatkozó ember lett, akik maguk elé meredtek sámlijukon vagy pokrócukon ülve, csüggedten lógatva kezükben a tetriszt vagy egyéb unaloműzőt. Mivel az a néhány kamion, ami erre tévedt, már nem jelentett megfelelő szórakozást, az épp ügyeletesek (hisz a sztrájk pár nap után „dezsurálássá” - ügyeleteskedéssé - nőtte ki magát) gonoszkodásokon törték a fejüket a kimaradókkal szemben. Mondjuk olyanokon, hogy aki nem hajlandó részt venni, annak a háza elé beengedik a kamionokat („Hadd brüngjön ott!”), majd onnan fordítják vissza, megtanítják móresre a sorból kilógókat. Eleve nem az utca elejéről kezdődött az egész sztrájk, hanem a közepéről, mondván: az utca másik fele sztrájkoljon magáért… Mondtam erre, hogy ilyen alapon mindenki álljon ki a saját háza elé „magáért”, de erre én lettem lehülyézve.

Most a végéhez közeledik a hosszú-hosszú tüntetés. Már alig látni kinn „naposkodókat”, úgy látszik, egyszer mégiscsak meg lehet unni ezt is. Az utcánkban a többség összetart, szeretik egymást a szomszédok, és ez az összetartás a „dezsuráló-klikkekben” csak erősödött. Persze az ellenkezője is akadt példa, hisz vannak ismerőseim, akiknek már nem is köszönnek az ittlakók, csak azért, mert nem álltak ki velük, mellettük. Most lassacskán elcsendesedett az ügy, már csak néhány megszállott foglalkozik vele, a többiek beletörődtek a megmásíthatatlanba, abba, hogy nincs jó megoldás a problémára. Az a pár keményfejű ember meg nem jelenthet gondot. Ha a szép szó nem segítene, akkor majd mi, a sztrájkutálók bevetünk pár üveg sört meg néhány tölcsér fagyit, hogy őket magukat is kiváltsuk az ügyelet alól.