A KISFIÚNAK...
(Le petit garçon...)
A kisfiúnak, aki olyan kicsi volt, hogy alig látszott az osztályfényképen, egyetlenegy barátja volt a földtekén: egy kövér barna medve, gömbölyű dupla pocakkal, akkora combokkal, mint két hatalmas, tollal teletömött díványpárna. A kisfiúnak nem volt keresztneve, csak egy nagy-nagy zsákja, abba gyűjtötte mindazokat, akiket látni sem akart többé.
Így hát a zsák mélyén ott hevertek egymás hegyén-hátán a képregények, amelyeknek hiányzott az utolsó oldala, egy iskolai felügyelőtanár, aki miatt meg kellett enni a húst, és az egyfrankos érmékre vadászó tolvajok.
Ez a kisfiú, ha elment otthonról, mindig az ablakon keresztül hagyta el a nappalit.
NEM SOK DUPLA EMBERT...
(Des hommes doubles...)
Nem sok dupla embert lehetett akkoriban látni. Jó, ha tíz akadt belőlük az egész kontinensen. Már messziről hallatszott, ha közeledtek aranyszín motorjukon, négy karjukkal és mintegy tíz fülükkel. Kisállatvásárok alkalmával daloltak az öregasszonyoknak. Sátraik bejáratánál páncél-anorákokat kötögettek.
Egyiküket Roger-nek hívták, akkora volt, mint egy ház, büszke, mint egy tévékészülék. Fogait villogtatva nevetett, és több nyelven beszélt. Miután mindkét lábát eladta utcalánynak, időnként módszeresen szétkapta ezt vagy azt a katedrálist. Nyughatatlan pasas volt, igazi bujtogató.
Fehér dzsekijének belső zsebében egy mozijegy elmosódott fénymásolatát őrizte.
Arra az esetre, ha netán.
Sose tudhatja az ember.
MINDENKI UJJAL MUTOGATOTT...
(Lui, tout le monde le montrait...
Mindenki ujjal mutogatott rá, amiért három feje és lehajtható teteje volt. Leült a legutolsó padba, mi meg nyugodtan kinevethettük a hosszúszárú piros zoknija fölött kilátszó égési sebek és hanyagul fertőtlenített forradások miatt. Némelyek Albertnek, mások Irmának hívták. Napnyugta előtt soha nem szólalt meg, és királykék háromkerekű biciklin furikázott. Néha estefelé madarak jöttek érte az iskola bejáratához, ilyenkor egy-két gyerek a kapualjakba rejtőzött, ott okádtak az irigységtől.
Valaki azt mesélte, miniszter lett belőle egy eldugott vidéken, ahol nugátot termesztenek meg szegfűt, hogy szeget csináljanak belőle. Semmit sem változott, csak megnőtt és szakállt növesztett, de a szeme még mindig szakasztott olyan, akár egy ajtókilincs.
A PINCE MÉLYÉN...
(Au fond de la cave...)
A pince mélyén felfedeztek vagy ezer borotválatlan, sárba-homokba derékig süppedt, vadon élő szót, akik egy medencébe vizeltek, esővizet ittak, egymás hegyén-hátán szorongtak, és azt hitték, hogy odafent még mindig puffogtatnak, tart a háború.
Ki kellett vasalni mindet, erőszakkal megfürdetni, hónaljukat kimosni, körmüket levágni, s csak aztán lehetett ládákba zárva eladni őket. Némelyeket Délkelet-Ázsiába exportáltak, másokat ritka Artis-Historia bélyegekért cseréltek el.
Egy napon, amint a süket öreg pap takarítás közben a fiókba nyúl, ujját majd megharapja az utolsó túlélő.
GNOL VILLANYKAPCSOLÓ...
(Gnol est un interrupteur...)
Gnol villanykapcsoló, kifogyott szárazelem, egy fenyő fülcimpájáról függő sárga labda maradéka. Éppolyan srác, mint a többi, hatalmas kétszárnyú ajtókkal, kivételes vásárlási feltételekkel.
A gazdaságilag kedvezőtlen helyzetű területek fejlesztésében Hop is résztvett. Székletének állaga szilárd, pulzusa egyenletes, így tehát teljes biztonságban kikapcsolhatja számítógépét.
Az évszak leghűvösebb napjait együtt töltik. Minden eladó. Gnolt súlyra, Hopot négyzetméterre árusítják. Még a késődélután beállta előtt fogyasztandó.
Gnol Hoppal hulahoppozik, Hop naponta elolvas vagy ötven oldalnyi Gnolt. Elválaszthatatlanok, kivéve ha egyikük a másik nélkül mászkál, vagy ha mindketten egyedül vannak.
Pattognak, mint a szavak, melyek úgy szöknek meg a szájból, hogy elfűrészelik a fogak rácsait.
AFRIKÁT SAJNOS NEM LEHET...
(Malheureusement, pas moyen...)
Afrikát sajnos nem lehet hazavinni, még szerda délutánra sem. Gnol igencsak szálka a szomszédok szemében, mióta cukorrépa-mezőre cserélte ki a mennyezetet.
Hopnak semmi nincs a számláján. Ahhoz túl büdös. Minthogy belsőségekben fetrengett, öregembereket kötött a busz után, és felbontotta a tűzoltók leveleit, visszavonták a látási engedélyét, és kivették a manduláját.
Olykor mindketten leülnek a gránitkő küszöbre, és nyelvet öltenek a hangyákra. Vagy elrejtőzve ugatnak, míg arra halad a mirelit-árus kocsi.
– És az ostyák? – kérdezi Gnol.
– Nem –, feleli Hop –, nekik sem lehet gyerekük.
AZ USZODA ICIPICI VOLT...
(La piscine était minuscule...)
Az uszoda icipici volt. Felváltva mindegyikünknek egy hétig az iskolatáskájában kellett hordania. Akit rajtakaptak, hogy uzsonnája figyelmetlenségből vagy hanyagságból belelóg az úszómedencébe, annak egy hétig tilos volt aludnia, beszélnie, járnia, behajlítania a könyökét, megvarrnia a gomblyukait, nyilvánosan nevetni, a következő étkezésre gondolni, előjönni a nejlonzacskójából, adj-király-katonát játszani, nőni és köhögni.
Az iskola igazgatósága olyannyira kényes volt a dologra, hogy az uszodát végül egyszerűen egy pohár kénsavra cserélték. Először Roger dugta bele az ujját. Többé sose találta meg. A felügyelőtanárok, hogy példát statuáljanak, ráragasztották fényképét a futballmezek hátára.
Nem sokat ért. Roger a következő hónapban az orrát dugta bele a folyadékba. Ettől fogva aztán senkinek nem volt kedve kiragasztgatni a fényképét.
A LEGVICCESEBB SZOBA...
(La plus drole de toutes les chambres...)
A legviccesebb szoba a Tong testvéreké volt. Senki sem tudta biztosan, hányan vannak, úgy tűnt, még az igazgató sem tud eligazodni rajtuk. Néha valaki azt állította, heten vannak, de két napra rá egyszerre tizenketten jelentek meg.
Valamelyik évben csak az én osztályomba jutott belőlük három. Egyikük ráadásul fluoreszkált. Úgy emlékszem, Georges-nak hívták, de erre nem esküszöm meg. Állandóan alakot váltottak, s különben is mind hasonlítottak egymásra. Reggel sudárak, estére ziláltak. Ha nagy volt a hőség, egyet-egyet elolvadva találtunk a könyvtár előcsarnokában.
Nem voltak egész normálisak.
Játékból kiszurkálták egymás szemét, vagy éppen kötőtűvel felbontották a macskákat. Ugattak a folyosón, és időnként összezavarták a felügyelőtanárokat, nehogy rájuk ismerjenek. Olyat is játszottak, hogy eldugták a tornaterem ajtaját, ez remekül sikerült, nem is találta meg többé soha senki.
Ha valaki meg akarta büntetni őket, megmutatták a szüleik aláírásával ellátott bocsánatkérő táblácskákat:
„Bocsássanak meg, elfelejtettük megtanítani nekik azt a szót, hogy lehetetlen.”
Aztán gomolyogva mind beszálltak űrrakétájukba.
LEGALÁBB NEGYVENEN...
(Dans cette chambre-lŕ...)
Legalább negyvenen laktak abban a szobában. Románok, így emlegették őket. Vagy úgy, hogy oláhok. Soha senki nem állt szóba velük.
Igaz, meglehetősen vadak voltak, ha eljöttek a kápolnába, elbújtak a berendezés mögött, vagy a földön fetrengtek. Hévvel imádkoztak, hatalmas gyertyaütéseket mértek a márvány-feszületre. Emlékszem, egyikük, egy kis szőke, szobrászkalapáccsal imádkozott.
Szobájuk előtt elhaladva esténként rágást, csemcsegést lehetett hallani. Azzal gyanúsítottuk őket, hogy emberevők, nemileg éretlenek, vérfertőzők és homokosok.
Az igazságot sose tudhattuk meg. Amikor kiáltásokat hallottunk az ajtó mögül, jött az igazgató a pájszerével. Kifeszítettük a félfát, és meglepetten láttuk, hogy ezen a helyen sose volt szoba. Az ajtó egy rosszul világított vidéki útra nyílott.
Az alkonyatban egy méh zümmögött.
A SE ÜVEGE, SE FÜGGÖNYE...
(Juste aprčs la grande fenętre...)
A se üvege, se függönye nagy ablak mellett közvetlenül egy hosszú, sötét, hasznavehetetlen terem húzódott. Megpróbáltunk beállítani egy ágyat, majd egy íróasztalt és egy lámpát. Nem ment egyik se. Minden képlékeny volt, ingatag, ingoványos. Egy ízben betódult a szél, de már fordult is vissza nyomban. A falak felhólyagzottak, a deszkapadló megvetemedett. Ekkor mással próbálkoztunk. Egy biliárdasztallal, aztán egy mosógéppel, egy tévével és két fotellel. Semmi, csak az időnket vesztegettük.
Még a macskák sem akartak ott aludni. Pedig ez volt a legnagyobb helyiség az egész házban. Igaz, a méret nem minden.
Nem árt, ha van egy kis jóindulat is.
CSENDET NEM ISMERTÜNK SOHA...
(Le silence, on ne connaissait pas...)
Csendet nem ismertünk soha. Mindig akadt egy távolban összeomló fal vagy egy olajozatlan guillotine.
Leggyakrabban a kamionok zuhogtak, máskor tévékészülékek esőztek vagy épp lesújtott a végzet kardja.
Ha csak egy percre is egyedül akart maradni az ember, rögtön kétszersültek jelentek meg, hosszú, tömött sorban. Egy percünk nem jutott magunkra. Minden pillanatot utáltam abban a szobában. Életem minden egyes évét utáltam.
Jobb tettem volna, ha tanulok, és pápának állok.
Legalább lettek volna barátaim.
A KÖZPONTI ÉPÜLETBEN SEM...
(Il n'y avait pas beaucoup d'escaliers...)
A központi épületben sem volt túl sok lépcső. A legtöbb amúgy sem vezetett sehová. Mintegy véletlenszerűen rakták le őket, oda, ahol majd a legkevésbé zavarnak bárkit is. Az építész fáradt volt, a művezető lusta, a munkások pedig nézték a meccset.
Az iskolát egyik vasárnap építették. Spóroltak, ahol csak tudtak.
Amikor először felkaptam egy lépcsőt, tisztán emékszem, halvány segédfogalmam sem volt, hova tegyem le. Eldugtam a pulóverem alá, bevittem a szobámba, és alvás közben szorosan hozzátapadtam.
Egy hétig le sem húnytam a szemem: nem bírtam megszokni a lépcsőnyikorgást.