2003. március

Dolgozom a regényemen...

ORESZTÉSZ NAPLÓJÁBÓL

Ott ültünk egymás mellett az Athéni Könyvfesztiválon. Mint szinte minden alkalommal, ha valamilyen rendezvényünkre a fővárosban került sor, most is küldtem neki meghívót. Pontosabban az anyjának, vagyis a régi címre, a Sárrét parkba. Klütaimnészra néha el is jött ezekre a programokra; előtte-utána váltottunk pár mondatott, így voltaképp mindent tudtam Elektráról, pedig hosszú éveken át nem is találkoztunk. De most ő jött el. Az anyja, meséli, mindig felhívja, ha meghívót kap tőlem, és mindig jönne ő is szívesen, csak valahogy mostanában nem volt ideje. Hiába, a két gyerek, a tanítás. De most ráért.
     Ott ültünk egymás mellett a Könyvfesztiválon, az argoszi standon, körben a polcokon az utóbbi évek termése mellett régebbi kiadványok, így Agamemnon regénye, amelynek új kiadásából tucatnyit vettem anno, pedig akkor még nem tudtam, hogy egyszer könyvkereskedésre adom a fejem, és standunk lesz a Kongresszusi Központban, ahol kiállíthatom, odatehetem azok mellé a könyvek mellé, amelyek anélkül nem ilyenek lennének, mert Agamemnon egyetlen regényét senki sem kerülhette ki, írhatott „ellene” vagy „mellette”, tehetett úgy, mintha nem venne róla tudomást, mintha sem a regény, sem Agamemnon nem létezett volna – de valahogy mégis mindaz, ami Argoszban harminc év alatt született, a régi időkben vette eredetét és oda tért vissza, a mítosszá vált régi konfliktusok terhét viselte magán.
     Ott ültünk egymás mellett a Könyvfesztiválon, és Elektra épp olyan volt, mint húsz éve, és hol úgy éreztem, mintha el sem telt volna ez a két évtized, hol meg úgy, hogy mérhetetlenül sok idő, korszakok múltak el azóta. Nem tudtam, de nem is akartam meghatározni, mit érzek iránta. Bizonyos, hogy valami egészen mást, mint amikor Ágnest vagy Júliát láttam viszont hosszú szünet után. Ágnest a legkisebb mértékben sem tudtam azonosítani azzal az Ágnessel, mert idegen volt és szép és kedves; egy kedves szép idegen, akivel talán szívesen megismerkednék. Júliával azonban még ismerkedni sem szerettem volna, ő nemcsak hogy azzal a Júliával nem volt azonos, hanem izgató idegensége is hiányzott; az idegenség vonzó, kíváncsivá tesz, meghódításra késztet, de ő úgy távolodott el tőlem, hogy sem régi önmagát nem vitte magával, sem egy attól különböző alakot nem öltött magára; testéből kifutott a nő, fejéből kiesett az eredetiség, lehámlott az egyénisége: egy nagy üres póz maradt belőle.
Elektra most is valami egészen más volt. Ott ültünk egymás mellett a Könyvfesztiválon, férjéről beszélt, a gyerekeiről, a munkájáról, és én nem mertem megvizsgálni, mit érzek iránta, mert féltem, hogy semmit, vagy legalábbis sokkal kevesebbet, mint illenék. De ez még nem ijesztett volna meg. Rémülettel az töltött el, vajon nem jutok-e arra következtetésre, hogy esetleg már akkor sem jelentett számomra semmi olyant, amit pedig az elmúlt két évtizedben őneki tulajdonítottam.

A Kriterionnak benyújtott Félmúlt, féljelen, féljövő c. kéziratomhoz a szerkesztő kérésére írt szinopszisom:

     A kárpátaljai Ungváron élő író jelen összeállításába az ezredfordulót közvetlenül megelőző és követő években keletkezett tanulmányait, irodalomkritikai munkáit és írói jegyzeteit vette fel.
    Az első ciklusban a magyar irodalom kárpátaljai helyzetével foglalkozik, legtöbbször a problémákra helyezve a hangsúlyt. Kritikusan szembenéz a kisebbségi irodalom létének vagy nemlétének általános kérdéseivel csakúgy, mint a saját régiójában tapasztalt negatív jelenségekkel. Tényekre alapozva vonja le vállaltan szubjektív, gyakran élesen fogalmazott következtetéseit, szemléletesen, nem egyszer képekbe ágyazottan mutatja be a visszás helyzeteket, ellentmondásokat. Szavain egyszerre érződik a kritikus hozzáállás, az ironikus megközelítés – és a féltő aggodalom.
   A második ciklus napló formájában rögzített írói jegyzeteit, kisesszéit, vallomásait, néhány valós és fiktív levelét, aforizmáit tartalmazza. Érdekességük, hogy számos esetben az első ciklusba sorolt tanulmányok keletkezésének körülményeiről, hátterükről és fogadtatásukról is értesülhetünk. Az ezredforduló három évének (1999, 2000, 2001) krónikáját olvasva nemcsak Kárpátalja belső viszonyairól kaphatunk érzékletes képen, hanem a kor egészéről is. És ami legalább ennyire izgalmas: egy független magyar értelmiségi gondolatvilágáról alakulhat ki pontosan körvonalazott képünk, miközben megtudjuk, mit hozott magával a félmúltból, miért tekinti felemásnak a jelent, és néha miért „fél” a jövőtől. (Félmúlt, féljelen, féljövő)

(Fő a szerénység!)