Lucien Noullez:

ÚRFELMUTATÁS

(Élévation)

Tudom, hogy a liturgia súlyemelői minden reggel
Fölemelik a kenyeret, mely elnyelné a holdat.
S mikor a kenyér leereszkedik, azt beszélik, sokkal nehezebb.
Írok nektek hűségesen.
Engem imák faragnak.
Szeretem ezt a jojózást: hol Isten, hol pedig
Mi magunk. Üres gondolatoktól duzzadnak
Zsebeim,
S ha kipotyognak,
Akár tömjén-petárdák.

 

A NAGY FOGÁS

(Une bonne pęche)

Az álmatlanság papírlapjánál fehérebb,
Hited, s ezért sokszor már mindenben kételkedel.
Az ablak mögül hallod, amint
Növekszik a napfény. A fáradtságot szorongatod,
Meg kell tőle válnod, elhagyod majd,
Mint vak a kabátját, e szövetet, szárnyadat,
S benne holt testmeleged, ámde
Most rikkant egyet a rigók-fényezte város,
Reggel van. A tükörhöz rohansz: üres sír,
S hirtelen rád tör az öröm
A fürdőkádban, hol imbolygó apostolok
Vetik ki utoljára hálóikat.

 

ESŐS ÉGBOLT

(Ciel pluvieux)

Nem vagyok kibékülve a légzés gondolatával.
E fogalom tudtom és beleegyezésem nélkül keletkezett,
Körül évszakok neszeznek, mint egy kosár döglött hal,
Oly visszatetsző e gondolat
Kifosztja kopoltyúmat, tüdőmet. Nem vagyok
Kibékülve a gondolattal, hogy rontom
A levegőt
S rózsatöveket ültetek
A hiányba.

 

ÉLETKOROK

(Les âges de la vie)

1.
Egy nap ablakba tesznek minket,
túlérett gyümölcsöket,
szemekben tükröződő almát:
mint almák, gyűröttek leszünk és enyhén nyirkosak,
miként zászlócskák vidéki utcán,
melyek hol a járdára hullanának,
hol felszökellnek,
felröppennek, fel a szédületig

2.
A gyümölcsöstál is lehull velünk:
szerelmes cseresznye és a citrom
leve. Aztán lehullanak
a misztikus csonthéjúak
aminthogy kivonul az emlékezetből
már az óceán
(ő volt a keresztapa)
és a part is
mely táncolt
nekünk.

3.
Feltétlenül el kell kezdeni futni.
A futáshoz valami más kell:
üres hely, mely úgy tesz, mintha,
fiatalos erő
és ami
vele jár

4.
Nézzük a Holdat, látjuk
Isten hónalja ő,
látjuk a gyermeket, aki sebhelyekként
mutogatja játékait.
Szép időben kiisszuk a fehér
csészét szemünkkel,
harminc éve ugyanaz a mohó
tekintet.
Felforr rajtunk, felforr
a csendre téve, főz ránk,
ő a lelkünk, szerelmem,
valamit visszatükröz belőlünk
fenn, az idő felett, mely számlálja
hajszálainkat

5.
Hiába dobjuk vissza a napsütésbe fejünket,
mint a halat a vízbe,
az élet éjszakai szökőkút,
csak énekének örvendezünk.
Hiába öntünk vizet
a fejünkre:
sosem isszuk már az ég borát,
nem emeljük le többé az ígéretek
csöbrének fedelét.

6.
Az évek cseresznyeszemek
madárcsőr repesztette őket. Számolgatjuk
de meg nem számoljuk őket
apró csókokkal
lágyítják meg a kerti
szellőt.
És vörösnek láthatjuk az eget még mi is,
pedig már annyit leszedtünk, szétharaptunk.
Némelyek húgainkra hullnak, mások
ki tudja miféle mosollyal lebegnek,
ki tudja miféle
szánalommal.

7.
Ma este a szomszédok rádióznak.
Az adás ránk borul, a szomszédok
Isten hangját keresik.
Még az ablakon is kinéznek, mintha
a levegőben mozogna a hang. (Mi
pedig leszedegetjük imáikat.) Lefekvéskor
össze lesz már csomagolva a béke.

8.
A fáradtság odafigyel a kopott szívekre.
Figyel, míg rázza a fát,
figyel a macska szemében.
Halljuk, amint szirénhangon dudorászik
alkonyatkor a tengerek hálójában.
A fáradtság néma és halvány hitves,
mégis hallom énekét. A fáradtság
szívesen felszolgálja a konyhában az ebédet.
A fáradtság láncot fűz a szavakból,
vitrint csinál a szélből. Árnyékot rajzol a falra.
A fáradtság Isten legvégső neve.

 

HUSZONNÉGY KRISTÁLY

(Vingt-quatre cristaux)

Ajánlom ezeket a kristályokat, ezeket a séta közben fülembe hullott morzsákat, az emlékezet e gongütéseit a járókelőknek, akiktől kölcsön kaptam, és annak az arcnak, amelyet ezek mélyén kerestek.

Érzelmi élet:
minden apró lélekhez van anyacsavar,
de az eső, amely körbejárta a világot
hűségesen visszatért
áztatni ezt a zsebkendőnyi földet.

Zuhanás közben anyám élete
a búzavirághoz hasonlít,
amelyet könyvbe préselnek,
és otthagynak sokáig
az illatos lapok között.

Mit tudnak a majomkölykök a szépről?
Esetlenül hadonásznak az ágak közt,
és angyali sikolyokat hallatnak látván hogy nő a fű.
S ha ők volnának maga a vonagló,
ugrabugra szépség, ó, remény!...
Tegnap egy lány sebtapasszal.

Ma már a szíven a seb.
A hó már régóta késlekedik
nem emelinti
lelkünk.

Ha beszél, ha nem beszél,
ha nyikorog, ha nem nyikorog:
ez vers.
Nem látni rajta semmit, de tartsd a szemed elé
és megnő a világ.

A lány arra gondol, vajon mért puffasztja annyi
zsebkendő-gombóc a zsebünket.
Ha kizuhanunk egy történetből,
abba bele is halhatunk,
mondja, miközben mindent kioldoz.

A szent tehén
korántsem mormol ájtatos dolgokat,
ehelyett rábődül minden arrajáróra,
remény-dombokra révedő szemekkel,
míg a hentesek alszanak.

További információkat szerzünk
az álmok és a balsors felől.
Aztán, ha már mindent tudunk,
visszajövünk,
így szól a vers.

Egy angyal, vele kicsi lyuk,
s egy ember, vele a fáradtság,
szóba elegyednek, míg rágja-rágja
az írás mindkettejüket.

Tudom, hogy az ima nem vezet semmire.
Csak éppen ő egy imára hasonlít, ennyi, pont,
s misztikus hullámok öntenek el,
mindet a bor gömbölygeti,
vállunkból őrült szerelem szabadul ki.

 

BERNARD BAILLY-NAK

(Pour Bernard Bailly)

Nem a hegedűkészítőknek szólnak először,
ha a világ, melyet elbűvölni vágynak
nagy robajjal összeroskad.
Ragasztószagban görnyedezve
nézik méhecske-kezüket.

Gentnél a vonat piroscsizmás
egyetemistákkal telik meg.
A reggel csupa fénylő csúnya szóval beszélni kezd.
A megszokott idő leteszi ceruzáját.

Vasárnap az ablakban harmonikázó lány,
a legszebb,
eszébe jut, hogy szélbe dobja ezt a megnevezhetetlen testet.

Egy lány hegedűjével megvakarássza az eget.
Az ég nem túl csiklandós. Zöld a föld.
Az estében a tó lélegzetét hallani.

Azért hagytuk itt, uram, hátha egy láb elveszik.
A férfi egy arrajárónak
taglalja az ügyet.
A pályaudvar csupa ártatlanság
s leoldozott szandálokkal van tele.

A járdán
két cipő
tanúskodik arról, ami láthatatlan,
s ami csontjáig beborít minden álmot.

Nem tudom, létezik-e Isten.
De hogy a zene létezik,
abban biztos vagyok.
Nem tudom, hogy
Isten hallgatja-e.

Az emberi faj, két kezén öt-öt ujjal
alszik egy rázkódó kocsiban.
Ugyanazon a villamoson
láttam egy nagyon öreg asszonyt is, ujját szopogatta.
(A gyermek anyja kínaiul beszélt.)

A kishibás ég
bőségesen meglocsolt. Eső ez és nem kegyelem,
mondta a nagylelkű
a vidám szívű szent asszony.

Éjfélkor az olvasónak afrikai szeme van.
Mellette egy alvó asszony
hangosan szuszogva napokat válogat.
Öreg tudás, öreg feledés
szűkös falak között ragyog.

Csillagokat
mutogatok
vagy az állomásra vezető utat.
A járókelők megköszönik,
létezik már a világ.

Az ennivalóra egy kis apró
furcsán zizeg a koldus
zsebében. Az elárasztott
körúton fényszórók lyuggatják az éjt.
Az idő szelíden mindent elönt.

Egy ing.
Az ablak elé akasztották száradni.
Elfeledte a tébolyult szerelmet
szép szeleburdi
ujjaival szélben kalimpál.

Meglehet hogy a füvön fekvő
gyermeknek Krisztus
jut eszébe
még a ruhákat virágokat lökdöső
nevetés visongás közepette is.

LACKFI JÁNOS fordításai