2002. október

A Debrecen c. hetilap részére írtam:

Szintén zenész

A 70-es években iskolai zenekart gründolni természetes dolognak számított. A legtöbb kamasz fiú ekkorra megcsömörlik a tudományoktól, sokkal jobban érdekli foci, lányok, zene.
    A nagy rockbandák tündöklésének az ideje ez, még fénykorát élte a Rolling Stones, de mi inkább a Led Zeppelin, Deep Purple új és újabb lemezeire vadásztunk, és nem vettük emberszámba azt, aki nem tudta elsorolni tagjaik nevét. Rajongásunkban magunk is nyomdokukba akartunk lépni, egy szép napon valamelyikünk fejéből kipattant a szikra: alapítsunk együttest.
    A legalapvetőbb problémának a névválasztás számított, meg voltunk győződve arról, ha ez megvan, a többi megy majd magától. Napok teltek el édes tervezgetéssel, füzetlapokat írtunk tele ötletekkel, ám eleinte nem tudtunk meggyezni. Aztán valaki rákaparta egy cetlire: „Future Men”, és tudtuk, túl vagyunk a nehezén. A Jövő Emberei! Hogy ne angol nevet válasszunk, vagy hogy nyelvtanilag ez vajon helyes-e, az meg sem fordult a fejünkben.
Következett a szerepek elosztása. Kiderült, mind a négyen szólógitárosok akarunk lenni, és ha még a dobot kis rábeszélésre el is vállalta dagi társunk, a ritmus- és basszusgitáros posztját úgy kellett kisorsolni, mint azt, mozi után ki fizesse a limonádét.
    A hangszereket, erősítőket – úgy terveztük – kölcsönözni fogjuk az iskolától, amíg nem lesz sajátunk. Addig is összeszedtük a rokonok és ismerősök kiszuperált lemezjátszóit, rádióit, hogy majd azok hangszóróiból hangfalakat barkácsoljunk. Listát készítettünk, mely együttesek mely számaival fogunk fellépni, de aztán, természetesen, saját dalokat szerzünk. Úgy festett, semmi sem állíthat meg bennünket a világsikerig.
    És eljött a nagy nap. Első próbánk megtartására hosszas kérlelés után megkaptuk a tornatermet és az iskola félve őrzött felszerelését is. Lázasan dugdostuk a csatlakozókat, forgattuk a hangfalakat, állítgattuk a hangerőt. Magunkra zártuk az ajtót, senki se zavarhasson, aztán áhítattal hárman nyakunkba vettük a gitárt, pocakos társunk leült a dobokhoz.
    Egymásra néztünk várakozva. Na, valaki kezdje el… Mi lesz, te vagy a szólógitáros! Igen, de a ritmus előbb megadja a hangot. Dehogy, a basszus indít! Hogy is ne, legelőbb a dagi üsse össze a dobverőket…
    Kicsit még nógattuk egymást, mint a kabarétréfában, aztán mi mást tehettünk volna, bevallottuk: egyikünk sem tud muzsikálni.
    Úgy tűnt, a világsiker egy időre elhalasztódik. Pedig milyen jó nevet találtunk magunknak!
    Ahogy a mai divatzenekarok egyikét-másikát hallgatom, néha az az érzésem, ők elfelejtették visszavinni a hangszereket az iskolai szertárba, valahogy a nyakukon maradt a gitár.
    Mi pedig akkor mintha előreláttuk volna a jövő embereit.


További címszavak készülő regényem Hiány-lexikonába:

Idő

Az írek szerint amikor a Jóisten az időt teremtette, bőven teremtett belőle. Ha ennek ellenére mégis úgy érezzük, kevés az idő, nincs idő, azaz keveselljük azt, ami pedig végtelen, akkor nyilvánvalóan nem az idő mennyisége, hanem a szemléletünk milyensége a hiányérzet valódi oka.

Múlt

Júlia mindig a múltból érkezett. Ott cipelte vállán egész gyermekkorát, és ennek révén az argoszi prolivilág minden terhét. A részeges apák miatt szétzüllő családokat, a számos gyermeket előbb elváltan, majd özvegyként nevelő kiégett munkásasszonyokat, a szélütéses nagyapákat és öregségükbe belegonoszodott nagyanyákat, a randalírozó szomszédokat, a három hét alatt az utolsó fillérig felélt fizetést, a visszaváltott üvegek árából vett fél kenyeret, a menekülést az élhetetlen családból, a lakhatatlan lakónegyedből. S ha személyes múltjától el is menekülhetett hol Darrávia, hol Püthia szárnya alá, ők nagyobb súlyt tettek vállára: az irodalom, a nemzet múltját. Júlia terhes lett minden mártír költővel, méhében hordta az éhező, elmebeteg, tüdő- és vérbajos poéták mindegyikét, testén fekélyesedett ki Mohács és Trianon.
    Júlia mindig a múltból érkezett és ezért mindent tudott a jelenről, pontosan megnevezte a titkos szálakat, ismerte a nagy összeesküvés minden részletét, hogy kik mit miért tesznek, hogy kik törnek világuralomra, kit akarnak szolganéppé tenni, kik az árulók és kútmérgezők, hogy miben áll a szent ügy lényege, aminek mindent alá kell rendelni.
    Oresztész csak évekkel később gondolt arra, ez állt kettejük közé, a múlt, amely Júlia minden porcikáját kitöltötte – belőle, Oresztészből pedig teljesen hiányzott.
Júlia a múltból érkezett és oda tért vissza, elhitetve magával, hogy ő is összeesküvések áldozata, és felkészülve arra, hogy éhezzen, megőrüljön, tüdőbajt szerezzen be vagy vonat alá feküdjön. Arcán ez a mártírium ült akkor is, amikor már második évtizede élte kispolgári életét, Argosztól távol, teljes konfortban és veszélytelen unalomban.

Jelen

Oresztész soha nem értett egyet a szemlélettel, miszerint a jelennek voltaképp nincs is intervalluma, mivel csupán egy kiterjedés nélküli határvonal a múlt és a jelen között. Nem tudta igazán elfogadni az einsteini elméletet sem az idő és az adott pillanat viszonylagosságáról, mert bár fizikusként, a megfelelően magas felsőmatematikai apparátus segítségével belátta érvényességét, ha kellett, a bizonyítást is le tudta vezetni, de roppant zavarosnak érezte ennek filozófiai következményeit. Nem a feloldhatatlannak tetsző paradoxonokon (pl. az idő „viselkedése” a gravitációs csapdában, a fekete lyukban, a kifelé távolodás és a befelé közeledés esetében) akadt fenn, hanem azon, hogy az egész modern tér-idő elmélet roppant manipulált, mesterkélt, túlbonyolított. Arra gondolt, hogy a földet mozdulatlannak tekintő csillagászok is egyre bonyolultabb és átláthatatlanabb rendszereket építettek évszázadokon keresztül, hogy a bolygók mozgását modellezzék, egyre több és több kiegészítő gyűrűt helyeztek glóbuszukra, idővel már a korrekciók javításainak igazításaival operáltak – aztán a heliocentrikus világképben az egész pofonegyszerűvé vált, a sok száz korrekciós gyűrűt Kepler három egyszerű képlettel helyettesíteni tudta. Nos, valahogy így lehet ez a jelennel is, gondolta Oresztész, egyszer majd jön valaki és kidobja az ablakon a tömegtől behajló teret meg a sebességtől függő tömeget, utána hajítja az egész kvantumelméletet a jobbos meg balos spinekkel együtt és az aligfelfogható és követhető időelmélet helyett felír három egyszerű képletet: ennyi az idő. Ott, azoknak a képleteteknek az egyikében kell majd lennie egy betűnek vagy számnak, egy indexnek vagy kitevőnek, ami a jelent azon teljességében felmutatja. A jelent, amely nem lehet csak egy határvonal múlt és jövő között, igenis van kiterjedése, tartama, dimenziója. És van értelme is: a jelenben torlódik össze a múlt minden hiánya, hogy buzgón áttüremkedjen a jövőbe.

Jövő

A jövő abban különbözik az összes többi időtől, mondta egyszer Püladész eltűnődve, hogy, mivel hiányzik belőle a tapasztalat, ezért nem lehet artikulálni. Oresztész ellentmondott és azt állította, a jövőt vagy ugyanúgy nem lehet, vagy ugyanúgy lehet artikulálni, mint a múltat vagy a jelent, a különbség csupán abban áll, hogy más-más forráshelyről származnak az artikulációk argumentumai. Magát az artikuláció lehetségességét azonban egyáltalán nem befolyásolja az, hogy forráshelye a tapasztalat vagy a fantázia, a valóság vagy az álom, a történelmi múlt, a társadalmi jelen vagy a képzelt jövő. A historizmus semmivel sem előbbre való a futurizmusnál, mondta Oresztész, az artikuláció szempontjából legalábbis. Püladész hosszan töprengett és ennyit tett hozzá: most már csak azt kellene tisztázni, mit értünk artikuláción.


Egy címszó készülő regényem Hiánylexikon-részébe:

PALACKPOSTA

Oresztész világéletében nagy levelező hírében állt. Már kamasz korában kialakult a szokása, hogy utazásai során nem csupán képeslapok sokaságával árasztotta el barátait és ismerőseit, hanem hosszú beszámoló leveleket is írt. Ha módja volt a sokszorosításra, akkor több címre is elküldte általában humoros formába öntött tudósításait. Ezekre a küldeményekre nem várt, nem is kaphatott választ.
   Nemcsak akkor írt, ha ő utazott, hanem akkor is, ha közeli környezetéből valaki más. Amikor Püthia rendes évi zarándoklata során Jurmalában vagy másutt áldozott néhány héten át Apollónak, már ott-tartózkodásának első napjaiban tömött boríték érkezett Oresztésztől. De rendszeresen kapták az otthoni tudósításokat a két éves katonai kiképzésre besorozott egykori osztálytársak, sőt, még az osztálytársak menyasszonyai is, ha a vőlegény nem volt eléggé szorgalmas levelező.
   Alig akadt összejövetel, születésnap, éttermi mulatozás vagy kirándulás, amikor pár sort ne rótt volna meghívókártyára, programfüzetre, szalvétára, söralátétre, borosüveg leáztatott vinyettájára, ne adta volna körbe, hogy a többiek is lássák el szignójukkal, és ne indította volna útra ismert vagy ismeretlen címzettekhez. Utóbbiak esetében a küldeményt a folyóba hajított palackra, vízre tett papírhajóra, a szél szeszélyére vagy a véletlenre bízta. Az asztalon hagyott söralátétekre írt sorokat például gyakran a következő vendégnek címezte.
   Első nagy levelezését idegenben megismert szimpátiájával folytatta, meglehetősen egyoldalúan. Ő 2-3 hosszú levelet is megírt, mire egyetlen választ kapott. Hasonlóan történt ez Ágnes esetében is, aki Drohobicsból még immel-ámmal, Alexandriából már csak nagyritkán, Athénból pedig már egyáltalán nem reagált hosszú vallomásaira. Oresztész ekkor még toporzékoló türelmetlenséggel várta a válaszokat, és roppant módon elkeserítette a hiányuk.
   Irodalmi levelezést, vagy legalábbis annak indultat, Júliával folytatott először. Az akkor már érettnek számító elvált fiatalasszony sok egyéb mellett az írott üzenetek ízére-zamatára is megtanította, rávezette arra, hogy ne csupán fecsegésre, információk továbbítására vagy élcelődésre használja, hanem sajátos irodalmi műfajt lásson benne, és minden mondatát csaknem olyan műgonddal formálja, mintha novellát írna. Oresztésznek egyben ez volt az első valóban kölcsönös levélkapcsolata: Argoszból Korinthoszba és Korinthoszból Argoszba szinte azonos gyakorisággal, heti 2-3 alkalommal érkeztek az episztolák, fontos kiegészítései a havi egy-két együtt töltött hétvégének. A több vastag dossziét megtöltő anyag ma is értékelhető dokumentuma a nagy hőfokon indult, majd fokozatosan kiürülő, végül vádaskodásba, keserűségbe, idővel tartózkodó barátságba, legvégül teljes elhidegülésbe torkolló kapcsolatnak.
   Elektra, mint minden másba, a levelezésbe is viharos lelkesedéssel kezdett. Amikor első néhány meghitt órájuk után elváltak Athénban és Oresztész azt a könnyelmű ígéretet tette, hogy naponta ír majd neki, ezt persze nem hitte el, ideig-óráig mégis tartani próbálta a tempót, aztán pár hét után nem kedveskedésnek, hanem nyomasztó tehernek érezte Oresztész túlbuzgóságát, halálra idegesítette, hogy partnere számozza a leveleit, hogy saját bevallása szerint mindegyiket indigóval írja, és egy példányt magának is megtart belőle. Nem is erőltette meg magát a válaszokkal, irkalapra, tenyérnyi fecnikre firkantott pár sort, nem egyszer a keltezést is elhagyta, ami Oresztészt kezdetben roppant zavarta. Egy idő után azonban rá kellett döbbennie, hogy a levélírás öncéllá vált számára. Napról napra megújuló ellenállhatatlan igénye támadt arra, hogy hosszú oldalakat teleírjon, rögzítse nem is annyira a fontosabb eseményeket, mint inkább az ezekről az eseményekről és sok egyébről megfogalmazódó gondolatait. Hovatovább egyre kevésbé kezdte érdekelni, ki, hol, mikor olvassa és olvassa-e egyáltalán a vallomásait, és cseppet sem hiányolta, ha a válaszok elmaradtak. Csak évekkel később gondolt arra, a legkisebb realitásérzékkel rendelkező, magányos szigetlakóvá lett hajótörött sem számíthat komolyan a tengerbe dobott palack célba érésére, ám ha ennek ellenére mégis üzenetet küld a külvilágnak, erre azért van szüksége, hogy létezését és létezése minőségét önmaga előtt igazolja.
   Élete legnagyobb kölcsönös levelezését Évával folytatta Oresztész. Eleinte Argoszból – Argoszba (Évát hónapokig kórházban gyógykezelték itt), később egy tengerparti szanatóriumba. A gyógyintézetekben csodájára jártak leveleinek, úgy vitték a lányhoz, mintha amerikai csodagyógyszer érkezett volna. A nővérek, szobatársak ott álltak a háta mögött, látni akarták, mi kerül elő a gyakran méretében, alakjában is különleges borítékból, s ha tartalmát nem is, legalább külalakját meg akarták ismerni. Beszédtémává vált az asztalnyi keresztrejtvény-levél (meg kellett fejteni az egészet a pár soros üzenet megfejtéséhez), a tömött tasakot megtöltő, felcsévél tízméteres távírószalag-levél vagy a nagy ív lapra rótt szöveghalmaz, amelyet csak akkor lehetett elolvasni, ha papírcsákót hajtogatnak belőle. Írt olyan levelet is Oresztész, amelynek minden szavát egy Dosztojevszkij-regényből kellett kikeresni a megadott oldal-, sor, és pozíciószám alapján, volt, hogy egy napilapot küldött, abban karikázta be és sorszámozta az összeolvasandó szavakat. Gyakran lepte meg partnerét maga-készítette képeslapokkal (saját szociofotóit képezte ki úgy, hogy megcímezhetők, felbélyegezhetők legyenek) vagy magnókazettára felvett hangos levelekkel. Éva soha nem maradt adósa a válasszal, és ötleteit hasonlókkal viszonozta.
   Ez volt Oresztész utolsó olyan levelezése, amikor küldeményeit még gesztusnak, meglepetésnek, kedveskedésnek szánta, és a válasz, a reakció, az ellenirányú üzenet kiváltása volt a célja, amelyet aztán mindig nagy izgalommal vett magához.
   Későbbi évtizedeiben, amelyeket már Éva mellett töltött, újra visszatért a leginkább önmaga számára fontos palackposta-szerű levelezésre, és soha nem zavarta a válaszok időleges elmaradása vagy teljes hiánya.
   Korosodván egyre inkább rákapott a fiktív levelek műfajára, előbb Mikes Kelemen-féle episztolákat írogatott a virtuális nagynéninek, majd maga-kreálta irodalmi alakokhoz címezte hosszú vitairatait és monológjait (a megszólítottak időnként meglehetős hasonlóságot mutattak egyes írótársaival). Levelezésének ebből a szakaszából már nemcsak a visszajelzés igénye, hanem a palack tengerbe vetésének a gesztusa is hiányzott.


Egy esszém bevezető része:

Valóságpróza és látszatvalóság

  A 2002. évi Könyvhét kínálatában három kárpátaljai magyar szerző új prózakötetét is megtalálhattuk. A ténynek az ad különös jelentőséget, hogy a régió irodalmát évtizedekig mint költészetközpontút tartották számon, így a három könyv egyidejű megjelenése egyáltalán nem mondható mindennapinak, még csak „mindenéves” eseménynek sem.

  A líra hosszú időn át tartó elsődlegessége nem ok nélkül alakult ki: az 1945 utáni fél évszázad, úgy tűnik, inkább kedvezett a versíróknak. Ekként jelentkezett az első generáció két meghatározó alakja, Balla László és Kovács Vilmos (igaz, Balla később szinte teljesen átállt a prózára és Kovács nem versesköteteivel, hanem 1965-ben megjelent egyetlen regényével hívta fel magára a legnagyobb figyelmet). A költők voltak erős többségben a 60-as–70-es évek fordulóján két rajban (Forrás Stúdió, József Attila Stúdió) indult újabb nemzedékben, így az önálló kötettel rendelkező és az antológiákban, irodalmi mellékletekben rendszeresen szereplő poéták száma a 80-as években a két tucatot is meghaladta… És ugyancsak költőként kavarta fel kis irodalmunk állóvízét (és a kedélyeket) a 90-es években az a négy fiatal, akik később sorra Budapestre költöztek és ott alakítottak folyóiratot (Véletlen Balett).

  Hogy a próza miért szorult háttérbe, annak számos okát gyanítom.

  A legelső és legfontosabb talán az, hogy a prózaírás bizonyos fokig életkor-függő, és ez nem csupán az egyes íróktól igényel érettséget, hanem magától az irodalomtól is. A kárpátaljaira azonban mindig is bizonyos kialakulatlanság, kiskorúság volt a jellemző, így egyszerűen nem tudott felnőni ehhez a műnemhez.

  Második korlátozó tényezőként a szovjet éra kultúrpolitikáját említem. A szocialista realizmus mint követelmény azt várta el, hogy az epikus művekben a szovjet valóság forradalmi fejlődésében legyen ábrázolva, tipikus pozitív hősöket felmutatva tekintsen a boldog jövőbe. A valódi művészi értékek létrehozására törekvők ezzel az irodalom-idegen szemlélettel nem tudtak megküzdeni, a neki megfelelni kívánók pedig az alkalmatlan sémákat követve nem hozhattak létre remekműveket. Sokkal könnyebb volt a költők dolga: a metaforák világában kevésbé volt tetten érhető a szovjet tematika hiánya, szerelmi bánatba vagy természeti képekbe, történelmi vagy irodalmi reminiszcenciákba rejthették a nyíltabb-burkoltabb társadalomkritikát. A kompromisszumra hajlamosabbak is jobban tudtak a költészetben boldogulni: az unalomig ismételt szimbolika (fényes október, vörös csillag, forradalom, nép, szabadság, Lenin, béke, boldog jövő) alkalmazásával megadták a császárnak, ami császáré, és aztán írhattak őszintébb sorokat, másfajta verseket. Mód nyílott arra is, hogy a verset „eladó” fogalmak mögé áttételesebb tartalmakat rejtsen a költő. Külön tanulmány tárgyát képezhetné annak felmérése, hányszor és hányan bújtak, például, a Nép, a Szabadság, vagy akár a Haza szimbóluma mögé: ha így olvastuk a verset, akkor a nagy szovjet népet, a rendszer biztosította szabadságot és a hatalmas dicső hazát találtuk benne, de ha úgy olvastuk, akkor a nép jelenthette Kárpátalja magyarságát, a szabadság a számára áhított valódi szabadságot és függetlenséget, a haza pedig akár Magyarországot, akár a vágyainkban (és a magasban) létező virtuális hazát. Dózsa lehetett a nép erejének, szavának, az osztályharcnak a megjelenítője, de lehetett a nemzeti tragédia, az elbukott igazság metaforája is. Rákóczi „kifelé” példázhatta a szabadságharcot, de „befelé” jelenthette a száműzetést. Az univerzális jelentéstartalmú Petőfi a valódi vagy vélt cenzornak lehetett a forradalom, az olvasónak lehetett az idegen hatalom elleni lázadás. Ez az írói mimikri azonban a szocreál igényével fellépő prózában megvalósíthatatlannak bizonyult. Az egyenes vonalvezetésű elbeszélés arról szól, amiről, nem valami másról. Itt nem érvényesülhetett semmiféle áttétel, lebegtetés, többértelműség. Sőt, egy elvhű párttitkár vagy egy jóságos kolhozelnök szerepeltetése is kevés volt: a mű egészének kellett a szovjet rendszer kitűnőségét bizonyítania, azaz nem hogy azt nem sugallhatta: kérem, ez úgy rossz, ahogy van, hanem a valódi problémák szinte mindegyikét vagy tabuként kellett kezelnie, vagy csak egyfajta ideológia megközelítéssel ábrázolhatta. Így aztán a prózának szinte „nem volt miről szólnia”: egyes témák érinthetetlennek számítottak (nemzeti kérdés, alkoholizmus, szexualitás), másokat csak eleve megszabott mederben volt szabad görgetni. (Utóbbira csak két példát hozok fel: nem kétséges, hogy a háborús időkben játszódó vagy azt bemutató, arra utaló írásokban a szemben álló harcoló felek közül melyik kaphatott pozitív és melyik negatív szerepet; másik példának a kolhozosításról szóló művek sorát lehetne felhozni: itt ugyan mód volt éles társadalmi konfliktusok bemutatására, de arról ugye szó sem lehetett, hogy az író ne a kollektív tulajdon mellett tegye le a garast.) Vagyis: a prózának a valóságról kellett volna szólnia, de éppen a valóságról nem szólhatott. Nem csoda, ha nem tudott lábra kapni.

  A harmadik ok a fentieknél speciálisabb. Kárpátalján valamiért úgy alakult, hogy a kis és nagyepikát művelők többsége nem eredendően prózisra, hanem más műfajból érkezett. Említettük az első generáció költőként indult két tagját, itt tegyük hozzá, hogy mind kortársaik, mind a későbbi generációk képviselői közül sokan hasonló utat jártak be, ám ennél is feltűnőbb, hogy a 60-as, 70-es, 80-as években döntő többségben voltak azok a prózaírók, akik újságíróként keresték kenyerüket (Szenes László, Lusztig Károly, Györke László, Márkus Csaba, Erdélyi Gábor, Horváth Sándor, Kovács Elemér, Tárczy Andor, Tóth Károly, Bundovics Judit, Orémusz Kálmán), és a zsurnalizmus rá is nyomta bélyegét írásaikra, amelyek így gyakran közelebb álltak a riporthoz, publicisztikához, esetleíráshoz, hírlapi tárcához, semmint vérbeli novellához. Jelentős azoknak a száma is, akik a tanári hivatás vagy más civil foglalkozás gyakorlása mellett írtak elbeszéléseket. Ettől persze még alkothattak volna remekeket is, ám viszonyuk az íráshoz végig megmaradt műkedvelőinek, mellékes elfoglaltságnak. És hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, a kifejezetten prózaíróknak tekinthető alkotóink (ők igen kevesen vannak) maguk is sokműfajúak: Nagy Zoltán Mihály például ír verset és kritikát, Penckófer János verset, tanulmányt, kritikát, hangjátékot, és mindketten működnek szerkesztőként is.

  Ezeket a körülményeket csakúgy, mint a korábban említetteket azért tartom figyelemre méltónak, mert megvilágíthatják a kárpátaljai próza és prózaíró státusát, és adalékokat szolgáltathatnak ahhoz, milyen külső és belső tényezők hátráltathatták a kibontakozást. Ezek sorában utoljára hagytam az elköltözések, áttelepülések kérdését. Csinos névsort lehet összeállítani azokból a prózát (is) író egykori szerzőkből, akik ma már nem élnek Kárpátalján (itt most nem érdemes vizsgálni, másutt folytatták-e szóban forgó tevékenységüket, illetve azt sem, mennyiben lehetett számítani arra, hogy idehaza jelentős alkotókká válnak); csak ízelítőül: Szenes László, Györke Zoltán, Márkus Csaba, Györke László, Boldog János, Lusztig Károly, Prófusz József, Orémusz Kálmán, Skotnyár József, Bundovics Judit…

  Szóltam arról, hogy nem prózaírók, hanem költők voltak mind a négyen azok a fiatalok is, akik a 90-es években magukra vonták a szakma és a közönség figyelmét azzal, hogy szakítottak a korábbi tradíciókkal, levetették a „kisebbségi pózt”, avantgárd és posztmodern verseket kezdtek írni. Ám igazságtalan lennék, ha nem említeném, hogy ekkor azért a próza terén is történt néhány jelentős esemény. A rendszerváltás éveiben kezdte írni és publikálni kortörténeti regényfolyamát Balla László (A végtelenben találkoznak összefoglaló címen), és 91-ben jelent meg először Nagy Zoltán Mihály méltán elhíresült műve, A Sátán fattya, amelyet értékelői egy sorba állítanak Kovács Vilmos sorsregényével. Erre az időszakra tehető a modern prózaírás vizeire evező Penckófer János és később Berniczky Éva indulása, ekkor jelentkezett prózakötettel a sokáig nagy ígéretnek tartott Bartha Gusztáv. Révükön novellairodalmunkban is végbement bizonyos hangváltás, és remélhető volt, hogy a nehéz kezdet után megtörténik a várva várt kiteljesedés. Kedvező fejleménynek tűnt az is, hogy a fentebb említett tradíció-törő fiatal költők mindegyke is bele-beleízlelt a prózába. (Lengyel Tamás és Pócs István egy-egy novellájára, Bagu László életrajzi stílparódiáira, Cséka György költői prózaszövegeire gondolok.) 

  A várakozások azonban csak részben, hellyel-közzel igazolódtak be. A nyilvánvaló eredmények ellenére csalódást okozott például A Sátán fattya folytatásaként megjelent Tölgyek alkonya, Nagy Zoltán Mihály második regénye. Erőtlennek, gyöngének bizonyult Horváth Sándor, Tárczy Andor, Szöllősy Tibor első prózakötete, nem bontakozott ki Keresztyén Balázs, Czébely Lajos, Bartha Gusztáv novellisztikája. A fiatalok négyesfogata elköltözött…

  Ilyen előzmények után talán érthető, miért kapott jelentőséget a tény, hogy a könyvheti forgatagban a Vörösmarty téren három kárpátaljai szerző nyomdából akkor kikerült prózakötetét is felfedeztem. Sajnos örömöm nem lehetett felhőtlen…