Glossza az ÉSbe (az internetes hivatkozások nélkül, -bdk aláírással):

Toldi Kovács Miklós

Hiába, a nagy nemzeti önálázásban egy, csak egy legény büszkén felszegett feje van a tors közt kelőben: (Toldi) Kovács Miklósé. A MÁÉRT után azt nyilatkozta, hogy ami a státustörvény módosítása ugyében történt, az „látványos önmegalázási gesztus a magyar nemzet egésze részéről” (LÁSD), most pedig, hogy tegnap a magyar Parlament megszavazta és a határon túli szervezetek döntő többsége üdvözölte a módosítás, e szavakat szólotta: „ami most történt, az a magyar nemzet önmegalázási gesztusa, és ezt semmi nem indokolhatja” (LÁSD). A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnökének persze jogában áll így vélekedni és véleményével nagyjából egyedül maradni, csak azt nem értem, hogy ha ezt az önmegalázást szerinte semmi nem indokolta, akkor vajon miért következett be mégis. És vajon meddig erőlködik még daliánk, hogy a Fidesz súlyos vendégoldalával ő, csak ő mutassa az utat Budára.

2003. jún. 6.

Pánik honlap SEO

A DigitalAge c. internetes újságba írtam. (Utóbb, picit rövidítva, megjelent a Népszabadság 2003. jún. 20-i számában.)

Balhéból elefántot

Éhesek vagyunk a friss hírre. Vagy inkább a szenzációra. Felhajtásra. Botrányra. A média pedig mindent megtesz azért, hogy ezt az igényünket kielégítse. A hír értékét a száraz tárgyszerűség helyett gyakorta a csomagolás adja meg: lehessen a tények mögött valami ügyet, bulit, disznóságot szimatolni, izgasson fel minket, bosszankodhassunk, kaphassunk a fejünkhöz: ojjé, már megint micsoda cirkusz!

Ám sokszor csomagolni se nagyon kell: a tények legszárazabb közlése már önmagában is megemelheti adrenalin-szintünket. A politika, a közélet, a gazdaság, a kultúra, a sport, a közlekedés mindig tesz arról, hogy ne unatkozzunk: az érdektelenségből itt is, ott is kiemeli tüsi fejét A BALHÉ, cinkosan ránk kacsint, és mi máris a plafonon vagyunk.

Akik a balhét produkálják, azok persze maguk is hírekre-szenzációkra éhesek, így voltaképp saját igényüknek megfelelően cselekszenek. A médiában se fád szárazagyúak dolgoznak, ők sem tesznek másként, amikor rácsapnak a hírre, amikor elkapják és megpörgetik, magasra dobják.

Így aztán kialakul a balhé zárt ciklusú újratermelése: az ügy teremti az igényt, az igény gerjeszti az ügyet, mindkettő igényli az eszközt, az eszköz maga is gerjeszt, a gerjedelem visszahat ügyre és igényre egyaránt. Az egészből forrongó, magas fordulatszámmal pörgő túlműködés keletkezik.

Ebben a túlműködésben könnyen eltorzulhatnak az arányok, fontos dolgok elsüllyedhetnek, a kevésbé fontosak pedig hullámok taraján billeghetnek. A fától néha nem látni az erdőt és elefánt lesz a bolhából. Még az is megeshet, hogy a felajzott állapotú, addig teljesen ismeretlen hír-befogadó kiesik a szerepéből és maga is hírszolgáltatóvá válik. Valamit felröppent, az szárnyra kap, a szél is aláfúj, és hipp-hopp – már mindenki erről beszél.

Csak így történhetett, hogy óvodás kisgyerekek beszélgetéséből országos balhé kerekedett. Pár összedugott buksi fej, egy hallgatózó óvónő, egy mobiltelefon, egy felelőtlen újságírónő ugyancsak mobiltelefonnal – és másnap az összes központi médiában vezető hír, hogy az álhír nyomán mekkora pánik keletkezett. Pedig a hamis információ túlbuzgó terjesztői voltaképp nem tettek mást, mint a „paksi balhé” felfokozott hangulatában kielégítették a maguk és mások hír- és szenzáció-éhségét, mégpedig úgy, hogy a közlésük abban a percben éppen várt, éppen hihető és továbbadható volt. Ha az óvodások arról sugdolóztak volna: seprűt lovagló boszorkányok szállták meg a környéket, aligha lett volna hatása a „tényt” közlő SMS-eknek.

Annak, hogy a természetben a káposztalepke szárnycsapásából hatalmas tornádó keletkezzék, alig van matematikailag kimutatható valószínűsége. Más a helyzet a kissé izgága természetű emberek alkotta társadalomban, ahol sokan „akarják a tornádót”. Ilyen közegben, bizony, lehetséges a balhé spontán öngerjedése.

*

Ebben a felajzott és torz párhuzamokra is lehetőséget adó hírtengerben a minap az én fejemben is összekapcsolódott néhány balhé.

A botrányba fulladt kendermag-tüntetés után furcsa nyilatkozatra figyeltem fel. Kerényi Imre, a színházi szakma tekintélyes személyisége, aki egy ideje darabok helyett a nemzet dolgainak rendezésére formál igényt, többször is elmondta (én két különböző tv-műsorban is hallottam), hogy ma Magyarországon bizonyos színdarabokat nem lehet bemutatni. Nem lehet például eljátszani azt a darabot, amelyben az MSZP a 301-es parcellánál koszorúzást tart és képviselői beszédet mondanak, mert odamegy a közönség és kifütyüli. Nem lehet továbbá nyílt téren kábítószereket propagáló rendezvényt tartani, mert odamegy a közönség, fütyül és tojást dobál. (Itt most nem EBBE akarok belemenni, így nem hozom fel, hogy az 56-os mártír Mécs Imrét is kifütyülték a temetőben, és hogy a kendermag-tüntetés éppenséggel nem propagálta a kábítószert, hanem csupán… – de ez egy másik cikk témája lehetne.)

Kerényi Imre szavai akkor jutottak eszembe, amikor a közvéleményt újabb balhé foglalkoztatta: a verekedő és randalírozó FTC-szurkolók immáron nemcsak az ellenfelet nem kímélték, hanem saját játékosukat is jól helybenhagyták. Nos, ha elfogatom színházigazgató úr gondolatmenetét, akkor logikusnak tűnik a kijelentés: ma Magyarországon azt a darabot sem lehet eljátszani, amelyben az FTC nem nyer. Mert odamegy a közönség, fütyül és verekszik.

Erőltetett a párhuzam? Nem tudom. És nem tudom azt sem eldönteni, mennyire lenne erőltetett további analógiákkal sarkítani ezt a színházi dramaturgiát. Nyilván sokféle vélemény megfogalmazható, de az én szememben például nincs elvi különbség a hangoskodással, fütyüléssel másba belefojtott szó, a tojásdobálás, a verekedés – és mondjuk a lövöldözés vagy sortűz között. Ráadásul azt gondolom, ez teljesen független attól, hogy kinek van igaza. Ha egy törvényesen meghirdetett és fegyelmezetten lefolytatandó rendezvény meghirdetett témája az, hogy a Föld nem gömbölyű, hanem lapos – akkor a téves nézetet valló szónoknak – szerintem – joga van álláspontját kifejtenie. Akik pedig ettől a jogától meg kívánják fosztani, azokat vissza kell tartani a törvényességért felelős hatóságnak.

Hacsak nem akarják ők is inkább azt, hogy a kis bolhából nagy balhé legyen.

Nem zörög a celofán…

Erről a könyvadományozós történetről nekem egy régebbi eset jut eszembe itthonról, Kárpátaljáról.

     Nyolc éve történt, hogy tavasszal, húsvét közeledtével némi megütközéssel tapasztaltam: mind a fiam, mind a lányom nagy zacskó szaloncukorral tér haza az iskolából. Elmondták, teherautó állt meg az iskola udvarán, arról rakodták le a rengeteg karácsonyi édességet, jutott minden gyereknek bőven.
     Másnap a szüleimnek a templomban nyomtak a kezébe egy-egy csomaggal.
     Aztán osztogattak belőle még mindenféle vetélkedőkön, összejöveteleken, ünnepségeken. Az iskolában pedig újra és újra megismételik az akciót. Pár nap alatt Ungvárt szabályosan elárasztotta a szaloncukor, jutott belőle utcára, szemétbe... Fiamnak megfájdult a gyomra, lányomnak elment az étvágya. Én meg csak simán émelyegtem.
     Látszólag persze a karácsonyról visszamaradt tételt a szavatosság lejárta előtt eladományozni talán jobb, mint megsemmisíteni. Valójában azonban az ilyen gesztus megalázó, mert azt sugallta: legyen nektek karácsony – tavasszal! Fájdalom, de a szaloncukor húsvétkor szalonképtelen – és azzá teszi a jótékonysági akció egészét.
     Általánosságban véve pedig legfőbb ellenérzésem mindenféle adománnyal, támogatással szemben az, hogy a gesztust az adományozó legtöbbször ideológiai exporttal társítja. Frissebb példa: a Demokrata c. lap szerkesztősége nagy szabású budapesti gálaestjén milliós nagyságrendű forintösszeget gyűjtött a szűkölködő beregszászi magyar gimnázium részére. Utolsó gazember lennék, ha sajnálnám tőlük: annyi helye van annak a pénznek, nehezebb megolvasni, mint magát az adományt. De hogy miként zajlott a szélsőjobbosnak joggal nevezhető szellemi erők szervezte gálaest (amelyre persze szép számmal hívtak kárpátaljai reprezentánsokat is), kik léptek fel rajta és mi volt az egésznek a politikai üzenete, az jól elképzelhető – én nehezen tudnék róla indulat nélkül beszélni, így inkább nem is teszem.
     Senkinek nem lehet kétsége afelől sem, hogy a Jobboldali Ifjúsági Közösség mifajta ideológia sztaniolpapírba csomagolja a saját könyvakciós szaloncukrát. Amit ők csinálnak kicsiben – nagyban azt hívják státustörvénynek. Az utóbbin ugyan most éppen más színű a celofán, de valamitől továbbra is nagyon zörög rajt.

Alábbi cikkem a Kárpáti Igaz Szó május 30-i Hóvége c. mellékletében jelent meg - egy mondat híján. (Lásd a színes kiemelést.)

Távolabb Magyarországtól – Európához közelebb

 A világnak általunk lakott része az elmúlt tízegynéhány évben sorozatos átalakulások színtere volt. A szovjet birodalom széthullása és a független Ukrajna megalakulása után a legnagyobb horderejű esemény számunkra minden bizonnyal a nem egyszerűen egy szomszédos államot jelentő Magyarország végleges EU-csatlakozása lesz. Az integráció várhatóan átrendezi a Kárpát-medence magyarságának belső viszonyait is., és – mint már annyiszor – most is úgy kerülünk új helyre (ezúttal az EU küszöbe elé), hogy magunk nem változtattunk lakhelyet. Hogy ez ránk nézve milyen hatással lesz, ma még csak találgathatjuk, ám azt ki-ki megítélheti, milyen állapotban talál bennünket ez az új helyzet.

 Én magam úgy látom, népcsoportunk szinte minden vizsgálati szempontból nézve ingatag társadalmi formációt képez. Földrajzi élettere összeszűkülőben, demográfiai mutatói lemenő ágban, etnika kompaktsága megbomlóban. Mindez ráadásul jelentős szociális-egzisztenciális kiszolgáltatottsággal és bizonyos morális szétziláltsággal is párosul. Ezért hosszabb ideje válságövezetnek gondolom Kárpátalját, az itt élő magyarság (mint szerves egészet alkotó közösség) helyzetét pedig hosszabb távon kilátástalannak látom. Egyben tisztában vagyok azzal, hogy a baráti társaságnál szélesebb nyilvánosság előtt ezzel az állítással nem lehet népszerűséget szerezni – ellenben heves ellenvéleményeket kiváltani annál inkább. Pillanatig sem áltatom magam azzal, hogy bármiféle egyetlen igazságnak a birtokában lennék, és bőven megengedem: másfajta tapasztalatok másféle csoportosításából akár az ellenkező vélekedés is kialakítható (mint ahogy néhol ilyesmit olvashatni is) – engem azonban a saját gondolatmenetem meglehetősen súlyos következtetésekre juttatott. Erről több írásomban is számot adtam, ezek nyomtatásban kizárólag magyarországi lapokban, folyóiratokban, elsősorban a Beszélőben jelentek meg az utóbbi esztendőkben. Ezúttal a megújult összetételű szerkesztőség szíves felkérésének eleget téve – bő évtized óta most először! – osztom meg gondolataimat a Kárpáti Igaz Szó olvasóval.

  A kárpátaljai magyarság jövőjét jelentős mértékben befolyásolják, esetenként meg is határozzák a térségben zajló események és a végbemenő változások. Ezeknek a befolyásoknak a hatásfoka nemcsak a ható erők nagyságától, hanem az adott kisebbség önerejétől is nagyban függ: ha a kedvező hatásokra rá tud segíteni, a kedvezőtleneknek pedig ellen tud állni, akkor van esélye a fennmaradásra, ha azonban éppen fordítva cselekszik, akkor sorsa megpecsételődik. Én úgy látom, főleg ez utóbbi történik.

  Talán érdemes ezt részletesebben is szemügyre venni.

  A befolyásoló tényezők szerintem három hatókörben ismerhetők fel legjobban. Éspedig: a kárpátaljai magyarság kölcsönviszonya 1) Ukrajnával; 2) Magyarországgal; és mindkettőn belül: 3) önmagával.

  1. Meglátásom szerint Ukrajna és a kárpátaljai magyarság viszonyára leginkább egymás tudomásul nem vétele a jellemző. Ukrajna úgy tesz, mintha nem tartozna felelősséggel népességével szemben (ez általában is érvényes, nemzetiségtől függetlenül), „cserébe” a követeléseit is csak ímmel-ámmal érvényesíti. A villanyszámlát persze be kell fizetni, meg adózni is illik, no és kívánatos lenne dolgozni az ország javára – de ezt nagyon kevesen veszik komolyan, és szinte minden alól mód van kibújni, egyáltalán nem, vagy csak részben eleget tenni az elvárásoknak. Ha az állam nem teszi lehetővé polgárai számára, hogy becsületes munkából megéljenek, ha nem fizeti ki a 92-ben zárolt banki megtakarításaikat, ha az életüket végiggürcölt idősek nem kapnak rendes nyugdíjat, ha nem részesíti a betegeket tisztességes orvosi ellátásban, ha nem képes elhitetni, hogy a felnövekvő nemzedék boldogulásához adottak a lehetőségek – akkor az állampolgár sem nézi az ország érdekeidet, kibújik az adó és mindenféle befizetés alól, halászik a fekete és szürke gazdaság zavarosában, zsebbe fizet és zsebbe kap, korrumpál és korrumpálódik – próbál megélni, ha lehet jól, minél jobban. Ezt legbelül nagyjából mindenki így gondolja munkanélkülitől a kishivatalnokon és kényszervállalkozókon át a legnagyobb gazdasági és politikai főmuftikig (ugye láttunk már letartóztatott miniszterelnököt!). Ez a mentalitás érthetően fokozottan érvényes azokra, akik valamely (mondjuk nyelvi) különbözőségük okán még bizonyos kirekesztettséggel is szembe találják magukat, akik kisebb-nagyobb dolgokban negatív diszkriminációt tapasztalnak, akiknek az általános nehézségeken felül saját hátrányos helyzetükkel is meg kell küzdeniük. A kárpátaljai magyarok helyzetének ismeretében talán érthető, hogy magunkat ebbe a kategóriába sorolom.

  Másik oldalról, úgy tűnik, Ukrajnának kisebb gondja is nagyobb annál, semhogy a kárpátaljai magyarsággal „törődjön”. Ez egyes dolgokban roppant kedvezőtlen következményekkel jár, említsem csak a legnyilvánvalóbbat: források hiányában az állam nem tudja a magyarság számára biztosítani a kollektív nemzetiségi jogok megfelelő gyakorlását. Másfelől viszont nem, vagy csak ritkán gördít áthidalhatatlan akadályokat az önszerveződés elé, nem akadályozza meg, hogy magyar nemzetiségű állampolgárai (és ezek csoportjai) Ukrajna határain túlról szerezzék meg a boldogulásukhoz szükséges javakat (itt a skála mondjuk a benzincsempészés eltűrésétől a státustörvény tudomásulvételéig terjed).

  Mondhatnánk, ez csak felületi és időleges jelenség. Igen ám, de következménye a gyökerekig hatol, mert a vázolt kölcsönviszony aszocializálja és demoralizálja a kárpátaljai magyarságot – ez ugyan rövid távú biológia fennmaradását szolgálhatja („egyéni túlélési stratégia”?), de hosszú távon mint közösséget teljesen felmorzsolja.

  A hatás-ellenhatás felől nézve pedig úgy ítélem, hogy a kárpátaljai magyarság ennek a tendenciának egyáltalán nem kíván ellenállni, inkább elébe megy. Míg évtizedekig morális tartásával nagyrészt elutasította a szovjet rendszert, nem engedte, hogy velejéig hatoljon, ellenállt a nyelvi asszimilációnak – addig most lelkesen aláveti magát egyfajta morális asszimilációnak. Elismerem: nem nagyon tehet mást, mert ez pillanatnyi túlélését szolgálja. Távlati következményei azonban beláthatatlanok.

  2. Magyarország és a kárpátaljai magyarság viszonya – finoman szólva – rendezetlen. Mondhatnám keszekuszának is, vagy állíthatnám, hogy súlyos ellentmondásokkal terhes. Egyrészt szünet nélkül folyik az agyelszívás (némi jóindulattal nevezhetjük az elit értelmiség „spontán” áttelepülésének), másrészt szünet nélkül elhangzik a legilletékesebbek szájából, hogy Magyarország a határon túli (így a kárpátaljai) magyarság helyben maradásában érdekelt, és ezt támogatja. Egyrészt minden kormány tagadja, hogy világnézeti-ideológiai alapon válogatna a magyarságszervezetek között, másrészt egyértelműen előnyben részesít egyeseket másokkal szemben. (Kárpátalján most zajlik a magyarországi kormányváltás utáni nagy újrarendeződés: az eddigi üdvöske kiesett az ezüst pikszisből – és az új üdvöske máris elfoglalta a helyét; illetve néhány kakasülőn megpróbálnak mindketten megkapaszkodni.) A magyarországi pártok részéről már-már megszokottá vált, hogy a belpolitikai játszmák során időről időre kijátsszák a kisebbségi adut – eközben mindenki a mi javunkat akarja, ám ezt olykor egymással szögesen ellentétes módon képviselik. Az egész problémakörnek igen hű leképezése a támogatási rendszer, kicsúcsosodása pedig a státustörvényt övező hisztéria. A kezdeményezők olyan retorikát építettek rá, amely nemcsak a határon túli célközönségben táplált illúziókat, de az előre megelőlegezett megbélyegzés okán a voltaképpeni belpolitikai ellenzőket is rákényszerítette arra, hogy fenntartásokkal bár, de támogassák azt, amit talán jobb lett volna csuklóból megkontrázni. A státustörvény olyan „nemzeti üggyé” puffadt, hogy ellenzői, kifogásolói vagy akár csak gyöngéit megemlítői automatikusan nemzetellenesnek, a szorult helyzetű magyarsággal szemben érzéketlennek minősültek.

  A megint csak jelenség-értékű tünetek összességükben mélyre hatolnak, és szerintem súlyos károsodásokat okoznak: csökkentik a kárpátaljai magyarság probléma-megoldó készségét, önállóságát, kialakítják a csodavárás, a csak mástól segítséget várás mentalitását. Ezzel együtt növelik a kiszolgáltatottság érzését. Az „apa”-ország katasztrofális gazdasági helyzetének közepette a kárpátaljai magyar „ügyek” szinte kivétel nélkül az anyaországi támogatásoknak a függvényei, sőt, akik ezek felhasználására igényt tartanak, ki vannak szolgáltatva a támogatások újraelosztásának jogát gyakorló helyi szervezeteknek, bizottságoknak, kuratóriumoknak. Tovább megyek. Az „ügyek” és „támogatások” tekintetében már rég felborult az ok-okozati sorrend. A kérdés már nem úgy merül fel, hogy miként lehetne egy adott ügy megoldásához forrásokat találni, hanem hogy melyik az az ügy, amely megindítja az utóbbiak lehetőleg folyamatos áramlását. Kárpátalján már nem az eszköz szolgálja a célt, hanem a cél szolgálja az eszköz megszerzését. A támogatás farka csóválja az ügy kutyáját.

  Ebben a teljesen természetellenes helyzetben a kárpátaljai magyarok (és főleg szervezeteik) megint csak nem a megfelelő irányban fejtik ki erejüket, nem állnak ellen a kialakult gyakorlatnak, hanem ellenkezőleg: egyre inkább megelégszenek saját (látszat?)tevékenységükkel, mind elszántabban folytatják a támogatások elnyerésének bevált praxisát, amelynek lényege nem az érték létrehozása, nem az önálló továbbélés bázisának a megteremtése, hanem az, hogy minél kevesebb befektetett munkával felhasználják a támogatást, majd a gyors elszámolás után újra pályázhassanak

  Sajnos ebben a magyarországi fél kitűnő partnernek mutatkozik, a legritkább esetben kér számon bármit is, a minőségi teljesítményt, magas értéket a legritkábban.

  3. A felsoroltak alapján úgy tűnik, hogy a kárpátaljai magyarság folyamatosan önmaga ellen dolgozik. A jelentős mértéket öltő áttelepülések és a lassú kiválasztódás okán értelmiségi elitje alig létezik – független szinte nincs is. Aki „magyar vonalon” valamit tenni akar és tud, az beállt katonának valamelyik szervezetbe, hogy ott aztán felfelé „elkötelezetten” az alamizsnát nyújtó kezet lesse, lefelé pedig saját nevetségesen pici hatalmát gyakorolja azokkal szemben, akik meg az ő kezét lesik. Eközben az értelmiségi elit – egészét tekintve – egyre alkalmatlanabbá válik az érdemi együttműködésre, már rég nem akar a szó valódi értelmében partner lenni. Csak kapni szeretne, és végképp megfeledkezni látszik arról, hogy kivételes helyzetében adhatna is, hisz olyan értékkel rendelkezik, amely nagyságrendekkel felülmúlja a viszonzás nélkül kapott adományokat. Felbecsülhetetlen helyzeti tőke birtokosai ők, egyedüli kiváltságuk lehetne, hogy ezt kamatoztassák, de Ukrajna láthatóan nem tart rá igényt, Magyarország pedig, a kisebbségi szervezetekkel egyetértve, úgy tűnik, az aprópénzre váltásában érdekelt.

  Én a válság súlyos jelének tartom, hogy a helyzetfelismerés és -elemzés helyett tízegynéhány éve egyrészről szakadatlan panaszkodás folyik (jaj, milyen rossz nekünk!), másrészről ugyanilyen intenzitással tart a dicsekvés (sekélyke eredmények feltupírozása); válságjelnek gondolom, hogy a konkrét cselekvést még mindig hősi pózok helyettesítik, hogy a „harc” folyamatosan elfedi azt, amiért a harc folyik, hogy a „helytállás” mint önmagában vett érték kiüresítette azt a lényeget, ami a helytállást indokolhatja. Nem tudom, meddig lehet még sérelmi politikát folytatni, „megsértődve lenni” mindenre és mindenkire, „a másik” érdekérvényesítő csoportra, továbbá egyszerre az „apa”- és anyaországra, a történelemre és a sorsra is… Néha olybá fest, épp a szüntelen sebnyalogatás nem hagyja gyógyulni a sebeket…

  Nem tudom, a minőségi teljesítmény elmaradásához a mostoha körülmények meddig szolgáltathatnak még alibit, meddig lehet saját gyöngeségünket „nincs jobb” alapon elfogadtatni, hányszor lehet még mások nyakába varrni tehetetlenségünket.

  Természetesen nem állítom, hogy a körülményeink jók, netán kitűnőek; és azt sem, hogy korlátlan lehetőségek állnának előttünk. Sajnos nem. De azt az állítást megkockáztatom, hogy folyamatosan saját adottságaink alatt teljesítünk, részint az önmagunkkal szemben táplált igényesség és szigorúság hiánya okán, részint pedig azért, mert a külső elvárások sem szorítanak rá erre bennünket.

  Súlyosbítja a helyzetet, hogy – számomra úgy tűnik – ennek a helyzetnek a felszámolásáért semmit sem kívánnak tenni azok, akiknek ez módjukban állna; sőt, gyakran úgy hat, mintha a jelenlegi állapot stabilizálásában lennének érdekeltek.

  És ahogy fentebb állítottam: mindez nem mint jelenség aggasztó, hanem következményeit illetően, hiszen nem kevesebbet von maga után, mint azt, hogy a kárpátaljai magyarság identitása, magyarság-tudata roppant veszélyes módosulásokon esik át. Sokakban rögzülni látszik a felismerés, hogy magyarságukat bőven elegendő hősi pózban viselni és veszélyeztetettségét hangsúlyozni – bölcsen élni vele és intenzíven gyakorolni már egyáltalán nem szükséges. Esetükben a nemzeti öntudatot nemzeti önmutogatás kezdi helyettesíteni. A tartalmat felváltja a külsőség, a lényeget elfedi a látszat.

  Ez a magatartás nem csupán ön-, hanem közveszélyes is, mert ha az értelmiségi elit így viselkedik, ez egyesek számára követendő például szolgálhat („ha te így, én is így”), másokban ellenben olyan ellenérzéseket ébreszthet, amelyet nem az effajta gyakorlatot folytatók ellen, hanem saját nemzeti mivolta ellen fordít („ha ez a magyarság, akkor én inkább nem vagyok magyar”).

  Összességében tehát én úgy látom, hogy politikai-társadalmi-egzisztenciális kiszolgáltatottsága közepette a kárpátaljai magyarság és annak szellemi élcsapata, az értelmiségi elit (bizonyára anélkül, hogy ennek tudatában lenne), sem „apa”-országával, sem anyaországával, sem önmagával nem tudott olyan kölcsönviszonyt kialakítani, amely hozzásegítené ahhoz, hogy hatékonyan ellenálljon a nemzeti kisebbségünk felmorzsolódását gyorsító erőknek. Ellenkezőleg: kizárólag rövid távon értelmezett önérdekeltségéből tud kiindulni, s eközben – szerintem – hosszú távú fennmaradása ellenében működve nem késlelteti, hanem felgyorsítja az erodálódást.

  Az elkövetkezendő évek nagy kérdése számomra az, hogy a térség politikai-gazdasági újrastrukturálódása közepette a jelen állapotú kárpátaljai magyarság vajon nyertese vagy vesztese lesz-e annak a kétségtelen ténynek, hogy Magyarországtól távolabb, de Európához közelebb kerül.

Az idén az Új Holnap közli a Tokaji Írótábor témájához - Mai magyar irodalmi lapok - kapcsolódó „felvezető” anyagokat. Vass Tibor felkérésére virtuálémról az alábbiakat írtam:

Nem kárpátaljai, hanem irodalmi

avagy diszlokációval elkerülhető-e a helybéliség 22-es csapdája

Lassan egy emberöltőnyi ideje, huszonkét esztendeje végzek szerkesztői és irodalomszervezői munkát. Ennek első állomása a szép emlékű Lendület volt, amely a hetvenes évek elejétől a Kárpáti Igaz Szó pártlap ifjúsági irodalmi rovataként működött a szerkesztőség kézi irányítása alatt. Mi, akkori ifjú titánok, egy idő után elégedetlenek lettünk a rovat szerkesztési elveivel és megjelenési gyakorlatával, és 1981-ben kisebb palotaforradalmat hajtottunk végre. (Ebben – jellemzi a helyzet sajátosságát – maga a főszerkesztő Balla László és a szerkesztőségi Komszomol szervezet akkori titkára, Móricz Kálmán volt pártfogónk.) Ennek nyomán sikerült átalakítani a József Attila Irodalmi Stúdiót, amelynek addig csak formálisan, ettől kezdve ténylegesen „saját” orgánuma lett a Lendület-rovat, szerkesztését a fiatalokból álló írócsoport három társelnökére (Balla D. Károly, Dupka György, Horváth Sándor) bízták. Részben a családi szereposztás okán (a lap vezetője édesapám volt), részben azért, mert a legtöbb energiát talán én tudtam erre fordítani, a Lendület anyagát ettől kezdve – bár a többiek hatékony segítségével – én állítottam össze s próbáltam számos kompromisszum árán a főszerkesztővel elfogadtatni. (Sejthető, hogy egy kisebbségi nyelven megjelenő pártlap az akkori ideológia-kultúrpolitikai kurzus közepette milyen irodalmi törekvéseknek tudott teret adni.) Apám ötlete nyomán a Lendületet 1983-tól könyvtükör szerint tördeltük (ezt nagyrészt magam végeztem), így a laptestből ki lehetett vágni, év végén összefűzni a 12 számot – egy vágyott irodalmi folyóirat hiányát pótolva így jelent meg öt évfolyama. 1987-ben apám nyugalomba vonult, a lap új vezetősége megszüntette a Lendületet, de elindította az Új Hajtás című kulturális mellékletet, amely ettől kezdve már nem nemzedéki alapon, hanem „általában” adott teret a kárpátaljai magyar alkotóknak (magába olvasztva a Neont, a lap „felnőtt” kulturális rovatát is). Ekkor hivatalosan is tagja lettem a szerkesztőségnek (ezt a családi összeférhetetlenség korábban lehetetlenné tette) és félállású főmunkatársként mintegy két évig szerkesztettem szépirodalmi anyagait. 1990-ben aztán az Új Hajtás is megszűnt…

Ekkor én már más vizeken eveztem. Miközben két éven át magnókazettákon terjesztett hangos irodalmi folyóiratot készítettem Magán/Hangzó címmel, aközben hosszas vergődés után sikerült életre hívni az 1945 utáni Kárpátalja első irodalmi folyóiratát, a Hatodik Sípot. Ennek első száma 1989 őszén jelent meg. Negyedévi (olykor megritkuló) megjelentetését kezdettől egy budapesti kiadói műhely vállalta, én 1993-ig jegyeztem főszerkesztőként. (Amikor lemondtam posztomról és kiváltam a szerkesztőségből, a Beregszászban élő Penckófer János vette át a gondozását. Az 1999-es évfolyam négy számának könyv alakú megjelentetése óta új lapszámmal sajnos a Hatodik Síp nem jelentkezett.) 1993-ban új lapot alapítottam Pánsíp címmel; ennek már magam biztosítottam kiadói hátteret. Nagy példányszámú, sok olvasnivalót közlő kulturális családi magazinnak indult, később egyre inkább „behúzódott az szépirodalomba”, példányszáma minimálisra csökkent és egy igen szűk réteg irodalmi ízlését képviselte. Mielőtt ebben a formájában megszüntettem volna, két mutációját hívtam életre, az egyik a Pánsíp-almanachként éves gyakorisággal megjelenő UngBereg volt (három szám után – 1999., 2000., 2001. – ez is megszűnt), másik a netPánsíp, amely 2000-ben az Interneten indult digitális iratfolyamként. (Miután a nyomtatott verziókat sorra megszüntettem, a világhálós verzió megkülönböztető neve elvesztette jelentőségét, így 2002-től ennek ismét egyszerűen Pánsíp a neve.) E köré épült fel az a kis virtuális birodalom, amelyet UngPartynak kereszteltem, s amelynek ma az irodalmi folyóirat csak az egyik rovata. [1]

Két évtizedes munkámban a legnagyobb gondot kétség kívül az anyaghiány okozta. Ezt kétféle módozatban tapasztaltam. A 80-as években főleg olyan írásokra lett volna nagyobb szükség, amelyekkel „el lehetett adni” egy-egy összeállítást. Ha nem szerepelt a válogatásban néhány „tematikus vers” (szólhattak mondjuk a békéről, népek barátságáról, netán a hősi forradalmakról; dicsőíthették a szocialista vívmányokat vagy kárhoztathatták a bűnös Nyugatot; legtipikusabb példájuk a Lenin-vers volt), akkor az irodalmi oldal egészének a megjelenése vált kétségessé. Néhány „pozitív” írás mellett már elcsúsztak a táj- és szerelmes, netán gondolati versek, még egy-egy pesszimistább kicsengésű novella is. (Jó írásnak akkoriban az „életigenlő” számított.) Így szerkesztőként lehetetlen volt általános minőségi mércét megállapítani: a piroscsillagos, vöröslobogós, békeharcos vers akkor is megjelent, ha költőileg gyatra volt, míg a szocreál elvárásainak pontosan meg nem felelő írás akkor se nagyon „ment át”, ha magas művészi szintet képviselt. 89-ben nagyot lélegeztem: ennek vége, a saját alapítású lapomban már kizárólag esztétikai szempontokat érvényesítek. És nem! A rendszerváltást követő tízegynéhány esztendő súlyos következtetések levonására kényszerített: be kellett látnom, hogy aki magasra tett mércét állítva kárpátaljai irodalmi lapot akar szerkeszteni, az egyfajta csapdahelyzetbe kerül. Újra csak: anyaghiány okán. Az íróasztalfiókok üresek, alkotónk közül többen elhallgattak, még többen elköltöztek; sokan pedig nem képesek átlépni saját árnyékukon, megmaradtak a korábbi évtizedek rossz beidegződéseinél, épp csak a vörös csillagot keresztre, a nagy szovjet hazát kis magyar szülőföldre, a népek barátságát összmagyar összeborulásra, a dicső forradalmi hagyományokat nemzeti sorsverésre cserélték – így aztán megint „tematikus” írások születnek, a kárpátaljai magyar író újra a magasztos téma, a kívánatos mondanivaló révén igyekszik eladni gyönge művészi teljesítményét. Az igazán nívós mű ritka, mint a fehér holló. Ha az ember lapot akar csinálni, alább kell szállítania az igényeit. Továbbá pedig: ha azt akarja, hogy orgánumát – mint „a mi lapunkat” – megbecsüljék, akkor igen gyakran kell döntenie a „kárpátaljaiság” javára… és a nívó rovására. Bármennyire is szeretné, nem szabadulhat bizonyos szerzői és olvasói igényektől, amelyek egyes témák, stílusok, hangnemek preferálását várják el tőle másmilyenek ellenében, az előbbieket a kisebbség identitásának pallérozásában hasznosnak, utóbbiakat károsnak ítélve. Illetve hát: szakíthat ezekkel az elvárásokkal és felhelyezheti a mércét a legmagasabbra, de akkor szerzők és közönség nélkül marad. Azaz: a nívós lap készítésének maga a nívó a legnagyobb akadálya. Mi ez, ha nem a 22-es csapdája?

Az elmúlt évtized szerkesztői tapasztalatának legnagyobb kérdése számomra így fogalmazódott meg: mit kezdhetünk ott a minőségeszményünkkel, ahol a „jó”nak a „nincs” az alternatívája?

A csapdából akkor szabadultam, amikor letettem arról a szándékomról, hogy kifejezetten kárpátaljai orgánumot szerkesszek. Ez a váltásom időben egybeesett azzal a pillanattal, amikor nyomtatott kiadványaimat megszüntettem és tevékenységemet áthelyeztem az Internetre. Az új közeg, az addig megszokottól teljesen eltérő szabad kommunikációs sztráda és szellemi élettér eleve megkérdőjelezte addigi fogalmaim létjogosultságát. A hálón nemigen viselkedhet az ember kisebbségiként, senki sem tekinti érdemének (de hátrányának sem) nehéz vagy könnyű múltját, nemigen lehet értékként elfogadtatni homályos utalásokat, így a nehezen definiálható kárpátaljaiságot sem. Itt az számít, hogy ki mit tud felmutatni, általában: szöveg formájában közreadni. (Persze meg kell jegyeznem, hogy az Internet irodalmi, művészi, intellektuális „részére” gondolok, nem a végtelenül sok szexoldalra és nem is a szélsőséges, uszító propagandaanyagokra.) A végtelen válághálón kis lokális honlapot csinálni: szinte képtelenségnek tűnt; meg sem próbálkoztam vele.

Így aztán a digitális Pánsíp és a köré szerveződött UngParty szerzői (mondjuk családtagjaimtól és egy-egy ritka kivételtől eltekintve) nem kárpátaljaiak. Az arány hasonló olvasóim tekintetében is: napi 50-60 böngészőm között 2-3 itthoni akad. Némi malíciával, de a lényeget talán jól közelítve azt szoktam mondani, hogy honlapom nem kárpátaljai, hanem irodalmi. Hiszen a minőségnek a neten nincsen „helyi értéke”, nem emelkedik meg (de alább sem szorul) az alapján, ki és hol hozta létre. Maga a dolog számít, és nem származási helye vagy beágyazottsága valamely konzerváló hagyományba.

És hogy mi az a dolog, amellyel én kiálltam a világ nyilvánossága elé? Honlapom egészének tüzetes bemutatása a sok-sok önálló alrendszer és terjedelmes rovat miatt igen hosszas lenne, ezért inkább legutóbbi interakcióimról szólnék. Ezeknek sorát a virtuális irodalmi szalonnal kezdtem, amelynek keretében meghívott vendégeim (írók, költők: Zalán Tibor, Hizsnyai Zoltán, Bagu László, Vass Tibor, Papp Tibor, Turczi István) a legkülönbözőbb helyekről (mondjuk Chicagótól Kolozsvárig) érkező kérdésekre válaszoltak: a kollektív interjú menetét honlapomon lehetett követni, mint ahogy később a sajátos beszélgetések teljes szövegét is. Az idén előbb egy internetes konferenciával rukkoltam elő: szerintem érdemi szakmai vitát folytattunk az irodalom regionalitásának és egyetemességének a kérdéséről. Előadások, hozzászólások, viszontreagálások, spontán vita a Fórumban… A résztvevők földrajzi szórása ezúttal még nagyobb teret fogott be Ferraratól Stockholmig, Torontótól Beregszászig, Zombortól Krakkóig, Berlintől Ungvárig… (A tanácskozás anyaga megtöltötte a Nyelvünk és Kultúránk c. folyóirat szinte teljes ez idei első számát.) Alig zárult le az eszmecsere a honlapomon, már meg is hirdettem a virtuális könyvbemutató-sorozatot. Állhatna ez csupán annyiból, hogy egy létező könyvnek a webhelyemen megrendezem a bemutatóját… De ennyivel nem elégedtem meg, mert úgy véltem, magának a könyvnek is virtuálisnak kell lennie. És hogy milyen a virtuális könyv? Olyan valami, ami csupán és kizárólag a képzetes térben nyeri el létezését, onnan nem emelhető ki. A virtuális könyv nem csupán minden nyomtatott társától különbözik élesen, hanem ugyanígy nem tévesztendő össze semmilyen digitális kiadvánnyal vagy e-bookkal sem, nem is hasonlít rájuk, lényegét illetően különbözik tőlük, azoknak ugyanis van valamilyen szövegteste (ha digitális jellegű is), amelyet akár ki is lehetne nyomtatni – míg ilyennel a virtuális könyv nem rendelkezik. Ezzel az értelmezéssel én visszakanyarodtam a kissé már elcsépelt fogalom eredeti, szótári jelentéséhez: virtuális = látszólagos, elképzelt, lehetséges.

Elsőül magam vittem vásárra a szakmai tekintélyemet: nem mertem volna senkinek a nyakába varrni ezt a kísérletet, nem tudhattam, nem sül-e rosszul el. Azt hiszem, nem vallottam kudarcot. Virtuális könyvem bemutatója roppant kellemesen zajlott. A premiert a közismert webesztéta, György Péter, az ELTE tanszékvezetője nyitotta meg, és az internet-guruként is ismert Váncsa István rekesztette be. Két hónappal később a második premiert a Berlinben élő, újabban „felkapott publicistává” előlépett üzletasszony, Pompéry Judit Híd-fő-állás c. virtuális életmű-kötete köré rendeztem. Petőcz András avatta fel a helyszínt, Dalos György nyitotta meg a bemutatót, Norman Károly író és filozófus tartott zárszót. Mindkét alkalommal: a könyvet értékelő előadások, elemzések, felolvasások „hangzottak el” irodalomtörténészek, íróbarátok részéről, majd virtuális állófogadásra került sor. Akik részt vettek benne, elmondhatják: élvezetes mulatság volt.

De nemcsak virtuális, hanem ma már hagyományosnak számító digitális könyvet is gondoz honlapom. A Krakkóban élő költő és műfordító Zsille Gábor tíz kortárs lengyel költő száznál több versét fordította magyarra, ezek a szerzők kiséletrajzával kiegészülve képezik az UngParty egyik legértékesebb anyagát, a kompakt egységbe szerkesztett digitális költői antológiát. Lackfi János pedig épp a napokban ajánlott egy hasonló gyűjteményt – kortárs belga költőktől…

…Nem állítom, hogy a világhálón gyakorolt szerkesztői-szervezői tevékenységem jobb, hasznosabb, bármiben is érdemesebb vagy eredményesebb lenne a földinél. Még csak azt sem, hogy az éteri szférába helyezett irodalmi virtuálé hatékonyabb értékközvetítést tesz lehetővé, mint egy hasonló intenzitással készített hagyományos orgánum. Ám azt a kijelentést megkockáztatom, hogy ezzel a diszlokációval, úgy érzem, sikerült elkerülnöm a helybeliség, a kárpátaljaiság, no jó, kimondom: a provincializmus lábam elé kerülő kelepcéit.

A 22-es csapdájából így szabadultam 22 év után.

Hogy milyen eredménnyel, pár kattintással ellenőrizhető: http://hhrf.org/ungparty – aki nem hiszi, böngésszen utána!