Vass Tibor oldalát eddig
alkalommal böngészték

Háttéranyag: VASS TIBOR

Vendégem 2002. márciusában

Vass Tibor volt.

„szívósságot nem a gondviseléstől, hanem a viselős gondtól kaptam”

Az első sorozat:

Balla D. Károly kérdezi:
Kedves Tibor, üdvözöllek mindnyájunk nevében a Szalonban, köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást. Talán elárulhatom így elöljáróban, hogy mi személyesen csak futólag találkoztunk párszor, főleg a Tokaji Írótáborban, nem is nagyon beszélgettünk. Ám közel egy esztendeje intenzív e-mail levelezésbe kezdtünk, szinte naponta váltunk hosszabb-rövidebb üzeneteket, gyakran többet is, és úgy érzem, igen közel kerültünk egymáshoz. Ezért, mielőtt a komoly dolgokat firtató kérdésekre válaszolnál, én a hangulatod felől érdeklődöm: hogyan érzed magad ebben a digitális világban? Mi motivált, amikor – örömömre – elfogadtad meghívásomat egy olyan szalonba, amelyben még egy kávéval sem kínálhatlak meg?

Kedves Károly, köszönöm kedves meghívásodat; s köszönöm minden kérdezőnek és az olvasóknak a megtisztelő figyelmet.

Virtuális szalon – virtuális kávé.

Megkínálsz gyakran kávéval: érkeznek rendre neszkafé-leveleid; soraidat hol tejjel, hol tejporral iszom, tejszínhab, cukor is akad errefelé jobb napokon. Oldott a hangulat a neten, kavarás is van bőven. Néha én vagyok a kiskanál maga, máskor meg az, amit fölhajtanak. Néha a tálca vagyok, vagy a csésze, esetleg a korty maga. Hol a csorgás, a csuklás, az ideges szívdobogás. Néha csak a zacc.

Hogy mi motivált, mikor elfogadtam meghívásodat? Szeretek kávézni.

Van hely, ahol ragaszkodnak ahhoz, hogy a maguk ízlése szerint kínálják a feketét, ugyanakkor minduntalan elnézést kérnek: ne tessék haragudni, de már benne van a cukor. „Belefőztük.” Dehogy haragszom.

Van, ahol nem nézik jó szemmel, ha a szokottnál esetleg többet szórok a kabai kristályból. Van, ahol nem adnak újabb szem cukrot, arra való hivatkozással, hogy annyi jár, amennyi. Az intersziti büfékocsijában minden asztalon ott a szóró, ha fogyaszt cukrozni való italt a betérő, ha nem. Ott az eleve-cukor olyan kellék, mint a jóétvágyatkívánok-kalauz. Nos, a net nekem ilyen eleve-kellék. Ha kell, ha nem, végigutazza velem az utat. Jó étvágyat azok kívánnak a kávé előtti étkekhez, akikkel a hálónak köszönhetően (is) kommunikálok. Aztán már csak az a kérdés: ki hogy főzi, s ki hogy kínálja. Sok mindent szívesen fogyasztok; néha udvariasságból arra is mondom, hogy finom, ami nem ízlik oly nagyon. Lódítok ilyenkor? Remélem nem, hisz nem azt mondom: nekem ízlik.

'96-tól netezek, de csak egy éve vagyok „függő”: egy jó ideje már nem a hangulatomtól függ, hogy mikor csatlakozom a hálózathoz, a kábelnek köszönhetően mihelyst bekapcsolom a gépem, azonnal behálózódóm. Költséges, de így pihenésképpen is a neten legeltethetem a szemem: írás közben olvasok ezt-azt. E-mail függő nem lettem, de nem tudok meglenni sokáig kukacoskodás nélkül.

Az itt szerepelt kérdés hiányának megokolását erre a sorra kattintva olvashatja.

Betegesen bírom az iróniát. Keserűségből éppen csak annyi van bennem, mint minden jóérzésű emberben. De elkeseredett nem vagyok; „epés”, az igen. Tartozni azokhoz tartozom, akik megtisztelnek a figyelmükkel, akik időt szánnak műveim befogadására, akik írnak-beszélnek rólam-hozzám, akik kérdeznek tőlem.

Leírhatom magam olyan ipari alpinistának, aki a saját maga által gyártott és biztosított kötélen lóg; az ipari alpinistából át kéne hogy jöjjön most az ipari is, az al is, meg a pinista is: ebben a morbid 'kötelékben' az lehet a jó, hogy a társak nem rántanak magukkal, ha balesetet szenvednek; az viszont visszatetsző, hogy alkalomadtán egyszerűen lecsatolhatnak, ha nem kívánnak magukkal vinni oda, ahová ők tartanak.

Nem tudom, sorolás-e, hogy Tandori úgy írt rólam, mint az egyik legkövetkezetesebb avantgárd művészről, aki az utóbbi időben a hagyományos, avagy tradicionálisan modern versírásra adta a fejét. Talán megkönnyítettem a kritika dolgát azzal, hogy ma már olvashatóbb műveket írok, mint hat-nyolc esztendeje. Ma jóval többen és jóval több fórumon szólnak hozzá a munkáimhoz, mint fél évtizede. Igaz, egy pályakezdőnek sosem az a fontos, hogy legyenek olvasói, kezdetben senkit nem az érdekel, hogy őt ki és hogyan olvassa.

Füzi László kérdezi:
Mit jelent számodra az irodalom?

Egy főiskolai tanárom azt szajkózta, hogy az irodalom nem csupán az írott művek összessége: irodalom az író, irodalom az író szövege és irodalom az író szövegének olvasója; s emlegette Jakobsont, aki szerint az irodalmi művet a nem irodalmitól elválasztó határ bizonytalanabb, mint a Kína közigazgatása alá tartozó területek határai. Van, aki szerint az „irodalom” és a „nem irodalom” között egyetlen különbség annak írott, vagy szóbeli volta között áll fenn – ilyenformán „irodalom” lehet minden, amit leírnak, s ami kívül esik a „leírhatóság” határán, az nem tekintendő „irodalomnak”. Nem az én sorsom eldönteni, hogy mi tartozik, és mi nem tartozik az „irodalom” körébe, mivel ezzel akaratlanul is behatárolnám, mi legyen tárgya „irodalmam esztétikájának”, ne adj isten kritikájának és történetének. Eszem ágában sincs az általam is egyértelműen a képzőművészet tárgykörébe sorolható munkáimat pitizve „leirodalmizni” vagy magasztalva „leirodalmazni”, de tény, hogy irodalmi indíttatásúak a műveim – legyen az akár a „leírt irodalom” (vers, próza, recenzió) határain kényszerűen kívül eső, a képzőművészet kategóriái felől (könnyebben) értelmezhető mű (grafika, mail art, object), vagy a multimedialitás interpretációjában könnyebben 'elkényelmesedő' (videovers, installáció, performansz) alkotás. Az „irodalmamból” (benne, belőle, s miatta is) élek, az „irodalom” számomra következésképp: lét- és lékérdés. Munka és kedvtelés, szenvedély és megélhetés.

Heideggerhez hasonlóan Croce is különbséget tesz költészet és irodalom között: szerinte a költészetben az igazság szól, az irodalomban a civilizáció. Szeretném hinni, hogy igazat szólok, azaz: költészet, amit írok, s bőven van költészet abban a számos bármiegyébben, amit a „művészet” territóriumán belül művelek. Ugyanakkor bűn lenne nem élnem a civilizáció nyújtotta lehetőségekkel.

Az „irodalom” (irodalmam) számomra „képzőművészet” is, s ez fordítva is igaz. (Például ha képeim nem állnának meg saját lábukon az „irodalmiság/om/” nélkül, akkor hasz/on/talan törekvés lenne minden műalkotásra irányuló tevékenységem.) Tegyük fel, hogy képeimet olyan szavakkal 'ecsetelt' szintagmáknak fogom fel, melyek a beszélt nyelvemben gyakran előfordulnak, s hogy az értelmezőben (a képet „lehallgatóban”) – a korábbi műveimből szerzett benyomásainak köszönhetően – reflexszerűen megszólalhat a látványhoz, mint stílusomhoz rögzült intonációs séma. Ebben az esetben aki ismeri a szövegeimet, az hallani véli a hangom a képeim mögül, és a szövegeimből könnyűszerrel ábrákat 'képezhet' az, aki tudja, mit művelek a grafikában. Következésképp ha definiálnom szükségeltetne, hogy mit jelent számomra az „irodalom”, akkor minden bizonnyal az „irodalmilag” és „látványilag” 'képzett' művek külön-valóságának egységes, kerek egésszé szerveződött intonációjáról beszélnék, miközben hangoztatnám azt a személyes vágyamat, hogy szeretném, ha a befogadóm nem értetlenül 'hangosítaná' a műveimet. Amennyire vágyom arra, hogy egy-egy felolvasásomon vagy kiállításomon markánsan kihallható legyen egyikü/n/-másiku/n/k beszédmodora, úgy el is várom, hogy erőlködés nélkül kitűnjön, melyik/ünk/ merít most éppen a másik/unk/ból, melyik/ünk/ alakítja jobban a másik/unk/at. De talán nincs is egyikünk, nincs is másikunk, hanem egyikmásunk és másikmásunk van. Talán azt is szeretném, hogy az „irodalmam”, mint műveim szüntelen interferenciája, elmosni törekedjen a közlésmódjaim közt – általam is kényszer-képzett – határokat.

Balogh Robert kérdezi:
Mennyire egyirányú utca a művészet? Sok funkció, sok díj... Te sikeres és elismert költő, szerkesztő és képzőművész vagy? Érzékeled, hogy a szorgos munkáddal haladsz valamilyen irányba?

Két/féle/ művészet, két utca. Vagy: a kétutcás művészet. Az „egyik művészet” többsávos, egyirányú utca. A „másik művészet” szűk sikátorában szembejövő forgalom is van; a szembejövők kivétel nélkül azt hiszik, ők mennek a helyes irányba. Jössz te még az én utcámba, mondja az „egyik művészet” a „másik”-nak.

Az „egyik művészet” utcájában egymás mellett és mögött közlekednek az emberek, gondolkodás nélkül hagyják kielőzni a jobban gyorsulóbbakat, a sietősebbeket (akik nem feltétlenül jobbak). Nem mindegy ugye, milyen járgányban nyomjuk tövig a gázpedált.

Vannak, akik azt tartják magukról, hogy ők maguk az utca. Tény, hogy vannak elválasztó sáv-típusú karakterek, akik viszonyulási pontként „fektetődnek le” a sztrádán, de ők nem magukat nevezik ki annak. Önjelöltek abban az értelemben, hogy maguk döntöttek afelől, íróként élnek, s /el/viselik a kritika által rájuk mért „szerepet”. Ők nem azok az emberek, akik onnan kapják a díjakat, ahol funkcionálnak.

Ha szívósan és jól dolgozol, előbb-utóbb a „viszonyulási pontok” felől kapod a funkciókba a felkéréseket, melyekről jól vagy rosszul döntesz, mikor elfogadod őket.

Igen, érzékelem, hogy munkámmal haladok valamilyen irányba: egyelőre nem jön velem szembe senki, remélhetőleg nem ütközik akarattal belém senki, és én se hajtok senkinek. Néha oldalra el-elkapom a kormányt, de nem ijedtemben, vagy nem azért, hogy leszorítsak valakit az útról, hanem azért, hogy az illetőt az előtte lévő akadályra időben figyelmeztetni tudjam. A jó, a sikeres szerkesztő érzésem szerint ilyen „egyengető, terelő” típus, aki ráérez a helyes irányra, s csak annyival kíván „többnek mutatkozni” a szerzőnél, akinek művével foglalkozik, hogy az adott pillanatban (de csak abban!) jobban belátja az utat. Igyekezni az adott út- és időjárási viszonyoknak megfelelően közlekedni; látni és látszani; segíteni a leállósávban küszködőnek; alázatosan elállni a 'haladóbb' útjából: igen, ez is lehet számomra a siker.

Érdekes, hogy nem azt kérdezed, költőként, képzőművészként, szerkesztőként sikeresnek érzem-e a magam, hanem azt, hogy sikeres vagyok-e; ez utóbbiban benne van a „mások szerint”, amiről azt tudom mondani, hogy nagyon sokan sikeresnek tartanak. De mi a siker? Három évesen dicsőség, ha nem pelenkába hugyozol. Ugyanez hetven évesen is az. Sikerként könyvelem el, hogy itthon dolgozom, de ennek máshol alaposan megfizetem az árát. Mióta az eszem tudom, arra törekedtem, hogy olyan hivatásom legyen, amely nem csak kenyérkereset, hanem olyan szabad életmód, olyan maga-reá-tartás-forma, amelyben a saját választásaim szerint élhetek. Nem vagyok kénytelen közalkalmazottként leélni az életem, így kapva kaptam az alkalmon, hogy íróként legyek sikeres, ne (csak) tanult szakmáimban: csak tanítóként, vagy népművelőként nem tudtam volna minden ízében kihasználni az adottságaimat. Ehhez a kitartást, a szívósságot nem a gondviseléstől, hanem a viselős gondtól kaptam. Viszonylag későn, 1994-1996 között, az első szabadúszós 'korszakomban' tanultam meg, hogy az irodalom (mint hivatás) és a siker közé nem szabad egyenlőségjelet tenni. 1998-tól vagyok újra „szabadlábon”, egyszer és mindenkorra eldöntve, hogy az életben többé nem lesz hivatali munkám. A nyugdíjas állásom saját magam, így nem az irodalom és a siker, hanem az irodalom és az élet közé teszem az egyenlőségjelet. Életem elemi része a kudarc is, s mint mindenki másnak, nekem is meg kell tanulnom elviselni a buktatókat. Lehet, hogy az átlagnál nehezebben megy együtt élnem a buktatók következményeivel, de az biztos, hogy belőlük megerősödve én az átlagnál jobban tudom tovább építeni önmagam. Az, hogy életem minden szakaszában sikeres legyek, hazug kívánalom.

A költői, képzőművészeti, szerkesztői szabad léthez megvannak a sikeres élet alap-kellékei: van szép családom (tíz éve nősültem meg, fiam öt esztendős), kutyám, macskám, galambok a belvárosi panellakásom erkélyén, kövér giliszták a Hernád-parti nyaralóm földjében. Kéne egy kis kocsi, és egészség. Egyik sincs. A kocsin még lehet álmodozni.

Az itt szerepelt kérdés hiányának megokolását erre a sorra kattintva olvashatja

A „mai kocsmát” elég gyakran otthagyom: el-eltűnök /b/előle napokra-hetekre. Nem tudom, nem akarom élni azt az intenzív „aktivista” életet, amelyet éltem a 90-es évek elején. Fontosabb lett a magányos, de nem elszigetelt munka, és az azokkal való együttlét, akikhez érzelmileg igazán kötődöm. Egy barátom azt mondja, megöregedtem, mert már nem dohányzom, nem iszom. Nekem a cigaretta nem kellék volt, hanem létszükséglet, az itallal szerencsére nem jutottam el odáig, arról könnyebben lemondtam. Nem mintha most jobban érezném magam nélkülük, sőt.

Tény, hogy nem vagyok ma már „kimozdulós” típus, ülök itt a szobámban nap mint nap a számítógép előtt, és űzöm a fönnebb emlegetett ipari alpinizmust: olvasok, írok. Egy-egy elvonulás után igen jól esik újra a társaság – tehát hogy egyszer és mindenkorra felszámoljak mindent, abbahagyjam az egészet, amire föltettem az életemet, és valami újba kezdjek, arra nem lennék képes. A passzív dohányzást illetően is hiú vagyok, s amíg az leszek, bele-beleszagolok a mai miskolci és pesti kocsmák ájerébe.

Balogh Robert kérdezi:
Két folyóiratnál is szerkesztő vagy (Parnasszus, Új Holnap), egyik országos költészeti, a másik Borsod megye és Miskolc irodalmi, művészeti, társadalmi folyóirata. Mennyire vesznek, s veszed magad komolyan, mint szerkesztő? Milyen erővonalak húzódnak meg a felszínen mutatott arculatok mögött? Milyen ellentétekkel találtad szembe magad szerkesztőként?

Szerkesztőként (is) komolyan veszem magam, s a szerzők szerencsére komolyan vesznek, mert szerényebbnek igyekszem mutatkozni, mint ők. A műveket és a szerzőket megillető alázattal igyekszem kezelni a történéseket, mint most is, de „a felszínen mutatott arculatok mögötti erővonalak”-ra irányuló kérdés túlságosan „általános” volta megakadályoz abban, hogy konkrétan meg tudjak nevezni az ügyben bármilyen „folyamatot”. Tudnom kellene, mit tartasz az említett folyóiratok felszínen mutatott arculatairól, s te milyen erővonalakat véltél-vélsz mögöttük felfedezni: ezen ismeretek hiányában ugyanis csak annyit tudok „általánosan” válaszolni, hogy szerkesztőként ugyanazokkal az ellentétekkel találtam szembe magam, mint íróként és olvasóként.

Berniczky Éva kérdezi:
Aki szerkesztőként és roppant termékeny kritikusként napról napra jobb és (főleg) rosszabb írások tucatjait olvassa és minősíti, az miképpen tudja saját írói világát ettől függetlenül – vagy még inkább ennek ellenében – felépíteni? A sok hatás nem egyben sokkhatás is?

Kedves Éva, a sok hatás valóban sokkhatás, hiszen kilószámra állnak bíráló szóra, visszajelzésre várva a küldemények. Kis szobám egy jelentős részét foglalják el a Parnasszus és az Új Holnap szerkesztőségébe érkező rendelt és meg nem rendelt kéziratok, ez utóbbiakon igyekszem egyszerre túllenni: bizonyos időközönként rendszeresen rájuk szánok egy-két teljes napot, mikor csak velük foglalkozom. Nem is lehetne mellettük mást csinálni, olyan rettentő agyleszívás ez. A Parnasszusnál elv, hogy kézirat nem marad megválaszolatlanul, s bizony garmadával érkeznek a versek. De nagyon megéri kutakodni köztük-bennük, mert szinte kivétel nélkül minden ilyen alkalommal találok olyan szerzőt, aki biztatásra érdemes.

Jobb esetben hamarabb író az ember, mint szerkesztő, tehát mire arra kerül a sor, hogy dönthetünk mások kéziratainak sorsa felett, már megingathatatlan elképzeléseink vannak saját írói világunkról. 1992 óta rendszeresen bírálok országos irodalmi pályázatokat, Miskolcon jelenleg két pályázat zsűrielnökeként dolgozom (Miskolci Tavaszi Diáknapok, Deákpoézis); s az említett két folyóirat előtt „jó iskolába” jártam: évekig szerkesztettem Borsod megyei napilapok irodalmi mellékleteit, Miskolcon művészeti almanachokat, antológiákat, önálló köteteket. Ebben a munkában tanultam meg, hogy szövegeimet mennyire engedje formálni az olvasmányélmény. A szerkesztés, mint az olvasni tudás egyik „lépcsőfoka”, istáp nekem abban, hogy jobban eligazodjak a kortárs irodalomban, lássam, kit mi foglalkoztat, ki hol tart.

Emlékszem, mennyire védtelenül álltam főiskolásként Szabó Lőrinc versei előtt: annyira eluralkodott rajtam a hatása, hogy mindenáron újra akartam írni, amit tőle tanultam. Aztán szerencsére nem sokkal Szabó L. versei után kezembe került ('88-ban megjelent) Ladányi Mihály posztumusz kötete, és ráébredtem, olyat kell csinálni, amit senki más nem tud, mert különben nem érdemes. Idézem a kézírásban fennmaradt Ladányit: „Sok-sok írástudó / gebed valami megoldás után, / népkeresésre vetemedik, / meg kirakja az írásjeleket, / rázza a frász, / mint Tandori verebét macska láttán – / holott talán / éppen a MACSKA / lesz a megoldás.”

Történetvers, igen, ez nagyon jó kifejezés. Az első maradandó nyom: a 2000-ben megjelent verseskötetem (Hamismás) utolsó ciklusa: Élet és tudomány. Itt kezdtem írni történetverset (tényleg jó szó ez, benne van a tört „énet”), melytől azóta sem tudok szabadulni. Kritikusaim előszeretettel idéztek sokhelyütt a Hamismást követő Fürge újak könyve nyitó verséből: „Előbb utóbb élménylírikus leszek, fölhagyok a cukros metaforákkal… Élménylírámban hétköznapi dolgokról lesz szó, amelyekkel nem járnak metaforák, valaki meghal, valaki rákos lesz, nincs inzulin, megjön neki, vagy nem jön meg…”

Az első „történetverseket” 1997-ben kezdtem írni, mikor szüleimtől külön költöztünk: önálló lakásunk, egy miskolci belvárosi panel saját/os/sága hívta elő ezeket a szövegeket. Hogy korszerűek-e, azt nem tudom megítélni, azt mindenestre tapasztalom, hogy ezt a „fajtáját” csak én mívelem.

András, ma épp nekiültem volna dolgozni, mikor anyám telefonált, hogy kezei között meghalt az édesanyja. Azaz nem tudja, hogy meghalt, csak sejti; úton van az ügyeletes orvos. Tíz perc múlva halott nagyanyám ágya mellett töprengek azon, hogy hamarosan lesz olyan szövegem, amelynek kezdősora: „Történik, hogy Nagyanyám meghal.” Tegnap este a 89 éves asszony még a fiammal bolondozott a fingás szinonimáin, selyemzsinórsitty, lapátlotty, kenderdárédurr, ma reggel pedig az előszobatükör előtt életében utoljára összeesett. „A tükörrel folyik össze, arra kíváncsi, milyennek tetszik előtte a bizonyos halál.” Átesem a ló másik oldalára? Annyira az életemről írok, hogy egyvégtében a csupasz „történetverset” művelem? Talán igen. Mennyiben visszatetsző ez, András? Én nem tudom. Azt tudom, az írás (helyesebben szólva az írás utáni vágy) véd meg most is attól, hogy az előszobai tükör elé álljak és ha nem is utoljára, de összecsukoljak. Hogy is kell ezt mondani, hogy „összecsukoljak”? Aláhúzza ez a nyamvadék a helyesírás-ellenőrző. A „nyamvadékot” is aláhúzza. A „történetverset” bezzeg nem.

Végel László kérdezi:
„Egyre tudatosabban vagyok és maradok vidéki”, írta Márai. Te hogyan látod ezt a kérdést? Lehetséges-e?

Valamikor azokat mondták vidékinek, akik a fővárostól egy bizonyos távolságon kívül estek. Ma már, mikor a miskolci Búza téri piacról a pesti Bosnyák térire kevesebb idő alatt érek oda, mint a Keletiből egy huszonkettedik kerületi utcába, nincs értelme azon morfondírozni, hogy melyik a vidékibb magyar város.

Nehéz lenne röviden összefoglalni, mit jelent számomra Miskolc, miért élek ebben a városban, miért vállalom a gyakori ingázást a főváros és a borsodi megyeszékhely között. Nem csupán elfogadom, hogy Miskolcon születtem, s nem csupán belátom, hogy a városhoz tartozom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy csak azért éljem le itt életem jelentősebb hányadát, mert ez a kézenfekvő, a legkényelmesebb, mert itt például szeretteim, családom és barátaim közül hamar elérem azokat, akiket akarok, s akiket már ha akarnék se tudnék. Kétségkívül halottaim fekhelye is az élet színtere, s talán igazából a temetőben szenvedtem meg azért, hogy most is teljes szívemből szerethessem ezt a várost. A lokálpatriotizmus nem jön csak úgy magától: ha úgy tetszik, pótolhatatlan veszteségek szükségeltettek Miskolc-tudatom súlyának fölméréséhez. Gondoltam, az sokáig nem mehet, hogy a magyarságból olyan fizikai és szellemi területet foglaljak, amelynek „csak úgy” elfogadom az adottságait. Mára sikerült eljutnom odáig, hogy feltétel nélkül szeretem Miskolcot. Mama – apai nagyanyám, akinek Miskolchoz való intenzív érzelmi kötődésem köszönhetem – 1987-ben történt temetésén természetesen még nem érzékelhettem, hogy 19 évesen ott ér véget a gyermekkorom, s bennem ott fejeződik be Miskolc gyermekkora. Még nem voltam húsz, mire kamasszá érett bennem a város. Talán erre is csak hat esztendeje ébredtem rá, mikor a Vasgyári kórházból jövet beléptem a Rákóczi-házba, és munkahelyemen, a Miskolci Galériában közöltem, hogy fiam született: hiszen abban a pillanatban azt is a jelenlévők tudtára adtam, hogy világra jött bennem egy gyermekMiskolc, aki a fiammal és kamaszMiskolcommal együtt fog cseperedni bennem. Vass Leventével újra megélem mindazt a csodát, ami Miskolcon velem történt, ezért tartom kegyelmi állapotnak őt ott nevelni, ahol én is születtem.

A zuglóiak a közelmúltban tiszteletbeli polgártársukká fogadtak: Parnasszus szerkesztőségbeli ténykedésemnek köszönhetően tagja lehettem a tekintélyes zuglói irodalmi antológia szerzőgárdájának. Tegyem hozzá: a kötet nyomdai előkészítése Miskolcon történt. Nos, Miskolcon készíteni és Miskolcról szerves részévé válni az egyik legszebb budapesti kerület szellemiségének: 33 évesen ez lett felnőtt miskolciságom határköve.

Megyei napilapunk szilveszteri számában írtam: „…rám évüle néhány szeretett miskolci utcafront: úgy gondolom, én már örökre itt fogok józan parasztiasodni. Ezt a miskolciságot már büszkén, évek óta rátartian élem meg. El-eljárok szinte hetente Pestre, de egy szilvesztert sem töltöttem még a fővárosban. Nem elvből, egyszerűen így hozta a sors. Pesthez köt a szeretett munkám és magyarságom egy része, de Miskolcról köt oda, a szülővárosból, ahonnan kijjebb menni végleg nekem tán már csak úgy lehet, ha utoljára visznek. Én már annyira beleszülettem a miskolci Szilveszterekbe, hogy a Baross és Bosnyák terek újévi napjain miskolciként vagyok otthon. Tiszteletbeli zuglóiként már nem fel-, hanem megtartó köldökzsinórnak érzem azt a vasútpályát, amin az intersziti paripája vágtat a köztes létben.”

Az előbbiekből remélhetőleg kitűnik, nagyon is tudatosan maradtam miskolci. Városomhoz képest is vidéki vagyok, ha hernádkaki házunkban töltöm a nyarat? Egy „vidéki” szerkesztő nyilatkozta, hogy a nemzetek irodalmában a vérkörök mellett a hajszálereknek is mindig megvolt a maguk szerepe és jelentősége; ám nem tudom elfogadni, hogy az Új Holnap csak azért lenne kizárólag a hajszálér, a Parnasszus pedig azért a vérkör sejtje, mert az egyik Miskolcon, a másik Budapesten készül. (Minden vasstibi-rajongónak üzenem, most jöttem rá, hogy a hajszálér szóra a Yahoo és a Google kereső elsőként egy vassverset nyom.) A Parnasszus legutóbbi számában hét (!) Miskolcon élő költő szerepel (nincsenek köztük azok, akik Miskolcon éltek rövidebb-hosszabb ideig). Persze hét „akármilyen” költőt könnyű megnevezni a másfélezer lélekszámú vidéki Hernádkakon is.

Bujdos Attila kérdezi:
Szeretném, ha a saját példádon szemléltetnéd, hogy mit jelent a mai irodalomban az önépítés. A „mesterek nélküli” korosztály munkájában mi a pr-, illetve a mű helyes aránya.

Attila, úgy vélem, az én példám nem tipikus, így nem lenne helyes a magamén szemléltetni, hogy mit jelent a mai irodalomban az önépítés. Viccesen „el tudnám intézni” a kérdést úgy, hogy idemásolom kivonatos szakmai életrajzom, merthogy reményeim szerint abból is kiolvasható, hogy korosztályom nem jellegzetes, hanem eredeti alakjaként tevékenykedem.

Miskolciként emlékezhetsz arra, hogy „megmaradásom lélektanában” mennyire fontos szerepet játszott a Kelet Irodalmi Alkotócsoport és az Új Bekezdés Művészeti Egyesület, s hogy az „egyesületi önépítés” a pályám elején talán jóval fontosabb volt, mint maga az alkotás. Ez az „arány” azóta radikálisan megváltozott.

A Kelet összejöveteleire 1989-ben népművelő gyakornokként egy ideig 'hivatalból', hospitálóként kellett eljárnom. 1991-ben alapítottam meg az Új Bekezdést, az egyesületben lapot szerkesztettünk, könyveket adtunk ki, felolvasóesteket, írótáborokat szerveztünk, jártuk az országot. Az egyesület kezdeményezésemre 1996-ban jogutód nélkül megszűnik, azzal a zárógondolattal, hogy még a csúcsán érdemes lezárni egy emlékezetes korszakot. Az ÚB gesztusa, hogy Időjelek c. folyóirata 1992-es számainak szerkesztői között föltünteti a Kelet által delegált személyeket, valamint ugyanabban az évben az ÚB kezdeményezésére a csoportok együtt szerkesztenek egy hasonló című (egyébként bűnrossz) irodalmi antológiát. A népes Kelet alkotócsoportból 1991-ben alig több mint tíz tagú egyesületté fejlődő társaság alapító tagjai között vagyok, ám a Kelet soron következő antológiája a tagok sokadalmában nem említ meg. Ezzel a kizáró „viszontgesztussal” abban az évben tudomásul veszem a szakítást, és lezárom magamban a Keletes-korszakot. Az ÚB lapjából csak 1995-re lesz „valami”: abban az esztendőben négy tematikus számot ad ki, melyek Európa-szerte kedvező kritikai visszhangra találnak: a folyóirat éppúgy közöl magyar, mint olasz, spanyol, angol élvonalbeli szerzőktől is. Ezzel az 'egyesületesdivel', a közösségi önépítéssel első szabadúszós korszakomban foglalkoztam, nagyjából a megszüntetéssel egy időben kezdtem dolgozni a Miskolci Galéria múzeumi népművelőjeként. Innentől kezdve nagyot változott velem a világ: a public relations tárgykörénél maradva egy csapásra fontosabbá vált a belső, mint a külső kommunikáció. Nem érdekelt már olyannyira a „kölcsönös előnyökön alapuló kommunikáció és kapcsolatok tudatos szervezése”, magamba szálltam és 1996-98 között felépítettem egy új világot, melynek köszönhetően 98-tól ismét szabadúszóként szervezhetem az életem. Akkor a pr és a mű általam helyesnek vélt arányát megtaláltam azzal, hogy elsősorban a műalkotásokon dolgozom, s nem a „szervezeti azonosság és megkülönböztethetőség kialakításán” a „tudatos kommunikációs és kapcsolatszervező tevékenység által”. A lapok, melyeknél szerkesztőként dolgozom, a folyamatos önépítés keretéül szolgálnak. E munkák – vállalások is nyilvánvalóan azt sugallják, hogy becsvágyó vagyok; igen, az vagyok, de nem karrierista; nem törtetek, hanem szorgalmasan dolgozom, tudván, hogy a műalkotás és az ahhoz közeli munkafolyamatok önépítésem milyen fajsúlyú eszközéül szolgálnak. A kitartó munka híveként egyelőre még igénylem a folyamatos megmérettetést: de érzem, az évek múlásával ez az igény is alábbhagy.

A „mesterek nélküli korosztály” tagja lennék? Vannak választott mestereim, akiktől idejében megtanultam, hogy az önépítés nem egyenlő jelen-valóságunk karakterisztikus formálásával: életünk végéig elengedhetetlen az állandó tanulás. Tanulni, aludni, tanulni, ez a helyes arány.

„én még attól is irtózom, hogy saját magamat utánozzam”

A második sorozat:

Papp Tibor kérdezi:
Kedves Tibor, te, aki avantgárdként kezdted pályafutásodat, hogyan látod a mai magyar irodalomban az avantgárd helyzetét?

Az avantgárd „kultúrtörténeti jelenségként, mozgalomként a harmincas években fulladt ki, inspiratív szellemként pedig valamikor a hetvenes években, amikor a pop-artot kiszorította a posztmodern. Ettől függetlenül ma is az avantgárd által felforgatott struktúrákban, az általa felbomlasztott fogalmak között élünk. Az avantgárd tehát második temetése után is köszöni, jól van.” - olvasom a Magyar Tudományos Akadémia egyik honlapján. Azt is ugyanitt olvasom, hogy napjaink avantgárd költői a háború után is tovább harcoló japán katonákra emlékeztetnek.
Ma is az a japán katona, aki annak vallja magát. Egy néger is lehet az: jól kell „eljátszania”. (Eljátszani: úgy is, mint alakítani, és úgy is, mint elpazarolni.) Van, aki avantgárddá alakul, s van, aki avantgárdból lesz. Az utóbbira jóval több példát hoz az irodalomtörténet: számos „klasszikus” kortárs költőnél-írónál emlegetnek rövidebb-hosszabb avantgárd korszakot. Az avantgárd termékeny talaj mindazoknak, akik nem „utánzólag” alkotnak. Következésképp az avantgárd helyzete ma azok helyzete is, akik valaha avantgárdok voltak, és azoké is, akik ezután lesznek azok.

Meggyőződésem szerint minden „jó költő” életében legalább egyszer (bevallottan) japán katona. Hogy ez az „egyszer” meddig tart? Lehet avantgárdnak lenni kimért időnkben mindössze egy fél óráig, lehet hónapokig, évekig; egészen kivételes helyzet, mikor valaki egész életében kizárólag annak érzi és tudatosítja magát. De az „avantgárd érzelműséget” nem érdemes időben (sem) mérni.

Távol áll tőlem az avantgárdot olyan gyermekbetegségként aposztrofálni, melybe egyszer minden „rendes embernek” bele kell esnie. Az avantgárdból tán nem lehet kigyógyulni, mert beleesni sem lehet. A rák nem válogat, az avantgárd igen. Meg kell tudni a „betegséget” szerezni, ki kell tanulni és kezelni a magunk avantgárdját ahhoz, hogy tudjuk, mi célunk az alkotással – fel kell (tudni) nőni az avantgárd percről percre változó helyzetéig.

A magyar tannyelvű japán katonák immunis lapja, a Magyar Műhely, mint az egyetlen „tudatosan kizárólag” avantgárd lap, pótolhatatlan szelete a mai magyar kultúrának. A 'helyzet' jelentős alakítója a fórum: fontos, hogy szerkesztőgárdája kinek mijét tartja negyedévről-negyedévre avantgárdnak. Mivel a lap a magyar avantgárdé, a magyar avantgárd helyzete olyan, mint a lapé; mondhatni a Magyar Műhely elsődleges joga eldönteni ma, hogy ki(nek mije) avantgárd.

Nyugalom, a helyzet változatlan.

Székely Ákos kérdezi:
Kedves Tibor, több területen építkezel, különböző síkokat-tereket hozol létre egyszerre. A példák azt mutatják, hogy előbb-utóbb még az erősebb karakterek is átépítésre kényszerülnek („klasszicizálódnak”, mint Zalán), a gyengébbek pedig egyszerűen leépülnek (mint Petőcz). Nem tartasz ettől?

Attól tartok, nem. Nem vagyok szerencsére még annyira erős, hogy „klasszicizáló” posztokon velem példálózzanak, de annyira gyengének sem érzem magam, hogy a leépülés (úgy is mint: szellemi) veszélyeztessen. Úgy érzem, hogy a terület egy, amin építkezem; tény, hogy magam is „rájátszom” az általam belakott-belátott táj „erőszakos” darabolására azzal, hogy sok mindenbe – egyes értelmezések szerint autonóm művészeti tartományokba – art-om bele magam. Képtelen lennék rangsorolni, hogy mi számomra a fontosabb, a líra, vagy a grafika – nem csak azért, mert egyenrangúaknak élem meg a szó- és a képköltészetem, hanem mert egyszerűen szólva: csak erőszakosan „bonthatóak”.

Mozdulatainkba sajnálatosan olyannyira bele van „sülve” az, hogy titulusokkal lássuk el a magunk baját, hogy nélküle lassan már nem értik, mit mondunk, mit akarunk. És sajnos már nem csak gesztus-szinten fontos a magunk át- vagy leépítését igazoló „méltóságok” zavarba ejtő, gusztustalan elszámlálása. Láttam már olyan névjegykártyát, amelyen fel volt sorolva, hogy gazdája milyen szakmai szervezeteknek a tagja. Ez nem lehet más, mint maga a kontárság névjegye. Egy közismert humorista névjegykártyáján pedig hatvan (valódi!) titulus szerepel. Nekem már mondták, hogy hülyén hangzik, hogy valaki költő és képzőművész egyszerre, mert ezt a kettőt nem lehet hasonló intenzitással megélni. Aki külön-valóságban gondolkodik, annak hiába is magyaráznám, hogy nekem ez nem „kettő”, s hogy esetemben nem az „irodalmi” és „képzőművészeti” munka egymáshoz és mások/é/hoz mért intenzitásáról, hanem egymás javára történő elmozdulásairól van szó, attól függően, hogy éppen szöveget, vagy képet építek.
Azon dolgozom, hogy a „példálózásokban” ne az át- és leépítés „kategóriájában” kerülhessek szóba. Az átépítés számomra elviselhetetlen kompromisszumokkal járna, a leépítés pedig egyenlő lenne a magam ellen kezdeményezett csődeljárással. Elkerülhetetlenek a felfrissítések, az ember előbb-utóbb belak egy-egy környezetet, ahol nem jelentkeznek maguktól újabb kihívások. S én nem vagyok babéron ülő típus, nem tudom egyetlen „kiszabott” alapterületen belül végezni az időközi átépítéseket. Azt hiszem, ha folyton egy adott territóriumon belül rakosgatnám át a falakat, sötétítenék ablakokat, képeznék új nyílásokat, előbb-utóbb olyan kreatúrát építenék, amelyet korábban megformáltam már egyszer. És én még attól is irtózom, hogy saját magamat utánozzam. A végtelenségig nem variálhatom újra és újra a munkám által „kimért teret”, ezért folyton toldozok-foldozok, újjávarázsolok. De mindeközben meghagyom a struktúrámat felépítő alapokat, melyeket főleg oldalirányba bővítek, de az is előfordul, hogy lefelé nagyobbítok. Bolond lennék ész nélkül főfalakat mozgatni; s-ta/k/tikailag nem kívánom veszélyeztetni sem a szabadságomat, sem a megélhetésemet.

Balla D. Károly kérdezi:
A képzőművészetről és az ebbe a művészeti ágba sorolható munkáidról már szóltál. Engem általánosabban érdekelne a társművészetekhez fűződő viszonyod: melyiknek vagy „csak” élvezője, melyiket tudod hasznosítani írói gyakorlatodban, és melyikre tudod ráirányítani kreativitásodat. Azt például tudom, hogy intim kapcsolatod van a zenével…

A zenével való intim kapcsolatom Kodály 333 olvasógyakorlatával kezdődött, 1986-ban, a nyíregyházi ének-zene tanszéken. Meg kellett tanulnom furulyázni, ezt a tudásomat szerencsére azóta sem kamatoztatom. Persze a zenehallgatás, mint olyan, nem ehhez a tanulási folyamathoz köthető… A metálzenén nőttem fel, bátyám Uriah Heep, Nazareth, Black Sabbath kazettáin. Aztán jöttek a saját „felfedezések”, 1982-ben az Iron Maiden, aztán a Scorpions, az Accept, a Saxon, a Helloween. A komolyzenét, a jazzt, a magyar népzenét csak azután kezdtem élvezni, miután túlestem az első furulyaleckéken. Az operát és a „többi nehezet” pedig csak alig néhány éve kedvelem. „Írói gyakorlatomban” /ki/használom a zenei hallásom (nem voltak nehézségeim Kodállyal). Az operát csak alig néhány éve tudom élvezni. Tavaly a miskolci Bartók + Verdi Operafesztivál egyik kísérő programjának szervezésére-rendezésére kértek fel, beleástam magam az operairodalomba. De gyorsan felejtek, ma már azt sem tudom, milyen színű szakállban futkorászik a bartóki herceg.

A többi társművészet? Fotózom, s képeimet nyersanyagként használom az elektrografikáimhoz. Sajnos a színház mostanában nem érdekel. A filmek annál inkább. Évekig írtam filmekről, válogatás nélkül minden kortárs alkotást meg kellett néznem. Ma jó nagy késéssel a mozicsatornán keresztül érnek el hozzám az újabb filmek.

Balogh Robert kérdezi:
A sikerről faggatlak még: hogy viszonyul egymáshoz a közönségsiker – kaptál már közönségdíjat nem egyszer, ha nem tévedek – és a szakmai siker? És te hogyan viszonyulsz hozzájuk? Nem azt várom, hogy bedobjad az őszintét, és tojok a szakmára, mindenem a közönség, vagy éppen fordított előjelű kitöréseket tegyél. Az okos, udvarias Vass Tibor és a gunyoros vasstibi…

Robert, miért ne dobnám be az őszintét? Nem látom értelmét máshogyan beszélni. Okos, udvarias és gunyoros leszek, Vass Tibor és vasstibi (általam) nem ezen jellemvonások alapján különböztetődik meg.

A közönségsikerről jó darabig nem tudtam, mi fán terem. Évekig egyáltalán nem érdekelt, olvassa-e valaki, amit írok. Amennyire jól tettem akkor, hogy egyáltalán nem foglalkoztam a közönséggel, annyira jól teszem ma, hogy tisztelem az olvasóimat, akik szerencsére egyre többen vannak. A siker mindenütt ott van, csak észre kell tudni venni. Nekem ott van például a gépkocsikerék szóban is.

Sokan abba a csapdába esnek, hogy elhiszik, a közönségsiker igazolja a „művészetet”.

Aki a saját szakmájában nem sikeres, nincs tekintélye pályatársai legjava előtt, akkor a legtöbb, amit megtehet, nem rontja tovább a levegőt, mihamarabb beadja a kulcsot, s előtte még igyekszik kinyalni a saját seggét. De tegyen ugyanígy az is, aki élete folyamán nem tud felmutatni legalább egyetlen olyan „műegységet”, mely számottevő közönség- és szakmai siker is egyben.

Engem nem a közönség, hanem saját magam színvonalas szórakoztatása érdekel elsősorban. A szakmai siker nekem előrébb való, de mielőtt kiadok valamit a kezemből, én mélyen magamba nézek, és elgondolkodom azon, hogy mettől meddig, továbbá milyen magasról és milyen állagú végtermékkel ajánlatos / szükségszerű / elkerülhetetlen leszarnom a befogadói réteget.

Két utóbbi verseskötetem szakmailag olyanok és úgy méltatták, akik fontosak nekem és (nem mellesleg) mérvadóak ma a szakmában, s a közönségem általuk igen jelentősen kiszélesedett. Mondhatni tehát, hogy szakmai és közönségsikerek is lettek egyben, de ha ezt én mondom, akkor „gyanús”. Ha már itt tartunk: a siker nem feltétlenül gyanús, mert nem okvetlen a szuverén kultúra feladásával jár együtt. Persze a 'sztárkultusz' a dülékenyeket ma is veszélyezteti. Amikor 'sztárok' lánykóter-színvonalú verseiről „felelős sztárcsinálók” tollából olyat olvasok, hogy azok „újraesztétizálják a diákköltészetet”, hát túlteng bennem a sav.

Balla D. Károly közbevetése:
A folyóiratok problematikája, úgy tűnik, visszatér beszélgetésünkben…
Balogh Robert kérdezi:
Tibor, te mintha régebben is lettél volna már szerkesztő az Új Holnapnál, aztán most ugyanott, újra. Mennyiben változott meg a kép? Egy még fiatalnak számító költő mennyire „focizhat” a régi-új gyepen? Azaz, mi a helyzet az Új Holnapnál, illetve a Parnasszusnál? Különösen érdekel a Parnasszus, mely egyetlen tisztán költészeti folyóirat lévén valóban országos lefedettségű.

Nincs attól félnivalóm, hogy a focipályákon én taposom le a legtöbb a füvet, vagy egy szerelésnél mindig nekem kell kirúgni egy-egy gyengébben kötődő csomót. Olyan alázatot tanultam, hogy ma már az adott gólpasszaimat is saját góljaimnak tudom érezni. Talán már felnőttem a bíró szerepéhez? Bírom a strapát, az biztos, és ítélni, dönteni többnyire helyesen tudok. A beadással jól boldogulok, a tizenegyeseket azonban néha kihagyom. Sokáig szeretek a kapus szemébe nézni, és így egyelőre még könnyen kiszámítható, milyen irányba lövök. Igyekeznem kéne jobban leplezni a szándékom.

Igen, két esztendeig voltam szerkesztő a „régi” Új Holnapnál, Kabdebó Lóránt főszerkesztése alatt. Valamilyen oknál fogva neki fontos volt, hogy az övé alatt ott legyen az én nevem. Sokak szerint taktikailag „velem lehetett leírni” a lapot támogató város és a megye felé a „fiatalokat”. Nem ezt igazolandó, de nem mellékes tényként mondom, hogy a szerkesztésért nem kaptam egy fillért se, így ebben az „amatőr”-lelkesedő munkában nem is nagyon igyekeztem. Rám bízták többek között, hogy hajtsam el a dilettáns öregeket, és a „kiforratlan” fiatalokat; én nem fontoskodtam, csendben meghúztam magam. Aztán jött Kabdebó bejelentése, hogy az egyetemhez kötődő személyekkel még inkább bővíteni kívánja a lapot, s fölvázolta, hogy nekem milyen szerepet szán az új felállásban: szóban felkért, hogy az évi hat lapszám közül „vendégszerkesszek” egyet. Akkor természetesen bólogattam, hogy persze, élek az általa „felfejlesztésnek” titulált lehetőséggel, és örültem, hogy végre összeállíthatok a magam ízlése szerint egy lapszámot – de a hivatalos felkérésére, alaposabban végiggondolva ezt a dolgot, már nem reagáltam: miután elhangzott, hogy kikkel (Térey János, Ficsku Pál, Gyulai Noémi, Kulcsár-Szabó Zoltán), és hogyan (velük egyelőre csak névleg) bővül a szerkesztőség, már nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az általam szerkesztett lapszám mindössze jó ürügy lett volna arra, hogy a későbbiekben miért nem kívánnak tovább 'foglalkoztatni'.

A 2001-ben ismét újjáalakuló lap kiadója újfent felkért szerkesztőnek. Ficsku főszerkesztése mellett már módomban állt a kreatív munkára. Ő idén „egzisztenciális okokra” hivatkozva lemondott. Sajnos ezt a döntését nem tőle tudtam meg, de szerkesztőtársam sem tőle értesült az új helyzetről – ez sajnos azt bizonyította, hogy nem voltunk egy „csapat”. Fontos, hogy nem „egy csapat”, hanem „csapat”: nem magunktól álltunk össze, hanem a kiadó „állított össze” bennünket. De szerintem szerencsésen: mindegyikünk más-más szeletét érzékelte és érzékeli most is intenzívebben az irodalomnak, a kultúrának, a 'társadalomnak'. Jól érzem magam az Új Holnapnál, mert az új főszerkesztő (Dobrik István) személye garancia arra, hogy az egyetlen galéria-múzeum által kiadott irodalmi, művészeti, társadalmi folyóirat megkerülhetetlen szelete lesz nem csupán Felsőmagyarország kultúrájának. Mivel itt számítanak a munkámra, megtiszteltetés a „helyi” lapban dolgoznom.

De ugyanilyen megtiszteltetés a Parnasszus költészeti folyóiratnál dolgoznom: ott egy család fogadott be, hiszen a Parnasszus egy személyiség, azaz egy házaspár „vállalkozása”. Ennek te is részese vagy, hiszen szövegeid rendszeresen jelennek meg a lapban – saját magad, személyesen is tapasztalod, hogy milyen a légkör a zuglói szerkesztőségben. Nem tudom, fontos tényező-e ez az Általad emlegetett „országos”, ma, mikor nem „központi” kérdés, hogy hol születik jó vers, s hogy mely égtájon lát először napvilágot. A lefedettség (bár pontatlan szónak érzem), nem országos, hanem nemzetközi: hiszen azon túl, hogy a világban élő magyar anyanyelvű költők műveit közli, rendszeresen jelentet meg műfordításokat is. A Parnasszus jó „iskola”, ahol olyanokat is olvasok, akinek műveit máskülönben soha kézbe nem venném. Megismertem „nagy” írók (nyelvi) gyengeségeit, „közepesek” ingadozásait, „kicsik” erősségeit. Én kíváncsi, nyitott természet vagyok, így jó érzés napra- (vagy inkább negyedévre-) készen tudnom, ki mit tart ma fontosnak maga körül, ki hogyan dolgozik. Megbíznak bennem, ez a jó.

Bagu László kérdezi:
Jelen vagy írásaiddal on-line folyóiratokban és hagyományos, nyomtatott folyóirat szerkesztésével is fogalakozol. Mi a véleményed – általában véve – ezekről külön-külön, mit jelentenek számodra, melyikre esküszöl, hogy látod/képzeled továbbélésüket/jövőjüket?

Természetesen vannak „kritikai meggondolásaim” egyes folyóiratok szellemi erőtartalékait illetően, de én mindenevő vagyok, s onnan is szeretek kilógni, ahol jelen vagyok. Nem azért olvasok mindenfélét, mert félek, hogy lemaradok valamiről, hanem mert 'mindössze' érzékelem, kultúránk jelenét a folyóirat-struktúra minden másnál hatásosabban formálja; s én bizony az átlagnál kíváncsibb vagyok arra, melyik fórum hogyan igyekszik „tenni” ezt a formálást. Miután néhány esztendeje beláttam, hogy a különböző művészeti ágak sajtótermékeinek mennyire domináns a befolyásoló szerepe – számuknak, sokféleségüknek és vegyes színvonaluknak köszönhetően – elvitathatatlan, ezért törekszem arra, hogy sokukat figyelemmel kísérjem.

Ma már közhelyszámba megy a folyóirat-kultúráról beszélni, de itt is el kell mondanom, milyen nagy örömömre szolgál, hogy a folyóiratok ma lefedik a kultúra minden területét: így a folyóiratostól egy jelentősebb honorból hazahozhatom a honi kultúra-termés hív darabjait. Talán aránytalanul sokat költök lapokra, de ha tehetném, még többet áldoznék rájuk; könyvként kezelem őket. Így is nagyon sok kedvelt lapomat csak nagy ritkán tudom megvenni.

Szeretem, ha egy irodalmi lapban a látvány (tipográfia) és a képzőművészet az átlagnál jobban felértékelődik. Ezért ehelyütt csak a küllemről. Tudod, hogy lapotokat, a Véletlen Balettet az egyik legszebb tipográfiájú magyar irodalmi lapnak tartom. A tipográfia – tördelés, mint 'műalkotási folyamat' gyönyörét lehet még megcsodálni a Gyűjtők és Gyűjteményekben. Hasonlóra törekszik Az Irodalom Visszavág; tipográfiailag kiváló a Beszélő, a Vulgo, tetszik néhány új Magyar Műhely-számé, említésre méltóan izgalmas a Látó, a Napút, a VárUcca Műhely, a Színház, a régen látott Budapesti Jelenlét, és szerettem lapozgatni a Nappali Házat. Sajnálom, hogy sok lap egyáltalán nem, vagy csak csekély gondot fordít a külső megjelenésre (Nagyvilág, Tiszatáj, Forrás, Életünk, Eső, Somogy), van, ahol a tördelés bakijai egyenesen elvonják a figyelmet az írásoktól (Alföld). Idén látványosabb lett a Magyar Napló, a Hitel, a Palócföld, az Árgus. Csúnyácska az Új Horizont, a Pannon Tükör, csúnya a Polisz, a Kapu, szar az Új Arc, az Új Hevesi Napló. A weblapok közül szeretem a magánfolyóiratokat, az egyik legszebb magyar „magánhonlap” Balogh Roberté (www.balogh-robert.hu). A Terasz Irodalmi Szekciója szép, de struktúrája sokhelyütt logikátlan; Balla D. Károly weblapjai (amelyeken most is vagyunk) az én szememnek túl tömöttek, zsúfoltak és tarkák. A weben irodalmi lapot szerkesztők intenzívebben ráülnek a saját lapjaikra, a nyomtatott termékek első embereivel szemben jóval inkább előtérben van a nevük-tevékenységük. Nagy szomorúságom, hogy sem a Parnasszus, sem az Új Holnap nincs rajta a weben. Ez a „luxus” bosszant nagyon… Magam nem tudok tenni a lapok netes népszerűsítése érdekében, a saját dolgaim is szétszórva vannak a hálón, mert nem értek a honlapépítéshez.

Papp Tibor kérdezi:
Szerinted milyen szerepe van a folyóiratoknak a magyar irodalom életében? Milyennek képzeled el jelenleg az ideális folyóiratot. Milyen szerepe van az interneten muködô irodalmi folyóiratoknak?

Az (egyik?) ideális lapomon már „túl vagyok”: 1995-ben négy olyan tematikus számát adtam ki az Időjelek művészeti almanachnak, amely sokáig beszédtéma volt a 'folyóirat-csinálók' és az olvasók táborában. Ezekben a lapszámokban sokan publikáltak életükben először olyan szerzők is, akik ma hangsúlyosan jelen vannak a szakmában. Az Időjelek a művek alatt-felett (szóval sehol a mű közvetlen közelében) szerzőjük nevével nem 'zavarta' a befogadót, alfabetikus sorrendben (mintha maga ez a felsorolás is valakinek a műve lenne…) nyújtotta át a szellemi tartalom névjegyét. Feltűnően sokaknak esett jól feloldódni az egyedülállóan izgalmas közös térben, a neves névtelenségben. A folyóirat első számának „vezérszövegében” olvasható: „lehet mondjátok elbújni könnyedén arctalan tömegben ahogy itten mi. de. ha. te vagy a jó szöveg. és fájsz neked. bevérzel. és kilógsz magadból ha nem ápolod. nehéz úgy bújni el hogy nem is akarsz csak. beljebb nyomni. még beljebb. tudod tőlük az ábécét disznózsírral oda-vissza (…) aranyban futva az ér / ha nem szeretsz is utolér. // ha meg szeretsz nem a kik / abban úgy is én lakik”.

Ma már nem csinálnék ideális lapot, mert szerintem ideális lap nincs. Azazhogy: az ideális lap: nincs. Igen, megvan az ideális lapom címe: Nincs. Vagy Ideális Lap Nincs. Az a baj, ezt rövidítve ILNICS-két emlegetnénk, erről a ferdítésről meg sajna a NOSZF jut az ember eszébe.

Tibor, az ideális lapról egyelőre csak hülyeségeket tudok beszélni. Kezdjük ott, hogy az általam ideálisnak vélt lapban én vagyok a főszerkesztő. Tessék, máris megosztottam a társadalmat, vannak olyanok, akik szerint ez nem lenne ideális. Évi tízmilliós költségvetéséből elsősorban egy az átlagnál reprezentatív külleműbb, A/3-asnál alig kisebb, albumszerű lapot csinálnék (kurvára nem férne el sehol), és a költségeket úgy csoportosítanám, hogy tisztességesen meg tudjam fizetni a szerkesztőket és a szerzőket. Na ez nem hülyeség. Talán még azt is kérném a szerzőtől, hogy tegyen írása mellé „árajánlatot”, rábíznám, hogy neki mennyit ér a munkája…; sőt, a szerkesztők sem rendre ugyanazt a pénzt kapnák évről-évre, egyszer fizetnék nekik egy évben, mondjuk december elején; értékelhetnék esetleg a plénum (ebbe a szerzőket is beleértve) előtt a saját munkájukat. Tisztára mint egy KISZ alapszervezeti gyűlésen. Ja, azt nem mondtam: negyedévi almanach lenne. Adnék magamnak ruhapénzt. A szerkesztőgárdának kiharcolnék egy olyan ideális szerkesztőségi titkárt (gazdálkodási szak, két nyelvvizsga, jogosítvány), aki „anyja helyett anyja” mindőnknek: rá lehetne az ég-világon mindent bízni, a tiszteletpéldányok és a honorok rendes intézésétől kezdve, hogy hozza haza a gyereket az óvodából, vagy vigye le a kutyát, ha elmaradok egy szerzővel a Thália Presszóban. Ja, és hogy mi lenne a lapban, hát azért az sem lenne mellékes. Ha már a „mellékes”: tematikus lapszámokat csinálnék, s minden számnak lenne egy-egy műtárgy-melléklete (lenne sílécre írt vers, tízkilós macskaalom-zsákba rejtett zenélő doboz hangkölteményekkel). Mindenestre idióta hívó szavakat találnék ki, Kerékbilincs mondjuk, vagy Paróka, vagy Türelmi zónapörkölt. Az ideális lapnál nem utolsó szempont, hogy tudjam, életem végéig a szerkesztéséből élek, nem kell más melót végeznem, hogy ne aggódjak a rezsiköltségek felett, s hogy mindeközben családommal egyről a kettőre tudjunk jutni. Ha lenne ilyen lehetőség, Tibor, onnantól kezdve tényleg komolyan gondolkodnék, mit és hogyan lenne érdemes hozzátenni a „folyóirat-kultúrához”. Addig, amíg nem áll ideális arányban a végzett munka a megélhetés költségeivel, nem álmodozom.

Az internetes folyóiratokkal kapcsolatosan sajnos még ma is sokan úgy vélekednek, hogy kiegészíteni, netán helyettesíteni hivatottak a nyomtatott sajtót. Addig amíg van olyan folyóirat, amelynek honlapja is van (szerencsére számos ilyen van), de nincs olyan internetes folyóirat, amelynek nyomtatott változatát is kézbe vehetnénk, nincs értelme azon tipródni, hogy melyikük egészíti ki vagy helyettesíti jobban a másikat. Tudtommal egyetlen (csak) netes folyóiratnak nem jutott még eszébe, hogy nyomtatásban is megjelenjen, következésképp az internetes folyóiratok pótolhatatlan szerepet töltenek be a folyóirat-kultúrában. Lásd Pánsíp Irodalmi Szalon.

egy életre megfertőződtem: a műalkotás azóta páros vérbaj, véres párbaj

A harmadik sorozat:

Jónás Péter kérdezi:
Tiborom, amit már mindig is meg akartam kérdezni: ki/mi az istennyila ez a Kun Marcella? (Ha műveletlen vagyok, vagy valakit megsértettem, bocs.) De tényleg érdekel. Hozzáad a versekhez valami fontos új jelentési horizontot, ha az ember tudja a fenti kérdésre a választ, vagy ez csak egy egyszerű ironikus maszk?

Kun Marcella KimiaazIstennyila századunk legtestesebb költője, badyendre fiktív perditája. Ő Ady halálának okozója, a vérbaj hordozója, aki a Mihályi Rozália csókja című novellájában (1908-ban, a Nyugat hatodik számában) tűnt fel. Ha már a Nyugat, meg a vérbaj. Szomory Dezső írja a lapban (1910/13), hogy vérbaj nélkül az egész emberi faj úgy festene, mint kövér, zömök s pirospozsgás mészárosok hada. És hozzáteszi, a szifilisz olykor még az egészség illúzióját is megadja, ellenben az egészség sohasem adja meg a szifilisz illúzióját. A vérbajt „francnak” (francia betegségnek) is emlegetjük, ezért felesleges Marcellát a francba küldeni, mert már jó ideje ott van.

A novellát '93 telén olvastam, rám szöveg még úgy nem hatott - talán azóta sem. Rendesen átformálta az életem. Kun Marcella Franciskával egy életre megfertőződtem: a műalkotás azóta páros vérbaj, véres párbaj.

Sokáig érleltem, hogy mit kezdjek Marcella-találásommal, míg végre '95-ben megírtam egy Kun Marcellás Ady-variációt. Ezekből a variációkból egy novella kerekedett, mely a '96-ban megjelent Rend a lelkem mindennek című szövegszobromnak lett a magja; az írással abban az évben különdíjat nyertem a Magyar Rádió és a Pécsi Nemzeti Színház novellapályázatán.

E nő-személy kezdettől fogva a magam-örök-idejére-szóló rejtekezés (egyik) eszközeként van jelen, őt nem az álnév - egyébként vonzó - egyéniségében konkretizálódó, leplező szándék hívta elő. Kun Marcella búvóhely, nem pedig álca. Konkrét alakokat ölt írásaimban és képeimen, képcímeimben (amelyek általában többé-kevésbé torzított vendégszövegek); tehát nem művészeti cselfogás, célom vele mindig is az önvizsgálat volt: adott esetben kell-e, s ha igen, tudom-e uralni azt a térnyerést, vagy talajvesztést, amelyet műalkotás közben szerzek, vagy szenvedek el.

A Kunmar Cellázás folyamatában szerencsére még kezdetben amnesztiát kapott egy olyan /ön/vizsgálati forma is, melyben idejében elgondolhattam, hogy e nő-személy, mint álnév, megkettőzve tudna rajtam rontani, de mint társ-alak, magammal eggyé és egyenlővé építhet. Nem írtam még soha Kun Marcella álnéven. Marcella velem együtt történik, tehát nem valamiféle előzmény, múlt; történései a mű-történéseivel együtt mennek végbe. Alkotás közben önmagam teszem a megértés/em/ tárgyává, s mint ilyen, ön-Marcella-állító, magam-Marcella-alkotó vagyok.

Mások más műveit is írják (pl. Csokonai Lili, Sárbogárdi Jolán, Lázáry René Sándor), én egyelőre a magaméit művelem. Nem tartom kizártnak, hogy megírom majd Kun Marcella verseit, de míg érzem, hogy elkerülhetetlenné válik az üres „formai” játszadozás, addig marad az, ami: egyelőre igyekszem Marcellától távol tartani magam, s mondhatni ezzel őt objektív/ebb/ karakterrel felruházni. Marcella önvizsgálati forma, mely önmagam és a világ megismerésének általam legérvényesebbnek tartott módja. Tudok örülni annak, hogy segítségével beláttam: bizonyos dolgokról alkotott tudásom bizonytalan, s a biztosnak vélt tudásom sokszor csak részleges, és állandóan formálódik. Így nem fogok Marcellára semmit, nem hárítom rá a felelősséget, használom őt, hogy műveimet (s így végső soron önmagamat) alakulásának folyamatában mutathassam fel.

Kun Marcella univerzális nőrendező, mindent magára vállal. Írta, rendezte, fényképezte, a fő- és mellékszerepeket játssza, zenéjét szerezte, világosította, vágta, feliratozta és szinkronizálta.

Anyám és lányom, húgom és nővérem.

Kun Marcella Adynál mindössze egyetlen egyszer tűnt fel. Nekem ez a jelentéktelenség tűnt fel, ezért gyarapítottam, fejlődtem tovább az ő személyiségét a magaméban.

Nem azt akarom, hogy teljességgel belefeledkezzen valaki a fikcióba, hiszen Ady fikcionalizmusát teszem a magam valódijává. Az Ady által elképzelt nő nálam megvalósul: ő a tetten érhető „eredő”, aki nem megoldást kínál, vagy tikot rejt, hanem a megoldás, a titkok egyik lehetséges nyitja felé vezető útról beszél. Mondok egy példát. 1994-ben egy versem mottójául azt mondja: „a távolságot, mint golyóimat megkapod”. Feltehetően mindannyian tudjuk, hogy kinek mijét ferdíti, ezért sem lehet tök mindegy, hogyan utal ez azokra a látványokra, amelyben a valóság tárgyai fikcióként tűnhetnek fel a szövegeimben. A fikció ön-ellent-mondásosan emeli meg a realitást, rendkívülivé igyekszik tenni a hétköznapi látványt. Szeretném csak annyira fontosnak tudni őt, amennyire a szavaknak fontos, hogy én rendezzem versekké őket, amennyire egy-egy grafikámnak fontos, hogy én metsszem ki a térből.

Jónás Péter kérdezi:
Hogy lehet irodalomból megélni és meg egy családot is eltartani?

Remekül.

Föl kell tenni rá az életed, és kész. Komolyan, mindössze ennyi.

Ha csak művészetet csinálnék, erre a kérdésre se tudnék válaszolni, mert nem jutott volna el hozzám. A kommunikáció lehetőségéért is keményen meg kell dolgozni. És mindenért sokkal keményebben, mert aki föladja a munkahely adta számos előnyt (utazási kedvezményt, kajajegyet, egyéb juttatásokat), az föladja azt is, hogy alkalomadtán hazalopjon egy vécéillatosítót, fél tekercs budipapírt, hogy szaros apróságokat mondjak csak. Míg más a munkahelyéről „intézni tud” otthoni nyomtatójába szolgálati festékpatront, otthoni autójába szolgálati benzint, addig nekem mindent meg kell vásárolnom (nincs autóm). Képzeld, a feleségem arra nem tudtam rábeszélni, hogy hazahozzon a munkahelyéről akárcsak egy radírt. Ott ő felel (többek között) az intézmény irodaszer-készletéért, azt mondja, neki a keretet egy évre be kell osztania. Engem igazán nem érdekel, hogy ezt a becsületességet mások balfaszságnak mondják, de én büszke vagyok rá, hogy ilyen határozottan megkaptam, hogy nem kapok semmit. Mi azt tanultuk a szüleinktől (feleségem édesapja és az én édesapám is hivatásos katonatiszt volt), hogy jobb becsületesen nélkülözni, mint tisztességtelenül szert tenni bármire is. De nem nélkülözünk, sőt, kimondottan jól megy sorunk.

Mióta újból szabadúszó lettem, vége lett az „ingyen”-korszaknak. Szerelemből hosszú évekig mentem felolvasásokra, szerveztem, rendeztem, nyitottam kiállításokat, zsűriztem pályázatokat. A hobbi-irodalom második, és úgy tűnik, végleges szabadúszásom kezdetén (1998) véget ért, kivételt csak nagyon ritkán teszek.

Egy hónapban négy nap egy országos, állami tulajdonú közszolgálati cég Borsod és Heves megyei Public relations csapatának külső munkatársa (sajtóreferens) vagyok; a többi változó huszonvalahányban írok és irodalom-közeli munkákat végzek, dolgozom egy miskolci (Új Holnap) és egy budapesti (Parnasszus) szerkesztőségben. Az írásból természetesen alkalmi pénzek vannak, miként egy-egy művészeti projekt szervezéséből, felolvasásokból, zsűrizésekből, kurátori munkákból. Tavalyi költségvetésünkhöz nagyban hozzájárultak a tárcanovellákkal nyert díjaim, s az, hogy egy jelentős képzőművészeti közgyűjtemény vásárolt a grafikáimból.

Szénási Miklós kérdezi:
Szó esett már a vidék kontra Budapest problémáról... A minap olvastam egy Temesi Ferenc írást a Magyar Nemzetben, mely egyfajta értelmezés, válasz egy, a MANCS-ban megjelent Legát-szövegre. A számomra levonható tanulság, kiegészülve az általad elmondottakkal: van hely a világon Budapesten kívül is, ahol lehet és érdemes élni. Ezzel együtt is az irodalom mintha mégsem lenne képes ezen túllépni. S ez az írókon is múlik. A „pestieken” és a „vidékieken” is. Vannak tények, gondolom, debreceniként is, melyek megtámadhatatlanok: egy kétmilliós nagyváros eleve nagyobb, mint egy kétszázezres – például, s ezzel nincs mit versenyezni. Érdekelne, te milyen ízeket érzel ebben a Magyarországnak nevezett jókora fazékban, amely mintha mindennel együtt néha alig-alig érintkező darabokból áll. Ahogy egykor voltak tájszavak, tájjellegű ételek – vannak-e most tájjellegűbb lírai vonulatok?

Vannak, írók, akik arról panaszkodnak, hogy vidéken (íróként) nehezebb élni, mint Pesten. Velük az a baj, hogy sokkal kiválóbbnak tartják magukat, mint amilyenek. Az ő vidékiségük nem földrajzi, hanem elvi: van mire fogniuk a hátramaradottságukat. Ha megfigyeled, hogy kik panaszkodnak, magad is láthatod, hogy milyen rendű-rangú írók sopánkodnak a vidékiségükön (pl. Debrecenben).

Nem értek azzal egyet, hogy „az irodalom mintha mégsem lenne képes ezen túllépni”. Nincs min túllépni, Miklós, mert nem az a „probléma”, hogy ki hol él, hanem az, hogy ki milyen talentummal bír. Sürgősen tartson önvizsgálatot az, aki vidékiségét hozza fel érvényesülése akadályozójaként.

Vannak tájjellegű, és táj-jellegű lírai vonulatok; míg a tájjellegűség gyakran kimerül egy-egy helyi specialitás kidomborításán, addig a táj-jellegűség maga a táj, mint vidék hangsúlyos vers-szervező erejét mutathatja. József Attila Ódáját azért neveznénk Miskolc-tájjellegűnek, mert a Szinva patak mellett íródott? A vers táj-jellege talán már pusztán a Szinva említése okán nem vitatható.

Ha egy jó szövegben egy-egy vidék különleges hangulatának köszönhetően érezhetővé válik a helyi íz, az csak jót tesz neki. Ha egy rosszban, akkor attól még rosszabb. Ha a tájjelleget arra érted, hogy esetleg jobb-rosszabb versek születhetnek vidéken, mint a fővárosban, akkor nincsenek tájjellegű lírai vonulatok.

Szénási Miklós kérdezi:
Van rá több eleven – még élő... – példa is, hogy majdnem annyit nyom a latban az irodalmi sikert és elismertséget illetően az, ha valaki jól kitalálja és menedzseli magát, mint a talentum. Ezen messze nem vagyunk még túl. S ezzel mintha az irodalmi szervezetek sem tudtak, tudnának mit kezdeni. Vegyük például a JAK-FISZ vitát, a pozícióharcokat. Esetenként mintha ezen szerepek-helyzetek bebetonozásáról volna szó. Látsz valami halvány reményt megoldásra? Vagy ez a helyzet olyan, amit el kell fogadni?

Magától értetődő, hogy írni nem elég. Ha gyereket akar az ember, nem szexlapokat nézeget.

Köztudott, hogy jellemhibás emberek képesek érvényes szöveget alkotni, de ritkán találkozni olyan talentummal, aki jobb verseket ír, mint amilyen ember.

Nem mondok azzal újat, hogy a talentum elemi összetevője a „jókitaláció” és a „menedzsment”. Nem elég jól írni: jól kell tudni képviselni a saját érdekeinket. Erre pedig mi magunk vagyunk a leginkább képesek. Mit sem tudnánk Kemény Henrikről, ha csak a vásárokat járta volna. El lehet bábozni az írószervezetekben, lehet vállalni funkciókat, de nem ezek viszik közelebb az embert a sikerekhez.

Én a kitartó munkában bíztam, nekem ez jött be.

Nem vagyok annak híve, hogy ne bízzak meg senkiben, ezért néha orra esem. Nekem csalódás volt a FISZ. A JAK (2001. március 8-i) közgyűlésén kellett arra rádöbbennem, hogy olyan írószervezet elnökségi tagja vagyok, melynek működéséről nem tudok semmit. Ott számos erkölcsi és anyagi vonatkozásban többen megvádolták a FISZ-t, s én tájékozatlanságomból adódóan nem tudtam a szervezetet megvédeni. Pedig akartam, bennem volt a szándék, mert olyan dolgokat vágtak jó barátom, a FISZ elnöke tevékenységéről a szemembe, hogy szégyelltem magam, és kötelességemnek éreztem, hogy megőrizzem írótársam és a szervezet tekintélyét. Elnökségi tagként nem tudtam a FISZ belső (a JAK közgyűlésen mocskosnak nevezett) ügyeiről.

A közgyűlés után, a hazafelé vezető úton egyfolytában azon gondolkodtam, hogy a súlyos vádakról meg kell-e kérdezem az elnököt, avagy sem: hazaérve úgy döntöttem, hogy mivel nem vont be soha az ún. döntési mechanizmusba, s a döntéseiről soha nem tájékoztatott, nem kell megadnom még a lehetőségét sem annak, hogy tisztázza magát előttem. Nem volt mit tisztáznia előttem, hiszen soha nem vélte rám tartozónak, amit a FISZ nevében tett. Sajnálom, hogy a „szervezetesdi” felőröl egy jó barátságot, mert igen nehéz volt tudomásul vennem, hogy a FISZnek csak bábja voltam, de tudomásul vettem, s még a JAK közgyűlés napján kiléptem.

Lemondásommal nem a vádakat igazoltam, hanem azt kívántam elérni, hogy „védjegyként” a tudtom nélkül ne lehessek ott tovább a döntéshozók háta mögött. (A dologhoz hozzátartozik, hogy lemondó levelemben, mint a közgyűlés által választott volt tisztségviselő, kértem az elnököt, hogy döntésemről tájékoztassa a közgyűlést, s ezt a mai napig nem tette meg. Nem tudom, jogilag kötelessége-e, de itt sem a jog számít. Miként nem az számított a JAK nyári szigligeti táborában sem, ahol a FISZ elnöke a szervezet tudta, azaz közgyűlési határozat nélkül szavaztatta volna meg a szervezet JAK-ba való beolvasztását. Megtudván, hogy ezen a közgyűlésen a FISZ beolvadásáról is szó lesz, nem mentem el a szigligeti közgyűlésre: tartózkodásommal sem tudtam volna 'asszisztálni' a dolog véghez/nem/viteléhez. A JAK körleveléből később úgy tájékozódtam, hogy a JAK nem szavazta meg a FISZ elnökének előterjesztését. Sokak szerint a FISZ nem ekkor kapott magatartásból először elégtelent, erkölcsileg viszont itt bukott meg végleg.) Igen, nehéz volt tudomásul vennem, hogy a FISZ-nek, inkább kellett csak a nevem, mint a közös munka, s személyemben csak egy olyan ember, aki nem a fővárosban él.

A „pozícióharcokban” többnyire azok mozgolódnak nagyon, akik szervezkedéssel akarják pótolni talentumuk esetleges hiányosságait. Hihetetlenül nagy (szervező) erő lakozik egyesekben, vannak, akik folyton azt bizonygatják, hogy ők a „civil irodalom” pótolhatatlan generálói, letéteményesei. Közművelődési sikereiket irodalmiként élik meg, s mihelyst erre a különbségre fölhívod a figyelmüket, azonnal kineveznek ellenségüknek, akit el kell pusztítani.

A FISZ sosem támadta az irodalmi intézményrendszert, ellenkezőleg: hangsúlyozottan a társszervezetekkel való együttműködésre törekedett, nekem ezért is volt szimpatikus. Üdvözöltem, hogy a JAK mellett az együttműködés lehetőségeit keresve újabb 'elitista' írószervezet jön létre; s az, hogy nem az elképzeléseknek megfelelően alakult a helyzet, arról mindazok (köztük én is) tehetnek, akik nem követelték ki maguknak a rendszeres tájékoztatást, nem igényelték hathatósabban a közös munkát.

Örök dilemma, milyen arányban oszlik meg a felelősség a vezetőség és a „mezei tagság” között.

Jenei Gyula kérdezi:
Újságíróként kialakult egy „rossz” szokásom. Az interjúk végén, amikor már kifogyok a kérdésekből, gyakran megkérdem, mi az, amit nem kérdeztem meg, de meg kellett volna. Úgy az esetek felében azt felelik, mindent megkérdeztem (ez persze nem igaz), nincs már mit mondaniuk az adott témáról. Máskor viszont válaszolnak, s olykor nagyon érdekes dolgokat. Szóval, Tibi, mi az, amit vártál, hogy megkérdezünk, de nem tettük (válaszolj is, ne csak a kérdést tedd fel)?

Megkérdezem magamtól, mint nem várt fejleményt, hogy mi a véleményem az oldalon olvasható „Az itt szerepelt kérdés hiányának megokolását erre a sorra kattintva olvashatja” szövegről. Tibor, mi a véleményed az oldalon olvasható „Az itt szerepelt kérdés hiányának megokolását erre a sorra kattintva olvashatja” szövegről? Gyula, az a véleményem az oldalon olvasható „Az itt szerepelt kérdés hiányának megokolását erre a sorra kattintva olvashatja” szövegről, hogy a rendkívül összetett, bonyolult kérdéskör számos továbbgondolandó problémát fölvet. Ha van haszna az ilyetén 'történéseknek', akkor az a problémafölvetés. Könnyű lenne megítélni, melyikünk (hol) hibázott? A kérdező azzal-e, hogy (így) fogalmazott, a moderátor azzal-e, hogy (így) föltette, a kérdés egyik érintettje azzal-e, hogy sajátjait levetette, a válaszadó azzal-e, hogy (így) válaszolt?

Az ítélet más (web)lapra tartozik.