YVON GIVERT belga költő 1926-ban született. Az 1972-es Soleil d’orties (Csalánnap) óta tizenöt verseskötetet publikált. Három novellagyűjteménye, két regénye és hat drámakötete jelent meg, és számos hangjátékot írt a rádiónak. René Lyr- (1976) és Charles Plisnier-díjas (1977), a közelmúltban neki ítélték a Belga Királyi Akadémia Harmadévi költészeti díját (Prix triennal de poésie). Magányos alkotó, csoportokhoz nem tartozik, poétikája nem annyira saját nemzedékének elveivel, mint inkább a szürrealisták vagy Henri Michaux, Francis Ponge, Jean Follain, de akár Jules Supervielle vagy Géo Norge költészetével is rokonítható. Fanyar iróniája, fantáziadús képfűzése, pátoszmentes gyengédsége, az apró valóságrészletek pontos feltérképezése a nála jóval fiatalabb nemzedékek alkotóinál, Carl Norac, Lucien Noullez, Karel Logist, Denys-Louis Colaux és mások munkáiban jelenik meg újra.
   „Az élet mindig elmozdul” – írja, és ezt a félmondatot akár lírája központi gondolatának is értelmezhetjük. Givert szuggesztív pillanatképek gyors egymásutánjával próbálja hűségesen visszaadni mozgalmas, hol széthulló, hol újra összeálló elemekből kikombinált világunkat. Szereplői közt akad körhintaló, kútból kihúzott tébolyodott, a narrátor öccse, akinek árnyékában számtalan bevándorló kuporog, de találkozhatunk a körorvos nejével, tanúkat feltrancsírozó ügyésszel, egy szerzetessel, aki olyan tökéletesen kiiktatja magát a világból, hogy „árnyékát a kövezeten gondosan / kiradírozza”, valamint egy unatkozó múmiával, a legnagyobb orrú fejedelemmel, az öngyilkosjelölt lánnyal, akit egy kíváncsi kismadár eltérít szándékától, a szolgálólányról fantáziáló mesebeli királyfival és más hasonló groteszk figurákkal. Panoptikuma a szó szoros értelmében „légből kapott” alakokkal van tele, hiszen a fantázia tágas terében, ritka, hegyi levegőjén fogantak mindannyian. Ez az asszociatív gondolkodás azonban korántsem egyenlő a valóságtól való elrugaszkodással. Givert a mindennaposnál sokkal élesebben fókuszál rá a világra, annak részleteire, látja azt is, amit nem szokás vagy nem illik észrevenni. Szemléletét valóban az a szinte orvosi közelség jellemzi, amikor „a világ hasfalára tapadtan / várakozik a fül” (Víz-hálóba akadt hajó…).
   Szürrealisztikus képfűzése nem pusztán a meghökkentést célozza, hanem a dolgok közötti mélyebb összefüggésekre világít rá. Tudja, hogy egy narancs miniatűr pórusa közelről nézve vulkáni kráter, hogy milyen kellemetlen, ha az ember fején felül egy lyuk van, amelyen beesik az eső, s még sok-sok hasonló fontos dolgot. Épp ezért elhisszük neki, hogy „Az alvó ujjaiban / partok közt / suhan egy kenu (Az alvó ujjaiban…), hogy az eső „melleket tapogat / hosszú sárga ujjaival” (Agyagszobrok), s hogy a harang belsejében létezik egy „semleges térdarab / csöndcsücsök melyben elférünk összekuporodva” (A harang belsejében…).
   Éles érzékelései egyébként az állandóan fülünkbe hangzó, csúfondáros nevetés ellenére is hordoznak panteizmust, életszeretetet. Annak az embernek a derűjét, aki figyelni tud egy ágon nyújtózkodó hernyó zöld színére, aki látja a patakból prüszkölve inni a Napot, aki újfajta Robinzonként, egy a versekben ritkán megjelenő konzumtársadalom hajótöröttjeként feltalálja magát, s kevéssel is beéri, azt a keveset viszont maradéktalanul, minden ízében, szagában, színében kiélvezni igyekszik: „Sem tejesember sem halárus nem vetődik ma erre / Beérjük majd tojással és kenyérrel / Megszoktuk már / Pitypanglevelet gombát szedünk majd… Girhes tinóru-nyáj / kötényben” (Béke fényesség…).
   Egyfajta ősi közösség jelenik meg itt a világgal, s ezáltal kapcsolódik Givert a XIX. század végének lázadó németalföldi látnokai, a belga szimbolisták (Verhaeren, Maeterlinck és mások) törekvéseihez, akik szabálytalan, lobogó víziókban olvasztották egy fiatal nemzet újdonsült irodalmi hagyományává a flamand tájképfestők egyszerre drámai és gyengéd természetszemléletét, a vándor igricek és őrült dalnokok kifacsart logikáját és szabadságszeretetét. Noha Givert ama szimbolista nemzedékkel szemben nem kifejezetten mondható misztikusnak, a túlfeszített pillanatok ábrázolása nála mégis egészen természetessé teszi egyfajta valón túlinak a jelenlétét. Ez természetesen éppúgy jelentheti a tudat labirintusát, mint egy felsőbb erő megsejtését. Az pedig csak természetes, hogy a viharos elmúlt század fia lévén a költő mind képileg, mind tipográfiailag töredezettebb, cím nélküli szövegekben számol be az általa látott világ(ok)ról.
   Givert, akit egyébként paralízise régóta tolószékhez köt, nem csupán fizikailag „egyhelyben utazó” (Víz-hálóba akadt hajó…). Azokkal a nagy, mozdulatlan kalandorokkal tartozik egy céhbe, akik, mint Reverdy vagy Max Jacob, nálunk pedig Weöres vagy Hamvas, (önszántukból vagy kényszerből, ez most mindegy is) egy archimedesi ponthoz kötötték életüket és szellemüket, és abból kiindulva fordították ki sarkaiból, avagy fordították át új dimenzióba a világot.
   Ars poeticáját így fogalmazta meg: „Az írás számomra a lehető legjátékosabb, legillékonyabb, leglényegibb tett. Általa éppolyan leheletnyi, éppolyan szeszélyes „nyomot” hagyunk a világban, mint egy baobabfa nedvei, a csiga nyála vagy a párzó csimpánz spermája. „Esztétikai kiáltványom” csupán egy nevetés, a dolgok állandó megkérdőjelezése. Ha pedig valami véletlen folytán szövegeim nyugtalanítanak, felizgatnak, felvidítanak egyeseket, és gödröt, szakadékot vájnak a mindennapok alatt, hát annál jobb. Így érthetővé válik, hogy ásatási területem a pillanat, a futó, porladó idő. Az életben úgy érzem magam, mint egy hajótörött, aki egyedül ücsörög tutaján a Karib-tenger kellős közepén.”