AZ ÉJSZAKA...
(La nuit...)
Az éjszaka azzal kérkedik, hogy ő az éjszaka. Nekem nincs más vesztenivalóm, csak a nappal. Most, hogy lemosták rólam hasonmásomat, kevésbé látnak meztelennek a csillagok, és jobban felöltöztem a halálhoz. Ma azonban az élet minden gyanúján fölül állok. Ott szeretek, ahol senki se vár.
Szerelem híján krétával rótt jelhez hasonlítanék, melynek értelme elveszett, s melyet az eső is csak azért terjeszt szét, mert szokása jeleket mázolni.
AZ EMBEREK SZÍVE...
(De longues échardes...)
Az emberek szíve csupa szálka volt. Egyedül maradtunk, szerelmem. Még tétováztunk, a semmihez keveredjünk-e, vagy megértsük, merre vezetnek lépteink. Nem volt válasz. A kékség a lélek szava volt csak. A szél felpofozott, de esze ágában sem volt úgy tenni, mintha távoli rokonunk lenne, vagy akár halálhörgés. Nem is estünk annyira messze a világtól. A földön kuporogva esővizes vödrökbe töltögettük kevéske érintetlenül maradt szavunkat.
AZ ÉN KEZEM...
(Mes mains...)
Az én kezem nem e földre való. Körmömmel kaparok. Semmi sem sürget. De hát ültetni csak kell valamit, jóember, szólnak rám.
Elnézést, felelem, ezt nem is tudtam.
Csak fel akartam lazítani kicsit a talajt saját magamnak.
OLYKOR AZON...
(Je me surprends...)
Olykor azon kapom magamat, hogy gyermekarccal öregszem. Mint egy madár, aki addig simítgatta a tollát, míg el nem ért a gyönyörhöz, sokat kellett bódítanom magam, gyakran kellett álmélkodnom, zengeni a türelem dicséretét szökevények és hozzám leereszkedők előtt. Gyermekarcomról korántsem hiányoznak a ráncok, a maszkírozás, de vonalkák olyan sűrű, egérutakkal oly bőséges hálója borítja, hogy a szabadság konokul, mindegyre belé gabalyodik.
MÁR ELMESÉLTEM...
(Je vous ai déja conté...)
Már elmeséltem nektek nemlétező húgom történetét. Még neki is hallania kellett ezt a históriát, ott, ahol épp nem létezik. De ha most egyszeriben felbukkanna, ezer nő közül is felismerném. Rögtön meg is kérném a kezét. Ő viszont így suttogna: „Barátocskám, ez lehetetlen. Te arra pazarlod leheleted, hogy levegőnél könnyebb madárneveket találj ki, nekem viszont csupán egy férfi kell.”
EZ AZ UJJ...
(Ce doigt-la...)
Ez az ujj ismeri szádat és nemi szervedet. Ez az ujj mézen megvenné a világot. Meglehet, elvesztettem a kezemet, meglehet, elvesztettem az eszemet, de ez az ujj akkor is megmaradt, és nem éri be annyival, hogy az eget faggassa, vagy a szél neszére ellazuljon. Ennek a rosttollat markoló ujjamnak köszönhető, hogy ezen a halott kezű estén nem megyek az éjszaka elébe.
ÁRNYÉK
(Les ombres)
Vajon a szembogár hibája, a retina belső kerülete csupán? Talán a naphoz túl közel szivárványlott a hártyánk? Az árnyék gyakran felelőtlenül túllépi a fénysebességet. Ritka az olyan árnyék – teszi hozzá olvasóm, egy nő – amelynek nincs rés a páncélzatán, vagy valami formahibája, megfoghatatlan szeszélye. Az árnyék-lovag akár a patakban élő lazac. Ezért neveztetik ernyős, azaz árnyas virágzatúnak a turbolya, a petrezselyem, az angyalgyökér, a bürök. Egy üres és egy teli pohár ugyanolyan árnyékot vetnek, ami mutatja, hogy a részegség valahonnan másfelől férkőzik hozzánk. Így olvasóm is, miközben levetkőzik, kedvtelve beszél nekem az árnyék-vakságról. Aztán módszeresen beállítja a szoba fényforrásait és arra kér, szeretkezzem összes árnyképével.
TIBET HATÁRÁN
(Un rapt, frontičre tibétaine)
Habozás nélkül mondom: ha megérem, olyan leszek én is, mint ez az öregember, aki vízzel kínál. Együtt másztuk meg a hágót, felriasztottunk néhány majmot, belekóstoltunk e szellemet frissítő nedűbe. Olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy hirtelen arcához kaptam és letéptem róla egy maréknyi ráncot.
A SEMMI
(Le néant)
A semminek selyembélése van. Látom, mint bárki más, ő is képtelen előbb meggyújtani a viaszt a kanócnál, és elcsodálkozom, hogy az alig észlelhető nap közelében sem ég meg.
TATE GALLERY, LONDON
A Tate Gallery vak embere járkál és szimatol.
Becserkészi e porban gazdag művészet terepét, hol az ujjak alatt elmázolódnak a gazdátlan emlékek, kifacsarni való gyümölcsök. Rajtakapom, amint egy tengeri táj keretéről törli a port.
– Constable-t jobban szeretem, mint Turnert – mosolyodik el rögtön, karmai eleresztik a zsákmányt.
Aztán néhány lépés után meggondolja magát és eltűnik az első nyers fény-nyalábban.
A HATLAPÚ RIGÓ
(Le merle ŕ six côtés)
Láttam a hatlapú rigót. Thálesz fejére esküszöm, így volt. Egy este, mikor épp sétáltattam sebzett kutyáimat. Valami piroslott a halál fonákján. Fény fecserészett. A láthatáron piszkos, kerek gyerektérd. Eszembe jutottak a régi idők, mikor az iskolaudvar végében új árnyékfajokat ötlöttünk ki. Zsebünkben hordott szilánkokból részegítő melleket és madárszörnyeket fabrikáltunk. De ezen az estén, az idők fényében, láttam a hatlapú rigót, pillantások-csiszolta lapokkal pörgött az égen önnön villogása körül, akár egy dobókocka.
A SZÉDÜLETRŐL
(Du vertige)
Gyermekként szívesen levetettétek magatokat a sziklafalról. Hagytátok, álmodjanak csak a felnőttek szárnyalásról. Elvetettétek, amit ők félelemnek neveznek, különös ragadozóként a levegőben jártatok. Ismertétek a langyos szellőt, a szúrós csúcsokat, az ösvényeket, ahol égnek koppan a homlok. Szálerdőkben jártatok, elcsavartátok a tölgyek fejét, a termőerő eredetéig visszaúsztatok, kortyonként, vérzőn. De később erkölcstant kellett tanulnotok. Akkor kezdődött, emlékezzetek, a szédület.
EGY MADÁRRÓL
(D'un oiseau)
A madár, mint egy labdát, passzolja nektek a napot. Felszeditek fénygömbjét, nézitek, szépséges kerék, melynek rokkája elveszett. Ne hajítsátok vissza! Ne próbáljátok felszeletelni, néhol pihetollakra lelnétek, másutt világhódító, eltévedt lábnyomokra. Ha elrejtitek a madár feledését, s kilábaltok a csapdából is, már holnap délben az égen jártok.
A HITRŐL
(De la foi)
Gyűlölettel vagy kegyelemmel meg nem kereszteltem semmit. Szájam szélén tojásfehérjeként csordul a káromlás. Vállam egy tanúságtételhez ér, a fűrészporba lököm, hadd hemperegjen. Az ágakról semmi sem függ, testemhez az égbolt cseppet sem kegyesebb. Ekkor kilöttyintem a vizet a kővel, a követ a gyümölccsel, a gyümölcsöt az istenekkel együtt, nem teszek különbséget. S ami kevés a kezemre csordult, s ami kevés meghinti ruhámat, mára megóv a hittől.
A KŐMŰVESEK
(Les maçons)
Küszöbünkre érve azt mondták, régen megcsinálták az eget, még ősapáik festették ki és díszítették, ők pedig megforrasztották a végtelennek csücskeit, hogy jusson hely az embereknek is. Hozzátették, hogy most pedig jöttek a pénzükért. Hivatkozással az e héten oly sűrű felhőzetre, mely elnyeli a teret, azt feleltem, munkájukat egyelőre lehetetlen felmérni. Elég suta mentegetőzés. A törzsemhez tartozók általában üvöltözni kezdtek, hogy hazugság, vagy átkozódni és fogadószobába zárt Istenük haragját hívták le rájuk. Tulajdonképpen egyedül én nem hajigáltam meg és köpködtem le őket. Miért is kételkedtem volna e vándorok szavában? Láttam, hogy tekintetükkel a vándorló torlaszok között egy hozzáférhető ég-darabka után kutatnak. Szembogaruk majd megpattant, úgy figyelt a szerszám mellől, mint ki becsületes, tartós munkáját szemrevételezi újra.
EGYBEESÉS
(Une coincidence)
Carino Bucciarellinek
Hajnalban keltem, s már akkor észrevettem, hogy a szemhatár eresztékei közt rés tátong. A táj egyik borítólemeze levált, gondoltam, amint a kissrácot a pályaudvar felé vonszoltam. Alighogy a peronra értünk, a kölyök sírva fakadt. Kérdeztem tőle, mi a baj. „Nem akarok felszállni erre a vonatra – kiabálta – hiszen vak. – Tévedsz, kicsim – szóltam erre –, csak az égbolt egyik illesztése vet árnyat a kocsikra.” De unokaöcsém nem volt hajlandó megérteni, sem elfogadni, hogy a táj egyik borítólemeze esetleg leválhatott. Szerinte a vonat megvakult, s nem is sikerült rávennem, hogy felszálljon.
A BOMBA
(La bombe)
A bomba szemembe hullt, de nem tett benne semmi kárt, épp csak az írisz színeződött el, fakult meg kicsit. Egy nő nagyítóval megvizsgálta tekintetemet, de semmi rendhagyót nem látott, kivéve itt-ott némi szerelem-maradványt, utazások fényfoszlányait, a testből származó árnyék-foltokat.
Benneteket ugyanígy lebombázhatnak, míg alszotok, s mikor felébredtek, fogalmatok sincs a bekövetkezett szerencsétlenség kihatásáról. Hajnalban megdörzsölitek a szemeteket, kicsippentetek egy homokszemcsét, s nem értitek meg, hogy éjszaka kifordult az ég, és találomra rátok zúdította a világ némábbik felét.
A TÁRGYAK
(Les objets)
Ha egyedül élünk, a tárgyak hajlamosak összetegeződni velünk. Az embertől pedig elvárják, hogy mimikrivel idomuljon hozzájuk. Megszámlálhatatlan igénnyel lépnek fel, nem érik be avval, hogy belakják életünket, ki akarják venni részüket annak rendezetlenségéből is. Ezért némelyek elássák őket a kertben, miközben a macska lábunkba törli mély sebeit.
A HALÁL
(La mort)
Tudjuk bizony, maréknyi homok vagyunk csupán, de nem egyezünk bele, hogy csak úgy kisöpörjenek a ladikból. A levegő és az árny harcába beleavatkozik a felkavaró fuvallat is. A felhők fedezékében a szótlan ékesszólás boldogsága tölt el. Isten félelme ekkor kegyelemként meglegyint, de szerencsére gyorsan elhalványul. Még elevenen beleegyezünk, hogy lelkünkből kilódítsanak.
AZ ÁLOM
(Le ręve)
Hallod-e a megrepedő álom neszét? És ha hallod, le tudnál-e mondani róla? Az ingaórák csak roppant fájdalmak árán értik ezt meg. Az emberek is iszonyúnak találják. Miként alkossuk újra saját képünkre? – kérdezik magukban. De nem elég szilárdak, hogy kiállják a tükörben a tekintetet, mely elől még árnyékban is menekülnek. Minél több szemük körül a ránc, annál erősebb a megrepedő álom nesze. A halhatatlanság álma, talán szeretetvágy? Senki sem mer e kérdésre válaszolni. Inkább remegnek.
Fülelnek.
AZ ÉRTELEM
(La raison)
Ne veszítsük el a fejünket: az értelem létezik. Éppúgy alkalmazzuk naponta, mint a francia nyelv a jelzőhalmozást, vagy ahogy a szenvedély védekezik. Egyszerűen ragaszkodjunk az elveinkhez, nevezzük macskának a macskát, és ne feledjük: mást is eszik, nem csak verseket. Így elhagyatottságunk szabatos ütemében minden éltető élet, kissé elhamarkodott halál, befelé fordult önkeresés lesz. És egészségesek, ó, egészségesek, igen, egészségesek szerelmeink.