03.06.
Bodor Béla
Pánsíp
- Szerintem ez a könyv elsősorban a szerelemről szól - mondtam.
- A szerelemről? - kérdezett vissza Égi Mása. - Ez egészen biztos?
- Jó, persze nemcsak arról. Köré kellett írnom a várost, és mindazt, ami az élethez hozzátartozik. Igen, a centrum, ami körül forog az egész, a tárgy, a téma, a gondolati mag, az a szerelem.
- Túlélés - jegyezte meg Kanga.
- Lebegés - bólintott Égi Mása. - Sőt repülés.
- Szerelem! Szerelem - jelentettem ki határozottan. Úgy döntöttem, hogy ebből nem engedek. Széthúztam a függönyt, kinéztem az ablakon. És kint is ezt a történetet láttam. Vagy ezeket a történeteket.

Felnyíló városablak

Bigamanó erősen kapaszkodva araszolt lefelé a lépcsőn. A fejét félig oldalra döntötte, félig hátracsavarta, mint az érdeklődés pózába merevedett egzotikus madár.
     – Nagyon fáj? – érdeklődött Robber Gida, és tátott szájával az orra alá dugta a mézeskalácsos staneclit.
     – Mm – rázta meg a fejét óvatosan Bigamanó, és mindjárt fel is kiáltott a fájdalomtól. – Csak attól félek, hogy Ő szegény megüti magát. – A hüvelykujjával a háta mögé bökött.
     A lépcsőn, fokról fokra kopogtatva a feje búbjával, akárcsak valami elázott kabát, vagy egy vízszintes – méghozzá lépcsőzetesen vízszintes – személyi követő, elnyúlt, barnás árnyéka vonszolódott a koszban.
     – Ha az ember nagyon közelről figyeli – folytatta visszajógázódva az iménti kakadúászanába – azt is láthatja, hogy mindig és mindig kis porfelhő támad. Ahogy, őőő, a feje puffan neki. Ahogy odaütődik a futóhoz.
     – Futó… – morgott a Nagy Közbevető. – Ebben a lépcsőházban futószőnyeg. Röhögnöm kell.
     – Jó, legyen sima kő – mondtam engedékenyen. – Sőt, simára kopott kő. Megfelel?
     Erre persze csak hallgatott.
     Robber Gida begyűrte a zacskó nyílását, a csomagot kabátzsebébe süllyesztette, a zsebre ráhajtotta a fület, vagy mit, ami a zsebet el szokta takarni, és (ily módon biztonságban tudva a puszedlit) lekuporodott a lépcsőre, hogy a különös jelenséget megfigyelje. Porfelhőt ugyan nem látott, de határozottan hallani vélte a halk, tompa puffanást, ahogy az árnyék egyre lejjebb döcögöttgöttgöttgött.
     – Hmmm – nézett fel teli szájjal – hmmlmm. (Nyelt.) – De por nincs. Egyáltalán. Fáj? –
     – Lehetetlen. Saját szememmel láttam. – Bigamanó, mintha tojáson lépkedne, megfordult és Robber Gida mellé guggolt, majd impozáns horkantással konstatálta: – Nincs por! –
     – Ezt mondtam – helyeselt Robber Gida. – Kétszer három incs, egy szem por se nincs. –
     – Tegnap például ideraktam egy cigarettacsikket – egyenesedett fel döbbenten Bigamanó. – És az sincs meg. Pedig még rá is léptem, nehogy elguruljon, ha esetleg később keresném. És most nincs.
     – Ninecs – helyeselt Robber Gida. – Mondd, Bigamanó, lehet, hogy az ellenség keze van a dologban? Hogy az éj leple alatt egy vaskéz…?
     – …fölnyalta volna a lépcsőházat? Bizony, barátom – fordult az utcára Bigamanó – semmi sem lehetetlen. – Felcsippentett csücskénél fogva széttárta a kabátját.
     Hatalmas bőregér árnya vetült a domború háttal lapuló macskakövekre.

(részlet a Könyvhétre megjelenő Városablak című regényből)


A szerző címlapgrafikája: Hommage a Gross Arnold