Dáné Tibor (Kolozsvár, 1923. márc. 24.), író, szerkesztő. Jogot, pedagógiai tudományokat és közgazdaságtant hallgatott a Kolozsvári Tudományegyetemen. Az ötvenes évekig az egyetemen és iskolában tanított. Az Erdély c. napilap belpolitikai szerkesztője, majd az Ifjúsági Könyvkiadó, később a Dacia kiadó szerkesztője.
Így vall magáról: "Apám okleveles mezőgazdásznak vallotta magát, mert rühellte, ha agrármérnöknek tituláltálk. Anyám életpályáját egyetemi könyvtárosként kezdte 1921-ben, és úgy is ment nyúgdíjba 1948-ban. A román nyelv hiányos ismerete miatt 1924-ben eltávolították az Egyetemi Könyvtárból, ahová csak a második bécsi döntés után vették vissza. Közben megélhetési kényszerből városunk iparnegyedében kis vendéglőt nyitott, ahol nem túl drága enyedi és küküllőmenti bort mért és jó házi kosztott adott. Arany-ezüst zsinoros, fekete diáksapkás, piros betűs, fekete karszámos szürke egyenruhás édes fia voltam a kolozsvári Apáczai Csere János református kollegiumnak. Életem legnagyobb ajándéka, hogy tizenkét kerek esztendőt járhattam a falai közé. Szeretett Alma Materem az egyszeregytől az integrálszámításig, a csodaszarvas regéjétől a trianoni békepontokig, a világ hat nap alatti teremtésétől az eleve elrendelés feltétlenségéig kiművelte elmémet."
Huszonegyévesen kivezénylik a Kárpátokban húzodó frontra. Az alábbi részek "A Tatár-hágó előtere" címet viselő kiadásra váró négykötetes önéletrajzából származnak. (Géczi Róbert)

A Tatár-hágó előtere

- részletek -

ELŐTTEM AZ ALVILÁG köde-gőze gomolygott. Hátam mögött a Styx vize csobogott. Bőröm alatt tetőtől talpig még a lélek is didergett bennem. Jonhomban akkora űr kóválygott, hogy valósággal émelyegtem tőle, mint a kislány, aki addig járt a kútra, amíg egyéb baj is érte, nem csak a korsója tört el. Körülöttem a legények köpenyben s a köpenyükre terített terepszíntarka sátorlapba burkolózva toporogtak, egyik-másik elkékült ajakkal. Néha egymás hátát veregették, hogyha lehet, felmelegedjenek egy kicsit. Egész éjjel egyhangúan szemetelt az áprilisi havas eső. Mikor a lábaink már nem bírták, rábíztuk magunkat a sátorlapjaink vízhatlanságára, és lekuporodtunk vagy leültünk a felázott talajra. Néha, míg csak a hátunk, oldalunk át nem fázott, le is heveredtünk az egykedvű némaságba burkolózott fenyőrengeteg aljnövényzetére. A vaksötétség kezdett mocskos szürkeséggé ritkulni. Túl a ködön, ki tudja hol, biztosan felkelőben van a nap...

Mint Odüsszeusz a hadészi tájra, rámeredtem én is a szürke gomolygásból elő-elősejlő fenyőágakra. De sem odafent, sem az orrom előtti húsz lépésen túl már nem láttam mást, csak az emberi szem számára áthatolhatatlan, szennyes vattába göngyölődött görög alvilágot. Ha derék klasszika-filológia professzorainknak, akik az evilágiakat illetően a becsületesség és a szavahihetőség mintaképei voltak, a másvilágiakat illetően is hinni lehet, Odüsszeusz volt az első halandó, akinek megadatott, hogy betekintsen az árnyékvilág ködébe. S most tessék, engem is utolért az eposzi szerencse! Igaz, meg is érdemeltem. Még két esztendeje sincs, hogy diákos rajongással, de mily botorul lelkesedtem a legravaszabb görög "mélységes emberségéért". Lám, élvezhette volna az isteni örökifjúság csábos virányait, de ő az embersorsot választotta! Pedig a két szemével látta, hogy milyen az emberi lét határán túl reánk leselkedő örökkévalóság. Akkor hérosznak tartottam, de most, hogy magam is az alvilág határára sodródtam, lehűlt bennem az ifjonci lelkesedés. "Mekkora marha volt az az antik globetrotter!" - keseredtem neki diákos hányavetiséggel a sanyarú jelenvalóságnak. Diákosan bizony, pedig már másfél éve is elmúlt, hogy maturandusa voltam a kálvinisták Apáczai Csere János alapította kolozsvári kollégiumának. Sőt, már annak is több mint tíz napja, hogy soron kívül hadapródőrmesterré léptettek elő. Akkor, ott, Tatarovtól keletre, mint egy megerősített táboriörs parancsnoka ezzel a rendfokozattal folytattam azelőtt megkezdett, de azóta is tartó tanulmányutamat e földi tereken.

Mert születésünktől a halálunkig mindnyájan tanulásra vagyunk ítéltetve. Kivéve a mindentudókat és a mindent jobban tudókat. Akinek egy csepp esze van, messze ívben elkerüli őket. Nekem - most már hiába sajnálkozom miatta - nem volt. Talán nem tart a nyájas olvasó se, "mindentudónak", s még kevésbé "mindent jobban tudónak", ha feltételezem, hogy bár sok mindenhez ért, mégsem tudja, mit nevezett a római legionárius és mit a hajdani diákember - stipendiumnak. Én is csak véletlenül értesültem róla. Nos, a római katonának jelentette a zsoldot, a diákgyereknek az ösztöndíjat. Viszont katonának, diáknak átvitt értelemben jelentett büntetést is. Aki hajdanában azon törte a fejét "Quod stipendium me manet?" (Mily fizettségre várhatok?), annak nem a kifizetésre váró zsoldja vagy ösztöndíja miatt viszketett a marka, hanem az előre látható virgács- vagy botütések miatt bizsergett a feneke tája. Mivel pedig nekem a stipendium csak zsoldként üthette a markomat, könnyű kitalálni, hogy azon a ködös áprilisi hajnalon nem mint a klasszika-filológia ösztöndíjasa tanulmányoztam az Erdős-kárpátokat elborító görög alvilágot. Én már azon sem törtem a fejem, hogy milyen büntetés vár rám.

Amint egyetlen puskalövés nélkül ránk hajnalodott, már tudtam, hogy szatmári csiszlikségemért lényegében ledideregtem a büntetésemet. Mert, hogy híradó létemre nem ok nélkül osztottak be egy ilyen bakáknak vagy felderítőknek való szolgálatra, azt a katonadolgaim iránt érdeklődő olvasó már tudja. Fő, hogy derék katonáim nem tudták meg soha, hogy azon a keserves éjszakán nem csak velem együtt, de miattam is - penitenciáztak. Előtte való nap délutánján persze hogy bejártam a kapott parancs szerint nekem kiosztott körletet. Kijelöltem a tábori őrszemek helyét. Az első váltással, a helyettesemmel, egy szakaszvezetővel és a felvezető tisztes kíséretében végigjártuk a mozgáskörletünket. Sajnos mindenfelé magas volt a tavalyi le nem kaszált fű, és akkor még a híradóknak nem volt utászcsizmájuk. Bakancsban jártak, s térdig csatakolták a "sonkanadrágjaikat", ahogy a magyar honvédség bricseszeit nevezte a néphumor. Egyébként elnézést diákos képzelgéseimért! Hátam mögött nem "a Styx vize csobogott", amint az imént túloztam, csak a Pruté. Itt Tatarovnál nem dél felé igyekszik, mint a moldvai tájakon, hanem szikláról sziklára szökellve északnak siet. A hidegtől ugyan vacogva, de a vaksötétségtől megszabaduló ember pitymalló derűlátásával azon nyomban megfogadtam, hogyha úgy hozza a katonaszerencse, meleg nyár jöttével megferedőzöm a Prut patakában. Nem az én mulasztásom, hogy erre sem itt, sem arra lennebb, a délnek tartó Prut-folyóban nem kerülhetett sor. Ott kint Galíciában stratégiai szempontok akadályoztak meg abban, hogy dideregve tett fogadalmamat valóra váltsam. Háború után ugyanezt a politikai helyzet tette lehetetlenné, mert a Prutból határfolyó lett. Márpedig köztudomású, hogy a szovjet határfolyókban, tekintet nélkül a nyár hevére, nem volt egészséges megmártózni vagy pláne lubickolni. Hátam mögött hetvenöt esztendővel, ma már tudom, hogy a sok be nem teljesített fogadalmam és be nem teljesült vágyam között ez az elmaradt megmártózás a Prut vizében eszembe se jutott volna, ha akkor éjjel a rám szakadó sötétségben az Erdős-Kárpátok ködülte fenyőrengetegét nem tévesztem össze a Hadésszel, a Prutot a Styxszel és Odüsszeuszt egy kivénhedt világcsavargóval. De hát mit érnének ezek a visszaemlékezések, ha a közös gondok, közös szenvedések, közös örömök mellé nem írnám ide a magam akkori gondjait, vágyait, örömeit, s hellyel-közzel a bánataimat is? Még akkor is, ha azok néha túlfűtöttek vagy netán illetlenül borzosak, csintalanok, esetleg diákosan hányavetiek voltak. De amikor az ezüst őrmesteri csillagokat a zubbonyomra, pontosabban a történelmi kényszerzubbonyom gallérjára felvarrták, én valójában diák is voltam. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem másodéves joghallgatója. Csak éppen hogy az előadásokon, szemináriumokon nem vettem részt. Ugyanis halaszthatatlan honvédelmi teendőim akadtak. Például most éppen itt kell ügyködnöm a Prut mellett, eme eposzi emlékeket támasztó fenyőrengeteg szélén.

AKKOR ÉJJEL ott a Prut mellett az a hamis hírem kerekedett, hogy én a sötétben nem félek. Pedig féltem, de mennyire! Még a világosságban is. Igaz, akkor éjjel jobban aggódtam, mint féltem. Az Erdős-Kárpátok rengetegei nem holmi fenyőerdőcskék, ahol az elbogarászott kiránduló pajtásainkat összehahózhatjuk a szalonnasütéshez. Mi a fenét csinálok, ha valamelyik bogyori őröm elcsámbolyog? Igaz, kioktattam a fiúkat, hogyha eltévednek, nyugatra induljanak, s a Prutot keressék. Annak a mentében haladva csak kitalálnak az útra s azon Tatarovba. De ebben a minden felől egyforma hajnali szürkületben én sem tudnám megmondani, merről felől kél a nap...

Éjfél után, mikor a váltás hiánytalanul megérkezett, nagy kő esett le a szívemről. Hál' istennek egyik őrszemem sem bóklászott el. Belefüleltem az éjszakába, s találgattam, hogy mi a fenét jelentenek a csiricsáré füttyjelek. Ej, ennek utána kell néznem! A közelemben toporgott egy tartalékos. Olyan harminc év körüli, de a kappanháj már kezdett a csípője környékére rakódni. Volt egy olyan érzésem, hogy nem csak a hideg miatt cidrizik, és húzódik a közelembe.

- Hallja! - szólítottam meg.

- Parancs!

- Töltsön csőre. Sétálunk egyet - s azzal én is csőre töltöttem a géppisztolyomat. Mögöttem a honvéddel elindultam a Prut mellett fölfelé.

Ha minden rendben van, kétszáz lépésnyire az első őrszem megállít. Addig azonban hátam mögött a puskát markolászó emberemmel botorkáltunk a szuroksötétségben. Félig hangosan felkacagtam. Nyilván a belső izgalom miatt is, mert én sem csak a hideg miatt vacogtam.

- Valami baj van? Hadapród úr, alázatosan... - aggályoskodott az emberem.

- Mi baj lenne? - legénykedtem, mert hadapród voltam és parancsnok. - Csak arra gondoltam, ha az őrszem nem vesz észre, vajon reggelre elérjük a Prut forrását?

De nem olyan legény volt az az őrszem, hogy csak úgy el lehessen botorkálni mellette. Velem egybevonulású szilágysági gyerek volt az! Mikor megkérdeztem, hogy hova való, megmondta a faluja nevét, de megsejthette, hogy fogalmam sincs, merre lehet a szülőföldje. Hozzátette: "Szilágycsehtől tizenkét kilométerre". Szóval tövisháti. De sok kedves kis magyar s vegyes lakójú falu van azon a tündéri vidéken!

No persze, előbb nem barátkoztunk, hanem szolgáltunk:

- Állj! Ki vagy? - kiáltott ránk előírásosan.

- Tábori őrsparancsnok!

- Parancsnok előre!

Mikor megindultam az őrszem felé, persze csak úgy hang iránt, mert látni semmit sem lehetett, az én bogyori kísérőm is utánam baktatott volna. - Maga helyben marad! - mordultam az őrszolgálati regulához mit sem értő tartalékosra. Szegény feje minden bizonnyal még a román hadseregben kezdte el a katonai karrierjét. Aztán 1941-ben vagy 1942-ben két hónapi átképzés után hazaküldték. Most pedig mozgósításkor ismét ráhúzták az angyalbőrt. Ahány hadsereg, annyi őrségi reglama vagy inkább koreográfia. Magyar veteránok ezért nevetnek vagy éppen hahotáznak a televízió előtt, ha valamelyik idegen katonaság őrségváltását nézik. Szóval magyar rendtartás szerint a kíséret megállt, én egyedül indultam az őrszem felé.

- Állj! Jelszó! - reccsent rám az őrszem, mikor olyan négy-öt lépésre lehettem tőle. Ismét megálltam. - Torda. Jelhang.

- Torok. - Rendben van. Hallani lehetett, hogy az őrszem a vállára veti a puskáját. Én pedig hátraszóltam a kísérőmnek: - Na, most jöhet maga is.

Persze az őrszem, amint megszólítottam, felismerte a hangomat, de azért végig kellett csinálni, amit a reglama előírt. Ment is minden, mint a karikacsapás. Mintha csak a fenesi laktanyában gyakorolnánk a katonásdit. Vagy talán mégsem? Messziről egyre türelmetlenebb füttyentgetések hallatszódtak. Az őrszem toporgott, feszengett:

- Hadapród úr, alázatosan kérem, hogy válaszolhassak, mert Gyuri türelmetlen...

- Hát válaszolj. - Egybevonulású volt velem. Hát szokás szerint, mivel rendfokozat nélküli maradt, letegeztem. Az ilyeneket, ha esetleg előléptetik, akkor is tegezni fogjuk. Engedélyemre az őrszem füttyentgetni kezdett. Jött is reá a válasz. S messzebbről mintha még egy...

- "Szóltam", hogy mennek a hadapród úrék.

Így adtak őrszemről őrszemre a fiúk. Nagy körívesen botorkáltunk az erdő és a tisztás találkozási vonalán, de inkább a fák között. Az őrszemek is a fák között rejtőztek. Fene tudja, ha nem füttyentgetnek, lehet éppen én lettem volna az a balfácán parancsnok, akit reggel a csapatának kell előhahóznia. Bár a füttyentgetés igazán nem volt benne a reglamában, okosabbnak láttam, ha nem észrevételezek semmit, hanem hagyom a harcászati szabályzatban sokat emlegetett "öntevékenység" számláján a helyzetnek pontosan megfelelő eljárást. Persze azért öntevékenység címén nem dicsértem meg őket, nehogy erősen rászokjanak a szabályzatellenes viselkedésre.

A társaságomban baktató "öreg legény", ha jól értettem a szavát és jól figyeltem meg a bukdácsolását, inkább a szatócskodásban volt jártas, mint az ilyen hegyi túrázásban. Viszont nem csak én osztottam meg vele jó katonás tájszólásban a hadi tudományomat és közöltem a mozgáskészségét illető észrevételeimet. Mikor éppen hasra esett, figyelmeztettem, hogy a terep már fel van mérve, nem kell a testhosszával ellenőriznie a térképet. Mikor pedig alig merte a nagy sötétség miatt egyik lábát előretenni, hogy utána húzza a másikat, kénytelen voltam a mozgását egy kiherélt kanlajháréhoz hasonlítani stb. Közben, hogy észrevegyem, őt se a gólya költötte, megpróbált kitanítani a szatócskodás alapismereteire. Elmagyarázta, hogy a varrógéptűvel lehet a legjobb üzletet kötni. Meg a varrótűvel. Megnyugtatott, hogy a paraszt öt-hat tojást is ad egy varrótűért, és szalagból meg cipőpertliből kell raktározni, és a "zicherhájsztból" meg a gombostűből is lehet. Az ilyesmi még két-három évvel a háború után is "jó cikk" lesz. Most is a fülembe cseng, amint kioktatott: "hadapród úr, kérem, kereskedőembernek ne a kasszája nőjön, mert a pénz csak romlik, hanem az áruraktára".

- Nem tetszik tudni, igaz-e, hogy a zsidók délelőtt nem járhatnak piacra meg boltba?

Nagyot dobbant a szívem, mert a váradiakra gondoltam. De éppen emiatt nyugodtam meg. A parókás nagymama kivételével ugyan ki látja meg rajtuk, hogy zsidók?

- Öregem, ne beszéljen marhaságot. Hát honnan lehessen tudni ki zsidó, ki nem. Még a férfiaknál nem mondom. De kigombolt nadrággal mégsem járhat egy egész város kenyeret meg sót venni...

- Hát hadapród úr nem tudja? Araszos sárga csillagot kell viselni minden zsidónak. Akárhány éves...

- Ezt honnan veszi?

- Száva Misi mondta. Kollégám, merthogy az is kiskereskedő, de nem Kolozsváron. Most a Siprák őrnagy úr legénye. Az őrnagy úrnak egy ellós hadnagy úr mondta a Misi füle hallatára.

"Ellós hadnagy", vagyis egy hadnagy az ellátóoszloptól. Ezek a hátország dolgaiban általában jobban értesültek, mint mi a csapatnál.

- És mit mondott Siprák őrnagy úr?

- Ne tessék haragudni... De ha már kérdezi a hadapród úr... az őrnagy úr azt mondta, hogy ezt a háborút jobban elb...uk a végén, mint az elején.

Siprák őrnagy később a 25. gyalogezred egyik zászlóaljának lett a parancsnoka. A mi hadosztályunkban ő volt a legfiatalabb zászlóaljparancsnok. Bátor, mindig jó hangulatú, példaadó és a katonái előtt nagy tekintélynek örvendő törzstiszt volt. A sloboda-rungurskai szoros déli oldalán, Runguri előtt szolgáltam a közelében. Nem ivott. Utoljára Lepsénynél láttam negyvenöt márciusában. A falu déli kijáratánál ugrott elénk egy lövészgödörből, s megállította a két gépkocsimat.

- Megőrült, zászlós úr?! - akkor már zászlós voltam. A falura mutatott: - Ott már az oroszok vannak. Ez itt a zászlóalj utóvédje.

- Őrnagy úr, alázatosan... - hökkentem meg -, parancsnok, az utóvédben?

- Nem látod?! - már tegezett. - Haza már rég nincs! Mit tehetünk az embereinkért? Megdöglünk helyettük, hogy legalább ők maradjanak meg. Magnak! Magyar magnak! Érted?

Nagyon részeg volt szegény. Egy szakaszvezető ugrott melléje. Az csillapította. Én pedig megfordítottam a kocsimat, s megindultam Csajág felé. Egy útszakaszon távoli T 34-esek tüzében vonultunk vissza. Csak az egyik sárhányómat érte egy szilánk.

VIHARKABÁTOS, HONVÉDSAPKÁS, FEHÉR KARSZALAGOS, vidám arcú, intelligens megjelenésű fickó volt a muszok vezetője. Olyan szabályosan jelentkezett, mint egy leventeoktató díszszemlén. - Hadapród úh, Semlyén István munkaszolgálatos, a zászlós úh pahancsára kilencedmagammal alázatosan jelentkezem. (Amint már említettem, a muszosok zászlósának nevét elfelejtettem.) A muszosok vezetője viszont úgy raccsolt, mit egy viccbeli arisztokrata. Megmustráltam az emberemet. Mivel nem sárga karszalagot viselt, hanem fehéret, és katonasapka volt a fején, azt jelentette, hogy "kivételezett zsidó".

- A szolgálati jegyet! - nyújtottam a kezemet. Rendben. A zsidók idevezénylése érvényes volt a visszavonásig. Miután a munkákat kiadtam, odaszóltam a "kivételezettnek" - Semlyén, maga velem jön.

Fent a szobámban az ágyam szélére ültem, s ráböktem egy támla nélküli konyhaszékre, hogy üljön le ő is.

- Miért kivételezték magát?

- Alázatosan jelentem, az én őseimet, akik Sztambulban élő spanyol zsidók voltak, Bethlen Gáboh telepítette Gyulafehévárha...

- Hogy-hogy? - bámultam nagyot, mert a fejedelemnek erről a tettéről addig még semmit sem hallottam.

Akkor Semlyén elmesélte, hogy amikor a nagy fejedelem felett már eljáróban volt az idő, nagyon gyötörni kezdték a váltózó időjárással járó kórságok. Eszébe jutott egyik sztambuli nagy úr, valami főbasa, akihez baráti szálak fűzték még azokból az időkből, mikor neki Báthory Gábor haragja elől Temesvárra, a padisah árnyékába kellett húzódnia. A sztambuli nagy úr aztán küldött a szultán védelmét élvező spanyol zsidó közösségből két tudós orvost, akikkel a nagy fejedelem igencsak meg lehetett elégedve, mert kérésükre egész kis spanyolzsidó kolóniát telepített Gyulafehérvárra. Persze nem csak orvosokat, hanem más míves embereket is. Mivel pedig a gyulafehérvári spanyolzsidó hitközség családkönyveket vezetett, törvényesen meg lehetett állapítani, ki származik közülük és ki nem. A harmadik zsidótörvény végrehajtási utasítása aztán őket meg egy portugálzsidó közösséget és mindenekelőtt a székely szombatosokat, a zsidózó székelyeket kivételezte. A kivételezés amolyan félzsidó állapotot jelentett. Valami ahhoz hasonlót, mintha valaki felmenőinek csak a fele lett volna keresztény. Semlyén meg is volt elégedve a helyzetével, csak amiatt aggódott, vajon az ő helyzete alapján a felesége milyen mértékben mentesül. Abban reménykedett, hogy az akkori szóhasználat szerint "árja párjának" tekintik, vagyis a zsidó-keresztény vegyes házasságokhoz asszimilálják őket is. Később, már otthon tudtam meg, bizony nem mentesült. Viszont hazakerült a lágerek poklából. A Bolyai majd Babeş-Bolyai Tudományegyetem angol tanszékének tagjaként nagyon értékes, lelkiismeretes munkát végzett. Vagy negyven évi barátság után, mivel akkor már nem volt könnyű kilenc zsidó férfit összeszedni egy-egy halott mellé, hát fejfedővel mi, keresztény barátok is beálltunk a halottak mellé - Éva asszony felett én mondtam el a kadishát, s három év múlva Pista barátom felett is... Aztán evangélikus szertartás szerint eltemettük őket a kolozsvári lutheránus sírkertbe, a Házsongárdba. Akkor, ott Delatynban persze nem tudhattam, hogy a támla nélküli konyhaszéken a köztünk lévő különbségek miatt feszengve egy életre szóló barátom ül, és mérlegeli, hogy vajon mit várhat tőlem. Mert az elnyomottakat és az alárendelteket ilyen atavisztikus félelmek szorongatják, mióta a világ világ.

- Mondja, Semlyén, tulajdonképpen mi maga civilben?

- Alázatosan jelentem, jogász. Vagyis, abszolutohiumos jogász. Ha egy héttel hamahabb hívnak be, abszolutohiumom sincs. Meht én voltam máh homán katona is. Igaz, csak "szkimbás".

(Ez azt jelentette, hogy beadott egy szép hátaslovat a román hadseregnek, és "csúsztatott" vagy 40-50 ezer lejt a megfelelő lósorozó tiszt markába, hogy a lovat be is fogadja. Aztán hat heti kaszárnyai tekergés után a lóra cserélt katona hazamehetett, a ló maradt. Mert románul a cserét "schimbnek" mondják, tehát a szkimbás a lóra cserélt legény volt hajdanában. Ilyet azonban csak jómódú fiúk engedhettek meg maguknak!).

AZ ÁM, PÁNYIKA!

Először akkor felejtettem rajta a szemem, amikor egy vesszőből fonott utazókosárral, amelybe valószínű a levetett holmikat rakta, s kézen fogva a Gjerekkel kijöttek a fürdőszobából. Szép kék pongyola volt rajta. Hajat moshatott, mert a fejét törülközővel kötötte be, s az arca kipirult a meleg víztől. Felém integetett.

- Csenkujem, Kádetká! - annyit már tudtam lengyelül, hogy a "csenkujem" köszönömöt jelent. Ha ő lengyelül szólt, én magyarul válaszoltam.

- Nagyot nőj, Pányika! - integettem vissza a hosszú kecskelábú asztal mellől, aminek a végében máriásoztunk kukorica- vagy paszulyszemekben.

Akkor pengőnk már nem volt, zlotynk még nem került.

Szó se róla, Pányika kicsike volt, de nagyon formás. Csak tréfából mondtam, hogy nagyot nőjön. Nekem világéletemben a kicsi, formás fehérnépek tetszettek. Szerencsémre az ilyen formás kicsikék között sok olyan akadt, aki úgy gondolta, nem baj, akármilyen csirkefogó, csak jó magas legyen. Engem pedig 178 centiméterrel áldott meg az anyatermészet.

Így aztán viszonylag könnyen kaptam párt magamnak. És egyikkel se jártam meg. Pedig az általános tapasztalat szerint kicsi fehérnép is okozhat nagy galibát. De akkor este - szavamat adom - Pányikával kapcsolatban nem gondoltam effélékre. Csak őszintén gyönyörködtem benne. Volt is kiben, amint ott a katonaszállás peremén a pokrócokkal letakart, padlóra hintett szalmafekhelyek mellett elment a falépcsőn a manzárdra, nem én voltam az egyedüli, aki arra gondolt, hogy ezen a tüneményen a pongyoláján kívül semmi sincsen. Csak formás kis lábán a papucsa. Nyeltünk egy nagyot, s mikor a lépcső tetején eltűnt, mintha álomból ébredtünk volna, ki-ki folytatta, amit abbahagyott.

Nemsokára jött az egyik "fürdős kurvánk", egy koránál idősebbet mutató, bozontos, lógó bajszú hadfi, kezében a kulcsszappanommal.

- Hadapród úr, alázatosan jelentem, ezt a Pányika naccsága otthagyta a fürdőszobában - a kiejtése alapján valami paraszti ivadék lehetett a hepe-hupás vén Szilágyból. Amolyan deresedő tartalékos volt.

- Adja oda Szilágyinak. Vigye be Pányikának. Neki hagytam ott. - Jó hangosan mondtam, hogy mindenki hallja s megértse, nem vagyok bejáratos a kedves háziasszonyunkhoz. Akkor ezt fontosnak tartottam közhírré tenni.