Vass Tibor

Leckekönyv

Lecke. Kárpátaljai magyar elbeszélők a XX. századból

"Stefanéknál almafák vannak a kertben és vörös virágok,
dáliának mondja őket. Nekünk erkélyünk van.
Ott állnak a síléceim, a telet várják."
(Siv Viderberger: Ősz)

Most jó. Most nem jó. Most jó. Most nem jó. Ez a stupid adoma jutott eszembe, az index működését ellenőrző rendőr szavai, itt a büfékocsiban természetesen, ahol megint eszekiszokolvasokírok, perpillanat a Lecke című antológiát eszemiszomle és olvasomírom, most jó, most nem jó, most jó, most nem jó.

Konzervatív lettem, ennek előszelét már Gödöllőnél éreztem, most Füzesabonynál állunk és én konzervatív lettem Füzesabonyban, legalábbis kinézve így az ablakon, Miskolcra menet, konzervatív vagyok ezzel a könyvvel, azt kell mondanom, konzervatív a Kárpátaljai magyar elbeszélők a XX. századból alcímet viselő antológiával. Állunk Füzesabonyban, ezzel a könyvvel, most mondja valaki, hogy ez nem haladásellenes.

Kérdés, számol-e az én maradi, begyepesedett agyammal Nagy Zoltán Mihály, amikor novellája címéül azt adja: Lecke, hogy írt ilyen című művet Karinthy Frigyes, Babits Mihály, számol-e mondjuk adybandy Történelmi lecke fiúknak című versezetével. S kérdés továbbá, számol-e ezzel a szót kötetcímmé emelő személy (ez lehet Gortvay Erzsébet, aki a könyvet összeállította, de éppúgy lehet a felelő szerkesztő R. Bulecza Rozália is). Nem tudni, valamelyikük eszébe villan-e a svéd gyermekirodalom műremeke, Siv Widerberger Lecke című verse. Minden bizonnyal nem. Konzervatívnak jó lenni, a konzervatív az becsontosodott, ergo benőtt a feje lágya. Ezért idézem ide Widerbergert, akinek természetesen semmi köze Kárpátaljához, meglehet, azt sem tudja, hol van. Közöm nekem se sok, de tudom hol van, és ez a lényeg, elő tudom hívni agyamból, mert tudom, melyik részében van a Widerberger vers, hatott rám, mondjuk úgy, mikor tíz esztendeje tanítottam írni, olvasni egy rakás gyermeket, hatott rám, ideírom emlékezetből: Stefan beteg, elmegyek ma Stefanhoz, elviszem neki a leckét. Én hoztam el a leckét, mondom majd neki. Mert Magnus is beteg, azért jöttem én a leckével. És odaadom Stefannak a könyveket, és megmutatom, mit kell tanulni. Hát szia, Stefan, mondom végül. Hát szia, Ingrid, mondja ő. Stefan nővére nyitott ajtót, és ő vitte be a könyveket. Inenntől kezdve nem kéne magyaráznom, miért élek és írok most úgy, ahogy. Hogy miért olvasok kárpátaljai irodalmat, az a következőkből remélhetőleg ki fog derülni. Ha nem, arról ez az állás tehet itt Füzesabonyban.

Derült égből villámcsapás, kaptam egy könyvet, kezembe nyomták, mikor véletlenül épp kifelé balettoztam volna a Gyarmat utcai szerkesztőségi szobából, nevezzük most Parnasszusnak, kezembe adták, hogy lenne-e kedvem, nem sértődnek meg, ha nem, de örülnének, mennyire, ha. Na most már, hogy kiszivárgott, miért olvasok kárpátaljai magyar irodalmat, azt is elmondhatom végre, mennyire képtelen lennék fölbecsülni e kötetmű értékét, ha arról lenne szó: fölbecsülés, kötetmű, érték.

Az alcím szerény, mértéktartó, de nem visszahúzó(dó): "Kárpátaljai magyar elbeszélők a XX. századból". Csak azért olvasom ezt a könyvet, mert nem azt mondja, hogy kárpátaljai magyar irodalom a XX. században, s ezzel a hajszálnyi figyelmességgel belopja magát a konzervatív ember szívébe. Innentől kezdve nekem, vasskalaposnak, ez a könyv az, ami: dokumentum. Kárpátaljai ok-irat. Autentikusan szerény: a könyvet összeállítók csupán azt kívánják érzékeltetni, hogy "különélésre kényszerített vidékünk az élő testről leamputált végtagként hogyan tanult meg önálló szellemi életet élni, irodalmi szinten tájékoztatni a világot arról, ami e cserebere tárgyává vált táj emberének magatartásmintáit, értékfelfogását a történelem egy meghatározott fázisában kialakította".

Nem tudom, mennyire célszerű önálló szellemi életet élni, vagy azt állítani, hogy Kárpátalja arra törekedett vagy törekszik, azt sem tudom, mit tart "irodalmi szint"-nek a szerkesztő. Azt tudom, hogy az emlegetett 'belopó' szerencsének köszönhetően ülök itt most a könyvvel a büfékocsiban, nézegetem egyelőre, téglafal a borítón, iszom még egy unikumot és el(érzékeny)ülök. "Elültem, mint az öreg szúnyogok. / Összébb simul a szittyó meg a nád, / hever lábamnál a szél és morog; / borzas a szőre. Sóhajt a világ. / Tégla a boglyán, öklöm fejemen" - Attilát idézem, elérzékenyültem, mint öreg szúnyog. Az irodalmi szintről: "Nem kaptak helyet a gyűjteményben azok sem, akik itt éltek, de nem jutottak el az önálló kötetig. Így aztán kevesen lettek a kiválasztottak. A rangsorolástól is eltekintettünk. Ezért követik egymást ábécé sorrendben" - írja Gortvay Erzsébet tanulmányértékű utószavában. Itt talál (többek között) fogódzót a magamfajta ember a kárpátaljai elbeszélők eme gyűjteményéhez. Jól érzékelem-e, hogy Gortvay szerint bármely más, nem ábécé sorrendben szerkesztett antológia a rangsorolás rendjével születik? Minél elő szerepel valaki, annál jobb?

Kárpátalja. Sokat lehetne időzni a tájnéven, de ez olyan lenne, mintha Erdélyről kellene beszélni, mielőtt Kós Károlyról szól a konzervatív ember, például, vagy: példának okául. Gortvay is időz felette, mintha meg akarna leckéztetni: ember, mielőtt kárpátaljai irodalmat olvasol, mérlegeld, hisz az "értő olvasónak szánt lecke annak eldöntése, hogy fejlődés-e az az út, amelynek 2000. kilométerkövéhez érve a kárpátaljai magyar író rájött, hogy nem az ő dolga a világ megváltása, de még az értelmezése sem". Szerintem elég szomorú lenne, ha csupán ennél a bizonyos kilométerkőnél jött volna rá minderre a kárpátaljai magyar író. Kár, hogy ezzel a jól hangzó gikszerrel zárul az utószó. Úgy gondolom, Gortvay sem gondolja ezt komolyan, csak valami nagyon ünnepélyeset akart rittyenteni az antológia végére. Sikerült. Szerencsére nem fogom 'értelmezni' az olvasottakat, megtette ezt az epilógus helyénvalóan, még ha leckeszerűen is. De hát ez a könyv a lecke. Minden szereplőjéről igyekszik mondani valamit, igazságosan, pártatlanul. Ez kétségkívül jót tesz annak a gyűjteménynek, amelynek 45 utáni részében megfér együtt Nagy Zoltán Mihály és Balla D. Károly, Berniczky Éva és Horváth Sándor, Kovács Vilmos, Balla László, Penckófer János. Uramisten, csak ki ne hagyjak valakit: Ballák, Berniczky, Horváth, Kovács, Nagy, Penckófer. Nekem tetszik. Mindössze. Widerberger írja a Szerelem című versében: "Sten-Malténak nagy, vörös és elálló füle van. Nekem tetszik a nagy, vörös és elálló fül." Mindössze. Ha a svéd gyermekversekről írok valamikor, ígérem, szóba kerítem a kárpátaljaiakat.

Hazánkban az NKÖM által támogatott könyvekbe nem írják be az említett szervezet elé, hogy "Magyar Köztársaság" Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával készült. Persze megint Widerberger: "Apa külföldi, anya is külföldi, én is külföldi vagyok most, pedig svédek vagyunk. Mert most Dániában járunk! Hahaha! Erre nem gondoltál, ugye? Hogy a svédek is külföldiek lesznek, amint külföldre mennek!"

Remélem tetszenek értékelni, hogy sikerült valami ünnepélyeset a végére rittyentenem, Miskolcra értünk. Most jó. Most nem jó. Most jó. Most nem jó.

Lengyel Tamás

Tanárnő, kérem!

Lecke. Kárpátaljai magyar elbeszélők a XX. századból

A kárpátaljai irodalom fő "műfaja" a gyűjteményes összeállítás. Költők jelentetik meg az előző években termett néhány versüket, a régebben már kiadott írásaik nagy részének társaságában; roppant népszerű (az alkotók körében) a vegyes műfajú kötet, melyben a türelmetlen alkotónak módja nyílik költeményeit és elbeszéléseit (a nem túl jelentős számú) közönség előtt megméretni, anélkül, hogy a műfaji (és/vagy tartalmi) egységet szem előtt kellene tartania. Számosan vannak még a sorsos-anyanyelves, szomorú szonettes, írószövetségi alkotócsoportos és más antológiák Kárpátalján. Nem véletlenül.

"Csupán azt kívánjuk velük illusztrálni - írja Gortvay Erzsébet -, hogy különélésre kényszerített vidékünk az élő testről leamputált végtagként, hogyan tanult meg önálló szellemi életet élni, irodalmi szinten tájékoztatni a világot…" Ha valóban "csupán" erről lenne szó, akkor az igyekezet minden tiszteletet megérdemel, de ez esetben tudatosítani kellene szerzői önmagunkban és a műveinket fogyasztó rétegekben, hogy az irodalmi közeg, melynek részesei vagyunk, bármilyen fájdalmas is a tény, nem tekinthető "…köztársaságnak, akárcsak kisebb régiónak, kárpátaljai, ungvári központtal…" (Pécsi Györgyi in Globalizáció és kisebbségi irodalmak). Sőt talán "műhelycsoportosulásról" is alig beszélhetünk. De vajon így gondolják ezt az érintettek is?

"…Az utóbbi időben nem mindenki érzi kitüntetésnek magán a "kárpátaljai" díszítő jelzőt, provinciális lekicsinylést feltételezve mögötte" - jegyzi meg Gortvay annak a könyvnek az utószavában, melyről a későbbiekben szólni szeretnék. A "kárpátaljai" jelző persze nem lekicsinylő és nem is díszítő. Jelentése ugyanakkor behatárol, sőt leszűkít. A szülőföld és az anyanyelv szeretete, kétség kívül, tiszteletreméltó dolog, lekicsinylése pedig fölösleges és eltúlzott reakció, melyet azonban esetenként az a jelenség vált ki, hogy számos alkotó - látszólag - inkább helyezi előtérbe földrajzi kötődését, mint saját munkásságát. Persze, a két minőséget valójában mintegy láthatatlan köldökzsinór köti össze, néha természetes, máskor mesterséges úton. Ott, ahol a kapcsolódás természetes, a társadalmi szerepvállalás elhivatottságszerűen jelentkezik. Ezzel éppúgy nincs baj, mint azzal, ha valaki úgy érzi, eljött az ideje eltépni a köldökzsinórt. Esztétikai szempontból egyedül a minőség már említett és jól felfogott (de nem könnyen behatárolható) kategóriája szabhat korlátokat e két magatartás bármelyikének. Ha innen nézzük, akkor viszont kiviláglik, hogy "értékekben a legszegényebb, hiszen a legkisebb és a legfiatalabb magyar irodalom" az amiről beszélünk. (Így minősít legalábbis Elek Tibor a Fordulóponton: Összegzés és újat kezdés c. tanulmányában.) Jómagam ezért használtam a földrajzi kötődés őszinteségét, már-már rosszindulatú, de csak alkalmanként megkérdőjelező "látszólag" kifejezést. Hiszen - esetünkben - a kárpátaljaiság, nem csak odaadóan felvállalt kereszt, hanem kitűnő fedezék is lehet, mely mögül a szerző csak annyit láttat az alkotói potenciálból, amennyi még nem alkalmas a naiv érdeklődő nyugalmának megzavarására. (Ugyanakkor ne feledjük, a határon túliság státuszával a lappangó géniusz esetenként módot nyer, hogy "helyzetbe hozza" írói, szerkesztői, pályázói önmagát, és ilyenkor a halódó íráskedv, a megújulásra való képtelenség sem feltétlen hendikep. Ezt értem a "mesterséges" kötődés alatt.) Éppígy az antológiák is lehetnek olyan - legtöbbször gyűrött - ruhák, melyek láttán az avatatlan vagy udvarias szemlélők azt mondhatják: ugye milyen ízlésesen öltözködik; és csak kevés olyan pernahajder akad, aki felhajtja a kisebbségi irodalmi szoknyát, hogy felbecsülje, mi rejtezik alant. Akkor, hát lássuk.

"Az antológiás hagyományokat folytatva… az értékek összegzésének és demonstrálásnak szándékával" (Elek Tibor, uo.) újabb gyűjtemény jelent meg: LECKE - Kárpátaljai elbeszélők a XX. századból. Összeállítója, Gortvay Erzsébet, több évtizeden át az Ungvári Egyetem docense, és egyben magyar irodalom tanára volt a kötetben szereplő számos szerzőnek éppúgy, mint e sorok szerény írójának. A tanárnő maga is azt vallja a könyv Utószavában: "A válogatás azonban értékelés is." Különösen érdekes lehet tehát számunkra, kit és mit, hogyan értékelt.

A válogatás első része, még a kárpátaljai irodalmat valamelyest ismerők számára is váratlan meglepetéseket tartogat: Demjén Ferencet, Herpay Ferencet, Rácz Pált. (A két háború közti kárpátaljai magyar irodalom nagyágyúit? Van aki e neveket még nem hallotta? - Persze, a fölösleges irónia itt elsősorban öntetszelgést szolgál, ami remélem megbocsátható egy gyakorlatlan recenzensnek.) Bár a szerzők neve nem igazán ismert, lehetnek akár kitűnő prózaírók is. A következő meglepő információ, mely némi csodálkozással tölt el, az hogy kárpátaljai szerzőkről folyik a beszéd, holott ilyen nevű földrajzi egység az idő tájt nem létezett. Ez a tájék akkoriban a Felvidék, illetve néhány évig újra az anyaország része volt. Sebaj, lehettek ugyanakkor az említett elbeszélők az előfutárok, és imígyen szerves részei Kárpátalja literatúrájának. Vegyük tehát végre sorra, milyen olvasmányélményekkel gazdagodhatunk a kötet első részének szerzői által.

Demjén Ferenc Bundása egy házőrző kutya a sok közül, mely vidékről a városba kerül. Ettől kezdve viszont, egészségi állapota értelemszerűen hanyatlani kezd. A gyereknek közben új lábbeli kell és a kutyaadó is húsba vág. A sintér közbelépése tűnik kizárólagosan elképzelhető megoldásnak. Ám ekkor a kutya, alighanem átérezve, milyen embert próbáló döntés előtt állnak gazdái, mint egy görög hős, vagy szovjet partizán, kutyaláncát saját nyaka köré tekerve, eldobja magától az életet. Az erkölcsi tanulság levonásának élvezetétől nem fosztom meg az olvasókat.

Herpay Ferenc írásában Görömbő kísértésbe esik (Görömbő kísértésben), azon oknál fogva, hogy beteg a felesége és a kisebbik gyermeke, továbbá nincs munkája, sem pénze. Úgy érzi ez elegendő indíték, hogy egy vak koldusra rátámadjon, annak pénzét óhajtván. Görömbő végül, alighanem a szerző számára is tisztázatlan körülmények között, elhalálozik. De Herpay ezt annak tudja be, hogy "…ez a dal úgy végződik, hogy sehogy sem végződik". Sajnos a cselekmény bonyolítása is ebben a szellemben történt.

Rácz Pál sem marad el rémtörténetírásban. A komédiásban az áldozat a változatosság kedvéért ismét egy kutya. Ezt agyonverik. A tettes, persze, a komédiás. Bosszút áll kisfiáért, akit egyetlen pénzkereseti forrásuk, az eb, megharapott. A tragikus sorsú kutyahősünket ért minősíthetetlen elbánás nagy, szimbolikus erejű vihart von maga után. A Lámpagyújtásigban a történés már olyan kevés és egyben érdektelen, hogy összefoglalni is fölösleges. Pedig nem véletlenül adok ezekről az írásokról tartalmi ismertetőket, mást ugyanis nem nagyon lehet róluk mondani. A történetek fonalának legtöbbször kiszámítható, fantáziátlan szövése folytán, az egyéni hangütés igényének is híján, minimális bennük az értékelhető részlet. A megszólalás módja a móriczi életérzést erőltetné, csak jeles írónk expresszivitásának ereje hiányzik. Olyannyira nem emelkedik ki egy írás sem a négy közül, hogy feltűnés nélkül megjelenhettek volna egy szerző neve alatt is.

Nátolyáné Jaczkó Olgához másképp kell közelednünk. Túl azon, hogy nővel van dolgunk, de lehet, hogy részben ebből eredően, illik észrevenni, hogy írásmódjának öblös mondatai - az írott női szó is gyakran hömpölyög - sajátos ízeket ölelnek körbe. A név és színhely megválasztásának, a szereplők hangszínének, a szavak ízes, izgalmas nyelven történő mondatba fűzésének a hangulata határozottan terel végig bennünket a Káin című novellán, egészen a lezárásig, ami intenzív és kevéssé előrelátható marad. A Juhászhistória konfliktusa és alakjai már kevésbé erőteljesek, és bár hasonló érzeteket kelt, mint a már megismert férfitársak írásai, kevéssel még mindig azok előtt jár.

Tamás Mihály munkái kapcsán egy beismeréssel tartozom: bár ő - nem csak az előzőekhez képest - ismert szerzőnek számít, aki a Nyugatban is többször publikált, mégsem olvastam eddig tőle semmit. De most sikerült megismerkednem néhány remek írásával. Ezt pedig a Lecke első, de nem jelentéktelen erényéül számítom fel. Bár az ő földrajzi besorolása, ha egyáltalán szükség lenne rá, szintén kétségessé válna. Hiszen a valóban kárpátaljai (beregszászi) születésű szerző kezdetben Kassán, később Budapesten publikált, ezt követően Angliába, majd Ausztráliába vándorolt. Tény azonban, hogy jelenléte emeli a Lecke színvonalát. A Családirtás című novella olyan, mint a címe is - tömör és velőtrázó. A cím elolvasásától kezdve tudjuk, mivel fogunk szembesülni. Talán elhamarkodottan megengedünk magunknak egy csalódott vállrándítást, gondolván, "engem pedig most már meg nem tudnak lepni". Aztán menet közben jövünk rá, hogy valójában a téma virtuóz kibontása az, ami igazán meghökkentő. A visszafojtott borzongás légköre az utolsó mondatokig tart, ezeket követően pedig már tudjuk, hogy ha már mindenképpen tragikus végkimenetelű eseményeket kíván ecsetelni a szerző, akkor azt ilyen tónusokkal szabad. A Vásárban egy nő és egy férfi viszi vásárra a bőrét. Manapság is deviánsnak számítódna az a leánykérés, melyben a két fél előbb a leendő ara inas korú gyermekéről társalog, majd kisvártatva a férfi kijelenti: "Eszter!… Elsejére mondj fel az asszonyodnak…" (Értsd: Hozzám jössz feleségül?) Mire Eszter válasza így hangzik: "Jól van András, de te is váltsd ki a keresztleveled." (Azaz: boldogan.) Valójában elfojtott érzelmek izzanak itt is, rusztikus, mégis míves formába egyengetve.

Talán itt lehet megemlíteni, hogy még valami felkorbácsolja az olvasó indulatait és nem csak e novella kapcsán. A könyv szinte minden oldalán legalább egy szedési hibára bukkanunk. Nem is kell különösebben keresni, mert megakasztja az olvasást, helyenként pedig roppant értelemzavaró. Az utóbb tárgyalt Vásár legelején "Eszter asszonya" helyett "Eszter asszony"-t találunk, minek következtében az írás szereplőinek kilétét egy darabig (az író szándékától független) homály fedi. Témánál maradva, Balla László Holdtölte szentestén című írásában a főszereplőnő gondolatban így kiált fel: "Géza. / Gáza, Géza, Géza!" Szójátéknak nem is lenne rossz, de Ballának nem szokása szójátékokkal élni, szereplőjének pedig semmi oka az adott egyiptomi várost emlegetni. Ergo, a "nyomda démona" egy újabb elbeszélést próbált átírni. Formai okokból maradjunk még a Holdtölte szentestén című írásnál, amely fölötti élőfejből megtudhatjuk, hogy ez valójában Balla László Kórus című elbeszélése, hacsak nem Berniczky Éva Szt. Arkagyija partja. Utóbbi novella fölött viszont már ezeket olvashatjuk: Balla László Holdtölte szentestén, Berniczky Éva Szt. Arkagyija part, Horváth Sándor Az ugató lány. És ez a "koncepciózus" megoldás az egész könyvön végigvonul, mutatva, hogy komoly szakmai hozzá nem értésről van szó.

Az említett hibák a könyv értékéből sajnos elvonnak, a jó írásokéból - ugyanakkor - szerencsére nem. Visszatérve tehát a kisprózai írásokhoz, a II. Világháború előtti irodalmi szakasz záró írásaként az Elrepül a madárt kínálja nekünk a Lecke. Tamás Mihály itt egyes szám első személyű elbeszéléssel hozza közel a gyermekkori boldogság szürke madarának történetét, melyből kiderül, hogy a Kárpátalján született irodalmi művekben sem föltétlenül kell halálesetnek vagy egyéb tragédiának bekövetkeznie ahhoz, hogy az esztétikum a tetőfokára hágjon. Ez a szerzői attitűd pedig talán már egy új kor hírnöke.

Az újkori kárpátaljai elbeszélő irodalom, névsor szerint, Balla D. Károllyal indul. A prózaírói mellett, irodalomszervezői és alkotói munkáságának köszönhetően is az elsők közé sorolhatjuk őt e maroknyi társaságban. Jómagam esszéíróként tartom a legtöbbre, mások költészetét vagy éppen prózáját becsülik felettébb. A gondos kimunkálás és a felfedező kedv egyaránt kísérőjegyei az írásainak. Utóbbi esetben azonban (példa erre az Élted volt regénye című kísérlet), nem mindig lehet tudni, hogy csak az olvasók és a pályatársak éberségét kóstolgatja-e vagy ő maga is az életmű teljes értékű tagjaként kezeli a létrejött alkotást.

A semmi cseppjei a gondos történetépítés és a költői homály megteremtésének aktusa közötti rejtélyes állapot létrehozását célozzák. Filmnovella. Kurzívval szedett "filmbevágások" feladata, hogy oldják a "ládagyári" Don Juan történetét. Ha pedig ez sem lenne elég, van egy harmadik "tekercs", mely Beckett szikár képi világát igyekszik némiképp átromantizálni. A semmi cseppjeinek utóbbi folyama 1990-ben még önálló írásként Láthatatlanok címmel született meg. 1993-ban pedig be is került a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának Sors megírva című antológiájába. Balla D. később a Láthatatlanokat látszólag változtatás nélkül olvasztotta bele A semmi cseppjeibe. A leleményesen egymásba szerkesztett három szöveg kohéziós ereje mintha némi kívánnivalót hagyna maga után. Feltétlen erénye azonban a szerzőnek, hogy ezzel és hasonló munkáival legalizálta Kárpátalján azokat az írásmódokat is, melyek korábban, az amúgy is szűk irodalmi körben sem találtak meleg fogadtatásra.

Az utolsó híd hangütése már lényegesen más. Az Olaszországba tartó kisebbségi író (maga a szerző) érdekesnek ígérkező útleírása, sok helyütt nehézkes körmondatokba torkoll. Ugyanakkor Balla D. hozzáértőn von párhuzamot Európa két egymással ellentétes pólusa között, és vannak az írásnak más figyelemre méltóan kidolgozott részei is, például a hidak láncolata, mely az elbeszélés útját kijelöli. Balla D. prózai írásainak legfőbb hátulütőjét abban látom, amit a két választott darab is példáz, vagyis, hogy a szerző nem alakított ki egyéni hangvételt. Talán nem is akar, mert mindenbe szívesen belekóstol, egyszer pápai vizeken kalózkodik, máskor visszatér a békés, reális történet-meséhez. De merthogy nem veti meg lábát egy biztos ponton, ha van ilyen, így az ő munkáját egységében értékelni vágyók elől is elrejtezik.

Még egy szempillantásra - vissza Velencébe. "Ezekben leginkább színes üvegből formázott vásári portékák sorakoztak minden mennyiségben: üveg gondola, üveg Szent Márk templom, üveg Doge palota, üveg emberfigurák, üveg virágok és üveg állatok (köztük még delfin is), sőt: természetes nagyságú üveg gitár" - írja Balla D. Károly. "Nem akarnak lakatlan sikátorokban bolyongani, hangos amerikai turistákkal találkozni, akik éktelen ricsajjal vásárolnak üvegből készült Szt. Márk teret, Doge palotákat, s a zsebükbe rejtett üveggyöngyökkel hullanak részegen a Piazetta méregdrága gondoláiba." - Ezek pedig már Berniczky Éva sorai a Szt. Arkagyija partból. A két író (lévén feleség és férj) együtt jártak Velencében, és együtt ihlette meg őket a város, mégis másképp.

Berniczky elfordul az álmok városától, hogy fantáziájával egy sokkal valóságosabbnak tűnő helyet varázsoljon át a hétköznapi csodák színhelyévé. Írásainak áradó nyelvezetébe groteszk bűvésztrükköket csal. Ha egyszer-egyszer "mellényúl" azt néhány sorral később már tökéletesen feledteti jellegzetes iróniájával, a képiség intenzív erejével. Derültségkeltésre képes sötét tónusokkal hoz létre egyfajta megzabolázott szecessziót. Berniczky irodalmi tevékenységére már valóban fölösleges lenne a "kárpátaljai" jelző szűkítő értelmű alkalmazása, holott nyelvi fordulatok terén talán ő használja ki legjobban a régió kínálta lehetőségeket. Mindezek persze nem csak a kötetben szereplő egyetlen írása alapján mondhatók el, hanem az azóta született egyre figyelemre méltóbb novellák olvasása után. Első önálló "felnőtt-elbeszélés" gyűjteménye (eddig még "csak" egy gyerekeknek szóló könyve látott napvilágot) kétségkívül a régió kevés számú jelentős prózaköteteinek egyike lesz.

Balla D. Károly és Berniczky Éva között Balla László következett volna a sorban. Megpróbáltam az elbeszéléseinek olvasásakor tisztes recenzens módjára eltekinteni a szerző személyének társadalmi vonatkozásaitól. De mindentől függetlenül is csak azt tudom mondani: Balla László írásainak lejárt a szavatossági ideje. Nem hemzsegnek bennük a naiv hibák oly módon, hogy azokon jót derülhessünk (gondolok itt Herpayra vagy Ráczra), de eléggé komolyan sem tudjuk venni ahhoz, hogy érdemben tárgyaljuk azokat. Az irodalomnak vannak feltalálói, akik időről időre megújítják, gyökerestől felforgatják azt, és vannak mérnökei, akik gyakran még az előzőeknél is virtuózabb módon használják az újítók találmányait. Balla László írásainak környékén azonban sem saját találmányra, sem szignifikáns mérnöki munkára nem lelünk.

Továbblépve Az ugató lánnyal találkozunk. Szerzője, Horváth Sándor, elődeihez híven, szintén a drámai hangvétel kedvelője. De az ő novellája nincs sem túlírva, sem elnagyolva. Jól megszerkesztett párbeszédek és tömör lélektani ábrázolás teszik Az ugató lányt az egyik legkiválóbb kisprózai alkotássá a Kárpátok alján megírtak közül. Kár, hogy Horváth nem sok ilyen "találmánnyal" állt elő. Az Árnyjátékban, mely egy vak lány elmélkedéseit taglalja, már leginkább csak az ötlet díjazható, a kivitelezés kissé patetikusra és direktre sikeredett. Sajnos, Horváth Az ugató lányhoz hasonló bravúrral később már nem kényezteti az olvasót, néhány éve már nem is igazán láthatni új szépprózai műveit.

Kovács Vilmos és Balla László kisprózáinak színvonala nem tér el egymástól annyira, mint társadalmi szerepük megítélése. Az objektivitás látszatát kelteni kívánó értékelés fényében kijelenthetjük, hogy Kovács Vilmos sem írt jobb novellákat kor- és pályatársánál. Egyesek azért csodálkozhatnak ezen, mert hiszen évtizedekig Kovácsot tartották a legjobb kárpátaljai regény írójának, míg végül néhány éve megtörtént a trónfosztás. A Leckében található Kiskarácsony és az Ebédszünet témája is hasonlít a Holnap is élünkéhez. Mindkettő átpolitizált embersorsokról beszél, csak túlzottan egyhangúan lett megírva.
Tudni lehetett, hogy előbb-utóbb a Holnap is élünknél is születik majd jobb regény. Ez a múlt század kilencvenes éveiben meg is történt. Nagy Zoltán Mihály lélektani mélységű regénye, A sátán fattya, új és értékes találmánya lett a helyi magyar irodalomnak. A szerzőnek ekkorra már nagy gyakorlata volt a prózaírásban, hiszen számos rövid prózai művet írt, váltakozó sikerrel. Az antológia szerkesztője is meghatározó irodalmárnak gondolja Nagy Zoltánt, mert négy (azaz a legtöbb) írást válogatott tőle a kötetbe. Az írásokat négy egymás utáni évben követte el a szerző és érdekes, hullámzó fejlődési képet rajzolnak ki.

Egy élbrigádon belül uralkodó csoportszellem is köddé válhat, ha úgymond varangy kerül a szatyorba, ezzel a hasznos tanulsággal leszünk gazdagabbak a Varangy a szatyorban elolvasása után. Míg a történet végén a kőművesek egyike a pénzhajhászástól megcsömörlötten és elcsigázottan kifakad: "Ezt én nem bírom! Nem akarom!" Aligha ez Nagy Zoltán művészi pályájának csúcsa. De mielőtt csüggedni kezdenénk, következik az antológiának is címet adó Lecke, ami már átgondoltabb írásnak tűnik. Ennek is olyan vidéki emberek a szereplői, amilyenekkel a legtöbb Nagy novellában találkozunk. Éreznek, emlékeznek, küzdenek az igazukért, a tisztességükért és ezáltal közben egyre valóságosabbá válnak. Mozgásterük háromdimenzióssá nyílik, elénk lépnek a papírlapról. Különösen igaz ez Fehér Eperre. A négy közül a legjobb írás ez, mely már a későbbi Sátán fattyát idézi. Mindkettő egy megesett és kiszolgáltatott leányanya viszontagságait beszéli el, akik mindketten megpróbálnak túllépni megaláztatásaikon és küzdenek azért, hogy visszanyerjék az emberekbe vetett bizalmukat. Az ő történeteik nem úgy érintik meg a befogadót, mint amikor egy latin tv-sorozatban megkerül a főhősnő rég elveszettnek hitt negyedik ikertestvére. Ezeket az írásokat az a költőiség hozza közelebb a lelkünkhöz, mely Nagy Zoltán műveit sokszor ösztönösen áthatja. Máskor viszont költőiségből is megárt a sok. Katalin tánca már nem a szerző tempójában zajlik. Tobzódó igék forgataga teszi mind gyorsabbá a taktust. A szabadverset idéző tördelési mód, a megújult nyelvezet jobbító szándékúak, de csak kusza kavalkádhoz vezetnek. A Katalin tánca úgy aránylik a Fehér Eperhez, mint a Tölgyek alkonya című regény A sátán fattyához. A folytatás, a későbbi mű, mindkét esetben lényegesen gyengébb. Ez arra utal, hogy a szerző nem mindig képes újraélni a már egyszer megragadott ihletett pillanatot. A már említett ösztönösség meghatározó alkotói tényező nála, de ez nem gond, ha az eredmény esetenként, mondjuk, egy kiváló regény lesz.

A válogatást lezárandó, Penckófer János áll elénk ékesen bizonyítva, amit már egy-két itt tárgyalt szerző is alátámasztott, nevesen, hogy az övezetben másképp is lehet szólni, mint ahogy azt az övezetbeliek elvárnák. Lehet az élet értelmét kutatni, kétségbe vonni az időt vagy beköltözni az Esterházy Péter utca 8.-ba. Mindegy, hiszen úgy is árny vetül az itt gondolkozókra: az emlékezészavar árnya vagy Poe Árnyéka. Annyira fullasztóan zárt, ünnepélyesen kilátástalan az övezet, mely a gondolatokat fogva tartja. Penckófer nem csak a Múló paramnézis az övezetben című írásában csalogat minket a gondolatiság sűrű erdejébe. Néha már nagyobb súlyt kap nála az elmélkedés, mint a történés, ami elég szokatlan az övezetben és sok olvasó számára talán nehezen is követhető. Mégis, illik örülnünk, mert Berniczkyhez hasonlóan Penckófert is csak nagyon sok íróból tudnánk "összerakni". (A saját, áthallásoktól és kölcsönzésektől mentes értékteremtésre utalok itt.) Újabb szerző tehát, akinek munkáira a szűkítő jelzők aligha illenek rá.

Tanárnő kérem, elolvastam a könyvet. Nem bántam meg. Bár nem minden benne szereplő írás hatott az újdonság erejével, ez nem is feltétlen célja egy antológiának. A számvetés viszont nem volt felesleges. Most már tudjuk, hogy a múlt század a Kárpátok alján nem termett annyi jó magyar szerzőt és művet a kispróza terén, amelyből egy makulátlan gyűjtemény összeállna; hacsak számos fontos darab ki nem maradt. De megtudtuk azt is, hogy a világnak ezen a táján is volt, van, és a jelek szerint lesz egy-két olyan író, akinek a műveit illik és érdemes megismerni. Hogy aztán a kárpátaljai jelzőt kitesszük a nevük elé vagy sem, ezt ki-ki döntse el maga.