2002.
augusztus IV. hét |
Állandó
kis magamrendezte közjáték határátkeléskor, a magyar oldalon. A határőrnek odanyújtjuk
az útleveleket, ő felüti az elsőt, beleolvas és fennhangon, némi kérdő hansúllyal,
kimondja egyikünk keresztnevét és várakozón benéz a kocsiba. „Margit?”, mondja,
és 77 éves anyám bólint vagy visszaszól, „Én vagyok”. „Éva?”, és feleségem készségesen
jelentkezik, „Igen”. Helyesebben nem is annyira készséges, a hangján már érezni
a remegő idegességet, ami attól keletkezik, hogy előre tudja, én megint cirkuszolni
fogok.
Ez a cirkuszolás abból áll, hogy soha nem hagyom szó nélkül
ezt a bizalmaskodást. Először is megpróbálom a határőr mellére tűzött fémlapról
leolvasni a keresztnevét. Ez nem mindig sikerül, mert a névtáblácska csillog,
aprók rajta a gravírozott betűk, én meg enyhén rövidet látok. Ha mégis kibetűzöm,
akkor a „Károly?”-ra így szólok vissza: „Igen, István!?”. Ezen kicsit meghökken,
de nincs különösebb fennakadás, legfeljebb megkérdezi, ismerjük-e egymást. Mondom,
hogy nem, ezért is furcsálltam, amiért keresztnevemen szólított. Vállrándítás,
nem szól semmit, tovább enged minket.
Bonyolultabb a helyzet, ha nem tudom a keresztnevét elolvasni.
Ilyenkor többféle folytatás képzelhető el. Legutóbb például nagyon udvariasan
azt kérdeztem: „Lenne szíves megmondani nekem, milyen megfontolásból szólít
a keresztnevemen?” Képes volt azt válaszolni, hogy így írja elő a szabályzat.
Amikor kértem, mutatná meg nekem azt a szabályzatot, azzal hárította el, hogy
az belső használatra készült, idegenek nem nézhetnek bele. Volt kollégája, aki
azt nyilatkozta, azért szólítják az utasokat keresztnevükön, mert az rövidebb
és könnyebben ki tudják olvasni az útlevelünkből. Megkérdeztem, hogy vajon mi
a helyzet azzal, akit Kis Emerenciának hívnak. Akadt, aki visszakérdezett: miért,
szerintem mi lenne a megfelelő megszólítás. Mondtam, ha már derogál neki a Balla
úr, akkor hasznája úr nélkül. Erre is volt elmés megjyegzése: „És ha több Balla
van a kocsiban?” „És ha több Károly?”, kérdeztem vissza.
Mire idáig fajulnak a beszélgetések, a velem utazók idegessége
tetőfokára hág, és én őmiattuk hagyom abba a kekeckedést.
A legérdekesebb fordulatot akkor vette a szokásos kis közjáték,
amikor a talán húszéves határőr kiskatona még csak nem is Károlynak, hanem Karcsinak
szólított. Ezt becenevet nem kedvelem, pláne nem fogadom el egy vadidegentől.
Visszakérdeztem tehát, hogy neki mi a keresztneve. Miért akarom tudni, így ő.
„Azért, mert nagyon szeretném magát lepityuzni.” „Jó lesz a Pityu”, mondta,
és vigyorogva kezembe nyomta az útlevelemet.
Amikor
a posta meghozta Penckófer János dedikált kötetét, óhatatlanul eszembe jutott
egy kis előtörténet. Gálfalvy Gyuri mesélte két éve Tokajban, hogy amikor az
Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány pályázatára érkezett jeligés pályaművek
zsűrizésében vett részt, végig abban a hiszemben volt, hogy a Hamuther c. kisregény
akkor még ismeretlen szerzője én lehetek; erre a tévedésére nyilván a kárpátaljai
téma vezette, illetve az, hogy sem az én, sem a Penckófer stílusát nem ismerte
eléggé, de azt azért megállapította, hogy tőlem még ilyen jó írást nem olvasott.
Nagyot nézett, amikor a végeredmény kialakulása után felfedték a jeligéket,
és kiderült a valódi szerző kiléte. A történtekből egy kis aforizma formájában
vonta le a következtetést, amelyet baráti fricskaként nekem is elmondott. Így
hangzik: "Balla D. Károly legjobb műveit Penckófer János írja." Nevettem
rajta, bár a az élc nem túl hízelgő rám nézve...
A kisregény ellenben (iiletve: dehogy ellenben!) valóban remek. A 2000. esztendő
legjobb kárpátaljai irodalmi teljesítményének tartottam, Jánosnak oda is ítéltük
az azévi KÁRMIN-díjat.
Penckófer
János: Hamuther
Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2002.
ISBN 963 202 136 3 -- 1120 Ft
Néhány
évvel ezelőtt a neves történész, az angliai Péter László egy hozzászólásában
élesen bírálta a konferencia egyik felszólalóját, amiért az történelmietlen
megközelítésekre ragadtatta magát. A professzor kifejtette, hogy minden tudományosságot
nélkülöz a világtörténelemnek mint valamiféle összeesküvések sorozatának az
értelmezése. Nemrégiben pedig az Írországban élő Kabdebó Tamás egy újonnan kiadott
könyvében olvastam a sommás megállapítást: „A világ nem összeesküvés, csupán
van.” A brit szigeteken élő két jeles férfiú megállapítása talán össze sem kapcsolódott
volna a fejemben, ha most el nem olvasom Penckófer János kitűnő könyvét, a Hamuthert,
amely mintha épp az ellenkezőjét állítaná: átláthatatlan és kibogozhatatlan
összeesküvések szövevénye az élet. Pontosabban a főhős Hamuth Ernőé. Még pontosabban:
ő ekként éli meg mindazt, ami a kisregényben vele történik. Az olvasó pedig
töprenghet azon, vajon mennyi az igazság a közismert kelet-európai szállóigében:
amiért üldözési mániád van, attól még lehet, hogy valóban figyelnek.
Merthogy Hamuth Ernőnek van-e üldözési mániája, az lehet kérdéses, de hogy ízig-vérig
kelet-európai, az vitán felül áll, mégpedig abból a fajtából, akinél ez nem
csupán és talán nem is első sorban földrajzi, hanem sokkal inkább mentális meghatározottságot
jelent. A mi Ernőnk ugyanis megfelelő mértékben frusztrált, kicsit aberrált
is, és eléggé hiszékeny balek ahhoz, hogy önmagán beteljesítse mindazt, amit
egy Budapestre érkező határon túli magyar „szegény rokontól” elvárható. Szinte
mindegy, hogy piti apróságokról van-e szó, arról, hogy orosz-ukrán honfitársai
elszedik a pénzét a vonaton, avagy arról, hogy áttelepült ismerőseit végiglátogatva
és adataikat feljegyezve, majd pszichológusának mindenről részletesen beszámolva
akaratlanul is hozzájárul a titkos erők (maffia?) információs bázisának a kiépítéséhez
– egyre megy, mert bármit tesz vagy bármit mulaszt el megtenni, minden és mindenki
őellene szövetkezik. Ő pedig csak sodródik, vergődik a történésekben, és nemhogy
egzisztenciális, de érzelmi kapaszkodói sincsenek, kiszolgáltatottjává válik
barátságnak, szerelemnek, testvéri köteléknek. Szinte egyetlen vigasza az elveszettségben,
ha visszaréved legnagyobb szexuális élményére, amikor egy ligetben meztelenül
futott szemben a széllel és így juttatta férfitestét örömhöz.
Mindezt a szerző helyenként már-már bűnügyi történetbe illő talányossággal adja
elő. Közlésmódja pontosan kidolgozott, stílusa egységes. A mondatok ugyan formailag
szerzői narrációként jelennek meg (egyes szám harmadik személy), azonban valójában
belső monológok, azok a szövegek, amelyeket Ernő fogalmaz meg a benne Szüntelenül
Beszélő VALAKI vagy VALAMI (mindenütt így van szedve!) számára, magyarázatul,
önigazolásul – egyszerre enyhítő és terhelő vallomásként. Zajlik mindez a Penckófer
teremtette roppant feszes szerkezeti keretek között, többek között egy sajátos
késleltetési technika segítségével: hogy mi volt a vonaton, azt a főhős a Sunshine
bárban adja elő; a bárban történteket a nővérének meséli; hogy mit mesélt a
nővérének, arról a pszichológusának ad számot; és hogy miről számolt be a pszichológusának,
azt „a hetesben” mondja el. Így aztán a cselekmény időrendje és az elmondás
egymásutánisága egymásba játszik, tovább növelve a szöveg lélektani feszültségét
– és azt a sejtetést, hogy minden a történés mögött a szervezett bűnbanda átgondolt,
de kifürkészhetetlen haditerve áll.
Mindeközben amilyen mértékben egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy Hamuth
Ernő csupán üres váz, hangtölcsér, eszköz, közvetítő, öntudatlan médium, ugyanolyan
mértékben egyre eldönthetetlenebb, hogy kinek a médiuma: a benne szüntelenül
beszélő VALAKIé vagy ukrán-orosz maffiáé. A bent és kint egyszerre megfoghatatlan
egér józsefattilai paradoxona egyre súlyosabb teherként nehezedik a főhősre
– és talán az olvasóra is.
A feloldhatatlan ellentmondást csak részben lazítja az utolsó fejezet. Lazítja,
ám ugyanakkor el is mélyíti azzal, hogy a szerző az utolsó tízegynéhány oldalon
már nem Hamuth Ernő, hanem Soma, a pszichológus fejéből néz ki. Merthogy mire
is lát rá a lelkek titokzatos doktora? Először is egy ügyes kis távcső segítségével
rálát a bejáratára a Sunshine bárnak, ahol is, úgy tűnik, a szálak egy része
összefut. A valódi gócpont azonban az ő lakása, az ő feje, az ő számítógépe,
amelyben nem csupán a mindenre kiterjedő adatbázis terjeszkedik, hanem digitális
testet ölt a gátlástalan kreatív fantázia is. Az egyszerre szent és gyilkos
alkotásvágy, amely, többek között, létrehozza – mint egy közbülső munkafázis
végtermékét – a hamuther.doc nevű fájlt.
Igen, itt is ugyanaz a VALAKI vagy VALAMI rendezi a szöveget, a sorokat, a szavakat,
a betűket. A betűket, amelyek szétszórva, magán- és mássalhangzós csoportokba
osztva, mint rejtvények, ott díszlenek „érthetetlen” címként a fejezetek fölött,
hogy csak az akrosztichon-regény egésze olvassa őket egybe: A TEST HALÁLÁT KÉSZÍTIK
ELŐ A MONDATOK – AZ ÍRÓJUK HALÁLÁT.
A rossz írót mondatgyilkosnak szokás nevezni. A jó írónak a mondatai gyilkosak.
Ez a legnagyobb összeesküvés.