Kezdem azzal, hogy meglehetõsen felháborított, ami történt.
Leírom, miért. Talán nincs igazam. (Habár rendszerint az van, akik ismernek, tudhatják.)
Beszállni az irodalomba és kívül maradni nem lehet. Nem vagyok semmilyen viszonyban Petõcz Andrással, sem Székely Ákossal. Nincs okom tehát elfogultnak lenni velük. A legkevésbé sem érdekel, de nem is tartozik rám, van-e bármi közük is egymáshoz. (Volt-e, lesz-e: jelentéktelen semmiség alapvetõen.) Azt gondolom viszont, hetilapszerkesztõként, meg (szép)íróként is, hogy nem megy a kicsit terhesnek lenni esete. Az író, meg a mûve két külön dolog. Egymástól viszont nem feltétlen elválasztható. Ahogy az író szereplõje az irodalmi életnek, mûve úgy része a nagy irodalmi piacnak. Termék, áru. Megvehetõ, elolvasható. Magasztalható, fikázható. A megírt könyv közpréda. Bármi felhasználható érte, ellenében. Nincs joga az írónak védeni. Olyan gyerek a kész mû, akit hagyni kell halni is akár. Addig van védõ- és óvóõrizet alatt, míg meg nem jelent. Akkor viszont: szüret.
A mai irodalmi élet belterjes. Kicsinyes. Kisszerû. Néhány kitûnõ személyiségtõl eltekintve, ha úgy tetszik, nem éppen izgalmas. Más olvasatban: a létezõ legjobb világok legjobbika. A mai irodalmi élet állóháború, hidegháború, fegyvernyugvás és hátbatámadás. Bármit szabad. Az irodalom persze, az élõ irodalom, hiszen részben mûvelt és intelligenciával (is) rendelkezõ emberek alkotják, elsõsorban az araszolások, a sunnyogások, nyalások, törtetések fóruma. Kirekesztések és belterjességek mikorkozmosza. Semmi gond, teljesen rendben van ez így, bármely pillanata a történelemnek éppen ezt támaszthatja alá, mert emberek írják. Az irodalomnak azonban van két tényezõje. Az egyik az író. A másik a mû. A mû szabad préda. Ha a mû az, az író is. Olyan nincs, hogy én megírom, te kiadod, én felveszem a honort (ha van), õ kritizálja, én meg megyek a bíróságra, tessék kiherélni ezt a szemetet. Ha nincs könyv, nincs próza, nincs vers: nincs vita. Akkor nincs támadás, rugdosás, személyeskedés. De: nincs dicséret, égbemenesztés sem. Honor sincs, írótábor sincs, semmi nincsen. Nincs ismertség. Ha van könyv, ha van próza, van vers: akkor szabad a pálya. Nem egyszemélyes kis magánsikátor, ahol a szerzõ dönt, ki mit gondoljon róla, róluk, a mûrõl és az íróról, hogy kit enged majd be félrelibbentve a használt, kötélrõl lógó törülközõt a bájos "magánterület, idegenek coki" felirattal. Ha van mû, van szag, van inger, jöhetnek a hiénák. Joguk van hozzá. Szétmarcangolhatják a mûvet, s általa az írót is. Torz, nyomorult világ lenne, ahol csak szép és jó vélemények kaphatnának fórumot. Aki erre vágyik: váltson jelmezt. Ne írjon, hanem termesszen kék tulipánt, majd felfigyelnek rá a nõi magazinok, s azok csak szépet és jót írnak majd - legalábbis eléggé sokáig... -, s elárulják a kedves olvasónak azt is, hogy issza a kávét.
Sértõnek tartom Balla D. Károlyt, a kedves vendéglátót megbántani a haragszom-rád-címû felütéssel. Modortalanságnak vélem megbántani a másik vendéget, a fõ-fõ-vendéget, Vass Tibort, hogy kellemetlen helyzetbe kerül egy - nem álságosan akarok fogalmazni, csak valamit kívülrõl, ha nagyképûen mondanám: felülrõl kezelve - emiatt a hisztis-manci szereplési vágy miatt. Az, hogy valaki szorgosan kérdez, nem érdem. Önérdem. Kérdezni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, tenmagáért kérdez az ember, saját fénye - "ékülése" - miatt.
Igen nagy gáz van, ha az irodalom annyira elszakad a való élettõl, hogy a szereplõi nincsenek tudatában helyzetüknek. Aki ír, aki publikál, része a közéletnek. Nincs kegyelem. Még egyszer és utoljára leírom: bármit meg lehet tenni vele. Bármi leírható róla, ami nem alkotmányellenes és nem sért személyiségi jogokat. Nem gondolom, hogy minden mondat, amit egy-egy ember kap a sorstól, feltétlen simogatás és fáklyásmenet. De: az élete. Egy ledorongolás is tekinthetõ pozitívumnak: aki nincs sehol, az nem viszonyítási pont, a legkevésbé sem. Aki jelen van: az viszont készüljön fel, legyen erõs. Vagy álljon ki a sorból.