Bodor
Béla |
-
Szerintem ez a könyv elsősorban a szerelemről szól - mondtam. - A szerelemről? - kérdezett vissza Égi Mása. - Ez egészen biztos? - Jó, persze nemcsak arról. Köré kellett írnom a várost, és mindazt, ami az élethez hozzátartozik. Igen, a centrum, ami körül forog az egész, a tárgy, a téma, a gondolati mag, az a szerelem. - Túlélés - jegyezte meg Kanga. - Lebegés - bólintott Égi Mása. - Sőt repülés. - Szerelem! Szerelem - jelentettem ki határozottan. Úgy döntöttem, hogy ebből nem engedek. Széthúztam a függönyt, kinéztem az ablakon. És kint is ezt a történetet láttam. Vagy ezeket a történeteket. |
Bigamanó
erősen kapaszkodva araszolt lefelé a lépcsőn. A fejét félig oldalra döntötte,
félig hátracsavarta, mint az érdeklődés pózába merevedett egzotikus madár.
– Nagyon fáj? – érdeklődött Robber Gida, és tátott
szájával az orra alá dugta a mézeskalácsos staneclit.
– Mm – rázta meg a fejét óvatosan Bigamanó, és
mindjárt fel is kiáltott a fájdalomtól. – Csak attól félek, hogy Ő szegény megüti
magát. – A hüvelykujjával a háta mögé bökött.
A lépcsőn, fokról fokra kopogtatva a feje búbjával,
akárcsak valami elázott kabát, vagy egy vízszintes – méghozzá lépcsőzetesen
vízszintes – személyi követő, elnyúlt, barnás árnyéka vonszolódott a koszban.
– Ha az ember nagyon közelről figyeli – folytatta
visszajógázódva az iménti kakadúászanába – azt is láthatja, hogy mindig és mindig
kis porfelhő támad. Ahogy, őőő, a feje puffan neki. Ahogy odaütődik a futóhoz.
– Futó… – morgott a Nagy Közbevető. – Ebben a
lépcsőházban futószőnyeg. Röhögnöm kell.
– Jó, legyen sima kő – mondtam engedékenyen. –
Sőt, simára kopott kő. Megfelel?
Erre persze csak hallgatott.
Robber Gida begyűrte a zacskó nyílását, a csomagot
kabátzsebébe süllyesztette, a zsebre ráhajtotta a fület, vagy mit, ami a zsebet
el szokta takarni, és (ily módon biztonságban tudva a puszedlit) lekuporodott
a lépcsőre, hogy a különös jelenséget megfigyelje. Porfelhőt ugyan nem látott,
de határozottan hallani vélte a halk, tompa puffanást, ahogy az árnyék egyre
lejjebb döcögöttgöttgöttgött.
– Hmmm – nézett fel teli szájjal – hmmlmm. (Nyelt.)
– De por nincs. Egyáltalán. Fáj? –
– Lehetetlen. Saját szememmel láttam. – Bigamanó,
mintha tojáson lépkedne, megfordult és Robber Gida mellé guggolt, majd impozáns
horkantással konstatálta: – Nincs por! –
– Ezt mondtam – helyeselt Robber Gida. – Kétszer
három incs, egy szem por se nincs. –
– Tegnap például ideraktam egy cigarettacsikket
– egyenesedett fel döbbenten Bigamanó. – És az sincs meg. Pedig még rá is léptem,
nehogy elguruljon, ha esetleg később keresném. És most nincs.
– Ninecs – helyeselt Robber Gida. – Mondd, Bigamanó,
lehet, hogy az ellenség keze van a dologban? Hogy az éj leple alatt egy vaskéz…?
– …fölnyalta volna a lépcsőházat? Bizony, barátom
– fordult az utcára Bigamanó – semmi sem lehetetlen. – Felcsippentett csücskénél
fogva széttárta a kabátját.
Hatalmas bőregér árnya vetült a domború háttal
lapuló macskakövekre.
(részlet a Könyvhétre megjelenő Városablak című regényből)
A szerző címlapgrafikája: Hommage a Gross Arnold