Az oldalt 2002. aug. 31-étől
alkalommal böngészték.

„a terveimről mostanában akkor szeretek beszélni, ha már megvalósultak”

internetes beszélgetés Turczi Istvánnal, aki 2002 szeptemberében volt a

vendége

Hozzászólások

Balla D. Károly:
Kedves István, isten hozott virtuális Szalonunkban, örülök, hogy elfogadtad meghívásomat!
Szeretettel köszöntelek a kérdezők nevében is, és elnézést kérek tőlük, amiért a kérdéseik elé tűzött üdvözleteket, megszólításokat le-lecsíptem – vegyük úgy, hogy mindenki üdvözölt mindenkit, beleértve a családtagokat, és már túl vagyunk az udvariassági gesztusokon – én is sietve megköszönöm legújabb dedikált könyvedet, igazán kedves vagy.
Kérlek, foglald el itt ezt a legkényelmesebb karosszéket, érezd magad otthon/itthon.
Nézd, érkeznek az első kérdések. Talán nem véletlen, hogy indulásodról, pályakezdésedről érdeklődnek barátaink.

„Egyszer majd könyvben is megírom”

Jónás Péter:
Miért olyan fontos számodra a fiatal alkotók felkarolása? Neked segítettek annak idején idősebb pályatársak? Ha igen, kikkel milyen fontos találkozásaid, beszélgetéseid voltak? Véletlenül egyről tudok egy korábbi beszélgetésünkből, hogy Vass Istvánnal szorosabb kapcsolatba kerültél fiatal költőként. Mit jelentett ez akkor neked?

    Finom pszichológia húzódik Jónás Peti első 2 összefüggő kérdésének mélyén. Ha ugyanis azért fontos nekem a fiatalok felkarolása, mert „annak idején” ti. a 80-as évek legelején nem részesültem (volna) eme átkos áldásban, akkor én most mondhatni ezerrel kompenzálok, ha meg kijutott belőle, akkor nem teszek mást, mint visszaadok abból, amit kaptam. Vagíis mindkét esetben törlesztek, csitítgatom a lelkiismeretem.
    EGYIK IS, MÁSIK SE.
    Mielőtt elkap a gépszíj és novellisztikázni kezdek, gyors öncenzúrát gyakorlok. Annyi, de annyi a ma már „irodalomtörténetinek” cédulázható élményem ebből az időszakból, hogy még a jelzésük is több lapot töltene meg. Egyszer majd könyvben is megírom, fatális jókedvemben vagy mert az élményzuhatagban gyorsabban felejtek.

    Az emlékezés lágyító optikáján át fénylik fel első testközeli irodalmi emlékem, amikor Nagy László a Múzeum Kávéház sarki asztalánál egy szalvétára rajzolt képverssel buzdította írásra az akkor 14 éves tatai kiskamaszt. Egyik első rendszeres olvasója későbbi verseimnek Sárándi Jóska volt, a tatabányai Új Forrás vizének fő táplálója. Ő mutatta be a szomszédvár költőpalántáját az akkor még pezsgő szellemű, bátran kísérletező és a nagypolitika suhintásaitól sem visszariadó folyóiratban. Azután az ÉS egy teljes oldalra rúgó Új Hang-rovatában a Szépirodalmi Kiadó energikus költő-szerkesztője, Szentmihályi Szabó Péter tette meg ugyanezt országosan. Péterrel a rendszerváltás első évei óta nincs kapcsolatom. Kár ezért a formátumos, szarkasztikus humorú fickóért, aki szerkesztőnek egyenesen kiváló volt.
    Széchenyi utca 1. Ott tanyázott a Nagyvilág, a Kortárs és az ÉS. Honi literaturánk főhadiszállása volt ez a Duna-parti saroképület. Felrémlik Kéri Laci bácsi szigorú, mosolytalan tekintete. A bölcsészkaron tanított drámatörténetet, meg a Nagyvilágba betévedő fiatalokat, köztük engem is, a műfordítás alázatára. Nála találkoztam először Vujicsics Sztojánnal; most róla se többet, túl közel még a halála. A Kortárs igazi aranybánya volt: Száraz György kézfogása; Orbán Ottó suttogó propagandabeszédei a költészet védelmében (milyen fiatalnak láttam, s már ő sincs köztünk – de velünk van!); Páskándi Géza meghitt üvöltözése a közeli Nimród Vendéglőben; Fodor András mindig segíteni kész félmosolya… Sokat-sokat kaptam tőlük – én pedig azzal büntettem őket, hogy a verseimet dugdostam az orruk alá. Mindig rendesen elolvasták, közölni kezdtek mind a 3 lapban. Valószínüleg nekik köszönhetem, hogy még mindig a pályán vagyok.
    Öreg barátom, Vas István (remember: 1 s-sel!) külön fejezet, de neki és Szántó Piroskának külön könyvben is állítok emléket.
    Miért fontos a fiatalok felkarolása? Azért, hogy ők is érezzék azt a figyelmet és szeretetet, amit én éreztem az idősebb az „öreg bölények” körében; hogy legyen számukra elfogadható eligazodási pont ebben a nagy és szépen szervezett káoszban; hogy ne legyen igaz az a kényelmes alapképlet, miszerint nincs átjárás a generációk között…

Petőcz András:
- Több mint húsz év távlatából hogyan emlékszel vissza a Jelenlétre, amelyben te is publikáltál?
- Milyen volt az 1981-es Alkotókör, hogyan látod, milyen hatással volt az akkori fiatal társaság a kortárs irodalomra?
- Emlékszel-e az Állóháború című antológiára?

    A JELENLÉT igazi jelenlét volt. A lét(ező szocializmus) volt a jelen, és a jelenben való, ha nem is a jelenbe való volt a létünk. Úgy általában meg általa voltunk benne a bölcsészkaron lombosodó, már a megértés pillanata előtt meg-nem-értett zsenik egyre népesebb kompániájában. Kívülről nehéz lehetett megállípítani, hogy a hanyagul nyakunk köré vetett sál a francziás művészlélek avagy a kötél szimbóluma.
    Mindenesetre kurva jó időszak volt. Olyan küszöböket ugrottunk át, olyan ajtók nyíltak, ha többnyire csak résnyire is, előttünk, amelyeket a mezei, no-name bölcsészek aligha tapasztalhattak meg. Nevünk lett, ismerték a fizimiskánkat, ami leginkább a magyarból vizsgáztató tanárok és a klubban szembejövő lányok arcáról volt (lett volna) leolvasható. Drága jó Koczkás Sándor, egyébiránt nevezett folyóirat ránkrendelt lektora (mégsem vágtázhattunk gazdátlan csikó módjára a Pesti Barnabás utca és a Dunapart közti kies pusztaság kékre festett ege alatt!) egyszer meghívott egy konyakra az egyetemmel szemközti Rémy Martin bárba. Előtte olvasta 2 novellámat, sejthető volt, hogy ez lesz a téma. Már nem emlékszem, milyen véleménnyel volt írásaimról, de az, amit hozzáfűzött, új távlatokat nyitott irodalmi kísérletezőkedvemnek. „Jó neked, hogy prózát is írsz”. Mielőtt sokáig tűnődtem volna, vajon mi a túróért olyan jó ez nekem, nem beszélve az olvasókról, egy tőmondattal megmagyarázta: „Több csajod lesz. Több az est, több a lehetőség. Irigyellek érte” És akkorát sóhajtott, hogy a pincér rendelés nélkül töltött még egy rundot. Az elmúlt 20 évben szinte minden műfajban írtam. Lehet valami titkos Freud-i kapocs mű-fajtalanságom és a nők iránt érzett – hol szférikus, hol és többnyire animális, de mindig konstans – vonzalmam között?
    Arról, hogy milyen hatással volt akkor az akkori alkotóköri társaság a kortárs irodalom egészére, fogalmam sincs. Visszanézve már körvonalasabb a kép. Kinyitom a Jelenlét 10. számát és a tartalomjegyzékből idemásolok néhány nevet: Kukorelly, Petőcz, Rainer M. János, Bacher Iván, Nagy Atilla Kristóf, Balla D. Károly, Márton László, Gáspár Katalin, Turczi. A szám kétharmada. Ha egy folyóirat kétharmada húsz év múltán is jegyzett literátorok szövegeiből áll össze, akkor rendben volt a folyóirat nevezet. Akkor volt miért összejönni, szerkesztgetni, veszekedni, berúgni etc. Azaz a lap betöltött egy szerepet, amelyet visszamenőleg bátran és arcpirulás nélkül nevezhetünk a saját szerepének. És ez nem kevesebb, mint amit gimnáziumokban szitokszóként irodalomtörténetnek emlegetnek.

Balla D. Károly:
Indulás után a kiteljesedés… Turczi, a költő, Turczi, a műfordító, a regényíró, a színpadi szerző… Milyen gravitációk vonzottak az egyes műfajok bűvkörébe?

    Indulás után a kiteljesedés… A frászt. A cukor rosszabb a sebbe, mint a só. Csupán egy arc módosulásai. Mű-fajtalankodás. Vagy ha így elegánsabb, szakmai próbatételek. Ahogy a zeneszerző is dolgozik: szimfónia után etűdök, aztán a megelőző szaktársak műveinek átiratai, majd megrendelésre készülő, színpadra szánt alkalmi zeneművek. És vissza a szimfóniához. Gravitációt nem mernék emlegetni – a haj úgyis csak a padlóig hullik.
    Végső soron egyszerű dolog ez: verset mindig írtam, akkor is, amikor nem; a regény már macerásabb, hozzáolvasni, jegyzetelni, konstruálni, machinálni – kell hozzá sok idő meg fenék. És ez még nem a regény, csupán a körülmények. Drámai műfaj? Fényesen indult. Évente minimum 1 rádiójátékom futott az éterben, írtak is róluk rendesen. Könnyű kézzel írtam, élvezettel + a biztos honor háttértudatával. A rádió fokozatos kilúgozásával azután egyre kevesebb hely és műsoridő jutott rádiódrámáknak, s amikor Jókai-darabom bemutatóját addig odázták, amíg a címszereplő, Szabó Sándor meg nem halt, szépen ad acta tettem ezt a műfajt. A színházról majd külön – látom, több jó barát is faggat ezügyben, amit külön is köszönök nekik. Még a műfordításról. Igazi delikátesz. 3 nyelvből fordítok, de a tét az, mennyire vagyok birtokában az anyanyelvemnek és képes vagyok-e mellérendelő viszonyt kiverekednem azzal az emberrel, akinek a versét, regényét vagy éppen (mint legutóbb) a drámáját fordítom. Sokat mélázom ezen mostanában, miután megint nagy fába vágtam a veszett fejszémet és egy kitünő kortárs ausztrál költő, Thomas Shapcott verseiből fordítok össze egy kötetre valót jövő tavaszra.

Márkus-Barbarossa János:
Ha emlékeimben kotorászom, talán egyetlen alkalom jut eszembe, éspedig nagyváradi színházi bemutatód éjszakája, amikor alkalmunk nyílt percekig, negyedórákig elbeszélgetni, már amennyire ilyes alkalmak ezt lehetővé teszik. (Anna-bál, 1995, rendezte Merő Béla, zene Horváth Károly).
Első kérdésem: mi a viszonyod a mai magyar színjátszáshoz: hogyan ítéled meg a kortárs magyar színpadi eseményeket, történéseket, mondjuk úgy: a mondva csinált káoszt...

    Rőtszakállú partiumi barátomnak, MBJ-nek üzenem, hogy jól emlékszik, mindösszesen 1-szer beszéltünk, de akkor igen jót. És az alkalom is stimmel, egyetlen árva nagyszínházi bemutatóm, az Anna-bál c. 17 szereplős (ami a darab későbbi sorsát illetően luxusnak bizonyult) történeli színmű éjszakáján, éppen 7 éve.
    Viszonyom a mai magyar színjátszáshoz hasonlatos a kurvákhoz való viszonyomhoz: néha úgy érzem, fizetnék értük, máskor ingyen se kell. Néha kedvtelve gusztálgatom, ízlelgetem, csöcsörészem a látóterembe kúszó eleven, formás darabot, máskor fintorogva vagy éppen kétségbeesetten elfordulok. Viszony és iszony közt hányódom. Persze megint nem ilyen egyszerű és főleg nem ilyen kategorikus ez a kapcsolat, már csak helyzetemnél fogva sem. Harmadik éve dolgozom a szolnoki Szigligeti Színház irodalmi munkatársaként; dramaturgként, moderátorként, mikor mi jön. Így aztán „belülről” látom és kínlódom végig a műfaj (és a szakma) lassan Odüsszeusz-i hosszúságúra parttalanodó hányattatásait. János kérdésére tisztességes, kimerítő választ csak egy testesebb esszé keretein belül lehetne adni. Még inkább szóban, egy bővérű vitaestén, vonzások és választások interaktiv gyűrűjében.

Lőkös Ildikó:
Hát, persze, örülök, hogy Te itt, a barátaim Szalonjában. De hát mit is kérdezhetnék attól, akitől egyébként bármikor kérdezhetnék, igaz, mégsem teszem.
De miért is nem?
Mert nagyképűen azt gondolom, jól ismerlek. Ha keveset is, de azért találkozgatunk. Olvasom a Parnasszust. Néha az esteken is ott vagyok.
De azért mégis. Van itt ezért egy-két dolog.
Például! Amikor néhány éve a kortárs drámák fórumán, a Nyílt Fórumon nagy sikere volt az Anna-bál című drámádnak, melyet hamarost nagyváradi bemutató követett, azt mondtad nekem, azentúl minden évben jelentkezni fogsz új drámával. Hol vannak ezek? Vagy csak én nem tudok róluk? Vagy elment a kedved? Netalántán én sejthetném is az okát? (Ne félj, sejtem. De azért kíváncsi vagyok a válaszodra!)

    Lőkös Ildit puszilom. A baráti kitételeihez nincs mit hozzátenni, úgy igazak, ahogy írja. Kérdéseiben már a személyemhez kötődő többlet-ismeret és az asszonyi fortély folklorisztikus elegye sűrűsödik. Depresszív hangulatjelentésre számít, dohogásra és méltatlankodásra, lokális sirámokra és távlatos világfájdalomra. Sejtetően biztosra veszi, hogy azért nem születtek meg a beígért darabok, mert a színházvezetők és rendező urak nem öleltek azonvást a keblükre, nem ígértek rendes gázsit, nem díjazták az ösztöneimet és így tovább le egészen Freud Zsigáig.
    Sorry, my darling. A dolog megint sokkal egyszerűbb. Az okok az élet-vonalamban rejtőznek. 1995-ben (az Anna-bál bemutatásának évében) született meg Ádám fiam, ekkor indult el a Parnasszus folyóirat is. 95-97-ben egy nemzetközi karitatív szervezet választott alelnöke, majd elnöke voltam – két év alatt 29-szer repültem, és nem India volt a legtávolabbi cél. Ettől még Phileas Fogg is besokallt volna. 97-ben Zuglóba költöztünk, és nem kell ecsetelni, mekkora a különbség egy lakás és egy kertes családi ház körüli teendőkben. 2 évbe tellett, mire beállt a mai állapot. Közben Pestre költöztettük édesanyámat, eltemettük a nagyszüleimet és egy-két szívközeli rokont. 99. őszétől fél évig a Playboy újraindításán fáradoztam, utána rögvest Szolnok következett. „Mellékesen” közben megjelent 6 verseskötetem (Hosszú versek éjszakája, 97, Csokonai Vitéz Műhely, 99; Deodatus, 2001; A zöld rabbi, 2001; Venus Vulgivaga, 2002; Sms 66 kortárs költőnek, 2002.), továbbá 3 műfordításkötetem (Mai finn költők, 96, Mai ausztrál költők, 99; és Thomas Keneally ausztrál író – lásd Schindler bárkája – egy újabb regényének fordítása, 99.) valamint egy mai szerb írónő drámájának fordítása (lásd Criticai Lapok, 2001. ill Pécsi Nemzeti Színház idei évad).
    Ennyit a munkakedvem apadásáról.

 

„az amplitudó az elfogadhatótól a kimagaslóig, a korrekttől az eredetiig terjed”

Lengyel Tamás:
A Parnasszus esetében a költészet mennyiségi jellemzői, gondolom nem elhanyagolhatók. Ahhoz, hogy egy ekkora terjedelmű költészeti lap megteljen (még ha negyedévente is), elsősorban nem sok költőre, hanem sok jó írásra van szükség. Nem csak szerkesztőként, hanem költőként, milyennek becsülöd a kortárs líra termését, ami a ti lapotokon kívül más folyóiratok tucatjait táplálja, legalább részben. Tényleg ilyen gazdag ez a forrás?

    Lengyel Tomi kérdésére röviden, mert még nincs meg a kellő belső távolságom, hogy objektiv mércével kalibráljam a mai hazai líratermést, beleértve persze a friss hajtásokat. Sőt azokat a leginkább – engem messze jobban érdekel, hová tartanak és tartanak-e valahová a fiatalok, az új évezred lehetséges költői, mint a lezárt vagy kész életművek akadémikus csócsálása.
    A Parnasszus 2 okból negyedévi lap: egyrészt,mert nem bírnám finanszíroztatni a havi megjelenés nyomdaköltségeit, másrészt (és a kérdés szempontjából ez a fontosabb) 94-95-ben úgy ítéltem meg, hogy egy specifikusan líraközpontú folyóirat nem tölthető meg jó versekkel. Jó vers fogalmán esztétikai (az én esztétikám) és verstani tól-ig-et értek: az amplitudó az elfogadhatótól a kimagaslóig, a korrekttől az eredetiig terjed. Bár meggyőződésem, hogy a Parnasszusban az elmúlt 7 évben megjelent kb. 200-250 ún. antológiavers (vagyis bármilyen gyűjteményben megállná a helyét) és 6-7 egészen kiemelkedő, időtálló, tankönyvekbe tehető vers ill. fordítás is.
    A forrás elképesztően gazdag, legalább 150 kitünő, nemzetközi mércével mérhető költőnk van. Vigyázni is kell rájuk. 2 megjegyzésem mégis idekivánkozik:
    1. Nekem aztán elhihetitek, a jó költők mellett milyen irdatlan mennyiségű tömény klapancia keres megjelenési fórumot, hány botcsinálta versifikátor gyűrkőzik vagy épp menetel a szakma mezsgyéjén egyre beljebb törleszkedve az elfogadást kanonizáló műhelyekben.
    2. A korábbi gazdagság a kapitalizálódási, globalizálódási folyamatban (beleértve a médiamocsarat is!) apadást észlelek a legújabb tehetségek tájékán. Különösen az anyaországra igaz ez; a határainkon kívül mostanában több eredeti tehetség feltűnésének lehetünk tanúi. Egészen addig, amíg át nem költözik és meg nem kezdi a létezésért folytatott megalázó küzdelmek sorozatát.

Jónás Péter:
Most a szerkesztői-irodalomszervezői szerepedet tartod fontosabbnak, vagy a saját költői pályádat (ha egyáltalán van sorrend)?

    Jónás Peti kettes kérdésére nincs válasz. Épeszűen nem is lehet. Minden fontossági sorrend – és ezt ő is nagyon jól tudja – efemer. Az egyik lelki, egzisztenciális vagy történelminek nevezhető pillanatban a szerkesztői-irodalomszervezői feladataim kapnak prioritást (prioritáson értem pl. a felkéréseket és határidőket), a másikban meg elérkezettnek látom az időt, hogy új kötet megírásába fogjak. Egy és ugyanaz az ember más regiszteren.

Petőcz András:
- Szerkeszted a Parnasszust, szerkesztetted a Playboyt. Akarnál-e szerkeszteni kulturális hetilapot vagy havilapot?

    Igen, szerkesztem a Parnasszust, szerkesztettem a Playboyt és akarnék szerkeszteni más lapot is. Talán megadatik. Lehet heti, havi, de főleg heti. Ha valaki főszerkesztőt keres egy induló hetilap élére és megvan hozzá az a 250 milliÓcska, ami a túléléstechnikához szügségeltetik, gyorsan add meg neki a mobilszámomat. Nem leszek hálátlan – tiéd az irodalmi rovat, Jónás Peti a nemzetközi színházi ügyekért lesz felelős, Lőkös Ildi a hazaiakért, Barbarossából tudósítót faragunk, Balla D. pedig az internetes szerkesztőség éléről várhatja a kiemelt fizetést. Lengyel Tomi? Ifjúsági rovat, némi kitekintéssel. (PETŐCZÖT HIBÁZTASSÁTOK, HA NEM JÖN LÉTRE A BOLT.)

Lőkös Ildikó:
Miért jó Neked, hogy más verseit publikálod? Mazochizmus vagy szadizmus?
Látom, Petőcz is emlegeti a múltat, az indulást. Erre vágytál bő húsz éve? Vagy most meg patetikusabban: boldog vagy?

    Miért jó nekem...? – kérdezi Lőkös Ildi. A válaszom: hívj meg egy fiatal párt a lakásodra és mondd azt, hogy fizetsz nekik, ha előtted szeretkeznek. Ha elég profin csinálják, még élvezheted is. Az is lehet, hogy megundorodsz az egésztől. Az is, hogy kedvet kapsz tőlük és beszállsz magad is. Idővel másokat is meghívsz, híre megy a házadnak és egyre többen jönnek hozzád, sőt még fizetnek is, hogy ott lehessenek. Újabb házakat nyitsz, iparággá növeszted, ami eredendően csak egy kaland volt. Médiabirodalmat építesz, elindítod a Small Sister c. valóságshowt. Alapítványokkal támogatod a szobára járó kispénzű szerelmeseket. Emlékirat írásába kezdesz, a bestseller listák éléről figyeled a tülekvőket. A temetéseden mindenki ott lesz, aki számít és számító. Posztumusz díj, utca és utcalányok őrzik a neved. Bízhatsz az utókor ízléstelenségében.

    Íme az én forgatókönyvem szado-mazo tremolóra. És boldog vagyok, igen.

Balla D. Károly:
Várható volt, hogy legújabb köteteddel kapcsolatban is érkeznek kérdések.

Márkus-Barbarossa János:
Az én második kérdésem, kicsit magam felé hajlón: volt-e tudomásod arról (aktuális könyved – „66 SMS...” mediális visszhangjával kapcsolatban), hogy jómagam, azaz Márkus-Barbarossa János, barátommal, Farkas Wellmann Endrével 2000-ben megjelentettünk egy SMS-líra-kötetet DIHORIADA címen, mégpedig magyar nyelven, (Medium Kiadó, Sepsiszentgyörgy / ezt igazolták vissza 2000 májusában a párizsi Nemzeti könyvtár, a The Library of Congress, és a hamburgi könyvtár, mint szerintük az első ilyen jellegűt, ISBN 973-85244-0-7), s valahogy elfelejtődött, mert a médiák mondva csinált szűrői néha likasabbak, mint a jó minőségű ementáli...

    A minap beszéltem erdélyi szaktársaddal, Bágyoni Szabó Pistával, ő is említette a négykezes sms-kötetet. Nem volt tudomásom a könyvről. Gyanítom, sőt tudom, hogy másoknak se nagyon. Honnan is lett volna? A megjelenő verseskötetek kétharmada visszhangtalan, anonim vállalkozás, amelyben az a legfontosabb, hogy megjelent, s ezáltal kultúránk kitörölhetetlen részévé vált, ha tudomást vesz róla a média, ha nem. Azt írod, hogy könyvetek „valahogy elfelejtődött…”. Sajnos, rosszabb: ismertté sem vált, és erről bizony ti tehettek a legkevésbé.
    Az én könyvem, úgy látszik, szerencsés csillagzat alatt született. De a sikerhez kellett a gondos előkészítés, a jó kiadói marketing. (Esterházy sem tartana itt a Magvető szenzációs háttérmunkája és időzítéstechnikája nélkül.) Az, hogy felkerültem a könyheti hivatalos listára, hogy rendesen forgalmazzák, hogy támogatta a Westel (merthogy mi a kapcsolat, ha nem ez?), csak növelték a kötet visszhangját. Dicsekvésnek tűnhet, ha azt mondom, a tizenkettedik interjút adom a jövő héten ezügyben, és ami a legkülönösebb és szokatlan: egy országos napilap gazdasági rovata is külön cikket szentelt – szept. 10. – az új jelenségnek. Arról meg, hogy kié volt előbb, méltatlan volna elmélkedni. Kit érdekel? Kinek tulajdonítják, az már más tészta.

Berniczky Éva:
SMS-kötetedben látom a felhívást és a telefonszámot, amelyre a költőtársak viszontüzeneteit várod. Érkeztek-e már szellemes válasz-SMS-ek? Ha igen, megoszthatsz-e néhányat a Szalon olvasóval?

Sms-kötetem egyik újítása, hogy 1 évig állandó hívószámmal rendelkezik (06 303030066), amelyen bárki megírhatja véleményét, sőt válaszverset is írhat. Még nem kaptam hozzáférést, csak annyit tudok, hogy igen sok üzenet érkezett, amiért csók ennek a nagy családnak.)

Lőkös Ildikó:
Olvasom a MÚOSZ hírek közt, hogy vezetőségi tag vagy. Ez hogy fér bele az életedbe? Vagy kevésbé patetikusan, miért vállalsz efféléket?

A III/III-as kérdésre azt tudom válaszolni, hogy 2 „tagságomra” vagyok büszke:
    1. Én vagyok az egyetlen magyar írásból élő lény, aki mindkét szakmai szervezetnek, az Írószövetség és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége választmányának is a tagja egyidőben.
    2. Július eleje óta a Magyar Labdarúgó Liga Fegyelmi Bizottságának tagja lettem, felkérés útján. (Engem okoljatok, ha kedvenc csapatotok kemény pénzbüntetésben vagy eltiltásban részesül.)

Zsille Gábor:
Legnagyobb szerkesztői érdemed véleményem szerint az, hogy állhatatosan és nagyvonalúan túllépsz az ostoba szekértáborokon... Más szavakkal: Csoóri Sándor számodra ugyanúgy költőnek minősül, mint Baranyi Ferenc vagy Petri...
Kérdésem: a tény, hogy pályán lévő, illetve szárnypróbálgató költők verseinek szazait olvasod heti rendszerességgel, nem veti vissza a sajat művek születését?

Lehet, sőt biztos, hogy a szakmányban való olvasás hátráltatja új saját művek születését, de „mi dolgom ezzel”? Én így vagyok azonos magammal, patetikusabban fogalmazva, ez az én választott misszióm... Mielőtt valaki még hétköznapi altruizmussal vádolna, sietek leszögezni, nekem tartós örömet okoz, ha látom, hogy egy-egy fiatal fejlődik, vagy ha lusta, akkor az én noszogatásomra pörgeti fel magát, a felkérésemre ír olyan típusú verset is, amely esetleg távolabb áll írói-emberi habitusától (emlékeztetőül: pastiche-versek; barguzini versek, horror-versek etc.) Válaszom nem lenne teljes, ha említetlenül hagynánk a tavaly indult Parnasszus Könyvek sorozatot, amely egyszerűen azért jött létre, hogy a folyamatosan bizonyító fiatal tehetségek kötetben is megszólalhassanak, ami már egy egészen más lépték. Amit meg kell írnom, azt előbb vagy utóbb úgyis megírom, addig csak elboldogul nélkülük ez a vitaminhiányos magyar kultúrka.

Szénási Miklós:
A logikus az lenne, az emberi természetből kiindulva, hogy miután létrehoztál egy költészeti folyóiratot, ahol azért alapvetően a legtöbb emberből gyúrt tollforgató otthon érezheti magát, és - másik világban is - sikeres vagy számos egyéb területen, valamint feszegetsz bizonyos olyan határokat, mint például az idősebbek és a fiatalabbak viszonya például egy tokaji írótáboron belül, ami talán több is mint generációs szakadéklehetőség, ami szintén nem normális, mint hasadék, szóval a logikus az lenne, hogy ezért támadjanak, próbáljanak kiszorítani. Nyilván nem ez az arc a végső és nem is ez a harc: viszont van harc? Van más is, mint az, hogy ami eddig nem igazán működött, a gzsille által is emlegetett szekértáborontúliság ellenében is lehet létezni? Vagy: az irodalom mint birodalom kialakít egy páncélzatot is? vagy: nem zavar, ha tehetséges, ám emberileg eléggé gyenge lábakon tántorgókkal kell egy asztal közelében - döntésed: ülnöd vagy állnod -, akikről tudod, hiszen nem leplezhetnek, bárhogy is kavarnak, hogy gondolataik a sötétség felé sodródnak? S erre nyilván nem azt gondolom válasz gyanánt, hogy a DC féle Sikerkalauzban ott van minden, onnan tudod, mi a helyzet... S ha már itt tartunk: mi lesz a következő dobás Eger és a tábor után?

A logikus az lenne, az emberi természetből kiindulva, hogy miután létrehoztam egy költészeti folyóiratot, ahol azért alapvetően a legtöbb emberből gyúrt tollforgató otthon érezheti magát... hogy ezért támadjanak, próbáljanak kiszorítani. Támadnak is, próbálnak is. És ez így van kiosztva. Ha mindenkinek tetszene a pofám, akkor reggelente a borotválkozó tükör előtt erősen gyanakodnék, hogy hol basztam el, és csak azért nem vágnám meg a képemet, mert villanyborotvát használok. A pánCélzatos és tántorgós kérdésedre nincs őszinte válaszom, sumákolni meg minek... Mentális higiÉNEM szerencsémre hol rezzenéstelenül, hol intim kitörési pontokat keresve működik, az idő múlásával már-már önműködik, és az ízlésemre hagyatkozva képessé teszem magam a belül vállalt tennivalók továbbvitelére. Mi lesz a következő dobás az egri műhelytalálkozó után? Hatost szeretnék dobni, amivel megnyerem a fogadást és nem másoknak lesz igazuk a 25%-os szuicid könyváfa bevezetését illetően... Ezenkívül a terveimről mostanában akkor szeretek beszélni, ha már megvalósultak.

Balla D. Károly:
Végszónak nem is kell jobb....
Köszönöm, hogy velünk voltál, időt szenteltél a kérdéseink megválaszolására.
Azzal búcsúzom Vendégünktől és kérdezőktől, továbbá minden olvasónktól, hogy - azt hiszem - nem volt tanulság nélküli a beszélgetésünk és ezentúl talán már messzebbről üdvözlésre emeljük a kezünket valamennyien, ha összetalálkozunk a... hol is? Hát mondjuk: a Parnasszuson.