a hajóoldalnak mondatok csapódnak
amolyan képek mintha hullám
betűcsepp szemerkél az arcon
nem hullám még nem víz – betűk.
belőlük is elsők között
csak az imbolygás szavai
előre-hátra jobbra-balra fel-le
alóluk most már egyre inkább víz
de ha tényleg víz
tessék arcunk fölé emelni
ha tényleg ez az a tenger –
beléaludni szerelmesen.
a hídról mintha másik kontinens
jeleit még nem értem tisztán
időt kérek – elkezdi összerakni
a cseppekből homokszemekből
amit nem látok pedig illene.
dombtetőn kőbetűk – kivárom
feltehetően várrom
még várok mégse vár.
a látottakból kiindulva
le a lépcsőn a pallón át a partra
testközelből végigolvasni
a Mellah-ot a Mediná-t miközben
papucsok dobok szőnyegek
keretezik lépéseimet
vagy épp tolvaj szavak szedik szét.
nem értjük egymást
én meg ez a város
ez a világ meg én
közelednék de egyre hátrál
betűi mögé bújik el kitér.
ami marad a sok arab római
és más ákombákom
és marad még a – szemünk
mindig hűséges takarója – tenger
de Tangernél a tenger is
csak akkor szép ha látom.
már nem látom –
még szép.
az út. e ponton veszi kezdetét
az asztalon rák a békés fajta
csak a gyomrunk háborog
és a csatorna lent gondolkodik
hajókat embereket számol
kell-e ma újabb játék. nem.
partra érve a kamion is
megnyugszik alattunk
mintha mi sem történt volna
mi sem történt.
nyolcsávos út vezet át
a sherwoodi erdőn
és szól a nottinghami rádió
a műsort Scott vezeti mint rendesen
csak ez most a keresztneve
Madonna-koncert jegyeket sorsol
(ő sem rokona lady Marionnak)
azt hiszem
ma már nem látom Robint
a vezető legyint.
kínos ez a kényszeredettség
nem tudom azért szorítom-e ki
magamból ezt az írást
mert itt vagyok
vagy azért jöttem el idáig
hogy verseljek.
igazad volt a legjobb
egy helyben utazva írni.