2002. november

A BeregInfónak írtam:

A Világűr magánya

Az utóbbi évek egyik legjobb magyar televíziós kezdeményezésének tartom a Mindentudás Egyeteme sorozatát. Most, amikor az elektronikus média (tisztelet a kivételnek) legkevésbé sem az értelmünk pallérozását tűzte ki célul, hanem „szórakoztatás” címén és a mind magasabb nézettségi mutatók hajhászása közepette intézményesítette a közönségbutítást, valóban felüdülésnek hat, ha nagy tudású emberek arról beszélnek, amihez értenek. Alig is kell hozzá más, mint egy előadóterem, katedra, tábla, képvetítő, no és persze egy Személyiség, alkalmasint egyetemi professzor, aki úgy tud kedvenc témájáról beszélni, hogy a hallgatók és a nézők legszélesebb rétege számára élvezhető legyen. Ahogy Romsits Ignác a történetírásról, Hámori József az agykutatásról szól – közérthetően, magyar szavakat magyar mondatokba rendezve (ilyen egyszerű ez?) –, abban egyformán benne van hatalmas tudásuk, szakmai alázatuk és többéves előadói gyakorlatuk.
    Számomra külön örömöt okozott Almár Iván csillagász előadása, amelyben egyetlen témával foglalkozott: vajon az értelmes élet kialakulása egyedüli jelenség-e a világűrben, avagy tipikus és szükségszerű folyamatnak tekinthető. Kifejezetten izgalmasnak tartottam okfejtéseit, és ennek talán az is oka, hogy ifjúkoromban magam is természettudományos pályára készültem, és sokáig éppen a csillagászattal kacérkodtam. Ám aztán írásra adtam a fejem, és bevallom, az utóbbi években elmulasztottam nyomon követni a legújabb kutatások eredményét, így érthető volt fokozott várakozásom. A roppant színes előadásból aztán megtudtam, hogy sajnos semmiről sem maradtam le: a hosszú évtizedek óta hatalmas erőkkel folyó megfigyelések ellenére eddig egyetlen egy olyan adat sem áll a tudósok rendelkezésére, amely azt bizonyítaná, hogy a Földön kívül is létezik értelmes élet. Ami persze egyáltalán nem zárja ki, hogy létezhet, hiszen mindössze negyven esztendeje folynak ilyen kutatások, ami egy (az élet megjelenésének alapfeltételéül szolgáló) bolygórendszer kialakulásához képest még szempillantásnyinál is rövidebb idő. Azaz: a számunkra belátható világűrben akár ezrével feltételezhetőek olyan civilizációk, amelyek a kutatás kezdete előtt már megszűntek vagy amelyek csak ezután fognak megszületni.
    Bárhogy is, de úgy tűnik: az univerzumnak ebben a sarkában és jelenidőben, vagyis itt és most magányosak vagyunk a magunk korlátozott értelmével és törékeny civilizációjával.
    Magányosnak lenni pedig nem túl jó érzés. Így én voltaképp megértem azokat, akik (mint egyke gyerek ábrándozik testvérkéről), nemcsak hogy hisznek az ufókban, hanem látták is őket, sőt, némelyiküket el is ragadták…
    Engem nem ők, csupán Almár Iván előadása és a Mindentudás Egyeteme ragadott magával.

A Terasz.hu irodalmi szekciójába írtam:

Illyés, Szűrös és az elcserélt sípok

Most, amikor minden orgánum tele van a centenáriumi megemlékezésekkel, talán ideje nekem is elmondanom ezt a történetet. Én személy szerint ugyanis sokat köszönhetek Illyés Gyulának… és Szűrös Mátyásnak. Például azt, hogy amikor a még meglehetősen bizonytalan politikai viszonyok közepette Kárpátalján lapot alapítottam, akkor nem kellett különösebb retorzióktól tartanom.
   De a sztori messzebbről veszi kezdetét.
   A 80-as évek elejének hol fagyos, hol kicsit felengedő ideológiai légkörében beregszászi értelmiségiek (nevezetesen Dalmay Árpád tanár, újságíró, műfordító) fejében érett meg az elhatározás egy magyar művelődési klub létrehozására. Ez akkor eretnek gondolatnak számított, a nacionalizmus, vagy legalábbis a nemzeti elkülönülés vádját vonhatta maga után, így a kezdeményezés sokáig nem kapott zöld utat. Végül két apró homokszem mégis bekerült a szovjet bürokrácia gépezetének a fogaskerekei közé, és ez épp elegendő volt ahhoz, hogy megalakuljon az Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub.
  Az első homokszem a Könyvbarátok Egyesületének alapszabályából pergett a beregszászi iniciátor markába. Akkoriban ennek az országos szervezetnek éppen Dalmay volt a kárpátaljai megyei főembere, és kiolvasta a statútumból, hogy mód van a különböző külföldi irodalmak iránt rajongó olvasók táborba gyűjtésére, azaz a Könyvbarátokon belül alakulhatnak, angol, francia stb. irodalmi klubok. Hát akkor alakulhat magyar klub is, hiszen az is „külföldi”, gondolta.
    A másik kvarcszemet két magyar író névhasonlósága, továbbá a szláv névátírási szabályzat és valamelyik pártdöntnök műveletlensége együtt hozta össze. Történt, hogy a kezdeményezők megfelelő formában elkészített orosz nyelvű beadvánnyal fordultak a megfelelő megyei szervhez, és ebben lefektetve állt, hogy a klubot Illyés Gyuláról kívánják elnevezni. Cirill transzkripcióban és a szláv névírási szokás szerint a keresztnevet csak a kezdőbetűje jelöli, a hosszú elipszilonból két l betű lett, és természetesen az ékezet is lemaradt: „Д. Иллеш”. A helybéli főpárthivatalnok azt hitte, Illés Béláról van szó, a moszkvai magyar kommunista emigráció „nagy alakjáról”, aki Honfoglalás és Ég a Tisza c. regényeivel a kárpátaljai magyar iskolák tananyagának hangsúlyos részét képezte, így fedhetetlenségéhez nem fért kétség (míg Illyés magyarság-felfogása inkább nemkívánatossá tette személyét, legalábbis alkalmatlannak arra, hogy egy szovjet állampolgárok alapította klub névadója legyen). Amikorra kiderült a félreértés, addigra már megalakult a klub, nyilvántartásba került a Könyvbarátok országos hálózatában, nagy blamázs lett volna a dolgot visszacsinálni.
    A működésük sok fejfájást okozott a későbbiekben is… Valaki például feljelentett őket amiatt, hogy magyar nyelven folynak az összejöveteleik…
    Alighanem összeráncolta a homlokát néhány elvtárs akkor is, amikor a beregszásziak testvérszervezetre találtak a Kőbányai Sörgyárban… Pontosabban: a kőbányaiak találták meg őket. Ott ugyanis (ez sem volt egészen tipikus dolog) működött egy Illyés Gyula Szocialista Brigád. Az anyai Illyés-nagyszülők valamelyike abban a gyárban dolgozott, a karbantartó lakatosok vezetője pedig megszállott irodalomrajongó lévén ezt kiderítette, és brigádja nemcsak hogy felvette a költőfejedelem nevét, hanem emlékét is intenzíven ápolni kezdték, egy idő után az ipari létesítmény szabadidő-központjában rendszeressé váltak az évfordulós megemlékezések. Miután felvették a kapcsolatot a hasonnevű beregszászi szervezettel és meghívták őket rendezvényükre, néhányszor magam is részt vehettem a sörgyári capricciókban.
    Ezek az őszi Illyés-rendezvények évről évre hasonló forgatókönyv szerint és hangulatban zajlottak, részben a névadó méltatása, részben a szovjet-magyar barátság és részben a sörivászat jegyében. A csendes temetői koszorúzás, a gyárlátogatás és a baráti találkozások mellett a fénypontot mindenképpen a protokolláris irodalmi est képezte. Ebben mindig kiemelkedő szerepet kapott a kárpátaljai íródelegáció, és állandó meghívottnak számított nemcsak Flóra asszony és a költő lánya, Illyés Mária, nemcsak a szovjet nagykövet, hanem – tessék megfogózkodni – az ideiglenesen Magyarországon tartózkodó szovjet déli hadseregcsoport főparancsnoka is (aki mindig meg is jelent teljes karácsonyfadíszben és végigülte a több órás rendezvényt, holott egy szót sem értett magyarul). Ugyancsak rendszeres vendége és gyakran fővédnöke volt a rendezvénynek Szűrös Mátyás, aki akkoriban azon kevesek közé tartozott (86-88-at írunk!), aki magas pozíciójában többször is felvetette a határon túli magyarság problémáit és érvelt a velük való „törődés” mellett. Kárpátalja különösen közel esett a szívéhez, alighanem a még moszkvai nagykövet korában szerzett tapasztalatok okán.
    Én itt, a sörgyári bulikon ismerkedtem meg vele és közvetlen viselkedésének, őszinte érdeklődésének köszönhetően amolyan barátság-félét is kötöttünk. „Magán”interjút is készítettem vele, akkoriban (hányban is?) jelent meg Szokay Imrének és Tabajdi Csabának egy elég rázós tanulmánya Trianon következményeiről, a magyarság egyharmadának határon túlra kerüléséről, és arról, hogyan lehet ezt kezelni – nagy port kavaró cikk volt, Szűrös szívesen kommentálta, de abban maradtunk, csak baráti körben teszem ismertté, amit a magnószalag rögzített.
    Aztán álmunkban sem remélt dolgok történtek... A nagypolitika eseményei vagy Szűrös ideiglenes köztársasági elnökké választása köztudott tény, de talán kevesebben ismerik a beregszászi Illyés-emlékmű történetét. Ezt a mellszobrot, amely ma is ott áll az Illyés Gyula sétány sarkával srégvizavi, a Kőbányai Sörgyár Illyés Gyula Szocialista Brigádja ajándékozta Beregszász városának, és Szűrös Mátyás avatta fel ünnepélyes körülmények közepette. Az esemény az én lapalapítói múltamban is meghatározó jelentőségű volt. Ugyanis…
    Miközben (már 1989 tavaszától) azon ügyetlenkedtem, hogy megalapítsam az 1944 utáni Kárpátalja első irodalmi folyóiratát, sokan óvtak az akkor még számos szempontból rázósnak látszó ügytől. Hiszen nem is olyan sokkal azelőtt még az írógépek használatát is engedélyeztetni kellett és írásmintát kellett leadni a rendőrségre (nehogy valaki röplapokat gépeljen!), a másológépek pedig még akkor is tilalmas dolognak számítottak, és csak hivatali helyiségekben, megfelelő biztonsági előírások mellett voltak használhatók. Magánkézben sajtótermék? Teljes képtelenségnek tűnt. Én mégis bármiféle engedély megkérése nélkül olyan lapnak az előkészületein dolgoztam, amelyet Ungváron szerkesztettem, Budapesten fogják nyomtatni és Kárpátalján kerül terjesztésre háromezer példányban… Meghallgatni sem mertem, hányféle törvénycikkelybe ütközik mindez.
    A rendszer azonban szerencsémre gyorsabban bomlott, mint a Hatodik Síp készült, így hivatalos számonkérésemre megjelenéséig nem került sor, mindig csak kerülő úton értek el hozzám a figyelmeztetések. Egyszer a helyi (ukrán többségű) írószervezetben keletkezett körülötte kisebb vihar, de mivel éppen ott voltam az ülésen, rövid magyarázatommal meg tudtam értetni a kollégákkal, hogy nincs ebben semmi szenzáció, inkább ők is villámgyorsan alapítsanak egy ukrán folyóiratot (ugyanis ilyen sem volt!). Mégis, amikor valóban megjelent az első szám 89 szeptemberében (augusztus 20-i dátummal!), és 3000 példányát a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete segítségével sikerült hivatalosan áthozni a határon (ennek a cégnek – Zöld Ferenc elnöklete alatt – volt ilyesmiben tapasztalata, akkoriban számos könyvszállítmányt juttattak el a határokon túlra), és el lehetett volna kezdeni terjeszteni – azért mégis bennem volt a frász.
    Ám kapóra jött a szoboravatás.
    A magas vendégként hivatalosan érkező Szűrös Mátyás a szoboravatás előtti napon ungvári protokollprogramot bonyolított le. Fogadták a megye akkor még regnáló pártvezetői, járt az egyetem rektoránál és a nevezett notabilitások társaságában – továbbá a kijevi magyar főkonzul kíséretében és szervezésében – ellátogatott a nem sokkal azelőtt felavatott Szovjet Hungarológiai Központ új épületébe is. Történetesen ez a magyar pénzen felújított villa a második szomszédunk, így csak a mi házunk bejárata előtt elhaladva közelíthető meg...
    …Előző napon Páldi András akkori kijevi főkonzul (később nagykövet) és felesége meglátogatott bennünket. Megkérdezték, itthon leszünk-e másnap, és hogy megjelent-e a Hatodik Síp, és hogy… Hogy mit szólnánk ahhoz, ha a Hungarológiai Központból jövet teljesen spontán módon megemlítené a nagy vendégnek: „Egyébként pedig, Szűrös elvtárs, ebben a házban lakik az a Balla D. Károly, aki most alapította meg az első kárpátaljai folyóiratot.” Erre Szűrös azt fogja mondani, szívesen megnézné azt a lapot és készítőjét. És akkor talán bekopognak. Vállaljuk?
    Naná, hogy vállaltuk. Kérdeztük, hány személyre számíthatunk. 15-20…
   Ehhez képest másnap legalább negyvenen nyomultak be a lakásunkba… Hivatalos ember talán nem volt több tizenötnél, de jött az összes újságíró, tévések, rádiósok… Szerencsére a főkonzul felesége megfelelően felkészítette az enyémet, hogy mivel kínáljuk őket, mi legyen itthon – néhány palackkal ő is besegített a muníció felhalmozásába. Hogy nagyobb legyen a felhajtás, nekünk is voltak budapesti vendégeink: a Hatodik Síp ottani kiadója és a szerkesztőség tagjai. Négyesztendős Kolos fiam teljes kétségbeesésben kereste a rengeteg férfiláb között az édesanyját…
    No, de a lényeg: Szűrös és mind magyar, mind ukrán kíséretének tagjai kaptak egy-egy tiszteletpéldányt a folyóirat első számából, koccintottunk az új kezdeményezés sikerére. Koccintottunk: Szűrös, a megye ideológiai pártvezetője, a kijevi főkonzul – és én.
    Na, gondoltam, ezután nyugodt lélekkel terjeszthetem a lapot, ez többet ér, mint bármilyen hivatalos engedély.
    Nem is lett bajom belőle.
    Vagyis: ha nincs Illyés-klub és Illyés-brigád és Illyés-szobor, és ha Szűrös nem jön felavatni, akkor azért talán elővettek volna a „külföldi” sajtótermék terjesztése miatt, vagy azért, miként lehetek szovjet állampolgárként egy Magyarországon bejegyzett lap főszerkesztője, netán: miféle cím az, hogy Hatodik Síp.
    Valóban: miféle?
   Lapcímnek nem tudom, milyen, de most arra jó, hogy visszatérjek Illyésre és lekerekítsem a történetet.
    A köztudatban akkoriban benne volt a magyar irodalom illyési meghatározása: „ötágú síp”. És közszájon forgott az értelmezés is, hogy micsoda ez az öt síp: az anyaországi, az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki és a nyugati magyar irodalom. Gyula bátyánk – gondoltuk – kifelejtette Kárpátalját, talán nem is ok nélkül, hiszen a vidéknek nem volt jelentős irodalma. No de most, most mi majd megmutatjuk, hogy mi vagyunk a hatodik síp. Innen a cím. Amellyel egyébként nem arattam osztatlan siker. És éppen az illyési hagyomány ápolói, többek között a család tagjai nehezményezték. Volt, aki csak annyit jegyzett meg, az ötágú síp egy metafora, szükségtelen „tovább ragozni”. Akadt, aki azzal érvelt, ostobaság a hatodikról beszélni, hiszen az eredeti értelmezés ez: Magyarország + a 4 négy égtáj. Valaki meg éppen azon erősködött, hogy az öt síp az öt kontinenst szimbolizálja…
    A címet később már én sem találtam túl szerencsésnek. Elolvastam ugyanis a rövidke cikket, amelyben Illyés ezt a fogalmat felvetette. Abban az is benne áll, hogy volt, de megszűnt a magyar irodalomnak egy hatodik sípja is: a moszkvai magyar emigráció irodalma…
   Névadóként kicsit úgy jártam, mint a párthivatalnok, amikor Illyés Gyulát összetévesztette Illés Bélával.

Miközben folyamatoson dolgozom rajta, időnként halálosan unom a saját regényemet. Hogy felvidítsam magam, elkezdtem írni valami másegyéb hosszabbnak ígérkezőt. Még nem tudom, mi lesz belőle. Talán meg is reked a dolog ennyinél, talán folytatom. Egyelőre ez készült el belőle:

A foglalkoztató öntevékenység elmélete
    és gyakorlati tapasztatai

Első fejezet, amelyben megismerjük Pszajkót és tudomást szerzünk az ő titkos szenvedélyéről

      A harminc ügyeleti helyen az egyetem hallgatóiból és alkalmazottjaiból véletlenszerűen kiválasztott kettes csoportok teljesítettek éjszaki szolgálatot. Ez a szolgálat mindenki számára nagy megtiszteltetésnek számított, két szabadnappal járt, és egyformán vonatkozott tanszékvezető profeszorra, segédlaboránsra, doktoranduszra vagy gólyára. Az egyetemi nyilvántartás teljes adatbázisából találomra sorsolták ki a harminc helyre a párosokat, és mivel a diákok száma közelítette a tízezret, a munkatársaké pedig meghaladta a másáfélezret, így annak a valószínűsége, hogy egy bizonyos páros összeálljon, ráadásul pont a rektori hivatal pazarul berendezett titkárságát jelöljék számukra posztul, nem volt sokkal nagyobb annál, mint hogy az ábécé vaktában egymás mellé rakott betűiből éppen A mester és Margarita álljon össze.
    Pszajkó, a magános, mondhatni rejtőzködő magánéletű férfiú ennek ellenére reménykedett, sőt, ez a reménye egy idő után rögeszmés vággyá duzzadt, kitöltötte azt a helyet, amit másnál a bélyeggyűjtés, a foci, vagy a kocsmába járás foglal el. Minden reggel, mielőtt felbaktatott volna a negyedik emeletre, ahol a módszertani osztály székelt, hosszasan szemügyre vette a hirdetőtáblát, amelynek munkakezdés előtti megtekintése egyébként minden munkatárs szolgálati szabályzatának fontos paragrafusát képezte, de rajta kívül – akkor még így gondolta – senki nem gyakorolta kötelezettségét ilyen szorgalmasan. Tekintete legelőször az ügyeleti helyek táblázatára esett, ott is a rektori hivatalt jelző rubrikára. Szemével követte a sort egészen addig, amíg az aznapi dátumot mutató oszloppal nem kereszteződött, és ott elolvasta a cellába írt két nevet. Mondjuk Mihalics I. A. (m-elek/fiz) – Glenko P. N. (III/med). Ebből az is pontosan tudható volt, hogy a munkatárs a fizikai kar mikroelektronikai tanszékén dolgozik, a hallgató pedig harmadéves medikus. Pszajkó memorizálta az adatokat, és lépcsőről lépcsőre lépve ismételgette magában, el ne felejtse, amíg felér. Ilyenkor nem szívesen állt szóba senkivel, köszönés helyett csak biccentett a lefelé igyekvő ismerősöknek, alig várta, hogy magára zárhassa az ajtót és asztalához ülhessen. Ott aztán egy jegyzetlapra sebtében feljegyezte a neveket. Ezt persze voltaképpen megtehette volna odalent, a hirdetőtábla előtt is (mások általában tollal, jegyzettömbbel szorgoskodtak körülötte), de attól tartott, valaki kifigyelheti, mit rögzít napról napra, így titkos vágya közelébe férkőzhet – ezt pedig mindenképpen el akarta kerülni.
    Ahogy kiszuszogta magát, zakója belső zsebéből kivette noteszát, abba átírta a két nevet, az alkalmi cetlit pedig gondosan összetépte és a körömnyi fecniket a papírkosárba szórta. Alig türtőztette magát, hogy elő ne vegye a vaskos névjegyzékeket és a maga készítette grafikonok, táblázatok, rácsrendszerek, adathálózatok és mátrixok alapján ne kezdjen kedves foglalatosságába, ám a következő órában mégsem mert szenvedélyének hódolni, mert tudta, ilyenkor hívathatja az osztályvezető, bekukkanthat valamelyik kolléga, még az is megtörténhet, hogy segítséget, tanácsot, információt kérni betéved valami tájékozatlan diák, aki nem olvasta el az ajtaján a feliratot, vagy elolvasta, de fogalma sincs arról, mi fán terem a módszertani osztályon belül a foglalkoztató öntevékenység szakreferatúrája. Őszintén szólva ezt ő maga sem tudta egészen pontosan, ez a körülmény azonban nem akadályozta meg sem abban, hogy ragyogó negyedévi jelentéseket írjon a vállalt tervfeladatok teljesítéséről, sem abban, hogy a tudatlan betévedőket rövid távon kitessékelje a szobájából. „Fiatalember, tisztában van maga azzal, mi számít foglalkoztató öntevékenységnek és hogy ezen belül mi tartozik a szakreferens illetékességi körébe?” – kérdezte szigorúan, mire a hallgató elbizonytalanodott és elnézést kérve kihátrált.
    Nyolc év alatt, amióta ezt a munkakört betölti, csupán egyetlen egyszer, ám annál emlékezetesebb körülmények között, éppen három esztendeje fordult elő, hogy egy szemtelen diáklány visszakérdezett. „Nem, nem tudom, és épp azt szeretném, ha elmondaná nekem.” Első gondolata az volt, kikéri magának ezt az illetlen viselkedést, ám aztán alaposabban szemügyre vette a leányzót, és minthogy annak testhez álló kézileg kötött pulóverét a belülről feszítő ígéretes halmok csaknem átlátszóvá nyújtottak, felemelkedett székéből és saját szolgálatkészségén maga is elámulván a következőket nyilatkozta: „Kedvesem, higgye el, hogy amint magácska akár egyénileg, akár csoport- vagy évfolyamtársaival társas összefogásban foglalkoztató öntevékenységbe kezdene, arról én azon nyomban tudomást szerzek, és haladéktalanul segítségére sietek, hogy elméleti és gyakorlati módszertani szaktudásom teljes fegyvertárát felkínálva tegyem eredményessé dicséretes erőfeszítését.” A lány egy picit elpirult, de erőt vett magán, és megkérdezte, vajon mi is lehetne ennek a dicséretes erőfeszítésnek a célirányzata. Na, ez már sok volt Pszajkónak, méghogy célirányzat, neki egy diák ne fogalmazzon úgy, mintha referens lenne! Nagyon lassan visszaereszkedett a székére és ezek a szavak hagyták el enyhén remegő ajkát: „Mondja, galambocskám, maga a gyámügyi hivatalban szokta megkérdezni, hogyan kell gyereket csinálni?” A galambocska erre lángvörös lett, látszott, mindjárt el is pityeredik. No, lehet, hogy túllőtt a célon, gondolta, még csak az kell, híre terjedjen, miket mond ő itt holmi betévedő hajadonoknak. Ültében hátranyúlt a mögötte álló polchoz, leemelt egy brosúrát és engesztelő hangon újra megszólalt. „Jöjjön ide, kedvesem, adok egy könyvet, ebből bőségesen meríthet ismereteket.” A szólított odalépett, kezébe vette a kiadványt, és kétszer is hangosan felolvasta a címét: „Elméleti és alkalmazott foglalkoztató öntevékenység”, ő meg elővette fiókjából kék borítójú füzetét, felütötte és addig lapozta, amíg üres oldalhoz nem ért, oda felírta a dátumot, és várakozóan a lányra nézett. „Ha elviszi, ide be kell írnom az adatait”. Aha, Diána, és persze még csak elsős, akkor érthető a tudatlansága, nézett megbocsátón, egyszersmind más késztetésektől enyhén felindulva a lányra, aki kebeléhez fogva a könyvecskét megkönnyebbülten és átszellemülten távozott a szakreferatúráról.
    Ettől az esettől kezdődően figyeli Pszajkó megszállott rendszerességgel az éjszakai ügyeleti beosztást és készíti titokzatos kimutatásait. Az általa kidolgozott, roppant bonyolult, de több tudományos tétel alapján teljességgel megalapozott szisztéma módot ad egészen speciális számítások elvégzésére, és ezek egyáltalán nem zárják ki, sőt, inkább valószínűsítik, hogy a még lehetőségként előtte álló két egyetemi tanév során megtörténhet az, aminek meg kell történnie.