2003.09.22.

Meg vagy őrülve, Csámpás, ilyen tippeket adsz neki. Mindjárt kész lesz az ideológia: a Fidesz két tűz közé került, két fronton folytat harcot. Ott a bizonyíték a szivárványban!
Amely, egyébként és többek között: a melegek szimbóluma is. De ezzel nem akartam senkit lebuzizni.

Ellenben keményebben beszólhattál volna Teller-ügyben. Annyit írsz, azt is zárójelben, hogy nagy pofára-esés. Pedig sokkal több annál. Pofára az esik, aki elbámészkodik és nem veszi észre a keresztben fekvő gerendát. Ez ellenben példátlan közéleti botrány (kellene, hogy legyen), hatalmas újságírói vétség. Nem egyszerű ügyetlenség, nem baki, hanem megengedhetetlen szakmai és morális mulasztás, pláne egy hitelességére sokat adó laptól. Minimum, hogy a főszerknek el kellene húznia. De hát emlékszünk, Medgyessy sem mondott le, pedig átverte az egész országot. No, olyan is.

2003.09.20.

Van ám festőgörcs is, nemcsak írógörcs! Ha nekem nem megy a szent művészet, akkor kapom elő a gépet és megyek fotózni. Legtöbbször: mire hazaérek, viszket a tenyerem, alig várom, hogy ecsetet foghassak. Attól, hogy feketekeretes négyzetekbe zártam a világot, meg hogy rázoomoltam a legkülönbözőbb látványokra, valahogy feltöltődik a vizualitásom. Ami aztán a kartonon vagy a vásznon alakul, az persze nem hajaz arra, amit fotóztam vagy fotózás közben láttam, de valahogy mégis az hozta elő. Néha ilyenkor jönnek elő a régi otthoni tájak is. Nézem a József-város omlott vakolatú tűzfalait - és festem a Kárpátokat...

Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy egyszer az öreg Koczkához ellátogattak a festőbarátai, és meglátták az állványon a legújabb tájképét. A téma ezerszer ismerős: kis ruszin falu a hegyek között. Nincs magára valamit adó otthoni piktor, aki meg ne festette volna. Ráismertek a kollégák éppen arra a kedvenc falucskára, mindük étlapján ott szerepelt közelről és messzebbről, az egyik dombtetőről és a másikról, útról és tisztásról, már mindenünnen megfestették, ahonnan csak látszik. De Koczka képe egészen más, szokatlan szögből mutatta, olyan irányból, ahonnan még egyikük se látta. Fel is tűnt nekik, és valaki megkérdezte: „Te András, én százszor körbejártam ezt a vidéket, honnan az istennyilából láttad te így ezt a falut?” A schlagfertig mester értetlenkedet: „Hogyhogy honnan, hát innen, erről a sezlonról.”

2003.09.13.

Hát nem is tudom, de nekem ezzel a jazz-Stravinsky-Gerswin fogalomtársítással bajom van. Nem ilyen egyszerű ez. Én például szeretem a paradicsomot, paprikát, hagymát, de nem szeretem a lecsót. Azaz: kedvemre való az alapanyag, de nem kérek a termékből. Ellenkezőleg: nem iszom tejet, de odavagyok a belőle készült sajtért. Érted, Csámpás, hová akarok kilyukadni? Nem feltétlenül kell szeretni a jazzt Gershwinhez, sem Gershwint a jazzhez. Vagy: népzene és Bartók. Lehet előbbit rajongani, utóbbit ki nem állni. Vagy fordítva. (Tudok is példát mindkét változatra.) De ugyanezt mondhatnám Stravinskyről is, akire egyébként, szerintem, a jazznél jobban hatott az orosz népzene (igaz, inkább mint forrást fedezni fel nála, nem mint hangzást). De amit létrehozott (és ami zseniális, ebben egyetértünk!), az se nem jazz, se nem népzene - az Stravinsky. Szóval nem lehet úgy beállítani ezeket a dolgokat, ahogy te próbálod. Én pl. általában szeretem a jazzt, de ha rácsördít sok rezével egy dixibanda, akkor mégis kiugrom az ablakon.
No aztán meg arról nem is beszélve: milyen alapon akarsz beleszólni abba, ki mit szeressen?

2003.09.10.

Na most nekem lenne pár megjegyzésem ahhoz, amit te írtál, Csámpás, meg főleg ahhoz, amit Tamás Csaba.

Hozzád és az Uxgorodhoz: szerintem annál, hogy hányféleképpen írják egy város nevét, sokkal fontosabb, hogy lakható-e, lehet-e benne élni, dolgozni, boldognak lenni. Ha igen, tök mindegy, mi a neve és milyen betűkkel írják. Felőlem akár hieroglifákkal. Ha pedig nem, akkor hiába írják hibátlanul a magyar vagy más nevét a térképre, névtáblákra. Annyiban van csak igazad, hogy a kettő gyakran együtt jár: tisztességes társadalmakban adnak az ilyesmire, tisztességtelenben pedig le se szarják. Itt szerintem az utóbbiról van szó. Jellemző, hogy nem ukrán, hanem magyar oldalon pingálták ezt a képtelenséget. (No de semmi gond, legfeljebb ezután így fogod írni: státuxörvény.)

Tamás Csabához. Nem mintha a Csámpás írása egyértelműen tetszett volna, de a tied... Csámpásé azért nem tetszett, mert sajnos igaz. A tiéd azért nem, mert álságos és hazug.
Magam is hajlok arra, amire a kárpátaljai földiejeim, és a Csámpás cikke elevenembe vágott. Senki se szereti, ha a hiábáira emlékeztetik. Kétvállra fektetett, annyira belém, belénk látott - és én, gondolom, ahogy te sem, kurvára nem szeretek kétvállon feküdni. Ezért próbáltál visszavágni olyan szövegeléssel, ami egyszerűen nem állja meg a helyét. Helyesebben megállja: de a Csámpás pont ezt szúrta ki, pont erről beszél. Mintha nem te reagáltál volna Csámpi cikkére, hanem ő reagálna a te gondolkodásodra. Te azt írod: „a kisebbségbe szorult magyarság védekező nacionalizmusát sokan jogos önvédelemnek tekintik” - igen, és ez nagyon szomorú. Nincs jogos nacionalizmus, nincs magyarázható nácizmus, nincs menthető kirekesztés, nincs bocsánatos holokauszt. Az elvek szintján nincs különbség, hogy valaki mi okból és mi céllal nacionalista, idegengyűlölő, bőrfejű, fajvédő, sötöbö. A nagyhatalmi sovinizmusra nem a kissebbségi nacionalizmus a jó válasz, hanem - na ja, nehéz belátni - például a liberalizmus, kozmopolitizmus, globalizmus. Hiába állítod, nincs jogos felsőbbrendűségi érzés se szlávokkal, se románokkal szemben, aki ezt állítja, maga is bement abba az ideológiai zsákutcába, amelyiknek a végén a gázkamrák feketéllenek. (A többi kitételedre nem szólok semmit, mert ezt tartom alapvető és káros téveszmédnek, minden más csak adalék. Mondjuk nem tetszik az sem, hogy a Csámpás nem említi a politikai pártok nevét, te pedig előhuzakodsz velük. Azt persze pölö kifelejted a pakliból, hogy az orbánviktori Fidesz a nemzeti Antall-kormánynak hányszor és milyen keményen betartott, és az SZDSZnek liberálisnál is liberálisabb szövetségese volt...)

Tegnap és ma jó kis műsor Andy Warholról a Petőfin. Bárki bármit mond: a XX. század második felének legizgalmasabb, és meglehet, leghatásosabb művésze volt. Kikerülhetetlen. Arra is hatott, aki ezt felháborodottan tagadja. Az is hatás, ha valaki tudatosan elfordul a popművészettől, mert valamit megtagadni nagyon is közel van ahhoz, hogy valamivel azonosulni.

2003.09.08.

Jó kicsit elbújni a világ elől. No nem mintha különben reflektorfényben élnék és paparazzók üldöznének, én Bp szívében is eléggé magányosan élek, de forgatagtól, tömegközlekedéstől, össznépi idegességtől én sem tudok elfüggetlenedni, elég, ha lemegyek az ábécébe, nem egyszer feldúltan jövök vissza, rámragad valami a levegőben reszkető frusztrációból. Szóval jó kiszabadulni, főleg ha az ember egy istenhátamegetti zempléni falucskában bújhat el, olyan helyen, ahonnan már nem is vezet tovább közút. Kiállításom megnyitójáról (Csámpás, köszönöm, hogy eljöttetek! - valóban meglepődtem) egyenesen a kis lakatlan parasztházba mentem, és egy hétig csak napi kószálásaim kedvéért dugtam ki az orromat. Vendéglátóim (egyben kiállításom szervezői) megszervezték, hogy 1 liter friss tejjel és kemencében sütött 1 db friss cipóval minden reggel beállítson hozzám Zsufa asszony a harmadik szomszédból. Másra nem is igen volt szükségem. Festőszerszámokat direkt nem vittem magammal, csak fényképezőgépet. Fotóztam, kószáltam, főleg pedig havertem a picit dohszagú sokpárnás-sokdunyhás ágyban - és elmélkedtem. Jó volt nekem.