03.06.21.
Debreceni Kati
hozzászól | cseveg

Sztrájkolunk…

Furcsa dolog történt a minap. Átjött hozzám az egyik szomszédasszony, s azt kérdezte, milyen programom van aznapra. Nem nagyon tudtam mire vélni a kérdését, annyira nem vagyok vele jóban, hogy koncertre vagy vacsorázni hívjon. Így inkább azt kérdeztem: miért érdekli, mit csinálok? Ő erre teljesen fellelkesülve azt felelte, hogy azért, mert ki kellene menni az útra egy-két órát sztrájkolni. Azt hittem, valamit rosszul értettem. Sztrájkolni? Mi?! De hol? Hogyan? És főleg: miért? Ő erre láthatóan nagyon büszkén elmesélte nekem, a kis tudatlannak (miféle utcabeli is az ilyen?), hogy már napok óta folyik a Sevcsenkó-utcai megmozdulás, amely abból fakad, hogy Beregszász központjából kitiltatott egy hete minden kamion, amelyek – más út nem lévén – békés kis utcánkat választották útjuk folytatására. Az itt élők mindezt felháborodva fogadták, mivel az átjáró monstrumok minden alkalommal egy kisebbfajta földrengés érzetét keltették a házakban, amit a falak legalább annyira nem toleráltak, mint a közöttük lakók. A probléma előttem sem volt ismeretlen: évek óta nagy volt errefelé a kamionforgalom, de úgy tűnt, ezzel a szigorítással csak romolhat a helyzet.

Kíváncsi voltam, hogyan próbálják megoldani lelkes szomszédjaim az amúgy megoldhatatlannak tűnő helyzetet, a sofőrök ugyanis nem követtek el szabálysértést azzal, hogy erre jöttek. Ezt is megtudhattam a tüntetőtársakat verbuváló szomszédtól: autóikkal keresztbeálltak az úton, akiknek meg nem volt kocsijuk, azok saját becses személyükkel helyettesítették a torlaszt képező járművet, így akadályozva meg az erre haladó kamionok átjutását. Úgy váltogatták egymást a sztrájkolók, mint kiskatonák társaikat az őrségben: reggeltől estig folyamatosan ott ácsorogtak néhányan. Azt is megtudhattam, hogy voltak újságírók, de még a tévétől is jött valaki (talán egy amatőr videózót nemesítettek tévéssé nagy sztrájkolásuk közepette).

Tehát: menjek én is megmozdulni. Elvégre itt lakom! Szerényen megjegyeztem: nem igazán értek egyet a sztrájkkal mint olyannal, arról már nem is beszélve, hogy nem látom értelmét ennek az egész buzgólkodásnak. Hiszen azt is közölték, hogy már mindenkinél próbálkoztak segítséget kérni, aki csak szóba jöhet, egyetlen illetékestől sem kaptak jogorvoslatot bajukra. Ha „odafent” nem segítenek, mit ér a néhány napos útelzárás? Utána minden megy ugyanúgy tovább, ahogy eddig. Erre tudatták velem, hogy az nem úgy van, hisz a sofőrök majd telefonálnak egymásnak, hogy itt ugyan kamionos emberfia át nem juthat a hős amazonok és még hősiesebb férfitársaik jóvoltából. Megtudhattam azt is, hogy semmi baja sem lesz az embernek, ha otthonülés helyett egy-két órára kivonul sztrájkolgatni a friss levegőre egy könyvvel a kezében. Vizuális típus vagyok, így magam előtt láttam, ahogyan az úton fekszem (autóm nincsen) torlasz gyanánt, elmélyülten olvasgatok, s a felém közeledő kamionáradatot laza kézmozdulatokkal visszahessegetem. Nem nagyon tetszett ez az alternatíva aznapi tevékenységként. Mikor óvatosan megjegyeztem: nem értek egyet a módszerrel, ezért nem kívánok kivonulni, mintha valami csúnyát mondtam volna beszélgetőpartnerem felmenőire, úgy felpaprikázódtak a jelenlévők. Megtudhattam, hogy rám nem érdemes szót vesztegetni, aki nem érzi a helyzet súlyosságát, azzal baj van. Summa summarum: hülye vagyok.

Az „aki nem velem, az ellenem”-féle hozzáállás kissé felbosszantott, de igyekeztem nem foglalkozni vele, még akkor sem, amikor a nyitott ablakomon azt hallottam, hogy akadnak, akik egész nap otthon ülnek, és eszük ágában sincs részt venni a SZTRÁJKban. Zavaróbban hatott, amikor azok az emberek, akiket huszonöt éve ismerek és tisztelek, kiálltak az út közepére tőlünk pár méterre, s magukból kikelve ordítoztak a mit sem értő kamionosokkal órákon keresztül. Az egész jelenetnek inkább cirkusz-szaga volt, mintsem civilizált megmozdulás-jellege. Végig úgy tűnt, hogy ezek az emberek élvezik, hogy kiállhatnak az út közepére, keresztbefordíthatják autóikat, amit normális esetben nem szabad, kiabálhatnak, rendezkedhetnek. Valami történik velük szürke, unalmas és mindig egyforma napjaik egyikén. Ők dirigálnak, a másik oldal pedig engedelmeskedik. Mindezzel nem is lett volna bajom (elvan a gyerek, ha játszik), ha mindezt nem próbálják meg ráerőltetni arra, aki nem kér belőle. Jó néhányan akadtak, akik szintén úgy vélték: nem így kellene megoldani a dolgot, de – ahogy kifejtették – nem akartak kilógni a sorból. Így hát meggyőződésük ellenére, de legalább a nyájszellemet elsajátítva – sztrájkoltak… Én, az ekkor már valószínűleg közutálatnak örvendő renitens csak bentről röhögtem az olyan közjátékokat, mint amikor az utca végéről fordítottak vissza egy kamiont, amely egyszeri átdöcögés helyett így kétszer tette meg a házak előtti utat.

A blokádok előtti elvonulásaim felértek önmagam pellengérre állításával, hisz persze itt is számon kéretett: mikor jövök már én is?! Itt csak rövid, kétmondatos verzióban közöltem indokaimat, és jó érzés volt, hogy ott helyben nem vertek agyon. Talán azért, mert egy jó szándékú ismerős mentségemre felhozta, hogy az apám már volt kinn… Így házunk képviseltetve volt, tehát megmenekültem. Bár ha szemmel is lehetne ölni…

Demokráciában élünk, hál’istennek, megengedettek a tüntetések. Mindenki szabadon kinyilatkoztathatja a nemtetszését ezzel-azzal kapcsolatban, akár sztrájk formájában is. Csinálják, váljék egészségükre, engem ugyan nem zavarnak. De én nem vagyok az a sztrájkolós típus. Nem igazán tudok olyan dolgot elképzelni, ami arra késztetne, hogy kivonuljak csápolni és ordítozni az utcára. Tehát résztvenni szabad. De nem résztvenni ugyanúgy! Vagy nem…?