Ez már a Mátrix…?

Szörnyű álmom volt a minap. Tudom, tudom: mások problémáinál csak mások álmai unalmasabbak, de ez az álom különleges volt, mert olyan valóságszerűnek tűnt, hogy néha még ma is azt hiszem, valóban megtörtént… De az álmaival gyakran így van az ember.

Álmomban két kedves barátom behívót kapott, bár már betöltötték a huszonhatot, s rég leszereltek. Jó fiúkhoz és jó állampolgárokhoz híven egyetlen ellenvetés nélkül elmentek a „vojenkomátra” (álmomban ezzel a szép magyar kifejezéssel illették). Elvégre szolgálatukat letöltötték már rég, katonakönyvvel kezükben mi félnivalójuk is lehetne egy ilyesfajta helyen? Siettek jelentkezni papírjaikkal a hivatalban, megtudakolandó: mi óhaja van a hőn szeretett hazának velük szemben, hisz már hat éve levetették a mundért. Álmomban is kíváncsi a természetem, így velük tartottam, s az ominózus épület előtt várakoztam: egy beszélgetés csak nem tart tovább tíz percnél? Ám igencsak meglepődtem, amikor azt vettem észre a rácsos kapun benézve, hogy a sorra megérkező fiúk (akik kb. hatvanan lehettek) parancsszóra nekiállnak udvart seperni és kukát hordani, miközben többségüket odakint várta feleségük vagy más rokonuk. Egy tűzrőlpattant menyecske felháborodottan kérdezte meg a kiérkező tisztet: milyen jogon takaríttatják férjével az udvart? Bár ne kérdezte volna meg, akkor legalább talán megspórol magának egy megalázó jelenetet. A tiszt ugyanis igencsak durva hangnemben közölte vele: ő tudja, az asszonynak pedig semmi köze hozzá. Különben is: mit ácsorog itt, menjen el, a férjét úgyis benntartják estig, addig semmiképpen nem jön ki. Ezzel fogta magát, beviharzott, s tovább egzecíroztatta a mostanra már kissé tanácstalanná vált fiúkat. Amint kiderült, mindez csak bevezető volt ahhoz, ami ezután következett.

Egy-két óra várakozás után ugyanis kijött néhány fiatal, akik elmondták, mi zajlik odabent. Magukból kikelve mesélték el, hogy a tisztek a kezükbe nyomtak egy papírt, amire azt kellett volna leírniuk: önként szeretnének jelentkezni továbbszolgáló katonának. Amikor ők ezt megtagadták (vajon miért?), a tisztek hangnemet váltottak. Kijelentették: az igazolványokat, katonakönyveket és egyéb (tegyük hozzá: jogtalanul) elkobzott okmányokat csak azok kaphatják vissza, akik a papírt aláírják, egyébként mehetnek istenhez panaszra. Elvégre ki tanúsítaná azt, hogy ők elvettek bármilyen személyes iratot is? Az okosabbak tisztában voltak azzal, nem tudok én tökéletes demokráciát álmodni számukra, így tanácsos maguknál tartani az igazolványukat, hiszen azt senkinek nem kötelesek átadni, maximum felmutatniuk kell. Ők voltak a szerencsésebbek, őket nem volt mivel zsarolni – hinnénk mi. Ám álmomban városunk katonatisztjei olyan leleményesek voltak, mint sehol másutt, így az okmányukat át nem adókat „csak” azzal fenyegették, hogy ha nem engedelmeskednek, kirúgatják őket a munkahelyükről, a külföldön dolgozókat pedig nem engedik át a határon. Akiben volt kurázsi, felállt s eljött, mondván: hajrá, tegyék csak, ha tehetik. Az ő tolmácsolásukban hallgathattuk elképedve, mi is folyik odabenn, miért is nem jönnek ki a többiek – mert nem tehetik. Az irataikat ugyanis egyikük sem hagyta volna ott csak úgy, akik pedig elvették, szép szóra nem adták vissza. Így a fiúk délig bent ültek étlen-szomjan, hallgatva a fenyegetőzéseket, látva azt, hogy aki nem akar takarítani (mondván: milyen jogon ugráltatják őt, elvégre rég leszerelt), ahhoz rendőrt hívnak, és annak felügyeletében dolgoztatják tovább.

Ebédre nagylelkűen kiengedték őket, ám irataikat még ekkor sem kapták meg, kivéve azokat, akik némi készpénzt csúsztattak az illetékesek zsebébe. Ennek fejében ugyanis megkaphatták azokat a papírokat, amiket jogtalanul vett el és tartott magánál – egy hivatalos állami, akarom mondani álomi szerv… Akadtak olyan „szerencsések” is, akiknek csupán egy kb. 100 km-es útra kellett elfurikázniuk néhány magas rangú tisztet, amiért cserébe nemcsak igazolványukat és katonakönyvüket, de még jogosítványukat is visszakaphatták – kész főnyeremény, nem? (Máskor azért inkább egy ötöst álmodok nekik a lottón) A kocsival és/vagy pénzzel nem rendelkező fiúk végül irataik nélkül tértek haza aznap este, visszarendelve egy másik időpontra, újabb beszélgetésre…

Akadt olyan is köztük, akit engedetlensége miatt bevittek a rendőrségre azzal az ürüggyel, hogy alkoholt ivott a déli „kimenőn”.

Hogy aztán egyenként hogyan rendezték el a szerencsétlen, átvert fiúk, hogy mégse kelljen „önként” beállniuk továbbszolgáló katonának, azt már nem tudtam megálmodni. Azt sem, hogy vajon miért nem jutott eszébe ebből a több száz fiúból egynek sem, hogy ügyvédhez forduljon...

Amikor megemlítettem két tisztnek (hisz továbbra is ott ácsorogtam az épület előtt – persze csak álmomban!), hogy erről szívesen olvasnának majd az emberek, kissé megijedtek. Rájöttek, hogy újságíró vagyok, így nagyon nyájasan kezdték el félórás előadásban magyarázni, hogy ez nem az, aminek látszik, itt minden legálisan folyik, ne erről írjak, ők mesélnek nekem sokkal izgalmasabb, érdekfeszítőbb történeteket, azokat jelentessem meg. Bár nem voltak igazán meggyőzők, sűrűn bólogattam, féltve két barátomat, akik még benn csücsültek, papírok nélkül.

Aztán felébredtem... Huh, ez borzasztó volt... Mindegy, a lényeg, hogy vége van. Elindulok a dolgom végezni, s a városban sétálva észreveszem azt a tisztet, akivel álmomban vitatkoztam. Épp köszönni készülök neki, amikor rájövök, hogy ő engem nem ismer, én is csak látásból őt. S ekkor odainteget nekem mosolyogva, mire én elképedve visszaintek.

Ugye az nem lehetséges, hogy itt mindenki ugyanarról álmodott?!