Az 1945-ben született Adam Zagajewski a kortárs lengyel irodalom egyik legrangosabb alkotója. A legendás hírű Jagelló Egyetemen hallgatott filozófiát. 1982-ben Franciaországba emigrált, és csak húsz év elteltével, a közelmúltban költözött vissza Krakkóba – mondván: „Ennyi évvel a kommunista diktatúra után az emigrációs lét egyszerűen értelmét veszítette.”

Mindössze három verseskötet állt mögötte, amikor Joszif Brodszkij, 1987 Nobel-díjasa szerkesztésében az Egyesült Államok egyik legjelentősebb kiadója angol nyelven is megjelentette válogatott verseit. (Két további Nobel-díjas költő, Czesław Miłosz és Derek Walcott ajánlására…) Népszerűsége azóta is töretlen: számtalan irodalmi díj tulajdonosa, felolvasó körutakon vesz részt, kötetei angol és francia nyelven is megjelennek. Minden további méltatásnál többet mond a tény: a szeptember 11-i terrortámadást követően a New Yorker című hetilap Zagajewski egyik versét közölte, méghozzá vastag keretben…

Wisława Szymborskához hasonlóan róla sem állítható, hogy bántóan grafomán alak: mindmáig hét verseskötete jelent meg – és két-két regénye, illetve esszékötete. Személyében ugyanakkor az irodalmi Nobel-díj egyik várományosával akadt dolgunk: már több ízben felterjesztették a kitüntetésre, neve évről évre a dobogó közelében cirkál. Lengyel irodalmi berkekben úgy tartják, tíz-tizenöt éven belül a Svéd Királyi Akadémia ünnepeltje lesz.

Elégia című, az összeállításban olvasható verséről Krzysztof Kieślowski, a zseniális filmrendező halála előtt nem sokkal úgy nyilatkozott: számára ez az egyik legkedvesebb költemény. (Zs. G.)