2002. szeptember
egy manzárdőr feljegyzései (kronológia alulról felfelé)

(szept. 28.)

Holnap újra elutazunk: hétfőn írószövetségi választmányi ülés, aztán este Parnasszus-bemutató a Műcsarnokban. Turczi úgy tájékoztatott, hogy az Orbán Ottó emlékének szánt részben az én versem is elhangzik, így kicsit a hiúság is az, ami odavezérel az estre. Csékával pedig leleveleztük, hogy utána megiszunk valahol egy sört. Talán a többiek is előkerülnek, habár valószínűleg B. L. mester (ahogy Lengyel nevezi) lakodalmát fogják éppen kipihenni.

Címkézett irodalom c. írásomat, miután a Kortárs nem vállalta, elküldtem egy bal oldali folyóiratnak.

Napi, néha napi többszöri telefonhívások Királyhelmecről. Kolos, számos problémája ellenére, hallhatóan jókedvű, felszabadult. Ennek nagyon örülök, hiszen most van először huzamosabban távol otthonától, ráadásul egyedül egy „idegen országban”. Állítólag a főiskola vezetői számítanak informatikai-programozásbeli tudására, „terveik vannak vele”. Ezt negyedikesek mondták neki... Tegnap azzal állt elő, hogy ő elbuszozna Bajánházára, régesrég nem látott rokonainkhoz. Odatelefonált, bejelentkezett, egy buszsofőrtől megtudta, mikor indul oda egyenes járat. Úgy látom, nem elveszett ember, és annak ellenére, hogy eddig soha vagy csak alig-alig volt ráutalva arra, önállóan szervezze meg az életét, jól tud élni a nyakába szakadt szabadsággal. Hát éppen ideje, hogy megtanulja.

Néhányszor bevallottam már: nem vagyok egy könyveket habzsoló típus. Ennek látom kárát eleget: sem a mi szakmánkban elvárható, tágabban értelmezett filosz-alapművelstségnek nem vagyok a birtokában, sem a naprakészségben nem tudok lépést tartani a könyvkiadással. Ahogy iskolás- és egyetemista koromban a kötelező olvasmányokat, most az aktuális slágerkönyveket hagyom ki az életemből – még ám nagyobb lelkiismeret-furdalás nélkül. Kimaradt a Jadviga, a Harmonia... Az alapműveket is, életkoromhoz képest, 20-25 éves késéssel pótolgatom. A Mester és Margaritát tavalyelőtt, a Száz év magányt tavaly olvastam. Rá is ment egy-egy évem... tudom, komikusan hat, de valóban egy egész esztendőn át olvastam egyiket is, másikat is. Persze azért közben voltak gyorsolvasások, főleg sok-sok folyóirat, ezek publikációiban azért próbálok naprakész lenni, és hát jó pár recenziós könyv, közte igazi remekek is (A börtön szaga pl.). Nemrégiben egy régi adósságot kezdtem el törleszteni, a Sinistra körzetbe végtam bele. (Észrevettem, mennyire összecseng a Sinistra és a Száz év első mondata!) Olyan ráérős élvezetnek szánom, mint amelyenek a korábbiak voltak: naponta (reggel, munkakezdés előtt) csupán egy-két oldalt olvasok el, legfeljebb egy rövidke fejezetet. Jó ez így, nagyon jó. Bőven elég egy egész napi feltöltődésnek. Velem már olyasmi is előfordult, hogy valahol találtam két olyan verssort, ami után hetekig nem kívántam semmilyen más szöveget.

(szept. 27.)

H
O
Z
Z
Á
S
Z
Ó
L
Á
S

A HATÁRON TÚLI MAGYAR IRODALOM HETE, SZÉKESFEHÉRVÁR

Zavaros volt az előadásom Székesfehérváron. Legalábbis Szakolczay Lajos szerint, aki eléggé élesen kirohant ellenem. Hogy az ő hozzászólása mennyire volt zavarosságmentes, talán világítsa meg az, amit Szilágyi István mondott rá következő hozzászólásában: Lajos, olyan zöldségeket mondtál, hogy meg lehetne kapálni. De hát nem a bölcsességedért szeretünk.
No de ne vágjak a dolgok elébe.

Vasárnap (22-e) Szlovákiába indultunk, Kolost vittük Királyhelmecre, az évnyitóra. A városka kedves, emberi léptékű, bár kicsit álmatag. Igaz, esett az eső és hétvége volt.
A főiskolai megnyitó sokban emlékeztetett az általam nagyon nem szenvedett kárpátaljai rendezvényekre. Nem is annyira formaságaiban, hanem inkább tartalmában. Éva meg is jegyezte: volt az egésznek valami kirakat-jellege, kicsit mintha arra ment volna ki a játék, hogy a magyarországi vendégek (a támogató fél képviselői!) előtt bizonyítsák, mennyire fontos ez az egész, mekkora nagy a misszió. Érződött, hogy a Kárpátaljáról felvett 7-8 diák is külön nyomaték, érv, hivatkozás, említették is őket jó sokszor. Az is Évának tűnt fel, hogy az immáron 10. évét (!!) kezdő kihelyezett képzésről ugyan nagyon sok általános szó esett és többször külön hangsúlyozták, milyen jelentős szerepet tölt be a tágabb értelemben vett régió (Délkelet-Szlovákia + Kárpátalja + Észak-kelet Magyarország) feljlődésében, senki még csak nem is említette, ezelatt hány diplomát adtak át, és hogy hol helyezkedtek el a frissen képzett szakemberek. Szóba hozták, hogy most majd talán sikerül lépni az intézmény szlovákiai akkreditációja ügyében is. Ami nekem inkább negatív, mint pozitív üzenet volt: ezek szerint 10 év alatt egyetlen eredményes lépés sem történt.
Hogy a főiskola Szlovákiában nincs akkreditálva, az azért okoz súlyos gondot, mert emiatt nem tudnak arról hivatalos (szlovák) papírt adni, hogy gyerekeink ott tanulnak, és ennek hiányában állandó vízumgondjuk lesz: mégiscsak lehetetlen állapot, hogy 15 naponta lejáró túristavízummal végezzék el a négy éves képzést.
Hogy a probléma időleges megoldására milyen lehetőségekre céloztak és tettek javaslatot az ottani felelős személyek (és idősebb diákok), azt nem is merem leírni. Akkor és ott a megnyitón mégis mindenki optimista volt és nekünk is azt sugallták, hogy találnak megoldást.
Amikor Kolos megtelefonálta, hogy nem találtak (iiletve milyen "más" módozatokat ajánlottak), Éva nagyon letört, mert átverve érezte magát. Joggal, hiszen azt, hogy a tanulói vízumhoz szükséges papírt az intézmény nem tud kiadni, sem a felvételi hirdetményben, sem a felvételin, sem számos érdeklődő megkeresésünkkor nem közölték velünk. Utoljára csupán annyit, hogy most váltsuk ki a túristavízumot, de utána majd... Hát, félő, nem lesz utána...

Hétfő (23-a) estére már Székesfehérvárra kellett érkeznünk, így Szlovákiából Sátoraljaújhelynél átjöttünk Magyarországra, felmentünk Pestre, ott éjszakáztunk és a délelőttöt hasznos ügyintézéssel tudtuk tölteni. Este pedig baráti beszélgetésre vártak fehérvári vendéglátóink, amely a tanácskozás kellemes előhangjának bizonyult.

Kedden (24-én) az érdemi konferencia a szokásos és nyilván szükséges protokolláris köszöntőkkel kezdődött (a felvételen Kalász Márton, a Magyar Írószövetség elnöke), majd következtek az első témakörbe (Vallás és Isten-élmény az 1945 utáni határon túli   magyar irodalmakban) tartozó előadások. Ezek közül számomra a Vári Fábián Lászlóé (fotómon) volt a figyelmemet leginkább megragadó. A programfüzetből jó előre tudható címéből („Uram, emeld fel csontig nyűtt testem…”) előre lehetett sejteni, hogy Kovács Vilmosról fog beszélni, és tűnődtem is előtte, vajon azt fogja-e bizonygatni, hogy KV mélyen istenhívő ember volt... Szerencsére nem ezt tette, hanem szembenézett a problémával, KV megrögzött ateizmusával, és ezt bemutatva jutott el utolsó verséig, a Testamentumig, amely valóban a Teremtőhöz való perlekedő megtérésnek a gyönyörű példája. VFL árnyaltan, gondolati és érzelmi telítettséggel szólt a Mestere műveiből kiolvasható önellentmondásos világképről. Talán még ennél is megkapóbb volt, ahogy önmagáról és a többi Tanítványról szólt (név szerint Fodort, S. Benedeket, Füzesit és Zselickit említette). Elmondta ugyanis - emlékezetből próbálom visszaidézni -, hogy az ő vallásosságuk minden bizonnyal nem állna ki a szigorú teológiai próbát, nincs mögötte sem súlyos átélés sem filozófiai megalapozottság, inkább a hagyománytisztelet játszik benne főszerepet.
Én Lacitól ilyen őszinte beszédet még nemigen hallottam, roppant módon megfogott, hogy nem próbált pillanatig sem tetszelegni a mélységesen vallásos üldözött hívő pózában. A szünetben meg is szorítottam a kezét, és másnapi előadásomban is reflektáltam rá két mondatban. (A kedd délutáni programot bűnös módon elblicceltük...)

Szerdán (25-én) én voltam az első előadó. Néhány bevezető mondat után fel is olvastam az erre az alkalomra írt szövegemet. (LÁSD) Ahogy befejeztem, Szakolczay azonnal felpattant (holott a vitának a programban pontosan kijelölt más helye volt, előbb a három nyitó előadásnak kellett elhangoznia), azt mondta, nagyon zavaros az, amit felolvastam, és mivel túl gyorsan tettem, ő nem tudta megfelelően követni, most azonnal szeretné, ha néhány példányban lemásoltatnák a rendezők a szövegemet, hogy mindenki olvashassa. Én ehhez csak annyit tettem hozzá, 3 napja már olvasható az interneten, így természetesen nincs kifogásom a sokszorosítás ellen.
Emlékszem, Szakolczay (a fotón Széles Klárával) tavaly is nagyon vehemensen szólt hozzá az előadásomhoz, de akkor inkább elismerőleg (ez akkor meg is lepett; most ő erre utólag persze másként emlékezett). Én a mostani szövegemet „ártatlanabbra” szántam a tavalyinál, nem volt szándékomban különösebben senkit provokálni, Lajos mégis felkapta a vizet.
Kovács Imre Attila következett, aki a tavalyi „reprezentatív” prózaantólógiánkról, a Leckéről beszélt, majd S. Benedek András adott elő valami olyasmit, amit már számtalanszor hallottunk tőle.
Eljött a vita ideje, Szakolczay a mikrofonhoz penderült és szerintem eléggé összefüggéstelenül és ide-oda kapva mondta el a kifogásait előadásommal kapcsolatban; sőt, tovább ment, másokat is kioktatott, előadókat és szervezőket egyaránt alaposan megsértett. Volt abban tücsök és bogár, amit összehordott. Ahogy befejezte, Szilágyi István (fotómon) kért szót, és, talán maga is érintve egyes vádakban, hasonló vehemenciával jól visszatámadta Lajost (nem az én védelmemben, hanem inkább „általában”). Magam is szót kértem 2 perces reagálásra. A Szakolczay által összehordottakra nem akartam (nem is lehetett) tételesen válaszolni, így csak három dolgot próbáltam felvetni. Az első valahogy úgy hangzott, hogy ami Kárpátalja túlreprezentáltságát illeti ezen a konferencián, abban szerintem igaza van (bár Szilágyi ezt is vitatta), azt a vádját azonban, hogy együltömben írtam volna meg az előadásomat és nem dolgoztam volna meg a honoráriumomért, visszautasítottam. A munka végeztével vagy 60 könyv tornyosult az asztalomon és kb. 200 verset és mást olvastam el (újra), az előadásom utalásai konkrétumokra vonatkoznak, de nem egyes műveket, hanem jelenséget próbáltam vizsgálni. Harmadikként arra tértem (volna) ki, amit többször is elhangzott szájából, hogy ti. szó sincs ilyen vagy olyan anyaországi elvárásról, tőlünk azt várja ő, meg a szakma, meg az anyaország, hogy jó műveket írjunk. Mondtam, hogy ez valószínűleg igaz, csakhogy nem mindegy, ki állapítja meg, mi a jó és mi nem az. Mert más a jó neki, és más Radnóti Sándornak...
Na, elevenébe találtam, Szakolczay megint felugrott, mint akit bolha csípett, szavamba vágott (akkor még alig egy perce beszéltem), magához ragadta a mikrofont és akkor már a korábbinál is összefüggéstelenebbül kezdett hadovázni. Ebben már benne volt Orbán Viktor meg a Magyar Narancs, az SZDSZ meg a József Attila-díj, és én meg nem mondom, még mi minden. Amikor végre leült, megköszöntem, hogy nem vágott a szavamba, és azt mondtam, hogy ha eddig bizonytalan lettem volna benne, most meggyőződhettem az irodalmon kívüli szempontok alapján formálódó elvárások létezéséről.
A szünetben aztán Lajos folytatta volna, elkezdte hol nekem, hol Évának nyomni a süketet, és nem nagyon akarta észrevenni, hogy még illendőségből se nagyon akarjuk meghallgatni, és hogy egyetlen szóval sem reagálunk a szóáradatára. Aztán, amikor (éppen egy tojáskrémes szendviccsel kedveskedtem magamnak) megint előjött a célozgatással, hogy ilyen magas honoráriumért a Kortársnál három esszét kell írni, ezt újra ki kellett kérnem magamnak, kicsit rá is pirítottam azzal, hogy az itteni tiszteletdíjért ő 1 db előadást tart, mi viszont este még szereplünk a felolvasóesten, és másnap még iskolai író-olvasó találkozón veszünk részt, háromszor dolgozunk tehát ugyanazért a pénzért. A következő szünetben ennek ellenére újra odajött és a változatosság kedvéért elkezdett negédeskedni, alig tudtunk szabadulni tőle.
(Másnap aztán mesélték a kollégák, hogy az esti pincészet során - ezt mi kihagytuk - berúgott, mint az uradalmi szamár, és végigóbégatta az estét, elrontva mások kevésbé duhaj szórakozását. Emlékszem, ez már tavaly is hasonlóan zajlott, azért is nem mentünk el az idén. Az az igazság, hogy a bor melletti népdal „énekléstől” még a jó Czine Miska bátyánk vette el egy életre a kedvemet.)
Még kis purparlénk után rákérdeztem a tanácskozás teljes anyagát leközölni kívánó Árgus főszerkesztőjénél, Péntek Imrénél (fotómon) arra, hogy ezek után is vállalja-e az előadásom szövegének a közlését. Megkérdezte, hogy viccelek-e. Szándéka szerint, mondta, előbb az elméleti alapvetésű, esszé- és tanulmányértékű anyagokat kívánja leközölni, ezek sorában kapna helyet az enyém, és csak ezeket követően kerülnének közlésre az élményszerű és önéletrajzi írások. (Amelyeknek egyébként szerintem szintén helye volt a tanácskozáson; ha egyszer az előadók jó része egyben szépíró is, az ilyesminek mindenképpen be kell férnie a rendezvény profiljába.)
A délutáni előadások egészen szűk közönség előtt zajlottak, jószerével csak a meghívottak és szervezők hallgatták egymást... Évával egyetértettünk abban, hogy Toldi Éva elemző beszámolója volt közülük a legérdekesebb, de élvezesen beszélt L. Simon László (jobbra) és Kontra Ferenc (balra) is, kár, hogy ilyen kevesen hallgatták őket.
Az ezt követő felolvasóestre is csak néhány kívülálló tévedt oda. Én András Sándor verseit élveztem leginkább.

Csütörtökön (26-án), már hazafelé utaztunkban Martonvásáron álltunk meg. Az általános iskola könyvtárában másodikos apróságoknak tartott Éva „rendhagyó irodalomórát”. Én voltam a moderátor... Nagyon kellemes órát töltöttünk a csöppségek között, Éva két mesét is felolvasott, és nagyon jó verstanulósdit játszottunk. Értelmes, nyílt tekintetű, aktív gyerekek voltak. Csak ezután fogják őket elrontani...
Ajándékot is kaptunk (rajzokat, kollázsokat), és az egyik fiúcska kifelé mentében még azt is megkérdezte, hogy mi (!) írtuk-e a Brumi az iskolában című könyvet...
Éva nehezen adja a fejét szereplésre, de úgy éreztem, a csöppeknek ez az őszinte érdeklődése őt is meghatotta.
Elmenőben még megbeszéltük, mennyi múlik egy jó tanító nénin! Aki persze szintén ott volt, és látszott rajta, szíve-lelke a gyermekeké, óriási többletmunkája van abban, hogy nem egyformán válaszolgató és megfelelni akaró riadt emberkéknek neveli őket. Vajon hogyan viszonyulhat a fizetése egy főhivatali aktatologatóéhoz...?

Bár későn értünk haza, persze még lehívtam a postámat. Örömmel találtam közte sok más egyéb mellett Lengyel Tomi új naplójegyzetét és Szénási Miklós értesítését: épp olyan tárcákat vár tőlem a Debrecen c. lapba, mint amilyent elsőre elküldtem. (LÁSD)

A mai napom (27-e, péntek) el is telt a 28 kapott levél egy részének a megválaszolásával. Ezek között van a Kortárstól, pontosabban a tanulmányrovat vezetőjétől kapott értesítés is, miszerint Címkézett irodalom c. esszém közlését nem tudják vállalni.

(szept. 20.)

Nehezen alakulnak ki a honlapom Fórumában érdemi viták. Lehet, hogy ez a forma nem is alkalmas rá, lehet, hogy nekem kellene kezdeményeznem őket, lehet, hogy a látogatóim effajta indíttatása hiányzik. Most azért a Zigmálly Jonathánnak írt fiktív levelem kiváltotta egy ugyancsak álnevet használó böngészőm („Ford”) érdekes reakcióit. Először beazonosítani vélte levelem címzettjét, és ezt a bejegyzést tette:

Elolvastam ezt a nyílt levelet, gondolom Nagy Zoltán Mihálynak. Úgy látom totál megőrült a fazon. Sose is kedveltem, bár nem ismerem személyesen, de a műveit sem. Ez a Sátánf nevű szar se értem, miért lett oly sikeres bizonyos értelemben, körökben. Ezért kicsit túlzásnak érzem a hosszú BDK- reagálást rá, nem érdemli meg az arc, dehát megértem a személyes érintettség miatt az érzékenységet. Én is bepörögnék, mégha aljas hülyeségek miatt is. Biztos bejött N.Z.M-nek az Együtt szolid gyalázása is, ha olvasta itt, szerintem azt a fecskesuhanást ő írhatta. Ráizgult szögény a Verespéterre és úgy maradt, már irodalmilag, és személyiségileg is. Istenem, az a szerencsétlen, béna, tehetségtelen, akaratoskodó, sunyi, terméketlen irodalmi bagázs ott kárpátalján. Nem jó ott lenni, szerintem. Ha szabad volt itten ehhez hozzászólanom, töltöttkáposzta ügyben.

Erre én ezt válaszoltam:

Majd javasoltam, nyissunk egy külön topikot a témának (mindez a Vendégkönyvben zajlik!), erre ő ezt írta:

Nem érdemes, mert, ahogy írtad, és ahogy látom, meggyőzni az arcot nem lehet, és nemcsak őt, akik így gondolják, mi meg tudjuk, amit tudunk, magunkat nem kell meggyőznünk. De ezt csak én gondolom így, ettől még kibontakozhatna egy új topic, ha lenne rá vevő. Szerintem írni kell, nem ilyen ügyekbe belemenni, meddő, ideg-és értelemroncsoló dolog az ilyen irodalminak álcázott, mégis irodalomalatti, személyeskedő őrültség. A múlt szörnyűségeibe meg jobb bele nem menni. Alkotni kell, olyat, ami megáll az időben. Ez elég. Ez eléggé szolgálja a hazát is, ha az kell. A meddő, irigy, aljas pofázás, intrikálás rosszfajta emberek élvezete, és velük együtt múlik el gyorsan a világból. A többi meg Puskin: Ja pamjatnyik szebe vozzdvig, nyerukotvornij...

Az én mai válaszom:

Nem én, nem akarok veled vitatkozni, de ez valóban egy fiktív levél. Teljesen elvonatkoztattam nemcsak és nem is első sorban a fiktív nevekkel, hanem azzal, hogy egy délvidéki (elég rangos) folyóiratnak adtam oda, direkt olyan helyre, ahol a szerkesztőknek sincsen fogalma, mi az, ami valóságos, és mi az, ami fiktív. Nem ismerik az általad felismert prototípusokat, gőzük sincs, hogy az írói „én” miben és mennyire egyezik meg bdk-val, még csak azt sem tudják eldönteni, valóságosak-e a helyzetek és problémák. Így amikor közölhetőségéről döntöttek, akkor nem azt mérlegelték, eléggé hiteles-e, hanem azt, irodalmilag megállja-e a helyét. Úgy látszik, átment a rostán. Hogy „az időben” megáll-e, nem tudom, de a magam részéről sikerültebbnek érzem, mint nem egy kötetbe került novellámat.
Ezen felül a szöveg valóban nem levélként, hanem irodalomként íródott, mégpedig a folyóirat Mítosz, Pátosz, Hisztéria c. tematikus száma részére: ebben a témakörben kértek tőlem írást, és ha újra elolvasod, láthatod, hogy többször is a kulcsfogalmak felé kanyarodtam, illetve valóban azt írtam meg, hogy aki bizonyos mitikus elképzelések ellen fordul, aki elveti a kisebbségi hősi pátoszt, az kiváltja kortársai hisztérikus reagálásait. Nekem a „feladott” támáról ez az összefüggés jutott eszembe és ezt írtam meg. Az írásom FORMÁJÁNAK valóban egy személyeskedő levélváltás lehetséges darabját választottam, és azt hiszem, eléggé hitelesre sikeredett. Olyan, MINTHA egy létező személy létező levelére adott létező válasz lenne. A mintha persze lehet AZ is, de hogy azonosítasz vagy hasonlítasz, az már a te dolgod.

Kíváncsian várom a folytatást.

És ha már levelekről esett szó. Pár napja kedves dunántúli barátom is újra, eléggé alaposan megrótt amiatt, amit itt a Manzárdon meg a Penzumban írogatok. Ismét védelmébe vette ellenem a státustörvényt és azt a folyóiratot is, amelyet ugyan nem tartott még a kezében, de ennek ellenére kifogásolja az én elmarasztaló megjegyzéseimet. Hosszan válaszoltam neki, bár már tavasszal nagyjából kiderült, hogy két malomban őrölünk és nem tudjuk egymást meggyőzni (igaz, én őt nem is akarom). Most először azonban azt is felajánlottam neki, hogy járuljon hozzá: közöljem a levelét, odategyem ellenvéleményét a magam véleménye mellé. Ha pedig ezt nem akarja (mondjuk a levél nem eléggé kidolgozott volta miatt), akkor írja meg cikk, reagálás, publicisztika, esszé formájában. Sőt, nyitok számára egy külön rovatot, ahol rendszeresen helyrebillentheti a NEWSÁG szerinte egyoldalú hangnemét.
A felajánlásomra a mai újbóli rákérdezés ellenére nem reagált. Pedig biztosan megkapta az előzőt is, meg a mostanit is, hiszen naponta kerül internet-közelbe és többször is bele-belenéz a honlapomba: a statisztikai rendszerek csak egyetlen szervert azonosítottal abból a dunántúli városból, így ez csak ő lehet.
Az esetet azért teszem szóvá, mert nem először tapasztalok ilyesmit. Pár hónapja (talán említettem itt is) egy szerkesztőasszonytól kaptam, ugyancsak levélben, feddést bizonyos írásaim miatt. Részletesen válaszoltam neki is (nagyon meglepte esszé-levelem), és kérdeztem, hivatkozhatok-e nyilvánosan az ő levelére, idézhetek-e belőle. Válasza nemleges volt. (2 levélváltás után aztán, ha nem is egyértelműen, de feddő véleményének egy részét visszavonta, mondván, hogy hát ő nem ismeri eléggé ezt a témát. - No, ez az, gondoltam: felületes ismeretek alapján ő is kialakított egy véleményt, ha tetszik, egy mítoszt, és aki megpróbálkozik a demitizálással, annak a nézetét azonnal károsnak gondolja.)
A két eset együtt bennem eléggé furcsa érzeteket kelt. Vajon miért tartják egyesek fontosnak, hogy magánlevélben súlyosan kifogásolják az én nyilvánosan közzétett vélekedéseimet? Én publikálok, ők meg levélben nehezményezik, amit írok. Miért nem publikációval szállnak velem vitába (abszolút mértékben íróemberekről van szó!)?! Miért nem járulnak hozzá, hogy levélbeni véleményüket közzétegyem?
Csak egyetlen, valószínűleg hibás következtetést tudok levonni: nem miattam, nem nekem írnak ők levelet, dehogy. Saját lelkiismerük megnyugtatására: hogy „megtették” amit „az ügy”, „az eszme” követel. „Én szóltam, én figyelmeztettem, én megmondtam, hogy nincs igaza” - nyugtatgatják magukat. Nekik ez elég, nagyobb nyilvánosságra ehhez, úgy látszik, nincsen szükségük.

(szept. 18.)

Még mindig nem találják az SZDSZ-es államtitkár dossziéját. Mivel egy fontos családi okmányt ott találtunk meg, kérdezem: nézték már Kolos 10-es földrajzkönyvében?

Azt írja barátom: Balladé-dömping a vajdasági magyar sajtóban. Egyszerre jelent meg novellám a Kilátóban (a Magyar Szó melléklete), versem és novellám az Orbis-ban és fiktív levelem (lásd) az Üzenetben.

Elmaradtam egy nappal. Tegnap vagy 10 óra hosszat weboldalakat szerkesztettem. Mindenki egyszerre táltosodott meg: a szokásos Cséka-naplón kívül küldött Lengyel Tomi is, és megérkeztek az első válaszok Turczitól a Szalonba. Nagy örömömre sorra kerültem Jónás Tamásnál is: remek kis verseket küldött. Amikor a figyelemfelhívó körlevelt írtam, már eléggé fátradt voltam, és Péter lett a Tamásból... Röstellem, elnézést kértem, újraküldöm a leveleket, amúgy is felteszek ma is egy csomó új anyagot...

(szept. 16.)

Újraolvastam Horváth Sándor Álmos tájakon járok c. könyvét. Pontosabban újra csak a benne közreadott írásokat. Ezeket utoljára együtt Az ugató lányban 8 évvel ezelőtt, kivéve a címadót, amit viszont az Együttben. Így hát azt hittem, nem okozhat meglepetést. Okozott. Dupka kiadói tevékenységének egyik csúcsdöntési kísérlete. Negatívban, persze. Az alcímen (Válogatott novellák és szociográfiák) már élcelődtem: miféle válogatott kötet az, amelyik egyetlen kivétellel a korábbi könyv anyagát ismétli meg, ám ennyi bakira és lapszusra nem számítottam. A hibák minden rendje és faja előfordul benne. A szövegeknek a korábbiakkal való összevetése felvetette bennem a nagyon erős gyanút: az új anyag összeállítása úgy történt, hogy a régi könyv oldalait beszkennelték és a képet karakterfelismerő programmal szöveggé konvertálták. Másképp nem történhetett meg, hogy a korábbi elírások, központozási hibák mind-mind megismétlődtek és számos súlyosabb újjal „gazdagodtak”, mégpedig tipikusan olyanokkal, amelyek a karakterfelismerő program hibájára vezethetők vissza, illetve arra, hogy utána senki el nem olvasta a szöveget. Másképpen hogy történhetett volna, hogy a sorok közepére elválasztó-jelek kerültek, hogy a mondatokba fölös pontok ékelődtek, és ez az eredeti szövegrész például: „Bagó is félve jött. Maga akarta látni, hogy a lány…” ilyen alakot öltött: „Bagó is félve jött. Ma. // Ja, akarta látni, hogy a lány…” (a kettős perjellel a teljesen érthetetlen új bekezdést bekezdést érzékeltetem: a "maga akarta"-nál valamiért zökkent a program, félreismert valamit, így kerekedett az értelmetlen Ma, és a sanyira egyáltalán nem jellemző Ja mondatkezdés). És ha ezeknek a vétségeknek a szóvátételét még lehetne is szőrszálhasogatásnak nevezni, arra már aligha lehet mentség, hogy a nyilván figyelmetlen beszkennelés során két novella esetében csak az első szövegoldal került beolvasásra, így az egyik a harmadánál, másik a felénél megszakad, és ember legyen a talpán, aki ezek után megérti, miről szól az Üzlet (épp az üzletre már nem kerül benne sor) és az Egy békés ember (a lényeg itt is a hiányzik). A novellarészek nyilvánvalóan nem a tördelés vagy nem a nyomdai munkálatok során sikkadtak el, hiszen egyrészt a könyvoldalak számozása folyamatos, másrészt az a szöveg, ami korábban a novella első oldalát képezte, most egy bekezdés erejéig átnyúlik a következő oldalra, de alatta már nincs foyltatás, mintha vége lenne, és a következő oldalon már új írás kezdődik új címmel. A hiátus tehát a kézirat „szerkesztése”, összeállítása közben keletkezett és a többi hibával együtt a szöveggondozás, a szerkesztői és korrektori alaposság teljes hiányáról, a szerzői és kiadói nemtörődömségről tesz tanúbizonyságot. Amit már megszokhattunk az Intermix kiadótól, és amiről azt hittem tovább már nem lehet fokozni.
Mivel a korábbi kiadáson a szociográfiák műfajmeghatározás nem szerepelt, most emlékeimben kutatva olvastam: voltak ebben a kötetben ilyen jellegű írások? Mit mondjak, tűvé tettem értük a 88 oldalt, de egyet sem találtam. A szerző–lektor–szerkesztő–kiadó szakmai négyese (Horváth, Gortvay, R. Bulecza, Dupka) ezek szerint nem csupán az újraközlést nem tudja megkülönböztetni a válogatástól, hanem a szociográfiát sem a riporttól. Ezzel nyilván nagy csalódást okozhattak annak, aki a szó értelmének megfelelően tudományos igényű tarsadalomrajzokat, felméréseket, adatokkal és tényekkel alátámasztott vizsgálati eredményeket, tanulmányokat remélt felfedezni a novellák közé rejtve. Amit helyettük talál: riportokat, de még csak nem is hosszas tényfeltáró vagy oknyomozó alaposságú újságírói munka termékét, hanem – például – magnószalag alapján lejegyzett beszélgetéseket. (Magyar testvérek, Jelentés a mélyből). Ezeknek ugyan lehet (és van is!) dokumentum-értéke, a helyzet különlegessége (etnikai sajátosságok, többnyelvű közeg, nyomorszint) adhat a szövegeknek irodalmi emelkedettséget, és szolgálhat szociográfiai adalékul.
Adalék-jellegűek maguk a novellák is; olyanok, mintha egy nagyobb írói teljesítmény környezetéből származnának, bizonyítására annak, hogy szerzőjük néhány oldalon is képes feszültséget, drámát teremteni. Mint amikor jeles táblafestők kisgrafikáit nézzük. Amikor a IX. szimfónia ismeretében hallgatunk rövidke zongoradarabot. A vázlatok tehát meglennének. De hol a MŰ?

(szept. 15.)

Befejeztem a Székesfehérvárra szánt előadásom szövegét (rövidesen olvasható lesz a honlapon), és elkezdtem a kárpátaljai magyar prózáról szóló írást a Bárka részére. Ebben az általános rész után az idei könyvhétre megjelent 3 könyvet elemzem majd kicsit. Meglátjuk, mire megyek velük. Egy hetem van a munkára.

Botlik Jóska telefonhívásai, e-mailje. Vége felé jár Kovács Vilmos-monográfiája megírásának, és a „hallgattassék meg a másik fél is” elve alapján Apu visszaemlékezéseit is fel kívánja dolgozni, idézni akar belőle. Előbb azért hívott, járjak közben, hogy kapjon egy példányt a Szegény ember vízzel főz c. memoárkötetből. De elment az OSZK-ba is és elolvasta a teljes kéziratot (a megjelent könyv ennek kb. a fele). Ma azért hívott és írt levelet, hogy Aput kérje, járuljon hozzá, hogy ő idézzen belőle.
Megkapta a hozzájárulást.
Elmondása szerint szeretne néhány Kovács Vilmos-legendát eloszlatni, bizonyos kérdéseket árnyaltabban, sokoldalúan láttatni. Ez voltaképp üdvözlendő; kérdés, mennyire tud ennek megfelelni, miközben egy nem jelentéktelen csoport ebből a legendából él, illetve, általánosabban, mennyire szükséges és mennyire lehetséges egy mítikus alakot deheroizálni. Az ilyen emblematikus személyiségek túlnőttek saját jelentőségükön, és az alakjukat övező dicsfény vajmi keveset változik attól, hogy egyes részletek vagy akár lényegi dolgok másféle megvilágításba kerülnek.
A tényeknél csak a tévhitek makacsabb dolgok.

(szept. 14.)

Újabb tájékoztatás a mai Kárpáti Igaz Szóban a kishatárforgalom megszűnéséről és a vízumkötelezettség bevezetéséről. Ezúttal Magyarország ungvári főkonzulja nyilatkozik. Nincs könnyű helyzetben, mert a feketét nem akarja mondani, de fehérnek mégsem nevezheti. Így aztán túl sok a szürke köd. Jellemző, hogy sem a két fenti intézkedéssel, sem az EU-csatlakozással, sem a schengeni határ Záhony és Csap közé helyeződésével kapcsolatban most sem kerül szóba a státustörvény és a magyarigazolvány. Sem a kérdező, sem a nyilatkozó részéről. Vajon nem lenne ideje bevallani, hogy... Mit is? Hogy szemfényvesztés volt az egész?
Ezt nem akarom újra leírni, jó esztendeje, amikor először írtam ilyeneket, szereztem magamnek néhány ellenséget és elvesztettem legalább ugyanannyi barátot. Volt, akivel intenzív levelezésbe kezdtem, volt, aki kerülni kezdett, és akadt, akinek talán sikerült részletesen, hosszú beszélgetésben kifejtem, mi a bajom ezzel az egésszel. Ebben az érvelésemben az első két tétel az volt, hogy a státustörvény illúziókat kelt (és minél nagyobb a bizakodás, annál nagyobb lesz a pofára esés), és hogy eltereli a figyelmet a fontosabb problémákról.
Egyáltalan nem örülök annak, hogy úgy fest, igazam lesz.

Két villanás a magyar tévécsatornák tegnap esti műsoraiból.
Demjén Rózsi, mint saját öreganyja, elnyűtt és felpüffedt képpel, nehezen forgó nyelvvel és egy nagyon rossz zeneszámmal. Ahogy elnéztem, Jimmy halála óta Balázs Fecóval ketten lennének döntősök a legcsúnyább popsztár címért indított versenyben.
Usztics Mátyás, ahogy habos szájjal kirohan a kereskedelmi tévék ellen. Vagy én vagyok hülye, vagy neki ártott meg a pojácáskodás az egyik kereskedelmi tévé Ki vagyok én című műsorában. Ott annyiszor feltették ezt a kérdést, hogy ő mostanra, úgy látszik, végképp elfelejtette a választ.

Az is ritkán fordul elő velem, hogy egy helybéli lapot ne tudjak letenni, de ma megtörtént. Igaz, nem is nagyon volt hová, mert abban a helyiségben, ahol voltam, csak a mosógép tetejére lehetett volna, de azt nem értem el. Így hát nem tudtam letenni, hanem buzgón majdnem a végéig elolvastam a 3 oldalas cikket. Sem a lapot, sem a cikk szerzőjét nem akarom megnevezni, hiszen nem ez a lényeg, hanem az a bájosan naiv tudatlansággal elegyített önbizalom és -ajnározás, amellyel a szőke nő (de tényleg, a fényképe ott van a cím alatt!) előadja témáját „A kárpátaljai magyar gyermekirodalom az ezredfordulón” címmel. A szőke szerző (nem szólva a központozási és egybe- és különírási vétségekről) pontatlanul idéz címeket, elírja a neveket, képtelenségeket állít. A Sátán fattya regénycímben egyik helyen a fattya is nagybetűs nála, és mindkét alkalommal lespórolja a névelőt, kompenzálásul Penckófer Jánosnak viszont kétszer is cz-t adományoz és hangjátékát drámának minősíti, de vissza is vesz a gesztusából, mert 3 kötetéből csak egyet ismer; ugyanezt a hibát egy másik író könyveit véve számba újra elköveti: „egy gyermekeknek szóló verses könyvet írt” - én kapásból háromról tudok, pedig nem írok erről a témáról dolgozatot. Ugyanennél a szerzőnél állítja, hogy „három ifjúsági regényt” írt, holott négyet. (Zárójeles megjegyzés: a szerző civilben könyvtáros.) Egy következő szerzőről azt állítja, hogy „posztmodern hangvételű író”, ami arra val, hogy nem ismeri a használt szó jelentését. Ennél is bájosabbak az ilyen megfogalmazások: „bár nem gyermekeknek szól ... mégis az egyetemes magyar kultúrát gazdagítja”; „Szem előtt tartva az akkori időktől eltelt politikai változásokat”. Hasonlóan megkapó, ahogyan a szerző saját magáról beszél: „az én irodalmi munkásságom”, „az én irodalmi tevékenységem”, „munkásságom igazi elismerését a tavalyi év hozta meg”, „gyermekírói tevékenységem”; egyik könyve saját maga véleménye szerint „sok vidám, kacagtató percet szerez az olvasónak és ugyanakkor könnyeket csal az értő olvasó szemébe”. No, itt hagytam abba az olvasást, mert rájöttem, hogy a három oldalból az egész utolsó saját magáról szól.
Hát kérem, ilyen a gyermekirodalmunk az ezredfordulón. Legalábbis a szőke szerző így „definíciálta”.

Nem nagyon van időm naplódzani, három dologgal vagyok elfoglalva, először is ügyintézés Kolossal (ma: 3 óra a szlovák konzulátuson, pontosabban előbb kinn az utcán sorban állva, aztán benn az udvarban az épület előtt ugyanúgy; lerogytam az egyetlen (!) székre, Éva meg Kolos tülekedtek tovább, be az épületbe, az ablakocskák elébe; persze semmi rend, létezik egy lista, amire fel kell iratkozni, de aztán nem lista szerint történik a bebocsáttatás, hanem aki bírja, marja alapon, régen rossz az olyan illedelmeseknek, mint mi), a másik, hogy még csiszolgatom a székesfehérvári rendezvényre írt előadásomat (Félmúlt, féljelen, féljövő), amelyet akkor kezdtem előlről, amikor egyszer már majdnem kész volt; de azt a majdnem készt is befejeztem, az van az eheti Penzumban (lásd), és Onagynak is elküldtem, fel is tette a Terasz Szemle rovatába; a valódi előadás szövegét Éva sugallatára kezdtem el előlről, mert nem tetszett neki (eléggé), azt mondta, ne merészeljek olyan előadást tartani, ami neki unalmas lesz, mert már hallotta tőlem ezeket a dolgokat, találjak ki valami újat; hát jó, ami tőlem tellett, kitaláltam; azt mondta, ez már inkább kedvére való; két dolog bizonyos: a megadott témakörhoz szorosabban kapcsolódik, mint első szöveg, mármint A történelem mint metafora a határon túli magyar irodalmakban témához, a másik, ami bizonyos, hogy a kárpátaljai írótársak erre is fel fogják húzni kicsi orrocskájukat; harmadik elfoglaltságom újra és megint és egyfolytában a honlap, most már törvényszerű a napi frissítés, és nem is mindig csak a naplók miatt (CséGyé olyan szorgalmas, hogy alig hiszem - és egyre jobbak a szövegei, amit nagyon is hiszek, pont ezt vártam, és ez hiányzott kicsit az elején, de mostanra belejött, mint kiskutya az ugatásba), hanem mindig akad más is, infó, vers, próza..., no és mindezen felül két napja hozzáláttam a DOKUTÁR elkészítéséhez, már készen vagyok a főmenüvel, most a szövegeket emelem át sorra az új rendszerbe, az új könyvtárrendszerbe, formázom is őket, illeszkedő színű görgetősáv, alsó menü, háttér-kép, szöveg és cím betűtípusa stb., no és az egész újralinkelése, elvagyok ezzel, így aztán nincs időm naplót írni, mint látható.

(szept. 11.)

Bonyolódik a nemzetközi helyzet Kolos szlovákiai tanulása körül. Útlevél, vízum, utazás... Első alkalommal érhetően mi szeretnénk átvinni, megnézendő, miféle az ottani tanintézet, kollégium. Így hát mi is kiváltanánk a vízumot, 27 USD darabja, ezt kell szorozni hárommal. További gond, hogy Kolos gyerek-útlevele betelőben van (főleg, ha az egészoldalas vízumot benyomják) és rövidesen le is jár, de addig nem lehet felnőtt-útlevelet igényelni, amíg... Továbbá diák-vízumot sem igényelhet, mert az intézet Szlovákiában még nincs akreditálva. Ezért turistaként fog tanulni 30 naponkénti hazautazással - és elvben napi 50 USD-vel kellene rendelkeznie... Sőt, a vízumigénylő lap szerint 3 napon túli tartózkodás esetén be kellene jelentkeznie a helyi rendőrségen...
Nem lett volna mégis jobb a beregszászi kertészmérnőki képzés?, kérdezi aggodalmaskodva a nagyapa, aki szlovák tudása ellenére nem sokat értett az ungvári szlovák konzulátus munkatársának hadarásából...

(szept. 10.)

A mai Kárpáti Igaz Szóban egészoldalas anyag az ungvári magyar főkonzulátus munkatársainak a szerkesztőségben tett látogatásáról, illetve az ott tartott tájékoztatóról. Sok egyéb mellett a legfontosabb információ talán ez: január 1-jétől megszűnik a Kárpátalja és Magyarország közti kishatárforgalom, és egy esztendő múlva érvénybe lép a vízumkényszer is, amely minden ukrán állampolgárra kötelező érvényű. Mindez EU-s követelmény. Hogy ebben a vonatkozásban milyen szerepe lesz, illetve lesz-e egyáltalán a státustörvénynek és a magyarigazolványnak, arról egy árva szó nem esett. A konzuli küldöttség egyik tagja sem hozta fel, az újságírók pedig nem kérdezték...
Kis magyar státus-szemérmesség.

Czigány György telefonhívása Bp-ről: tévedés történt, természetesen számítanak rám az írószövetség költői szakosztályája vezetőségének a munkájában.
Jólesett a gesztus, bár, mint említettem, nem szenvedek címkórságban, de ha egyszer beválasztottak a testületbe, akkor azért csípte a csőrömet a pontatlan névsor az írószövetség hivatalos tájékoztatójában. (megjegyzésemet lásd alább)

Elkészült Gajdos István ÚJ (!!) honlapja. Az induló magyar oldalon kedvenc mondatom: „A biztos jövő megteremtéséhez szükségünk van az összefogásra függetlenül nemzetiségi és vallási hovatartozás nélkül.” A kárpátaljai magyarság tartja is magát ehhez a nagyon bölcs megállapításhoz, függetlenül a magyar mondatalkotás szabályai nélkül. A cím: http://www.gajdosistvan.uz.ua/hun/index.html

Balatonfüred, szept. 6. A Nemzetközi Költőtalálkozó kerekasztal-beszélgetéssel kezdődött a Kedves cukrászdában, ahol is a Quasimodo-díj alapítói, a zsűri tagjai (így Gergely Ágnes - az első fotón), az Alapítvány kurátorai beszéltek a díjról, és persze a névadó Salvatore Quasimodo Nobel-díjas olasz költőről és Füredhez kötődő kapcsolatairól. Kellemes, bár nem mindig túl érdekfeszítő visszaemlékezések, méltatások, udvariassági gesztusok. Számomra, visszajáró ős-quasimódós számára talán az egyetlen érdekesség a költő fiának, Alessandronak a viselkedése volt: a mindig kimért, tartózkodó olasz férfiú (civilben színész) imponáló felszabadultsággal, mosolyogva emlékezett édesapjára, nem titkolva el, hogy egy nehéz jellemű apát tisztelt benne. A találkozó borkóstolós vacsorával folytatódott a társaság évek óta változatlan törzshelyén, a tóparti Borcsában. Tóth Évával és férjével kerültünk egy asztalhoz, és nagyon kellemesen elbeszélgettünk nyelvekről, fordításról, versekről...
Szept. 7. Délelőtt az évfordulóra kiadott könyv bemutatójára került sor (Lásd alább) a Lipták-villában; a megjelent költők mindegyike fel is olvasott valamit. Délután a szokásos koszorúzás következett; erről, fejfájásomra hivatkozva, elmaradtam, mint ahogy az ugyancsak szokásos képzőművészeti kiállítás megnyitójáról is: a tetőtér-galériába egy irdatlanul meredek csigalépcső vezet, amelyet utoljára „elsőbálos” fürediként másztam meg, akkor viszont két alkalomból is: először és utoljára.
Este a szokásos díjátadó ünnepség az Árkád Hotel hangversenytermében. No, ez a lépcső sem tartozik a kedvenceim közé. Miért is lenne egy szívkórház díszlépcsőjének korlátja?
Az ünnepség a tíz év alatt jól kidolgozott forgatókönyv szerint zajlott: előbb a köszöntő-méltató beszédek, ezúttal Görgey Gábortól, aki rangos zsűritagból lett egyszerű mezei miniszter; az olasz nagykövettől (Giovanni Battista Verderame), és a helybéli nagyságoktól, a város és a megye vezetőtől. Ezután átadták a szokásos okleveleket, majd a laudációkkal bevezetett különdíjakat és fődíjat adták át. Balla Zsófia (második kép), Lackfy János (harmadik kép), Czigány György versét értékelte a zsűri különdíjra, Székely Magdáét fődíjra méltónak. (A negyedik fotón: a díj és Székely Magda)  A győztes költemények el is hangzottak magyarul Lukács Sándor, olaszul Alessandro Quasimodo előadásában. Nagy taps, lelkesedés, ünnepi hangulat.
Ezeknek az alkalmaknak mindig nevezetes eseménye a gálakoncert. Többször hallottuk itt a Mendelssohn Kamarazenekar remek produkcióit, egyszer pedig Pege Aladár zseniális játékától maradt nyitva a szánk. Elvezetes volt ez az este is: a Brass in the Five rézfúvós kvartett klasszikus darabokkal indított, aztán Nino Rota 8 és fél-jével váltottak, és ettől kezdve önfeledt jazzban tobzódtak, sztenderdeket és feldolgozásaikat adták elő, hatalmas sikerrel.
A zárófogadáson még kis magánbeszélhetések, hosszú búcsúzkodás, többek között Gergely Ágnestől és Budai Katitól (utolsó képemen) és Cserép Lacitól, Quasimodo-ünnepkör legfőbb ceremóniamesterétől, akivel évekkel ezelőtt személyes jó barátságot kötöttünk.
Görgey Gáborral is váltottunk pár személyes mondatot. Ukrajnai hangulatunk felől érdeklődött; imponáló volt a közvetlensége. Nem lebecsülendő erény egy minisztertől.
Szept. 8. Pestig roppant kedves utasaink is adódtak: Lászlőffy Aladárék, akikkel végigbeszélgettük az időt, átengedve magunkat Ali történeteinek és sziporkáinak.

Meghozta a posta a Magyar Írószövetség szeptemberi keltezésű Tájékoztatóját. Nem kis meglepetéssel olvasom benne az információt a Költői Szakosztály vezetőségének megalakulásáról, ugyanis a felsorolásból hiányzik a nevem, holott a tisztújító ülésen titkos szavazással beválasztottak a testületbe. Fogalmam sincs, mi történhetett. Nem tartom valószínűleg, hogy utólag kizártak volna, inkább a szokásos trehányságról van szó, amely évek óta övezi ezt kiadványt, szégyenére az írószövetségnek. (Korábban sajtóhibák sokaságával, most, úgy látszik, csak pontatlan adatokkal...). Nem vagyok egy cím- és rangkórságban szenvedő hiú állat, hezitáltam is, vállaljam-e a vezetőségi tagságot - de ha már igen, és megkaptam a bizalmat, akkor azért kicsit fennakadok az ilyesmin. Egyelőre Turczi Istvánnak írtam, mint a jegyzőkönyvet is vezető titkárnak, kérdezve, mi a helyzet. Ha figyelmetlenség, elírás, akkor kérek egy helyesbítést, ha utólagos kirúgatás - akkor magyarázatot.

És akkor, ha már a hibáknál tartunk... A Quasimodo-díj alapításának 10. évfordulója alkalmából jelent meg az a kétnyelvű antológia, amelybe a tíz év alatt díjazott költemények kerültek bele magyarul és olasz fordításban. A szép kiállítású könyv sajnos hemzseg a kisebb-nagyobb hibáktól. Amikor a Balatonfüredi Költőtalálkozó keretében a szerzők felolvasták belőle verseiket, szinte kivétel nélkül szóvá tették az elírásokat, szócseréket. Például: Lászlóffy Aladár magyar életrajzának a „fordítása” Határ Győző olasz életrajzát adja. Bihari Sándor versének lespórolták eredeti címét. Gergely Ágnes versében értelemzavaró szótévesztés. Az olasz tartalomjegyzék magyarul kezdődik és olaszul folytatódik. Sumonyi Papp Zoltán neve három különböző írásmódban szerepel: Sumonyi Zoltán, Sumonyi P. Zoltán, Sumonyi Papp Zoltán. Mindenki választhat: kinek a Papp és kinek a Papp nélkül. Hibát találtam az évenkénti bontásban megadott díjazottak felsorolásában is. Kár, hogy egy ilyen szép könyv annyira hibás, hogy ezt kellett róla mondanom Évának: olyan, mintha Dupka adta volna ki Kárpátalján.)

Onagy, miután megint nyafogtam neki, milyen bajos nekem Pesten bemenni a Terasz szerkesztőségébe a honorokért, az alábbiakat írta azzal, hogy feltehetem a lapomra, mint egy újkori verset. Ír nekem akár egy sorozatnyit. Hát legyen:

Onagy Zoltán:

A Pénzről, a Szekcióról és a Hallerról

minden egyebet toth.edit@terasz.hu
kedves, türelmes és gyönyörű
életemben nem voltam pénteken
a hallerban,
esztergomban élek,
és ha lehetne, soha nem mennék a hallerba (pestre se, és sehová)
*
talán utalás ügyében is lehet vele alkudozni,
velem soha többé.
én a pénzről
egy szót sem akarok hallani ezután.
*

Folytatás, illetve új opusz:

Nagy költő vagyok, most látom.
Most hajhó. Csendes, sör. Kettő. Minima.

Holnap Balatonfüredre indulunk, 2 napig nem leszek itthon.

Ács Mara kitűnő írása a Kortársban az L. Simonék által kiadott agitatív antológiáról, amelyben a 45-56 között megjelent magyar pártpropaganda-verseket gyűjtötték egybe - a legnagyobbak is szerepelnek benne. Mara, miután okos distanciát teremt a tehetségtelen versfaragók és a valamilyen okból agitatív verset író igazi költők között, megteszi azt a hátborzongató megállapítást, miszerint „minél jobb a vers, annál becstelenebb lehet”.

A magam esszéjével is haladtam ma valemennyit. Tegnap megkaptam a székesfehérvári tanácskozás részletes programját. Kárpátaljai témájú előadást tartanak: VFL, SBA, KIA, BDK. Úgy látszik, csak hárombetűseket hívtak meg.

A tegnapi nap személyes jó híre: Kolost felvették a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgazgatási Egyetem Királyhelmeci Főiskolai Tagozatára, mégpedig a marketing-vállalatvezetés-pénzvitel szakra. Királyhelmec kb. 40 km-re van Ungvártól. De csak vízummal közelíthető meg. Egy ukrajnai gyerek Szlovákiában fog tanulni magyarul.

Megvolt tegnap Ildikóéknál az a bizonyos „garden party”. Mi csendeskén elvoltunk, de az egyik szomszéd építkezik, pontosabban új tulajdonosként a „palota és kunyhó” párosából az utóbbi helyére az előbbit építi, a másik szomszéd pedig szintén kerti mulatságot (de igazit: zenével, tánccal) tartott, így az est „fénypontja” az volt, amikor a születésnapos társaság kisebb tüzijátékkal köszöntötte a nem kerek évfordulós ünnepeltet...
Tamás úrfi, vendéglátóink megfelelően webmániás fia nekem egész este arról áradozott, hogy milyen szép a honlapom. Ez egy 16 éves fiatalembertől nagyon jólesik nekem - épp eleg öreg internetbubus fanyalog a Fúrumban, hogy milyen rút az UngParty arculata...

(szept. 3.)

Ma hosszas rákészülődés után elkezdtem írni előadásomat a székesfehérvári tanácskozásra. A megadott témához nem túl szoros szálon, de azért kötődik. Eredetileg azt gondoltam, valami teljesen általános, kicsit lírai szöveget hozok össze, de végül mégis eléggé konkrét, és persze helyhez kötött lett a dolog. 2-3 napi munkám még mindenképpen lesz vele, de a gondolati váz már készen van.
Más munkára is készülök. Ígértem a Bárkának egy hosszabb, alaposabb tanulmány prózairodalmunkról. Eredetileg a Penckófer-kötetről írt rövid recenziót ajánlottam volna, de ezt Elek Tibi túl rövidnek találta, így odaadtam a Magyar Naplónak azzal, hogy a Bárkába valami teljesebbet, átfogóbbat írok - még ebben a hónapban.

Holnap Ildikóékhoz „garden party”-ra. Hétköznapibban: kerti grillcsirkére - ha jól értettem. (Amikor Évával egyeztettem a meghívás időpontját, megjegyezte: az utolsó, egyetlen barátaink Ungváron, akikkel összejárunk. Kicsit megdöbbentem, de valóban így van. Még néhány évvel ezelőtt is legalább 4-5 ungvári családdal tartottunk rendszeres kapcsolatot, aztán lassan elmaradtunk egymástól...)

(szept. 2.)

Tegnap délután Baguék. Házasodnak, hozták a meghívót. Biztosítottuk őket a jeles eseményen való virtuális jelenlétünkről.

Este olvastam Andrassew naplójában, mennyire örült, hogy a JAK-táborban megismerkedhetett Beszédes Istvánnal. Hát igen: két ős-internetes. Hozzájuk képest zöldfülű vagyok „a szakmában”.

De ma végre - zöldfülűként - néhány elismerő e-mailt is kaptam: megnézték a honlapomat közelebbi és távolabbi barátaim, ismerőseim, olyanok is, akikkel csak az internet útján tartom a kapcsolatot. Azért írom, hogy „végre”, mert az első napon inkább kritikákat kaptam: sok a mozgó elem, sok a szín, zavaró a háttér, „nem szólnak” a linkek... Mivel többségükben régi és tapasztal internetesekről van szó, elbizonytalanodtam. Talán valóban egy teljesen puritán, egyszínű, statikus és kevésbé bonyolult lapot kellett volna készítenem?
A mai elismerések kicsit helyrebillentettek: alighanem mégis helyes volt az elképzelésem, hogy nem adtam fel a látványosságot, a változatosságot, a dinamizmust. És mivel sok alrendszerről és az alrendszerek többszöri elágazásairól van szó, a bonyolult hierarchikus rendszert valahogy tükröznie kell a menüsoroknak is, azon felül pedig átjárhatóságot kell biztosítani az alrendszerek között. Mindezt most talán jobban sikerült megoldanom, mint a másfél éven át működtetett és állandóan javítgatott előző verzió esetében. Ugyanakkor látom a hibáit is, lesz még rajta munkám épp elég.

(szept. 1.)

Hosszú beszámoló a tegnapi Kárpáti Igaz Szóban a Másik legnagyobb érdekvédelmi szervezetünk vezetőinek tanácskozásáról, amelyen részt vett egy magyarországi Főilletékes is. Utóbbi oda nyilatkozott, hogy a Kárpátaljára jutó támogatások elosztásában nem egyensúlyeltolódás, hanem egyensúlyborulás tapasztalható. Ami persze igaz: az Egyik szervezet gyakorlatilag mindent lenyúl, sőt, az elmúlt években jószerével magához ragadta a támogatások újraelosztására vonatkozó felhatalmazást is. Ebben saját rámenősségén túl az is közrejátszott, hogy a magyarországi kormányzó erőkkel azonos ideológiai platformon álltak, így „a fiúk” jól megértették egymást. Volt is nagy riadalom az Egyik szervezet háza táján, amikor mindkét ezüst pixisből gyakorlatilag egyszerre estek ki: előbb Kárpátalja Egyes Számú Üdvöskéjének nem sikerült az ukrán parlamentbe bejutnia, aztán pedig a Magyarországi Egyes Számú Üdvöskének a pártja vesztette el a választásokat. A riadalmat persze nem akként fogalmazták meg, hogy kiestek kiváltságos kliensi szerepükből, hanem olyan formában, hogy az új garnitúra majd megvonja a határon túlra irányúló támogatásokat, mert nincsen benne semmi nemzeti érzés.
   Nos, a Másik szervezet és holdudvara, úgy látszik, most azt gondolja, hogy végre nekik áll a zászló: az általuk támogatott helybéli győztes parlamenti képviselő és a magyarországi győztes párt ideológiailag közelinek mondható, egyesíti őket a korábbi összefonódások elleni közös fellépés is, így várhatóan a támogatási rendszer radikálisan átrendeződik, és a preferenciák a Másik szervezet környékére csoportosulnak át.
   Ami még nem is lenne baj, sőt. Igen ám, csak van itt egy aprócska nüansz. (Azaz „melyenykij nyuánsz” - ahogy egy ismerősöm mondaná, de erre még visszatérek.) Az itt a bökkenő, hogy az Egyik szervezet minden arroganciája és önfenntartó támogatásfelhasználói magatartása ellenére mégis tesz ezt-azt, a sok látszattevékenység mellett vannak valódi megmozdulásai és működtet bizonyos intézményeket (főiskola, lapok, színház); míg a Másik szervezet semmi ilyesmit nem tudhat magáénak, amit pedig igen, az látszatnak is gyenge. Erre persze magyarázatul az is szolgálhatna, hogy a lehetőségek, pontosabban az anyagi támogatások hiánya okozza az eredmények elmaradását, és ha majd hozzájuk érkezik a pénz, paripa, fegyver, akkor nekik is lesz főiskolájuk, lapjaik, színházuk...
   No, hát ebben vagyok én Tamás, mert azt gondolom, a Másik csapat nem csupán az álmodott lehetőségek hiányában tart ott, ahol, hanem saját alkalmatlansága miatt nincsenek felmutatható komolyabb eredményei. Persze, oda lehet nekik adni azt, amit eddig az Egyik kapott, de annak nem a felvirágzás lesz az eredménye, hanem az, hogy az is ebek harmincadjára kerül, ami úgy-ahogy működött.
   Én az Egyik csapatnak a szagát se bírom - a Másiknak pedig a színét sem akarom látni, így részlehajlással nem vagyok vádolható akkor, amikor azt mondom, egyiknek a befolyása alatt sem érzem biztonságban a támogatásokat - mint ahogy a kárpátaljai magyarság érdekeit sem.

No és akkor a mályenykij nyuánsz: (kattintás a nyílra)

(aug. 31.)

Van a Sztrugackij-fivéreknek egy remek regénye: A hétfő szombaton kezdődik (Ponyigyelynyik nácsinájetszjá v szubbotu). Egy kicsit most ez a napló is ilyen: a szeptember augusztus végén kezdődik...

Orbán Viktor tegnap a TV előtt. Amit mondott és ahogy mondta... Most már minden szót kölön tagol, hangsúlyoz, nyomatékosít, szünetet tart nemcsak a jelző és a jelzett szó között, hanem a névelők után is. Mintha diktálna egy értelmi fogyatékos titkárnőnek. No, a diktálási szándék voltaképp stimmel.
   Szerencsétlen Medgyessy azért beszél úgy, ahogy, mert nem képes jobban, igazából beszédhibás. Orbán ellenben valaha remek szónok volt. Jeles klasszikus elődje kavicsot tett a nyelve alá, hogy jól tagoljon, ő a nyelve alá tette a demagógiát és a populizmust, hogy sikerüljön rosszul beszélnie. Vagyis: amit és ahogy régebben is összhagban volt nála, meg összhangban van most is. Tartalomhoz a forma. Ez a Viktor egy kis dialektikus amfóra.

Ma egész nap a honlaprendszer megújított változatának Internetre töltésével szórakoztam, ami, tekintettel az ukrán telefonvonalakra, természetesen ironikusan értendő. Csatlakoztam, töröltem, töltöttem, megszakadt a kapcsolat, újra csatlakoztam, kerestem, hogy hol is tartok, töröltem, töltöttem... Délután négyre nagyjából helyére került a teljes rendszer. Ráférne egy alapos tesztelés, de az is hosszó órákig tartana, így csak szúrópróba-szerűen kattintgattam ide-oda, bízva abban, hogy off-line végzett sokheti munkámban kevés a hiba.

Ennél jobb hír, hogy Kolosnak, több kudarc után, sikerült a főiskolai felvételije. Egy budapesti egyetem kihelyezett beregszászi képzése - kertészmérnöki kar. Nem egészen az, amit szeretett volna, de... Még egy másik helyen van függőben az ügye, hét elején volt a felvételi, és jövő héten tudjuk meg az eredményt. Ha oda is felveszik, akkor dönteni kell: marad Kárpátalján vagy utazik...

(aug. 30.)

Olvasmány ma reggel éhgyomorra: Hrabal Skizofrén Evangélium c. novellája. Kis remeklés, maró, de valahogy mégis „kedves” gúny. Mosolygós szarkazmus. Könnyeden lenni súlyosnak - ebben utolérhetetlen a Mester.

Tegnap Elemérék Beregszászból. Lányaikat vitték fogorvoshoz, két órácskára bejöttek hozzánk, jót beszélgettünk. Megtudtam néhány adalékot az elvetélt művelődési-irodalmi lapmelléklet háttértörténetéből. Az eset egésze fényes bizonyítéka annak, hogy nem a pénzhiány az oka kulturális életünk siralmas állapotának.

Vasárnapra Bagu Laciék jelentkeztek be.