Virrasztó

Életünket alapvetően meghatározza halandóságunk tudata. Attól kezdve, hogy gyerekként kezdünk komolyabban ráeszmélni a világra, egészen halálunk pillanatáig tisztában vagyunk létünk végességével. Vannak, akik a túlvilágban reménykedve teszik túl magukat a halandóság tényén, vannak, akik bele sem gondolnak komolyabban, azt vallva, amíg élek, addig jó, utána meg nem mindegy? De mindattól függetlenül, ki hogyan vélekedik a halál utáni létről vagy nemlétről, életünk rövidke volta mindenképpen tény. Így az is természetes (bár szörnyű és elkerülhetetlen) dolog, hogy mindennap emberek halnak meg, s köztük vannak a mi rokonaink, barátaink, ismerőseink is. Elfogadjuk, hogy meghaltak, hisz ez a normális, tovább kell lépni, élni az életet, s csak az hal meg, akit elfelejtenek – és még igen sokáig sorolhatnánk a közhelyeket a halottakat az élőktől elkerítendő. Igen ám, de attól még, hogy zokogva vagy könnytelenül, de elfogadjuk a megmásíthatatlant, ott állunk egy egész ceremóniasorozat előtt. Értesíteni kell az ismerősöket, akik ilyenkor tudomásul veszik: először is el kell menniük a virrasztóba. De miért is van erre szükség? Tiszteletadás a halottnak? Nos, a tiszteletre életünk során valamivel nagyobb szükségünk van, mint azután, hogy kileheltük lelkünket. S a szoba közepére kiterített halott valószínűleg már sem tiszteletet, sem egyéb érzéseket nem követel, kér vagy szeretne. De nem is az ő döntése ez, így hát köré gyűlik lassan a gyászoló rokonság, s elkezd virrasztani. Bár a virrasztót szinte kivétel nélkül mindenki gyűlöli (s ezen nincs is mit csodálkozni), azért általában senki nem mer azok közül otthon maradni, akire számítanak. Miért? Mert akkor mit szólnának a többiek? Így kénytelen-kelletlen összeülnek a rokonok. Szólnak az elhunyt jó tulajdonságairól és hajlott koráról pár szót, majd észrevétlenül más téma is előkerül. elmesélik, ki mit csinált a héten, kinek mi a problémája, mekkora halat sikerült fogni pecázáskor, kinek hogyan sikerült az idei vetés és még sokáig sorolhatnánk a témákat. Nem félreértendő: senkinek sem kell a bőréből kibújnia, s ájtatoskodó képet vágva órákig a halottról beszélnie – képmutatásból. De a virrasztóbeli traccsparti sem a legideálisabb, így jó lenne tudni, ki számára lehet értékes a dolog ezen része. De ezzel még persze közel sincs vége az egésznek, hisz másnap jön a temetés az összes tradíciójával együtt. Otthon úgy kezdünk készülődni, fekete ruhát ölteni, mintha a fogunkat húznák, vesszük a szép nagy és jó ronda koszorút (érdekes lenne megtudni, mi szebb van egy rakás csiricsáré műanyagon, mint egy szál virágon), s indulunk a temetésre. A meghirdetett időpontra összegyűlik a gyászoló tömeg, s kezdődik a ceremónia előre megírt forgatókönyv szerint. Jókai írta: a halál még nem is olyan szomorú, mint amilyen a temetés, ahol, miután eltemették a halottat, rátapossák a földet kezeikkel-lábaikkal, mintha meg akarnának győződni felőle, hogy csakugyan meghalt és jól el van temetve. Aztán persze megérkezik a pap s megkezdi a gyászbeszédét. Kínzó realizmussal kezdi el részletezni az egyes családtagok veszteségét, főként, ha fiatal halottat búcsúztat, ilyenkor egész kis idilleket költ, melyektől ez a haláleset végképp megfosztotta őket, s bevárja a megszólítottak zokogását. Utána (vagy előtte) jó erősen rászögezik a halottra a koporsófedelet, s aztán kikísérik a temetőbe. Ott aztán végleg elbúcsúznak tőle, ráhányják a földet, arra ráhalmozzák az óriási koszorúszörnyeket, s mint akik jól végezték dolgukat, mindenki visszamegy a halottas házhoz enni-inni, tort ülni az elhunyt fölött, hisz ez a bevett szokás. Embere válogatja, de elég furcsa gusztusra vall ennek a szokásnak az elfogadása és gyakorlása, hisz senki sem gondolhatja komolyan, hogy egy két napja elhunyt emberről megemlékezni csak terített asztal mellett lehet. Az az ember, aki tényleg és őszintén gyászol, a temetés után nagy valószínűséggel nem egy jó nagy eszem-iszomra vágyik, aki meg nem gyászol, az minek ül tort? Sajnos legtöbb ilyen jellegű tettünk a képmutatóskodás csúcsát sejteti, mindenki azért tesz mindent, mert így szokás, mert megszólnák a többiek – de kik is? Hát az emberek. Olyanok, mint mi, akik esetleg hasonlóan gondolják. Csak talán ők sem mernek szólni. Mert vajon mit szólnánk hozzá – mi…