2002. augusztus
IV. hét

Jó lesz a Pityu

Állandó kis magamrendezte közjáték határátkeléskor, a magyar oldalon. A határőrnek odanyújtjuk az útleveleket, ő felüti az elsőt, beleolvas és fennhangon, némi kérdő hansúllyal, kimondja egyikünk keresztnevét és várakozón benéz a kocsiba. „Margit?”, mondja, és 77 éves anyám bólint vagy visszaszól, „Én vagyok”. „Éva?”, és feleségem készségesen jelentkezik, „Igen”. Helyesebben nem is annyira készséges, a hangján már érezni a remegő idegességet, ami attól keletkezik, hogy előre tudja, én megint cirkuszolni fogok.
   Ez a cirkuszolás abból áll, hogy soha nem hagyom szó nélkül ezt a bizalmaskodást. Először is megpróbálom a határőr mellére tűzött fémlapról leolvasni a keresztnevét. Ez nem mindig sikerül, mert a névtáblácska csillog, aprók rajta a gravírozott betűk, én meg enyhén rövidet látok. Ha mégis kibetűzöm, akkor a „Károly?”-ra így szólok vissza: „Igen, István!?”. Ezen kicsit meghökken, de nincs különösebb fennakadás, legfeljebb megkérdezi, ismerjük-e egymást. Mondom, hogy nem, ezért is furcsálltam, amiért keresztnevemen szólított. Vállrándítás, nem szól semmit, tovább enged minket.
   Bonyolultabb a helyzet, ha nem tudom a keresztnevét elolvasni. Ilyenkor többféle folytatás képzelhető el. Legutóbb például nagyon udvariasan azt kérdeztem: „Lenne szíves megmondani nekem, milyen megfontolásból szólít a keresztnevemen?” Képes volt azt válaszolni, hogy így írja elő a szabályzat. Amikor kértem, mutatná meg nekem azt a szabályzatot, azzal hárította el, hogy az belső használatra készült, idegenek nem nézhetnek bele. Volt kollégája, aki azt nyilatkozta, azért szólítják az utasokat keresztnevükön, mert az rövidebb és könnyebben ki tudják olvasni az útlevelünkből. Megkérdeztem, hogy vajon mi a helyzet azzal, akit Kis Emerenciának hívnak. Akadt, aki visszakérdezett: miért, szerintem mi lenne a megfelelő megszólítás. Mondtam, ha már derogál neki a Balla úr, akkor hasznája úr nélkül. Erre is volt elmés megjyegzése: „És ha több Balla van a kocsiban?” „És ha több Károly?”, kérdeztem vissza.
   Mire idáig fajulnak a beszélgetések, a velem utazók idegessége tetőfokára hág, és én őmiattuk hagyom abba a kekeckedést.
   A legérdekesebb fordulatot akkor vette a szokásos kis közjáték, amikor a talán húszéves határőr kiskatona még csak nem is Károlynak, hanem Karcsinak szólított. Ezt becenevet nem kedvelem, pláne nem fogadom el egy vadidegentől. Visszakérdeztem tehát, hogy neki mi a keresztneve. Miért akarom tudni, így ő. „Azért, mert nagyon szeretném magát lepityuzni.” „Jó lesz a Pityu”, mondta, és vigyorogva kezembe nyomta az útlevelemet.



Penckó János: Hamuther (könyvborító) Amikor a posta meghozta Penckófer János dedikált kötetét, óhatatlanul eszembe jutott egy kis előtörténet. Gálfalvy Gyuri mesélte két éve Tokajban, hogy amikor az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány pályázatára érkezett jeligés pályaművek zsűrizésében vett részt, végig abban a hiszemben volt, hogy a Hamuther c. kisregény akkor még ismeretlen szerzője én lehetek; erre a tévedésére nyilván a kárpátaljai téma vezette, illetve az, hogy sem az én, sem a Penckófer stílusát nem ismerte eléggé, de azt azért megállapította, hogy tőlem még ilyen jó írást nem olvasott. Nagyot nézett, amikor a végeredmény kialakulása után felfedték a jeligéket, és kiderült a valódi szerző kiléte. A történtekből egy kis aforizma formájában vonta le a következtetést, amelyet baráti fricskaként nekem is elmondott. Így hangzik: "Balla D. Károly legjobb műveit Penckófer János írja." Nevettem rajta, bár a az élc nem túl hízelgő rám nézve...
A kisregény ellenben (iiletve: dehogy ellenben!) valóban remek. A 2000. esztendő legjobb kárpátaljai irodalmi teljesítményének tartottam, Jánosnak oda is ítéltük az azévi KÁRMIN-díjat.


hamuther.doc

Penckófer János: Hamuther
Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2002.
ISBN 963 202 136 3 -- 1120 Ft

Néhány évvel ezelőtt a neves történész, az angliai Péter László egy hozzászólásában élesen bírálta a konferencia egyik felszólalóját, amiért az történelmietlen megközelítésekre ragadtatta magát. A professzor kifejtette, hogy minden tudományosságot nélkülöz a világtörténelemnek mint valamiféle összeesküvések sorozatának az értelmezése. Nemrégiben pedig az Írországban élő Kabdebó Tamás egy újonnan kiadott könyvében olvastam a sommás megállapítást: „A világ nem összeesküvés, csupán van.” A brit szigeteken élő két jeles férfiú megállapítása talán össze sem kapcsolódott volna a fejemben, ha most el nem olvasom Penckófer János kitűnő könyvét, a Hamuthert, amely mintha épp az ellenkezőjét állítaná: átláthatatlan és kibogozhatatlan összeesküvések szövevénye az élet. Pontosabban a főhős Hamuth Ernőé. Még pontosabban: ő ekként éli meg mindazt, ami a kisregényben vele történik. Az olvasó pedig töprenghet azon, vajon mennyi az igazság a közismert kelet-európai szállóigében: amiért üldözési mániád van, attól még lehet, hogy valóban figyelnek.
Merthogy Hamuth Ernőnek van-e üldözési mániája, az lehet kérdéses, de hogy ízig-vérig kelet-európai, az vitán felül áll, mégpedig abból a fajtából, akinél ez nem csupán és talán nem is első sorban földrajzi, hanem sokkal inkább mentális meghatározottságot jelent. A mi Ernőnk ugyanis megfelelő mértékben frusztrált, kicsit aberrált is, és eléggé hiszékeny balek ahhoz, hogy önmagán beteljesítse mindazt, amit egy Budapestre érkező határon túli magyar „szegény rokontól” elvárható. Szinte mindegy, hogy piti apróságokról van-e szó, arról, hogy orosz-ukrán honfitársai elszedik a pénzét a vonaton, avagy arról, hogy áttelepült ismerőseit végiglátogatva és adataikat feljegyezve, majd pszichológusának mindenről részletesen beszámolva akaratlanul is hozzájárul a titkos erők (maffia?) információs bázisának a kiépítéséhez – egyre megy, mert bármit tesz vagy bármit mulaszt el megtenni, minden és mindenki őellene szövetkezik. Ő pedig csak sodródik, vergődik a történésekben, és nemhogy egzisztenciális, de érzelmi kapaszkodói sincsenek, kiszolgáltatottjává válik barátságnak, szerelemnek, testvéri köteléknek. Szinte egyetlen vigasza az elveszettségben, ha visszaréved legnagyobb szexuális élményére, amikor egy ligetben meztelenül futott szemben a széllel és így juttatta férfitestét örömhöz.
Mindezt a szerző helyenként már-már bűnügyi történetbe illő talányossággal adja elő. Közlésmódja pontosan kidolgozott, stílusa egységes. A mondatok ugyan formailag szerzői narrációként jelennek meg (egyes szám harmadik személy), azonban valójában belső monológok, azok a szövegek, amelyeket Ernő fogalmaz meg a benne Szüntelenül Beszélő VALAKI vagy VALAMI (mindenütt így van szedve!) számára, magyarázatul, önigazolásul – egyszerre enyhítő és terhelő vallomásként. Zajlik mindez a Penckófer teremtette roppant feszes szerkezeti keretek között, többek között egy sajátos késleltetési technika segítségével: hogy mi volt a vonaton, azt a főhős a Sunshine bárban adja elő; a bárban történteket a nővérének meséli; hogy mit mesélt a nővérének, arról a pszichológusának ad számot; és hogy miről számolt be a pszichológusának, azt „a hetesben” mondja el. Így aztán a cselekmény időrendje és az elmondás egymásutánisága egymásba játszik, tovább növelve a szöveg lélektani feszültségét – és azt a sejtetést, hogy minden a történés mögött a szervezett bűnbanda átgondolt, de kifürkészhetetlen haditerve áll.
Mindeközben amilyen mértékben egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy Hamuth Ernő csupán üres váz, hangtölcsér, eszköz, közvetítő, öntudatlan médium, ugyanolyan mértékben egyre eldönthetetlenebb, hogy kinek a médiuma: a benne szüntelenül beszélő VALAKIé vagy ukrán-orosz maffiáé. A bent és kint egyszerre megfoghatatlan egér józsefattilai paradoxona egyre súlyosabb teherként nehezedik a főhősre – és talán az olvasóra is.
A feloldhatatlan ellentmondást csak részben lazítja az utolsó fejezet. Lazítja, ám ugyanakkor el is mélyíti azzal, hogy a szerző az utolsó tízegynéhány oldalon már nem Hamuth Ernő, hanem Soma, a pszichológus fejéből néz ki. Merthogy mire is lát rá a lelkek titokzatos doktora? Először is egy ügyes kis távcső segítségével rálát a bejáratára a Sunshine bárnak, ahol is, úgy tűnik, a szálak egy része összefut. A valódi gócpont azonban az ő lakása, az ő feje, az ő számítógépe, amelyben nem csupán a mindenre kiterjedő adatbázis terjeszkedik, hanem digitális testet ölt a gátlástalan kreatív fantázia is. Az egyszerre szent és gyilkos alkotásvágy, amely, többek között, létrehozza – mint egy közbülső munkafázis végtermékét – a hamuther.doc nevű fájlt.
Igen, itt is ugyanaz a VALAKI vagy VALAMI rendezi a szöveget, a sorokat, a szavakat, a betűket. A betűket, amelyek szétszórva, magán- és mássalhangzós csoportokba osztva, mint rejtvények, ott díszlenek „érthetetlen” címként a fejezetek fölött, hogy csak az akrosztichon-regény egésze olvassa őket egybe: A TEST HALÁLÁT KÉSZÍTIK ELŐ A MONDATOK – AZ ÍRÓJUK HALÁLÁT.
A rossz írót mondatgyilkosnak szokás nevezni. A jó írónak a mondatai gyilkosak.
Ez a legnagyobb összeesküvés.