tompa kazán,
baromi vasfazék
hideg kereszteslovag
rozsdás pofájú zsoldos
még lábon áll az omló egű
ispotályban
ráhegedt csövek, csatornák
vörös katéterek
öntöttvas szájában savanyú salak
örök szolgálat, vízízű regény
körforgás, újra és megint
s ha suhog, dúdol, dönög
a tűz pikkelyes hasában
nem haragszik, a rácson
izzó gondja kinéz
a négyzetméteres betonra
sehol a titok
guggolva vigyázom a törvényszerűt
cirpelést, elharapózást
sárga kutyái veszett táncát
ez mind emlékezés
nagyfüstű, babonás robot
ágak, gerendák fellobognak
parázs gyomruk keserűn kifordul
öklendve égnek, a cső langyosul
bársonymelegét
tapogatom, növesztem
bő lében rozsda suhog tova
dolgozik a gép
koszos harc, kint tiszta tél forog
kristály kacsalábon, kék palotája
csupa ablak, üvegbútoraiból
orgonasípok figyelnek, halott
ártatlanságú szél gubbaszt
küszöbre ül, gonosz manókhoz
három kertésznadrágban érkezett
töröm az ágat, ropog, mint a savanyúcukor
fent a házban várja a család
mire mentem a kazán keserves
rokkant terében, ahol tévé sincs
sem szidol vagy szőnyegrojt
kemény sajt, itt bizony a pokol bokázik
valami másod-, harmadosztályú kárhozat
•
gyűjts gyenge
rőzsét fészeknyi rakásra
kócosát gyűrd, takarosítsd,
hogy a láng fésűje belekapjon
és az eszelős ízlésű oxidáció
vendéghaját neonpirosra fesse
kell több ív papír is
fidibusznak meg káposztarétű
glóbuszocskáknak
szanaszét rejtve
ha nyirkos, loccsants rá gyorsítót
poros-homályos zöld üvegekben
van még petróleum nagyapádtól
elmézgásodott motorkence
szúvas lépcsőkön, pinceboltban
főleg fa szükséges, befejezhetetlenül sok
hasogasd, hiába jajgat
visszarúg a balta nyeléből
ezt lehetne hosszan mesélni
gerjedt szavakkal
vadromantikus fűszerszámozással
csakhogy századik gyufám is kialszik
a DUKA (dög, hülye kazán)
szélütött szájához tartva
a cúg elhessenti összes ötletem
fütyül pislákoló kezemre
kicsi gyufáim mind gyanúsak
aztán ki tudja mivégre
lobot vet az olajos papír
buhog, keserűn pipákol
a rőzse elérti, a fa pedig fölzeng
most kell tüzelni rogyásig
rakni, rakni
rakni
egy héttel ezelőtt volt egy zsák szenem
nyolcszáz forintért adták, az Autó
csomagtartójában vittük haza
hogy majd egyszer, valami ünnepi alkalomra
de a három kőműves, házunk
lassú orvosa, egy délelőtt
elfűtötte, ahogy ráakadtak
nyolcvan fok a víz, dicsérték
hiába, nem jó fázni
•
kilencvenhárom
telén
már saját házunkat laktuk
lepusztult, de méltóságos idők
állította vegyesfalú várban
valaha Lencse tanító fél-polgári
otthonául szolgált
nője itt szülte Lencse Margitot
Margitkát, aki Lontai néven lett színésznő
ott sírt fel egykor, a nappalinkban
ámult is a ritka vendég
ha beledicsekedtem
a hívatlan csöndbe
öregecske, óezüst alakját
karjában kisded önmagával
hümmögtek, bólogattak
minek ide kultúrtörténeti kísértethistória
még a gáz sincs bekötve
a lencsei lakba
és nagy a rendetlenség, üres ólak
rossz góré, roskadt füstölő
jó, hogy nagy hóval jött meg a tél
terebélyes udvarunkat letakarta
az itt végleg elvesztett csatát
csak még nem tudtam
hatalmas gerendákat ástam elő
lelkesen cipeltem
vontam a fűrészbak ágasára
hasigattam deszkát, tapostam szelezést
görcsbe, szögbe vágtam
a baltát dühös örömmel
legyen elég tüzelő
kazánt doromboltató
vonszolt rönkök írtak a hóba utánam
piros fűrészem, zim-züm, riszált
mint akit démon szállt meg
japán munka-düh
a kazánba dobtam volna
kabátot, képet, ingaórát
csak mormoljon, éljen a láng örökké
favágó lettem, látta minden csillag
és fűtő vagyok, odabent
semmi gáz
•
Arannál laktunk
az egész család
hogy gondját viseljük
ő ragaszkodott a szerződéshez
nem mintha hiányzott volna a szeretet
de mégis, legyen hivatalos
öreg volt, úgy hittük semmit sem veszíthet
ám ő egyre jobban félt a haláltól
egy hivatalos gondviselő
komoly biztosíték
ekkor már negyven éve ismertem
szerződést kötöttünk
Aran tudta, hogy meg fog halni
ehhez semmi köze a szeretetnek
torz, madárasszony testét
majd felzabálja a kór
kellenek az abszurd paragrafusok
őrző jelenlétük
a semmi ellen az örök jog
így nála laktunk
nagyokat nevettünk
és voltak kínos veszekedések, néhanap
az új házba csak tavasszal
költözhettünk át
addig a lebontásra ítélt
Szántó kettőben teltek a téli napok
hónapok
itt fínom, barátságos meleg volt
öt olajzöld konvektor sugárzott
kattogva ki-bekapcsolt, gépfegyelemmel
bezzeg az új ház, az a régi
semmit sem tudott magától
folyton fűteni kellett, hogy
csöveibe a víz bele ne fagyjon
jártam oda, az eszement tél
lobogó vásznai közt karikázva
gondját viselni
Aran öt éve halt meg
a Lencse-házat is eladtuk
hiába gyűlt a sok papír
csak a fa és a szén
meg a gondviselés
•
volt egy lapos
tetejű,
sárga mázas, szekrény szelíd
cserépkályhám az újidőkből
százablakos, légyszemű
oszlopa odahuppant annó
a szobasarokba
illendő repedezettséggel
torkában korom billegett
rücskös rostélyán
pókok álma
folyatta nyálát
s a kürtőn
a világ
(Dózsa György útja 29.)
pont földig ért
készült kályhám körül a kövezés
kedvezményes hidegburkolat
primitív síkon
jut is, marad is
majd úgy hétvége táján betoppantam
finom idegrendszerű kőműveseimhez
szokni a látványt
a szerszámok lejjebb már nem estek
állt a három férfi
a ház legtávolabbi hegyesszögében
robbanásig fűtött cserepekre tapadtan
Imre, a Mester, a kinti derengést
bogozta, Misám hallotta lépteit
eljövendő vasárnapoknak
Lütyő pedig
horgadt fejével a padló üres poharába búsult
nem volt még ideje
holmi hidegburkolásnak
így érezhette ezt a három kőműves
bölcs ernyedtségük
néma tevékéhez vala hasonlatos
meg sem szólaltak, látja azt a Gazda
milyen összefüggések győzedelmeskedtek
a felfűtött zugolyban
bizony, a törvényre rögtön megértem
s hátamat a tüzes cserépnek vetve
már négyen vigyáztuk a csöndet