2003.08.27.

Velem egyszer csináltak tv-interjút, még régen, otthon. Háromszor kezdték újra. Először azért, mert Kárpátontúli terület helyett azt mondtam: Kárpátalja. Másodszor azért, mert uzshorodi helyett azt mondtam, ungvári. Harmadszor azért, mert azt találtam mondani, hogy Erdélyi Bélát az egész világ ismerné, ha ottmarad Párizsban.
Soha többet nem kértek tőlem interjút. Azóta sem.

2003.08.25.

Ne vedd alapul magad mások megítélésében! Egészen mást jelent a nosztalgia annak, aki otthon maradt, és mást annak, aki eljött hazulról - utóbbit te nem tudhatod.
A leltárhiány csak úgy igaz, hogy az elvesztett dolgok helyett talált újak más jellegűek, de nem értéktelenebbek vagy kevesebbre becsültek.
Én nem szégyellem, ha elfog a nosztalgia az otthoni dolgok, tájak, barátok iránt. Valszeg sose lesz az életemben olyanfajta önfeledt öröm, mint amit kamaszfejjel éltem át az otthoni haverokkal: első cigi, első üveg bor, első becsajozás. Lehet elszoruló szív nélkül gondolni rá?
De az is tuti, hogy azt sem becsülöm kevesebbre, hogy most akár naponta elmehetek a Szépművészetibe, Műcsarnokba, járhatom a galériákat, beülhetek művészfilmekre a Tabánban, járhatok jazzklubokba. Ha mondjuk kapnék egy remek ajánlatot és holnaptól Iránban kellene élnem, ugyanilyen nosztalgiával gondolnék a mostani életemre, de ugyanúgy nem cserélném fel arra, amit ott kapnék helyette. Rituális zenét hallgatnék, perzsa költők verseit olvasnám, csodálnám a keleti művészetet és halálosan szerelmes lennék a csadoros nőkbe.

2003.08.22.

Már Habda is. Mind elmennek az otthoni nagyok, nemrég Bedzir, hallottam. Amikor otthon laktam, még élt Soltész, Manajló, Koczka, Kassay, Kremniczky, Bedzir, Glück, Sztaskó - az elmúlt tízegynéhány évben mentek el mind. Röhej, de lassan a nemrég még fiatal festőnek számító Mikita és Szemán számít a két legnagyobb élő öregnek.
Habda az a kivételes tehetség volt, akinek a munkáiban a minőség és a dekorativitás szépen egymásra talált. Utolsó korszakában, bő harminc esztendőn át példátlan termékenységgel készítette egyszerre nagyon nívós és nagyon attraktív vásznait.
Sokáig kereste a saját stílusát. Korai képein szinte vonalzóval ki lehet mérni az elődök hatását: úgy pingálta a kék hegyeket és a sátga őszi erdőket, ahogy tőlük látta. Aztán 1961-ben megfesti a Kora tavaszt (egyik kedvencem tőle), szerintem ezzel a képpel rugaszkodott el a nyomasztó hagyománytól. Nemcsak expresszivitásban, absztrakcióban is ezzel jutott a legmesszebb: nyoma sincs „természethűségnek”: foltokat és csíkokat fest, vastag sötét kontúrokat, olyanok a hegyei, mintha egy grafikonon összetorlódtak vona a szinuszoidák. Ekkor, azt hiszem, felszakadt benne valami gátlás, ekkor értette meg, hogy az igazi művész nem ábrázol, hanem kifejez.
A patakjait, állóvizeit is szeretem: mestere volt a tükröződésnek. Ha aprólékosan, műszaki szemmel nézem: csupa optikai melléfogás, eltévesztett beesési szögek, kifelejtett és fölös elemek, aránytalanságok.
Állok egy tárlaton a képe előtt, nézem, és nem értem: a fa egyik ága tükröződik a tavacskán, a másik nem - miért? Állok, nézem, vakarom a fejem, nem értem. A sarokban egy nő elejti az esernyőjét, odapillantok. Mire visszaviszem a tekintetem a festményre, elképedve látom: most a másik ág tükröződik, de az egyik nem!
És akkor megértem. Ez a víz ott a vásznon: nem a víz, hanem az idő. Nem a pillanatnyi állapotot rögzíti, mint a fénykép, hanem azt teszi, amire csak a művészet képes: többet mutat annál, mint ami látszik. Mutatja, hogy a víz felülete változik, és mutatja azt is, ami látszott és látszani fog. Vagy ami csak akkor látszhatna, ha ezer évig várnánk az egyszeri csillanásra.
Mikor Habda-képet viszel egy üres szobába, akkor nem képet vittél be, hanem az idő folytonosságát.
Ebből az időből szakadt most ki ő maga. Személyisége visszavonult abba a dimenzióba, amelyben képeinek vizei lélegzenek.

2003.08.20.

Ne idegelj, Csámpás! A bevándorlásról, tartózkodási és munkavállalási engedély megszerzéséről stb. én is tudnék mesélni, de túl sok lenne benne a csúnya szó, és ezek között a qrvannyukat lenne a legenyhébb. Inkább hagyjuk.

Tegnap nagyon megleptem a barátnőmet azzal, hogy tudok zongorázni. No persze a „tudok” egy kis kívánnivalót hagy maga után, de hogy elcsodálkozzon, arra elég volt. Egy csendes helyre vittem, 7-8 asztal pincehelyiségben, semmi flanc, 2-3 féle iható bort mérnek elfogadható áron, és az egyetlen kaja a forró pecsenyezsírba mártogatott kenyér vereshagymával. A sarokban pianínó, zongora be sem férne, semmi hangosítás, néha odaül egy kis apró ember, szivarozik és jazz-sztenderdeket játszik. Esküszöm, westernfimbe illő figura. Főleg egyedül „szoktam” ide járni (vagy 3 hónapja nem voltam...), kellemes hely, szeretem. Most elhoztam őt, tetszett neki is. Kiderült, egyáltalán nem ismeri a dzsesszt, én meg, hülye, játszottam az eszemet, sorba mondtam be a számok címét - előre! Valahogy fülemben volt a kisöreg repertoárja, tudtam, mi után mi következik. Na, most jön a Ragtime Scott Joplintól, mondtam és kezdtem dúdolni - de nem jött. A hapi, ahogy érkezni is szokott, feltűnés nélkül távozott a személyzeti ajtón.

Na, itt most közbe kell iktatnom, hogy a Ragtime a Szamárinduló mellett nagyjából az egyetlen darab, amit tűrhetően el tudok játszani. Láttam, itt a soha vissza nem térő alkalom! Éppen jött a pincér, megkérdeztem, visszatér-e még a mester. Nem, így is ráhúzott 20 percet a munkaidejére. Ödaülhetnék-e egy szám erejéig a pianínóhoz. Éppenséggel oda, de ha azalatt, amíg játszom, egy vendég is távozik, akkor... Nem fejezte be, csak vigyorgott. No, odamentem. Van fél éve, hogy billentyűket ért a kezem, de ez most is úgy ment, mint az elfelejthetetlen biciklizés. A végén gyorsan felálltam, nehogy valaki „rendelni” akarjon (elő szokott fordulni; a kisöreg az égvilágon mindent ismer és eljátszik). De ez a veszély nem fenyegetett, szerintem észre sem vették, hogy... hacsak a minőségi romlásra érzékenyebbek nem.

Barátnőm leesett állal ült, láttam, sok mindent kinézett belőlem, de ezt nem. Hülye érzés: a festményeimmel, grafikáimmal, fotóimmal, amikbe minden tudásomat + a lekemet beleadom (utóbbiak egy része róla készült...), soha nem arattam nála elismerést, ezzel a kamaszkori rutinból elkalapált „ócskasággal” pedig befényeztem magam. Tele lett imádattal, odaadással. Ezután már az sem bántott, hogy Scott Joplint sem Jannis Joplintól, sem Scott Fitzgeraldtól nem tudta megkülönböztetni.

2003.08.18.

Régebben én is jártam festőtáborokba, plein air-ekre. Inkább jó, mint rossz emlékeim vannak. Esténként berúgott mindenki, de ez közelebb hozott minket. Versenyeztetni kellene, a festők vagy az írók kedvesebb részegek-e. A piás író inkább okoskodik, a beszívott piktor meg elcsendesedik. Előbbi vagy a világfájdalmával vagy a saját nagyságával jön elő, utóbbi indkább némán belesüpped a boldogságba.
Egyszer vagy tíz éve Mezőkövesden, amikor még favorizáltam az ilyen határon túli egybeterelődéseket, főleg otthoni kollégákkal voltunk, de persze a helybéli főivó és nagyon tehetséges grafikus, Pető Jani is velünk időzött. A táborozás másnapján éjszaka a városban, egy kerítésnek támasztva találtunk rá Gére, a neves kárpáti poétára. Kiderült, az egyik táborvezető még otthon megemlítette neki, beférne a keretbe egy társművész is. Egy nap késéssel utánunk jött, de útközben merevre itta magát, elvesztette pénzét, útlevelét, kishíján az emlékezetét is. Három napig józanodott nálunk; amikor bírt beszélni, elmondta, hogyan kellene megfestenünk a magyar sorsot. Alig tudtuk rávenni, menjen a rendőrségre, utazzon fel a konzultusra - valahogy csak haza kell egyszer utaznia. Aztán a harmadik reggelre eltűnt.

Kellemes hétvégém volt; kirándulgattam. Már évekkel ezelőtt felfedeztem egy ahhoz nagyon hasonló vidéket, mint a Halálvölgy. Persze az Ung nem tekereg erre, de a radváci dombot szinte lekoppintotta itt az éppen véget érő Pilis. Még a szederbokrok is ugyanolyanok rajta.

2003.08.11.

Na most nem akarok okostojás lenni, de aki elkezd iszapbirkózni, az óhatatlanul sáros lesz. Nem elegáns sem a ficek politikai múltját emlegetni, se felhozni, hogy annak a könyvnek a születésénél te voltál a bábaasszony. Persze ugyanigy nem elegáns elhallgatni a kommunista múltat, de megtanulhattuk már: akik oda nyaltak, azok máshová is szeretnek. Nálam biztosan jobban ismered egy kollégádnak az aforizmáját: Csak a segg változik, a nyelv mindig ugyanaz.

2003.08.08.

Esküszöm, olyanok vagytok, mint a gyerekek, amikor előbb nyelvet öltenek, majd köpködnek egymásra az óvodában.
A mi szakmánk komolyabb.
Elképzeltem, hogy mondjuk van valamelyik kollégának egy személyi tárlata, és ott kiakaszt egy kiáltványt, amiben jól lenyomja az összes többi festő kiállítását. Jönnek a festők, megnézik, megsértődnek, és a saját vernisszázsukon kiakasztják a saját ellenkiáltványaikat. Ezeket persze meglátja az első piktor, új kiáltvány készít, leírja, hogy az összes többi ellenkiáltvány miért volt xar, és ezt kiakasztja a saját elsője főle.
Aztán jön Csámpás, és azt mondja, micsoda gyerekesek ezek a művészek, deviszont honlapgazdák komoly emberek, ilyesmi náluk nem fordulhatna elő.

2003.08.07.

A zsárennájá kártóská (magyarul rósejbni) egyetlen trükkje, hogy miközben készül, nem szabad rá odafigyelni.

Tegnap előadást tartottam gimiseknek egy nyári táborban Andy Warholról (évfordulója miján). Diákat is akartam vetíteni, és mivel meghalni sem szerettünk volna a forró zárt térben, meg kellett várni, amíg a szabadban besötétedett. A projektor fényére odarajzottak minden rendű és rangú éjjeli röppentyűk, egypár ráégett az izzóra, objektívre, a többi úgy ragyogott a pászmában, mintha szikrákat szórtam volna marokszámra. A szilvafáról alálógatott vetítővászon egyhén libeget az esti szélben, így aztán hullámzottak a képek, lélegzett és sziporkázott az egész. Soha jobb spontán performanszt. Azt hiszem, Warholnak nagyon tetszett volna.

2003.08.05.

Van újra egy piros pontod nálam, Csámpás! Esküszöm, azt hittem, hogy megint sumákolsz valamit ezzel az interjúval, és nincs is olyan, hogy el-Khabar. Hát van. (De El Khabarnak kell írni.) Szerencsédre. Meg az a hosszúnevű program is létezik, amit még annyira sem hittem, mint a lapot. Most már csak azt nem értem, mér vagy te nekik érdekes.

És hogy azért legyen fekete pöttyöd is.
Mondd, de komolyan: nem ciki ezzel a határon túli magyarsággal égetni magad? Arról dumálsz furtonfurt, hogy ilyen nincs is, és hogy te nem kárpátaljai, hanem irodalmi lapot csinálsz, aztán meg szépen beállsz a trendbe és elmégy Fehérvárra határontúlimagyarkodni?

2003.08.04.

Nekem kizárólag hamis történelmi tudataim vannak. Amíg nincsen onjektív történelem, márpedig nincsen, addig nem lehet rá bazírozni valós tudatot. Egyetlen esély: a sok hamisság kölcsönösen kioltja egymást, és téged lógva hagy a szent história.

2003.08.02.

Tévedésben vagy, nagy fehér testvérem. Méghogy a tanár meg az író! A média, a hírközlés: ez az igazi démon. És ezt mozgatja a fődémon: a pénz és a hatalom – vagyis az információ tényleges birtokosai. Az összes többi nem démon, hanem csupa nevetséges kis Pumukli.