Guy Goffette:

ÍGY HÁT LÉPTEINK...

(Ainsi nos pas...)

Így hát lépteink sokáig a hajó orrába vezettek
ám inkább hogy a hullámok harcát víz szakadozását
lássuk nem szigetek kalandos évada vonzott
– elképzelt lépteink oda
ám a föld súlya mindig visszaterelt
a belső szigetre hol vér lovai topognak
s titokban elmajszolt vajaskenyér
kékült szülői homlokra nyomott csók, viszlát
viszlát apám anyám szélcsendben veszteglő család, vitorlánk dagad
s a konyhakert végében a tenger köteleink eloldja.
A tetők már a tetők gerince ím elfordul
hogy elállják utunkat
megannyi szegényke cápa
kiket egy semmiség fájdalomba taszít
s hasonlóképpen az öregek kiket e tetők alatt
éget hogy már nem égnek
amíg mi, föld s hajók nélküli tengernagyok
felégettünk minden hidat
mely e hasznos alantas világgal összekötött
tudva biztosan mint a gémek őszi láz idején
hogy nyers aranyra lelünk a szemhatár húnyt szemhéja alatt.

 

NEMZEDÉK

(Génération)

A vándorútról visszatérő ritka madarak jöttén
minden motor felteszi újra bukolikus zenéjét
a lassan forgó napok korongjára:
láncfűrész traktorok lázadó motorbiciklik
döntik recsegve le gödörbe a tavaszt
s te, ki az éjből most sápadtan, komoran
lépsz ki, mert csőrödbol etetted éber versed
itt állsz, és rajtakaptak, akár a tranzisztorral
fűtött konyhában az ingaórát – lám, fiad
kürtöli, te pedig legbelül mosolyogsz
mert madár-hangja már a gyújtogatóra vall
ki minden szavadban felizzítja szíved.

 

A TENGER, HA MEGVETETTE ÁGYÁT...

(La mer quand elle a fait son lit...)

A tenger ha megvetette ágyát a hold és a csillagok alatt
és alámerülne már egészen álmába vagy önkívületébe
a tenger ha a halak leltek más országutat maguknak
hol gombolyíthatnak selymet s kedvükre lustulhatnak
a tenger ha már semmi se tartja vissza mehet a maga feje után
sem Hajózási Társaságok sem a felségvizekről szóló egyezmény
sem a hordók vagy a dollár árfolyama
szóval a tenger ha szabaddá teheti magát szépszerén s inkognitóban
utazhat
nem száll meg szállodában amint azt joggal várnánk
egy ilyen jelentős személyiségtől nem semmiképp
mert hisz nincs köze e véletlen szobákhoz
s nem számít neki hogy még hercegek is leereszkedtek eddig
a tenger mint minden ami szomjához léptéket keres nem ereszkedik
inkább felszáll
felszáll lassú öreg vonatokra kóbor korok utolsó túlélőire
melyek még az utazás buddhista előírásait követik
és amelyek elhagyott pályaudvarról pályaudvarra közlekednek a hanga közt
pár tehén látványa öröméért
dombok hátára száll lesve a felriadt földek mozgolódását
pala- s cseréptetőket rajtuk pecázni a fényt
felmegy a szobákba is üdvözölni a nőket akik tudnak szeretni testük
hosszan őrzi az ölelkezés melegét
és ott végre megáll hullámai egyenként lehevernek az asszonyok szemében
s a nők felkelnek ekkor mert a konyhai kávéfőzés ideje jött el
itt az idő állani újra a gyermekek és a tolongva tornyozódó gondolatok
hullámverését
melyek ide-oda járnak üvegszilánkokra törnek de feltámadnak mindig
mint a diófa lombja mélyén az a fáradhatatlan madár mely ugyanazt
a kérdést ismételgeti – mindössze két-három szót – s nyílt vizen jár a szív...

– Mit mondtál mondd anyu
(Láttam mozgott a szád) és ki cserélte ki a szemedet?

 

A KONYHA ESŐS SZÓ...

(Cuisine est mot de pluie...)

A konyha esős szó pirossapkás kislányoknak való
kik zöldre színezik az eget és kékre a mezőt
báránnyá idomítják a farkast
és szamócát szórnak szét a tenger fáinak lombja közt
mondván mentsük meg ami menthető még mielőtt
újra sziget lesz a házban a konyha
polcain annak rendje-módja szerint elrendezett üvegekbe zárt aromákkal
a lassan leváló színehagyott tapéta pálmalevelei alatt lapuló színekkel
az összes úttal melyek mind lomha asztala köré telepedtek
és a kredenc mélyén a fehérített négyrét hajtott álmokkal
s most már nincsenek itt kislányok
csak néha esős napokon mikor a penge nyomán
felhasad a hüvelykujj (vagy a szemek gátja a csípős hagyma előtt)
ekkor az ingaóra megáll ők pedig bevonulnak hosszú menetben
szájukban vadul szétharapott eper
kabátjuk alatt farkasbunda-szag
melyet csak véka alá rejtett asszonyok szelidíthetnek meg
míg a kopadlón leveleit elhullatja a fény
és odabenn a szem változatlanul kéklő mezőin
az ég lámpásai lassan távolodnak.

 

AKÁR A SZOBROKAT...

(Un rien l'habille...)

Akár a szobrokat, mondják, egy semmiség felöltözteti
egy szék vagy kettő hamutartó kalicka
s máris kész pipára gyújtani a dombnak
vetve hátát hol az este görgeti utolsó fényeit
ám a riadt üvegfal férfi és nő közé tolakszik
amint ez oly gyakran megesik emberek közt
és csak nem kap lángra a tűz és a pipa hideg marad, nem létező
és az ismeretlen puszta jelenléte oly bonyolulttá teszi
azt ami első látásra könnyen elérhetőnek látszott
– akár a gyermek ki hirtelen megpillantja meztelen apját
és mindent nulláról kell újrakezdeni: kezdetben
volt az ember, aztán a tűz előbújt
legsötétebb zsebéből meg parázsló pipája
s a cingár kék füstfonál mely megy betölti (legalábbis így szeretnénk)
az elhagyott ház konyháját hol minden változatlan pihen.

 

AZ ÉG HASADÉKA

(La déchirure du ciel)

I.

És ha valóban az árvíz lenne ez,
hullám hullám után, nap nap után,
terelné hátra a régi papírokat
a régi szerelmeket, arcokat, fényeket
a tetejükön álló házakat, megannyi felborult
bálna; ha ő volna valóban ez a kitartó borzongás
mely átjár rajtunk mint egy folyosó
ha a halárus trombitaszava
visszhangzana a párás levegőben
vajon itt maradnánk-e, mint egy üres ladik
mozdulatlan az árny közt
várva hogy az alvó révész
a két partot összeforrassza végre?

II.

Még nem is fogalmazok élesen ha azt
mondom, életünk nem verőfény, minden
lépés Ikarusz zuhanása, és nincs olyan nap
olyan nesz, nincs oly lépés,
mely ne tenne újra a semmi
gazdáivá – még az istenek is elherdálták
a szél hagyatékát, s hangjuk mostantól el nem ér sehová
miközben az ég felvágja ereit
a szoba négy égtája mindegyikén
a levelek pedig már nyújtogatják kezüket
hogy átvegyék az aranyat, a mirrhát
s a földből felszálló tömjénfüstöt is.

III.

Ha legalább a házak, a kéklő
országutak fölé emelhetnénk
árnyak, kétségek terhét,
amely elkoptat minket mint küszöbök kövét
s egy felhő mindent egyszerre elvihetne
szétszórhatná a sót a tenger felszínén,
beleegyeznénk-e hogy elhullajtsuk
mi is e vers margóit, hogy itt maradjunk
lenn, az eleven fűben
akár egy levél, melyet itthagyott az ég?

IV.

S hogyha a vers egész egyszerűen nem volna más
mint az ég hasadékában leülepedett
szenvedés, mint egy színtelen bőrönd, egy
fűben heverő kesztyű – és a napsugár
zárakkal és alumínium gemkapcsokkal mulatná magát
míg mi visszahúzódunk
árnyunkba gabalyodtan,
mint egy gyermek ki túl hamar felnőtt
s már nem tud többé nevetni.

 

IMA, HOGY JAMMES-MAL MEHESSEN A PARADICSOMBA

(Priere pour aller au paradis avec Jammes)

Jacques Rédának

Mit számít, hogy van-e az Istennek szakálla
és zizeg-e, öreg sekrestyei dohány

(mert ilyesmi a szag, háj, faggyú, égetett,
belekapaszkodik az emlékezet, és

nem merül el nyakig az aranyozásban
feledésben)

avagy sima, antwerpeni
vagy Marselle-i szappan-szagú – hasraütés

szerint mondtam csupán, de ki tudja? Olyan
sokoldalú, tudós elmék vagyunk ma már,

nem gondolkodhatunk szabadon, mint a felhő,
mely mentében elfelejt esőzni, és egyes

időjárás-jegyet kap a leckekönyvbe –
mit számít hát, a Jóisten tokás, avagy

tán sörpocakja van, szomjas és nefelejcs-
s lehet, csalán-ízű pohár vörös előtt

kókadozik, vagy egy galaxisok közötti
fény-ugrás csak (de az égi hangamezon,

mely éjjel zúgni kezd, mikor az Öregördög
tyúkjai alszanak, van nyúl egyáltalán

s kék színű-e, ha van, ki tudja ezt, no ki?)
egy biztos, zászlaja csak hűs szél, azt viszi,

lengeti. Hinti csak Becsületredjeit,
Francis pedig, kibol nem kért a Francia

Akadémia, nos, ő ugyanígy csinálta,
sekrestyés-szakállát simítva – mert kolomp

van elég a mezőn, cseng-bong mindenfelől,
s az ég felismeri az állatokat így már,

ajtót nyit, amelyet csak a szemek nem látnak.

Jammes, ha borát kicsit fel is Lourdes-i vizezte,
csak azért tette, mert a lét útja göröngyös,

ha az árnyékosabb felén közlekedünk
vagy egy botanika-könyvben, s összvagyonunk

székesfővárosi tudósok fumigálta,
árfolyam-nélküli, vadvirágos nevek.

 

Ó, Jammes, hát szíveden ennyire mély sebet
ütött szép, meztelen kedvesed, amikor

méhektől zümmögő nyáresten megszökött
egy úrral, aki épp Szuezben lakozott,

hogy zuhatagnyi víz kellett s Keresztelő
Claudel, gyertyavivő gyanánt Gide, senki más,

szélcsendesíteni, partra vonni a bólyát,
öreg Kolombuszom, tűzárral küszködő,

s szíveden a lyukat levéllel foldani,
mint a megtizedelt csirkehadat ha ott

portyáz rókakoma. Egyébként egy kicsit
neki köszönhető, cipődben hagyta tán

egy karmát, s így biceg versed ma is az ég
ösvényén.

 

Most, Jammes, a mennyei, nagy útkereszteződés
forgalmát irányítod – Elsőbbségadás

kötelező, ha sápadt, meztelen lányok, ha jámbor
szamarak jönnek! Ó, kérlek, húnyj majd szemet

e fajankó felett, ki baloldalt halad,
levágja az utat, s mondja folyás iránt

az életet, amely árad, mint a mező,
töltés alján eget viharos délidőn,

gyermek-hitét – futó képek játéka volt,
nagyapja szőtte még. Francis Jammes, húnyj szemet,

hogy megnyíljon az út előttem ama nap,
hogy ez a srác, aki állva biciklizett

tegnap még, átvegye régi üzletemet,
és kételyt, feledést, rossz vágyakat legyőzzön.

Bükköny s kamilla közt szendergő Uram, ó,
add, hogy várjak reád, s higgyek a szamarak

paradicsomában, abban, hogy nekem is
egy kék, esős napon kegyelem adatik,

s a felhőket szegő, keskeny kis kaptatón
mely nyílegyenesen visz fel, a drága, vén

költő karjaiban bőghetek egykoron.

 

CLAUDEL SZILVAFÁJA

(Le prunier de Claudel)

Rázzátok meg Claudel szilvafáját, róla nem Isten, hanem szilva hull
mint lomb közé bújt lókötő, ki az éggel dacol pimaszul
– ej, pokolba a rímmel: az ággal harcol, hajlítgatja, nohát,
így már mindenki érti, amúgy is mindig ferde szemmel nézik a verset meg magát
a költőt is, mint valami gebét az űrkorszakban.
Mondjuk ki kristálytisztán: szilvafára a szilvát, Claudelt meg földre csattant
ringlók közé, melyek széthasadnak, ránk frecskelve
zöldes, cukros levük, mely mint a hiúság bűne, a kemény Mara vére, a gyenge
Violaine édessége. Ó, elkerülhetetlenül porrá ég, ami bennünk keserű, ami gyengéd,
a szív szünetlen oda-vissza hullámzása rengeti e két világot, nincs mit tenni, nem egyeztek ki sohasem még,
s mégis egyek, akár a legelső napon,
mikor a Lélek himbált a vizek felett, prot s kontrát latolgatva nagyon,
disznó sarát és Mária kékjét, a húst, mely röfögve
szimatolta minden pórusán át szélte-hosszán a földet,
és mely a hasfalhoz csapódik, üvegnek koppan, s a kettő közt a nőt, aki, akár a szemhatár, egyre ígérgeti,
hogy majd engedi magát elkapni egyszer s mindenkorra, s amint elérnénk, eltűnik, iszkiri,
s mi ott állunk megint a mező közepébe ütve, szilvátlan szilvafa, fejszének elígért száraz tönk,
fejünk felett e túlméretezett éggel, mely mint a tenger, a ponyvátlan hajón átcsap, döng,
s eztán nincs más hátra, mint e nagy, kisemmizett, apadhatatlan vággyal kiegyezni valahogy,
meg a csend súlya, s a halál előbb-utóbb.

Isten, mi vagyok hát ezen a százszor-sült tűzlabdacson, itt a tér közepében,
s mit reméljek, ha Téged csupán az ember talált ki, amint hajnaltájt elképedve osztrogót arcát szemlélte a tükörben éppen,
s hova menjek túlcsorranó szívemmel, zsibbadt lábbal, hová? Mint Rimbaud, innen el,
hogy aztán rövid úton hazatérjek, és a rakparton haljak meg, szájtátiak közt, végtelen egyedül, névtelen?

Kínában jártam én, láttam rengéseit, a két Amerikát, s Prágát, hol a Gyermek Jézus szendereg,
de a mohó test és az önnön levében forgolódó elme ellenszeréül nem leltem semmi egyebet,
mint a mélyen letüdőzendő óceáni dagályt, s a lélegzet tágulását viharban,
bizony, sem a szerelem ingadozása, sem az évszakok önkénye, semmi nem állít meg, nem fog rajtam,
mert a vándorlás bennem marad, kés, mely a sebben forog, s fura módon,
az is forog vele, és minden szavammal lerázhatatlan igája ellen zúgolódom.

Rázzátok meg Claudel szilvafáját, ha mondom, csupa zöld, még nem érett
hull róla, s jaj a langyosoknak, s úgy kell azoknak, kik mielőtt nekivágnak, mindig biztosak szeretnének
lenni, hogy nem lépnek tehénlepénybe vagy hogy nadrágszárukból nem marad egy darab
a sárga szemű komondor foga közt, úgy kell nekik, ha sajnálják bárkájukat
elveszteni, mikor az ember cserébe az egész tengert nyeri,
és a magasba röpítő hullámverés reményét, elég, ha ki-ki
sodortatja magát a széllel, mely telve a gőzölgő trágya,
a mögöttünk maradó föld, s a meghódítandó nyílt tenger szagával,
végre a költői cukros-skatulyától és a fehérjedús prozódiától megszabadul,
készen áll, immár készen arra, hogy elsőnek ugorjon fejest abba a zizegő paradicsomba vadul,
ahol ez a Tardenois-i terebélyes koma, nézzétek csak, újra meg újra nekiveselkedik, hogy lerázza
a súlyos, lédús szilvát (tényleg csak úgy, senkinek?) a feneketlen mély kertben, amely a holddal együtt most fakad kacagásra.

LACKFI JÁNOS fordításai