A Szalon vendége volt 2002. februárjában: Papp Tibor (versei a Pánsípban: itt)

„egy mindenen túlnövő hobbim van: a költészet”

Balla D. Károly:
Kedves Tibor, először is mindnyájunk nevében üdvözöllek Szalonunkban (ezzel egyben jelzem, hogy mások üdvözlő köszöntéseit lecsíptem kérdéseik elejéről), köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást.

Kedves Szalon-nagymester, kedves Karcsi! Köszönöm a megtisztelő meghívást, tőlem telhetően igyekszem a feladatnak megfelelni.

Balla D. Károly kérdezi:
Neved alatt általában ezeket a megjelöléseket olvashatjuk: író, költő, műfordító, tipográfus. Úgy érzem, ezek nem fedik eléggé pontosan működésedet, hiszen nyugodtan nevezhetnénk grafikusnak, performernek, feltalálónak, konstruktőrnek, programozónak is. Érdekelne, te első sorban kinek tartod magad? Vajon nem kellene egy olyan új "foglalkozásnevet" kitalálni, amely teljes munkásságodat lefedné?

Foglalkozásom... foglalkozásaim... ? Úgy állnak bennem, rajtam a különböző megnevezések, mint tűpárnában a tűk, a zsákvarrótól a vékony stoppolóig. A zsákvarró volt az első, amelyik nemcsak abban különbözik a többitől, hogy vastagabb, hanem abban is, hogy míg a többinek van valamilyen közös nevezője, ez a tű külön áll, teljesen egyedül: ez pedig a lemezlakatosság, amiről szakmunkás képesítést szereztem 1955-ben, Egerben, az akkori állapotoknak szenvedő alanyaként. 1956 decemberében volt az utolsó munkás munkanapom. Akkortól kezdve ezt a szakmát többé nem műveltem, amint a Liege-i Műszaki Egyetemen szerzett diplomám adta lehetőségekkel sem éltem egy másodpercig sem. Minden egyébnek, amivel foglalkoztam, az irodalom volt az oka és az indítéka. Az irodalom sodort a tipográfiához, amit becsületesen kitanultam, a tipográfia vitt a grafikához. A mozgató rugók olyan egyszerű kérdések voltak, mint: az irodalomban hasznát tudom-e venni, mit lehet ezzel létrehozni stb. Hasonló kérdésekkel közeledtem a számítógéphez 1983-ban (a Múzsával vagy múzsa nélkül c. könyvem első fejezetében erről bővebben írok). Programozni is csak az irodalom érdekében tanultam meg, aminek elméleti vetülete az a magán axiómám, hogy a számítógéppel létrehozott alkotásoknak számomra egyetlen kritériuma van, mégpedig az, hogy irodalmilag mennyire pertinensek, ebből viszont egyenesen következik az, hogy másodrendű problémának tartom magát a programot, vagyis azt, hogy a mű milyen komplikált vagy mennyire egyszerű programozással készült.

Nem vagyok feltaláló, nem találtam fel semmit, legfeljebb magamat, amikor egy bálban széthasadt kicsit kinőtt fekete nadrágom hátulja s még mielőtt hófehér gatyámat mások megcsodálták volna, a falhoz hátráltam s fenekemmel a falat súrolva távoztam a táncteremből.

Az általam bemutatott performanszok, hangversek, mind költői megnyilatkozások voltak s remélem lesznek is - ezeket nem foglalkozásként űzöm, mert foglalkozásom tulajdonképpen nincs is, csak egy mindenen túlnövő hobbim van: a költészet.

Zalán Tibor kérdezi:
Klasszicizálódhat-e egy avantgarde művész, ha nem, miért igen, és a te költészetedben lezajlott-e valami hasonló az utóbbi időben? (Nem vetted észre, nem merted észrevenni, észrevetted, nem.)

Véleményem szerint az avantgárd művész, amíg avantgárdként alkot, nem klasszicizálódhat, de egy idő után, az alkotás létrejöttét kicsiholó helyzet elmúltával a művei, igen.

Kassák Lajos Munkásemberek című költeménye, többek között, a formájával volt avantgárd a korabeli magyar irodalomban. A legszorosabb értelemben vett szabadvers, melynek Jacques Roubaud szerint egyetlen formai kritériuma van: a sorváltás, ma már nem okoz megrökönyödést a magyar irodalmi világban. A helyzet elmúlt, a vers klasszicizálódott.

Szerintem az avantgárd művész mindig egy adott irodalmi szituációra reagál, egy adott helyzet tényeit kezdi ki, belső indítéka mindig a megcsontosodott, a közhellyé vált irodalmi tényezők kikerülése, megkontrázása, többnyire úgy, hogy a létezőktől elütő, új alkotásokat hoz létre, új módszereket, új formavilágot, új szemléletet fecskendez be az irodalomba.

A fentiekből következik, hogy ameddig avantgárd művésznek tartom magam, a klasszicizálódás csak korábbi műveimre vonatkozhat, azokra, amelyek fölött eljárt az idő.

Tomkiss Tamás kérdezi:
Rendkívül magas színvonalú "klasszicista" költői tehetséged és munkásságod összevetve az ugyanilyen jelzőkkel illethető avantgárd szemléleteddel és munkásságoddal hogyan működik benned (békében vagy konfliktusokkal)? Gondolkodsz-e azon, hogy kihasználva ragyogó verselői erényeidet valamilyen hagyományosabb (és nem program által generált) művel is előrukkolj a jövőben?

Jó, ha egy avangárd költő sok műfajban otthonos (véleményem szerint a legtöbb avantgárd költőnek igen magas szintű az irodalmi jártassága), soha nem lehet tudni, mikor használhatja fel tudományát, egy, a tradicionálisok között zavart keltő műben. Ekkor kiélheti avantgárd ösztöneit és teret adhat verselési kedvének. Generált verseimben az egyedi darabok klasszikus veretűek, azonban a hagyomásnyos irodalomszemléletben zavart kelt a sokasodás, zavart kelt a gép aktív szerepe s ez előbb-utóbb befolyásolni fogja az olvasó (a tudós, a szakértő) irodalomról alkotott felfogását is.

Tény és való, hogy első kötetemben klasszikus formájú, vagy ahhoz közel álló verseket közöltem, bár akad közöttük egy-két prózavers is. De ebben a könyvben jelent meg a "Pogány ritmusok" című, mára hangversként elhíresült művem is, melyben formailag léptem ki a klasszikus mederből. (A Forrás 2001 júliusi számában közöltem egy esszét >lásd< a születéséről és formai építőköveiről.) Erről a versről talán el lehet mondani, hogy klasszicizálódott, mivel Színművészeti Főiskolán tanítják, antológiákban szerepel stb.

Nem tartom kizártnak a hagyományos formát egy eljövendő művemben, egyszer-egyszer ilyen is előfordulhat, ez is hozzátartozik az avantgárd sugallta szabadsághoz, de vérmérsékletem nem ebbe az irányba terel.

Zalán Tibor kérdezi:
Zseniális találmányaid, a versíró programok esetében hogyan merül fel, egyáltalán felmerül-e, a szerzőség kérdése? A Békéscsabán megjelent köteted címlapján például Papp Tibor neve szerepel, jóllehet, a megjelent szövegek töredékékéhez van csak "közöd"...

Tiborom, nem merül fel a szerzőség kérdése. Szerző csak egy van, s az én vagyok. Én a mű minden szavát ismerem, minden szavát láttam, minden költői furfangot én vittem bele. Bár, ha nagyon okoskodni akarunk, előhozakodhatunk azzal az elmélettel, mely például a francia generált versekkel foglalkozó esszékben többször felbukkan, vagyis, hogy az olvasó (néző) is részben alkotókja a műnek akkor, amikor pl egy disztichont megtekint, ugyanis a variációk nagy száma miatt semmi esély nincs arra, hogy a mi biológiai időtávlatunkban ugyanaz a vers kétszer generálódjék, azaz azt senki más rajta kívül nem láthatja, még a generátor szerzője sem, vagyis azzal, hogy elindította a generáló programot, a képernyőre kerülő vers, ami (abszolut értelemben és sarkítva) nélküle nem születhetett volna meg, megvalósul. Ezt a megközelítést én személy szerint egy kicsit tudálékosnak tartom, de érdemes elgondolkodni rajta.

Hegedűs Mária kérdezi:
Új munkája a Hinta-palinta a számítógépes költészeten belül is új, műfajteremtő alkotás: kép-hang-szöveg dimenzióit generálja. Így egészen közel kerül a film-nyelvhez. A tulajdonképpeni 'margón', film és költészet határán van-e provokatív visszhangja ennek a munkának? (Se nem film, se nem költészet: pláne nem irodalom!)
A visszhangok között - nem csak azok, akik esetleg csupán a Szöveghordalékot ismerik - hallottam: többen vélekedtek úgy, hogy ez egy mai, e századbeli 'Énekek éneke'. Az asszociáció talán nem véletlen, de a Hódolatok ismétlődő hódító-kérdései a Don Juan-mítoszt erősítik, összhangban a képekkel, hangeffektusokkal: hogy majd a képekben is legyen egy olyan motívum, amely narratív módon mesél másról. Ha és amennyiben párhuzamos ritmusáthajlásokat érzékelek szöveg és kép között: a technikai körülmények között mennyit lehetett előre tudni, s mennyi adódott a véletlenből. Csupán arányaiban érdekelne. Technika és manierizmus milyen viszonyban van egymással véleménye szerint?
Jól gondolom, hogy munkáiban a lebegtetett erotika eszköz-szándékkal állandó?

Kedves Mari! Jó helyen provokálsz... De igenis irodalom. Ez az origója minden munkámnak. A Hinta-palinta egy új irodalmi műfaj (dinamikus képvers) egyik első magyar képviselője. Irodalmi, mert robbanékonyságának dinamitja a nyelv.

Egy-egy új típusú mű megjelenésekor az irodalmárok gyakran keresnek kibúvót azzal, hogy ez nem irodalom - gondoljunk csak a képversek hányatott sorsára, befogadásuk mindmáig tartó nehézségeire. Ez a legkönnyebb elutasítás. Mert ha azt mondom, hogy irodalom, akkor meg kell találni a módját annak, hogyan lehet ezt a furcsa récét beilleszteni az irodalmi művek sorába. A jelen irodalmi helyzetben a dinamikus képversnek csak akkor találjuk meg a helyét, ha a képversek, a performanszok, a hangversek, a vetített, álló vagy mozgó "költemények" helyükre kerülnek az irodalmi művek egymásba fonódó, egymásból bontakozó áramában. Egy irodalmi mű egy adott nyelv (a mi esetünkben a magyar) egyik lehetséges művészi megnyilvánulása. Azok a művek irodalmiak, amelyeknek a belső rugója a nyelv (amelyikben alapvető adottságként van jelen a nyelv) - ez igaz a képversek, a hangversek, az irodalmi performanszok, a vetített művek és a számítógépen generált művek esetében is. A Hinta-palinta is ilyen.

A dinamikus képversnek fő jellemzője a mozgás. A papíron statikusan megjelenő művek világából (a papírkultúrából) a képekkel összefonódó, valamint a képek által elszigetelt mozgó szöveg és a hang összefonódása révén hoz létre a költő egy új műfajt, melyet egyelőre kevesen ismernek és kevesen művelnek. Ebben a műfajban a számítógép mindhárom specifikus tulajdonsága, történetesen a kombinatórikus készség, a véletlen előidézése és az intermedialitás (a néző beleszólása) kibontakozik (kibontakozhat). Természetesen a vizuális részekben a hang, a mozgás és a szöveg összehangolt módon fonódik egybe.

A "XXI. századi Énekek éneke" nagyon megtisztelő jellemzés a Hódolatokra, ezt először Elek Tibor, a Bárka főszerkesztője szájából hallottam. A "Don Juan-mítosz" azért kérdéses számomra, mert a Hinta-palintában nincsen történés, nincsen anekdotikus elem.

A l'art pour l'art erotika, azaz az önmagáért való erotika kétségtelenül alapeleme a műnek, azonban a generált szövegben és a mozgó képszövegben mindig más és más megközelítésből bontakozik ki a téma. A generált verseknek és a képszövegeknek csak a szelleme rokonítható.

Ami a nézőnek úgy tűnik a műben, hogy a véletlenből adódik, azt a szerző ugyanúgy kontrolálja, mint a többi nem véletlennek tűnő részletet. Ugyanis van "véletlen" és "irányított véletlen". Ez utóbbi azt jelenti, hogy a képernyőre kerülő részletek mind kiválasztott, előre megalkotott halmazok, a véletlen csak annyiban játszik szerepet, hogy az előre elkészítettek közül a véletlen játéka folytán melyik kerül helyzetbe.

Balla D. Károly közbevetése:
Az alábbi kérdések szorosan összefüggenek, egyazon problémakörre vonatkoznak, így részben ismétlik is egymást. Tibor, ha te is úgy gondolod, a két másik Tibor kérdéseire egyetlen összefüggő és átfogó választ kellene adnod. Lássuk, mire megy három Tibor egymással…

Vass Tibor kérdezi:
Jelen voltam a Magyar Műhely ünnepélyes stafétaátadásán (1996-ban volt?, pontosan nem emlékszem...), ahol a 'botátvevők' között akkor még a jelenlegi csapat (L. Simon László, Kovács Zsolt, Sőrés Zsolt) tagjain kívül Somogyi Gyula is ott állt a színpadon; (s tán még Kárpáti Zsolt is, de ebben nem vagyok biztos, lehet hogy ő már hamarabb kiszállt - azóta már eltelt annyi idő, hogy érdemes lenne visszanézni az általam is videóra rögzített eseményt; de ki tudja, hová kavarodott el a kazetta...) - tudsz valamit a lemorzsolódott fiatalokról?

Zalán Tibor kérdezi:
Létrehoztatok hajdanán egy lapot hárman, Bujdosó, Nagy Pali és te, ami évtizedeken keresztül egyedüli avantgarde lapként üzemelt magyar nyelven, és amelyre rendesen és avantgarde-diktatórikusan rányomtátok a személyiség-bélyegeiteket. Azután átadtátok a szerkesztést Simon Laciéknak, akik azonnal másfajta lapot kezdtek csinálni, nagyon helyesen vagy helytelenül, de mindenképpen avantgarde gesztussal nem a folytatás, hanem a megtagadás szellemében. Nem okozott ez benned, bennetek csalódást? Milyen ez a mostani Magyar Műhely, immár nem párizsiasan, a te szemüvegeden keresztül?

Vass Tibor kérdezi:
Elégedett vagy-e a folyóiratot jelenleg szerkesztő csapattal?
L. Simon László tavalyi FISZ- és JAK-béli leszereplése (köztudott, hogy a 2000-es JAK közgyűlésen a FISZ tagság megkérdezése nélkül kezdeményezte szervezetének megszűnését és beolvadását a JAK-ba, amit a JAK közgyűlése nem fogadott el) szerinted mennyiben nyomja rá a bélyegét a lap "imázsára"?
A Magyar Műhely szerkesztője a mai napig elnöke (és a lap két másik szerkesztője is alapító tagjai) annak a szervezetnek, amelyik méltánytalanul, a tagság meghatalmazása nélkül (!!) akart megszűnni és beolvadni egy másik írószervezetbe. (Erről a FISZ-tagság máig nincs tájékoztatva...). Jómagam alapító és elnökségi tagja voltam a FISZ-nek, mígnem a tavaly márciusi JAK közgyűlésen rá kellett ébrednem, hogy csak névleges pilótakeksz vagyok ott, mert az elnök nem tájékoztatott egyetlen érdemi döntéséről sem: a FISZ-t akkor olyan súlyos, általam soha nem ismert vádakkal illették, hogy megalázva éreztem magam. L. Simon Lászlót kértem, hogy kilépésemről tájékoztassa a közgyűlést (merthogy engem az választott elnökségi tagnak), melyet azóta (majd egy esztendeje) sem tett meg. No, de ez már rám nem is tartozik, de az, hogy a FISZ elnöke így lejáratta magát, érdekel, hogy megítélésed szerint hatással van-e (és ha igen, milyennel) az általam egyébként ma is kedvelt lap megítélésére.

Zalán úr első mondatához fűződő megjegyzéssel kezdem: a Magyar Műhely (a továbbiakban MM) első száma 1962 május 1-i dátummal jelent meg (valójában április 14-én jött ki a nyomdából... Tiborok, figyeltek?!) az 1961 őszén alakult szerkesztőség tagjainak jóvoltából. Ezek a szerkesztők a következők voltak: Czudar D. József, Márton László, Nagy Pál, Papp Tibor, Parancs János és Szakál Imre. A francia hatóságok kötelezővé tették egy "directeur" megnevezését, ez a teher Nagy Pálra esett, ugyanis akkor ő volt az egyetlen munkával, lakással rendelkező, konszolidált férfi a csapatban. A szerkesztőség összetétele a tizenharmadik számig szinte számról-számra változott. A második szám fedőlapján két képzőművészeti szerkesztő, Ditrói Ákos és Pátkai Ervin neve társul a hat alapítóhoz. A harmadik számtól eltűnik Ditrói Ákos neve, viszont az irodalmi szerkesztők száma, Albert Pállal, hétre növekszik. Az ötödik számtól Czudar D. József nem tagja már a szerkesztőségnek. A kilencedik számtól Albert Pál sem, és Parancs János hazatérése után, a tizedik számot már csak négyen jegyezzük. Szakál Imre a tizenharmadik szám után marad ki. Aztán hosszú nyugalmi állapot következik: Márton László, Nagy Pál és Papp Tibor szerkesztik a lapot. Pátkai Ervin a harminchetedik után marad ki s újra feltűnik a negyvenharmadikban a Magyar Műhely Munkaközössége tagjaként. Márton László a negyvenkettediken szerepel utoljára szerkesztőként. Ettől kezdve, egészen az ötvenharmadik számig, már csak két ember viszi a Műhelyt. Viszont a kilencedik számban szerzőként feltűnő Bujdosó Alpár 1978-as Kassák-díja után, az ötvennegyedik számot már szerkesztőként jegyzi. Ettől kezdve a hetvennegyedik számig a Magyar Műhelyt hárman szerkesztettük: Bujdosó Alpár, Nagy Pál és Papp Tibor.

A lap magyarországi honosítására 1989-ben került sor. (Még engedélyt kellett kérnünk a miniszterelnöki hivataltól.) Első budapesti számunkban (75. sz.) a szerkesztőség két fiatal taggal bővült, Petőcz Andrással és Székely Ákossal. A nyolcvanadik szám után a szerkesztőség tagja lett Hegyi Loránd, Juhász R. József és Szombathy Bálint is. 1995-ben, a kilenvenötödk szám után távozott a szerkesztőségből Petőcz András és Székely Ákos, és belépett Kárpáti Zsolt, Kovács Zsolt, L. Simon László, Somogyi Gyula és Sőrés Zsolt. Ebből a 89 utáni névsorból látható, hogy szándékunk volt friss vért pumpálni a 33 éves MM ereibe.

A stafétabot átadásakor, a századik szám megjelenése után, fő gondunk, alapelképzelésünk az volt, hogy a magyar avantgárdnak teret biztosítsunk, kibontakozási lehetőséget. Ha már palotája nem lehet, mert palotára nem futja, legalább egy vadászháza legyen. Alapvető kikötésünk az volt, hogy a MM-nek mindig ki kell állnia az avangárd mellett. Nemcsak kiállnia, támogatnia is kell az avantgárdot. Szerettük volna, ha a fiatalok nagyjából azt a vonalat folytatják, amit mi követtünk. A tőlünk már független első, azaz a 101. számot négy szerkesztő jegyzi: Kovács Zsolt, L. Simon László, Somogyi Gyula és Sőrés Zsolt. Somogyi neve néhány szám után kimaradt a szerkesztők sorából, amit én személy szerint sajnálok. Hogy kiből mi lett? Kárpáti Zsolt tudtommal egy könyvkereskedésben tevékenykedik, Somogyi Gyula pedig gimnáziumi tanár.

Már az átadáskor nyilvánvaló volt, hogy az új szerkesztők más arculatot fognak adni a lapnak. Avantgárd tudatunk ezt, ha nem is helyeselte, de elfogadta. Immáron 19 szám után kétségtelenül leszögezhető, hogy alapvető kikötésünknek eleget tettek, jó a viszonyuk az avantgárddal, támogatják, publikálási lehetőséget adnak neki. Kaput nyitottak a zene felé, azaz bizonyos zenei műfajok felé. Nekem az az érzésem, hogy egy kicsit nagyra nyitották a kaput. Egyetlen igazi kifogásom, hogy az irodalom (a képvers, a hangvers, és az ezekben a műfajokban kezdő fiatal) a korábbinál kevesebb teret kap a lapban, de reménykedem benne, hogy az egyensúly előbb-utóbb helyre áll.

Vas Tibor kérdésére az a válaszom, hogy a FISZ és a JAK tevékenységére nincs rálátásom, termésazetesen, tudom, hogy vannak, hogy tevékenykednek, tudom, hogy L. Simon László a FISZ elnöke (arról viszont kevés fogalmam van, hogy elnökként mit csinál). Tudok egy-egy rendezvényükről, néha valami pletyka is eljut a fülemig, de azt nem látom, hogy ezeknek és L. Simon elnökösködésének milyen befolyása van a lap közönség általi megítélésére. Szerintem azon kívül, hogy egy-két tehetséges fiatalt elriasztott a laptól (amit én nagyon sajnálok), semmi. A FISZen belüli belső viszálykodásba akkor sem szólnék bele, ha minden idegszálammal érezném a helyzetet... de mivel nem ismerem a viszonyokat, kétszeres okom van arra, hogy ne formáljak véleményt.

Balla D. Károly kérdése:
A FISZtől, JAKtól csak egy lépés a MÍSZ... A következő két kérdés erre vonatkozik, talán újra válaszolhatsz "tömbösen".
Én szerencsétlen fejleménynek gondolom és az írószövetségi tagság konzervatizmusát látom abban, hogy bár mindhárman - Nagy Pállal és Bujdosó Alpárral - rajta voltatok a jelölt-listán, nem szavaztak be titeket a közgyűlésen a választmányba (egyébként L. Simon Lacit sem, aki nálatok is kevesebb szavazatot kapott). Az én meggyőződésem szerint nem nektek lenne szükségetek egy ilyen tagságra, hanem a választmánynak - tágabb értelemben a szövetségnek és az irodalmi élet egészének - lenne szüksége arra, hogy ti is benne legyetek. Mit gondolsz erről? az alábbi kérdések erre vonatkozik:

Tomkiss Tamás kérdezi:
Szerinted meddig fokozható a Magyar Írószövetség önmagát, a magyar írókat és kortárs irodalmat nevetségessé tevő, sokak véleménye szerint öntudatlanul működő ("kollektív tudattalan") önfelszámoló tendenciája? Vajon a formális körülményekben van a gond, vagy ez nem is gond?

MÍSZ kisasszonnyal, azaz a misszel (most tudtam meg a tanácsadó szótárból, hogy ha angol a hölgy, akkor hogyan kell elválasztani, nos, emígyen: miss-szel) többször foglalkoztam már - én sem sok sikerrel.

Az Írószövetség, az óriási doboz-lábú szobor, itt maradt ránk az ánti-világból, mint egy kövület. Belső szerkezetét a régen beépített, annak idején államilag hitelesített alkatrészek határozzák meg. Az elmúlt tíz évben történt szerkezeti javítások, toldozások foldozások nem adtak a működésének új lendületet. Belső szerkezetét nem javítani kéne, hanem kicserélni. Nem az emberanyag jószándékával, tehetségével, munkájával van baj, hanem azzal a belső rendszerrel, mely minden áldozatos munkát beterel a régi mederbe. Szőröstül- bőröstül kellene megváltoztatni az alapszabályokat.

Persze, nem kellene mindent kidobni, pl. az Írószövetség a múltban olyan óriási erkölcsi tőkére tett szert, amit a jelen helyzetben nyomatékosan aláhúzva kellene megerősíteni. A vezetőség egyik feladata lehetne annak a kivizsgálása, hogyan lehet ezt az erkölcsi tőkét tovább erősíteni és maximálisan kihasználni az írótársadalom érdekében.

Nagyon jót tenne az írószövetségnek egy olyan grémium létrehozása, amelyik hosszabb időn (egy év, másfél év) keresztül foglalkozna azzal, milyen reformokra lenne szükség a mai körülményekhez alkalmazkodó hatásos működés érdekében. (Példaként akár az európai Parlamentet is felhozhatom, a volt francia elnök, Giscard vezetésével februártól már működik a reformokat, az alkotmánymódosítást előkészítő testület.). Szükség van-e hetven tagú választmányra? Mi lenne, ha az elnököt direkt módon választaná meg a közgyűlés több programját bemutató jelölt közül? Hogyan nyisson a szövetség a legmodernebb irányzatok felé? Milyen nagyszabású eseményt, eseményeket kellene rendezni reklámozó céllal...? A szövetségen belüli frakciókat hogyan kezelni? Érdemes-e az elnöknek jogot adni arra, hogy vezetői munkáját megossza néhány általa kiválasztott fiatallal? A székház-ügyet és egyéb gazdasági kérdéseket jobban ismerők, mint én, még sok-sok más kérséssel előállhatnának, ami bőven szolgáltatna anyagot a grémium munkájához.

A választmánnyal kapcsolatban nem tartom lényegesnek, hogy mi bekerültünk-e vagy sem, azonban sajnálom, hogy a fiatalok mind kívül rekedtek.

„irodalom az, amit az irodalmárok legszélesebb köre irodalomnak tart”

Balla D. Károly kérdezi:
Ha jól tudom, avantgárd költőként lakhelyeden, ahogy Nagy Pál és Bújdosó Alpár is, igen megbecsült és számon tartott irodalmi személyiség vagy, a francia művészeti élet intézményei nemcsak hogy tudnak rólad, hanem igénylik is a jelenlétedet, és ennek meghívásokkal, elismerésekkel adják tanújelét. Ami természetes is. Ám vajon az az irodalmi közeg, amelyhez gyökereid, nyelved alapján sokkal jobban kötődsz, részesíti-e munkásságodat hasonló elismerésben?

A francia irodalmi élet egészen más szerkezetű, mint a magyar. Nem merném azt mondani, hogy jobb a magyarnál. Más. A sorok másképpen rendeződnek. Emennek avantgard szárnyán nekem is van helyem. Az egyik legismertebb számítógépes irodalmi folyóiratnak, az "alire"-nak vagyok a szerkesztője, és a Polyphonix Nemzetközi Modern Költői Fesztivál alelnöke. Elég sokat szerepelek, hívnak meg, kérik a tanácsomat. Az 1968-ban alakult, a 68-as szellemet továbbvivő francia Írószövetségnek tíz éve vezetőségi tagja vagyok, felelős kiadója az Írószövetség tájékoztatójának, az "INTRAIT"-nek, és én szerkesztem a "Collection Union des Écrivains" könyvsorozatot.

A magyar irodalmi világban, amelyhez valóban a legjobban kötődöm, eleddig semmilyen irodalmi kitüntetésben nem részesültem. Egy magyar avantgárd költőnél, azt hiszem, ez a természetes. Akik az irodalmi élet gyeplőit fogják, nagyon valószínű, útálnak annyira, hogy meg se nézik, amit csinálok, ennek tulajdonítom például, hogy még a "Szépversek"-ből is rendre kihagytak Azonban a modern szemléletű szerzők és irodalmárok táborában (különösen a fiatalok között) sok hívem van. Ennek tulajdonítom, hogy a közeljövőben Bohár András tollából egy monográfia jelenik meg rólam a Balassi Kiadónál, s azt is, hogy éppen most az "ungvári szalon" vendége vagyok.

Hajnal V. Csaba kérdezi:
1. Alkalmas élettérnek tartod-e az Internetet egy versgenerátor működéséhez? Mint új terület, új eszköz, mennyire épülhet be alkotói eszköztáradba?
2. Egy versgenerátor, mint önálló mű, gyakorlatilag adaptálhatatlan más nyelvre. A szerkezet, struktúra természetesen átvihető egy "műfordítás" során, de mégis: mi jelenti egy ilyen mű "fokmérőjét" (ha van neki ilyen)? A mennyiség? A minőség? Az újszerű módszer? Mindez együtt? Az alkalmazott nyelven értőken túl mások a művet mennyire és mi alapján értékelhetik?

Az internetet, bizonyos megkötésekkel már ma is, de különösen a mainál valamivel fejlettebb formában, nagyon alkalmasnak tartom arra, hogy egy generátor fusson rajta, ott, azon a szerveren, ahol a kibocsátó raktára leledzik. Ebben az esetben a generált mű működéséhez a nézőnek nem kell lemásolnia saját gépére a generátor teljes programját. Az internet csodálatos közeg. Remek termőtalaj. Meg kell taláni azokat az új formákat, melyek az internet adott körülményei között alkalmasak merőben új művek (például programozott művek) létrehozására. Mindig lesznek megkötések. Most a program "súlya" okozza az alapvető gondot. A "Direktor"ban Lingo-nyelvvel készített művek 2-300 Mb-os súlyát mai adottságai mellett az internet nehezen nyeli le. Pillanatnyilag internetre a legalkalmasabbak az 1 Mb környékét kerülgető rövid Flash programok, melyek miniatürként igenis elfogadhatók, valamint a "Hypertexte" típusú, egyenesen a WEB-re (HTML, JAVA nyelven) programozott művek. Egy idő óta pepecselgetek velük, próbálgatom a lehetőségeket. Olyan érzésem van, mintha fát ültetnék, kis hajtásokat, melyekből fogalmam sincs, mi fog kinőni, egy szakállas ecetfa vagy egy fallikus jegenye. A faültetésben, mint a programozásban, alapvető kellék a türelem, a kíváncsiság és az erőszakosság a korlátokkal szemben. Az alkotót a megkötések is serkenthetik valamilyen újsütetű munkára.

Az internet "dokumentalista" oldala, azaz statikus, papírt-helyettesítő feladata szerintem nem művészi, hanem kulturális szinten érdemel figyelmet.

A 2-es számú kérdésre az a válaszom, hogy versgenerátor, mai ismereteim alapján, nem adaptálható egy másik nyelvre. A versgenerátor program semmi másra nem alkalmas, csak arra, hogy azt a művet létrehozza, amire az alkotója megformálta. A nyelv szerkezetét nem lehet átvinni egyik nyelvből a másikba, magyarból franciára vagy fordítva, ugyanis az esetek nagy többségében még az egyszerű jelzős szerkezetek sem "ülnek" úgy a befogadó nyelvben, ahogy az eredetiben.

A versgenerátornak (vizuálisnak és szövegesnek egyaránt) számomra egyetlen fokmérője van: az eredmény minősége. A legmagasabb fokú az, amelyik a legjobb verseket generálja. Bizonyos programozás-centrikus szakmai körökben különbséget tesznek a tisztán kombinatorikus és a különböző indexek segítségével a nyelv szerkezetéből felhasználható lehetőségeket is figyelembe vevő programok között. Ez utóbbiak általában nem szókészletből, hanem lexikonból válogatják a generáláskor felhasznált szavakat. Az általam ismert ilyen típusú generátorokkal létrehozott versek nem érik el azt a minőségi szintet, amit én elengedhetetlennek tartok.

Balla D. Károly kérdezi:
Számomra a számítógéppel generált szövegek megjelenése alapvető művészet-értelmezési problémákat vet fel. Annak megítélése, hogy mi a művészet, mi az irodalom, napjainkra szinte lehetetlenné vált. Érzésem szerint szóban forgó munkáiddal te is a határmezsgyén mozogsz, mert bár természetesen a generált szövegek az őket előállító programmal együtt a te alkotói teljesítményed eredményei, de mi történik abban a "vég"esetben, ha majd olyan programot készít valaki, amely az összes lehetséges versformát, a magyar grammatikai apparátus teljességét és a magyar szókincs többmilliós készletét képes felhasználni irodalmi művek generálására? Ne essen félreértés: nem a te munkád érvényességét kérdőjelezem meg (amely "még" nagyon is érezhetően magán viseli költői kézjegyedet), hanem a határokat szeretném kitapogatni, vagyis arra rákérdezni: hol húzható meg (és meghúzható-e) az a vonal, amelyen túl a generált mű már függetlenedik a program alkotójától?

Mi az irodalom? Anélkül hogy igényt tartanék a spanyol viasz feltalálója címére, azt az egyszerű választ merem javasolni, hogy irodalom az, amit az irodalmárok legszélesebb köre (ókonzervatívoktól az avantgárdig, persze nem egyhangúan) irodalomnak tart.

Ami ma a számítógéppel kapcsolatban problematikus, az az, hogy sokan nem tudnak úgy befogadni egy generálással létrehozott verset, mint egy "hétköznapi" (nem generált) alkotást. Tessék elolvasni egy "Hódolatot" vagy egy "Disztichont"... Tetszik? Jó? Mondjuk, igen - akkor viszont miért határmezsgyésebb ez, mint egy másik, kézzel írt vers? Nyilvánvalóan azért, mert aki olvassa, nem tudja a verset születésének körülményeitől elvonatkoztatni.

Versek esetében a program nem függetlenedhet el az alkotótól. Ez a versek lényegéből következik, nem a programéból. Persze, csak akkor, ha igazi művészi alkotásról van szó - ezt nem kellene leírnom, mert amikor generátor által létrehozott versről beszélek, akkor csak a sikerült, a valódi alkotásként elfogadható versek jöhetnek számításba. Elképzelhető olyan generátor, amelyik ilyet is, meg selejtet is gyárt. Ezt rossz generátornak tartom, befejezetlennek, esetlegesnek, kísérletinek. A rossz és a jó generátor ellentétét példaként használhatnám a magyarul oly gyakran emlegetett kísérleti irodalom helyes értelmezésére. Egy mű, ha jó, akkor nem kísérleti alkotás, hanem mű! Egy vers, ha nem jó, akkor (csak akkor) nevezhető kísérleti alkotásnak (de méginkább rossz versnek).

Ne felejtsük el, a költészet a hibátlan nyelvi megformálásnál többet követel az alkotótól. A természetes nyelvek nem-művészi generálását sem tudták mindeddig megoldani a nyelvész-programozók. A dolog logikájából következik, hogy a természetes nyelvek művészi megformálása még akkor is rémületesen nagy falat lenne, ha a nem-művészi már működne. Tehát "vég"-esetben nem történhet semmi, mert maga a "vég" eset nem történhet meg.

A nyelv a szerkezeti kombinációk végtelenségének a tárháza. A végtelent nem lehet megközelíteni sem számítógéppel, sem gyalog. Még olyan kamasz-pattanásnyi esetben is, mint a Disztihon Alfa, a 16 billió változat a maga elképzelhetetlen sokaságával a nyelv egészére nézve a semmivel egyenlő, egy vízcseppel a tengerben. Ez a 16 billió olyan kis mennyiséget képvisel, hogy ember, azaz költő legyen a talpán, aki disztichont írva egyetlen egyre is rátalál. Vagyis ennyi változat után is olyan helyzetben van a nyelvünk, mint amikor még egyetlen generátor sem létezett. Másként mondva, számomra elképzelhetetlen egy olyan generátor, amelyik az összes magyar disztichon lehetőségét kimeríti.

Szűgyi Zoltán kérdezi:
Kedves Tibor, a kortárs világirodalomban (művészetekben) érzékelsz-e valami olyat, ami a mi kis magyar valóságunkat (újfenn) elkerüli?

Kedves Zoli, a mi magyar irodalmi valóságunknak nem az a baja, hogy kicsi, hanem az, hogy konzervatív! Rettenetesen konzervatív! Ebből a plafonból csöppögnek a barlangjáró nyakába a bajok. Mindazok az új irodalmi műfajok, melyek a második világháború után virágoztak ki Nyugat-Európában, a lettrizmus, a konkretizmus, a spacializmus, a hangvers, az irodalmi performansz, a dinamikus képvers stb. stb., hiányoznak magyar alföldünk belátható - az irodalomtörténészek, kritikusok fényszóróival bevilágított kies vidékéről. Hol vagyunk mi attól, hogy egy hangköltő, mint például a francia Bernard Heidsieck, akadémiai irodalmi nagydíjban részesüljön. Egyetemeink irodalmi szemlélete is fájóan konzervatív. Egyetemen tanító alkotókat kivéve (Bohár András, Szkárosi Endre, Géczi János stb.) egyetlen olyan, a világ legmodernebb költészetére nyitott, egyetemi tanárt ismerek, Pál Ferencet, aki például a konkrét költészetről ír tanulmányokat, cikkeket. Franciaországban például két egytemen találunk számítógépes irodalmi tanszéket, ahol diákok szakdolgozatot írnak, doktorálnak, kutatnak. Azaz nevelődnek ki emberek, akik egyetemi szinten értenek a számítógépes irodalomhoz, akik cikkeket írnak, előadásokat tartanak a kreatív számítógépes irodalomról. Nem arról, hogy milyen szolgai munkára lehet (irodalmi adattárolás, adatkeresés stb.) a számítógépet felhasználni.

Persze úgy is megközelíthetem a dolgot, hogy kicsiben, eldugva, a kulisszák mögött ma már minden megtalálható, ami a kortárs irodalomban, művészetben hangsúlyos jelenlétével felhívta magára a figyelmet. Ha összeszedem azokat az alkotókat (Szombathy Bálint, Abajkovics Péter, Bohár András, Szkárosi Endre, Hegedűs Mária, Tóth Gábor, Székely Ákos, Sőrés Zsolt, L. Simon László, a Műhelyes öregek triásza, Tandori Dezső, Géczi János, stb.) akik a magyar irodalmi élet perifériáján egészségesen termelnek, képverset, hangverset alkotnak, irodalmi performanszokat mutatnak be, akkor a jövőre nézve van ok a reményre.

Hajnal V. Csaba kérdezi:
A könyvek publikálása mellett nincsenek lapkészítési ingereid?

A lapszerkesztést komoly, szép feladatnak tartom, hiszen minden önálló arcéllel rendelkező lap elméleti sugalmazása és kreatív anyagának sajátossága révén impulzusokat bocsájt ki az élő irodalom testében lezajló folyamatok serkentésére, esetleg elindítására vagy fékezésére. Az irodalomba való beleszólás minden egészséges alkotót megkísért, megkísértett titeket is, irodalmi visszavágósokat, és engem is. Olyan ez, mint a templommá átlényegült borospince hangulatának az incselkedése érzékszerveinkkel. Szemünk a nemespenész falra tapadó szoknyája alatt a combok hordóit simogatja, szaglószervünk a muskotály párájától a riesling savanykás lehelletéig nyújtja egyre rugalmasabb képzeletünket, miközben nyelvünkön érezzük az aranysárga nedü világot átfogó ízét, és, a teljesség kedvéért, valahol hátul a szánkban, egy kis keserűt is hozzá. Pillanatnyi beleszólási igényemet, lapkészítési ingereimet kielégíti az "alire" (így kisbetűvel) című francia számítógépes irodalmi folyóirat, melynek egyik alapító szerkesztője vagyok. Az "alire"-nak nyugaton szakmai körökben jó neve van. Az itt közölt dinamikus képverseimet egyes szakértők a műfaj legmarkánsabb francia képviselőjének tekintik. Az "Art Press" című kulturális magazin kritikusa szerint egy új képernyő-kultúra születése érheto tetten Orion című művem megtekintésekor (mely az "alire" 11. számában jelent meg). Egy Magyarországon megjelenő lap szerkesztésébe eleddig (kétlakiság, Párizsi többlettel) csak félgőzzel szólhattam volna bele, azaz szóltam bele, amikor pl. (már a Műhelyes stafétabot átadása után) egyik lapnak elfogadtam meghívását a szerkesztőbizottságába. Rögvest elmondtam egy szerkesztőségi belső használatra készült levélben, hogy merre felé kellene nyitni, azaz, hogy és mint képzelem el egy lapnak az arculatát. Levelemet szürke csend fogadta, és ha jól emlékszem két szám után eltünt a nevem a szerkesztőségből.

Balla D. Károly:
Ehhez kapcsolódóan: bár hozzád méltatlanul túl szokványos a kérdés, mégis érdekelne: milyen új ötleteket forgatsz a fejedben, min dolgozol most?

Most éppen egy Kassákról készülő dolgozattal foglalkozom: "Kassák hatása a mai magyar irodalomra", melyet a "Kassák és a MADI ma" elnevezésű Pozsonyban és Érsekújváron 2002 március 22-24 között zajló művészeti fesztiválon fogok felolvasni a pozsonyi Magyar Kulturális Intézetben március 24-én. A költészeten (irodalmon) belül fontosnak tartom a múltat is érintő körkapcsolást, az odafigyelést, különös tekintettel avantgárd elődeinkre, a szüntelen vizslaságot a porral, rosszakarattal, hanyag kezeléssel, a hozzá-nem-értéssel eltakart tehetségek felkutatása és felmutatása érdekében. Féltve őrzött kedvenceim: Ujvári Erzsi, Reiter Róbert, Erdély Miklós igazi befogadása még igényli a fényt, még rászorul arra, hogy emlegessük őket. Kassáknak is nagyon nehéz volt az útja a befogadásig, tíz- tizenöt évvel ezelőtt még voltak kritikusok, akik finnyáskodtak felette.

Ha minden jól megy, még az idén napvilágot lát "AVANTGÁRD SZEMMEL irodalomról, költészetről" címmel a Széphalom Kiadónál három kötetesre tervezett elméleti és kritikai cikk- és tanulmánygyűjteményem első darabja. Rendületlenül dolgozom az "En hate" című, Claude Maillard-ral közösen készítendő francia vizuális versgenerátoron, és még tovább finomítom a magyar "Hinta palintát". Komoly odafigyelést követel meg tőlem, pillanatnyilag, az elektronikus irodalom első átfogó, sok-sok dinamikus művet bemutató (valószínű Cyberpoésie című) antológiájának elő- és elkészítése Párizsban Philippe Bootz és Alexandre Gherban társaságában. Mindezekkel együtt, remélem, még az idén megjelenik "Egy kisfiú háborús mozaikja" című, önéletrajzi elemekből táplálkozó regényem, amit január közepén fejeztem be.

Balla D. Károly:
Kedves Tibor,úgy tűnik, nincs több kérdés, így hát engedd meg, hogy megköszönjem közreműködésedet, azt, hogy rendelkezésünkre állva megtisztelted figyelmeddel, gondolataiddal a virtuális Pánsíp Irodalmi Szalont. Bízom benne, hogy műveid, munkásságod és az irodalom dolgairól vallott nézeteid értő közönségre találtak honlapom látogatóiban. Én kifejezetten élveztem a beszélgetést és remélem, együttműködésünknek lesz folytatása.

Nagyon köszönöm a szíves vendéglátást a "SZALON" internetes oldalain. Az ilyen jellegű eszmecserét értelmesnek és fontosnak tartom, mert hol ebből, hol abbol a bugyorból bújik ki valami szavakban kibontásra mélto ötlet. Jó volt egy hónapot együtt tölteni veletek az elektronok mezején. További munkátokhoz sok sikert és gazdag termést kívanok.