Megjelent: Kortárs, 2002. június

Vári Fábián László

Tábori posta

1.

Délután ötkor Lajos letette a harmonikát. A vodkától meg a hitvány házi bortól kábultan ültünk még egy darabig az asztal körül, s hallgattunk nagyokat, mert nem esett jól már a nóta sem. Ami fontos volt, azt elfújtuk elégszer. Egy hét múlva én írom majd a levelet Balog Máriának, aki Dankó Pista szerint a legszebb ugocsai lány. Akinek minden megyében ismerték a vonóját, annak aztán tudnia kell, de hogy melyik kaszárnya hányadik szobájából, azt már csak az igazán illetékesek tudhatnák megmondani! Ez egyszer Magdi is elnézte, elhallgatta, hogy a nótában más leány nevét emlegettem. Csengő kis hangján nem dalolta szemem közé, egyedül csak nekem címezve a maga költötte egysoros paródiát, hogy Lovamat kötöttem Balog Máriához. Most az egyszer nem. Katonai behívóm alatt roskadozott az öreg kredenc polca, meg kell jelennem a szolyvai sorozóbizottság előtt. Megyek hát Béni után, aki már fél éve oda van. Most Engem hívnak Fábián Gyulának! – írta utóbbi levelében, utalva a hajdani Felső-Tisza menti tragikus sorsú betyárra. Mindketten jól értettük ezt a nyelvet. Engem soroztak bé katonának, fényes kardot kötnek ódalamra, széles szíjat karcsú derekamra – dúdoltam magamban tovább a barátom által felidézett balladás sorokat. Okkal aggódó, de kíváncsi természetű édesanyám szintén elolvasta a levelet. Rosszul tette, mert csak bánatos lett tőle, s kifakadt belőle a keserűség:

– Azt hiszed, fiam, nem tudom, ki volt Fábián Gyula?

Nem kezdtem magyarázkodni, nem tápláltam tovább a bánatát. Még azt sem kérdeztem meg, hogy a barátomat félti-e jobban, akivel a Dnyeper mentén most rabokat őriztetnek, holott félig maga is fogoly, vagy engem, aki még itthon vagyok. De hagyjuk, korai még az emlékezés!

A fiúk felálltak, indulnak a vonatok. Anyám leszedte az asztalt, apám pedig megtöltötte útravalónak Szent János poharát. Ennyi volt a legénybúcsú. Magam is készülődni kezdtem, hogy hazáig kísérjem a kis bányászlányt. Úgy indultunk neki az útnak, mintha tudtuk volna, hogy ez lesz az utolsó együtt töltött éjszakánk.

Anyámtól búcsúztam először. Keserves sírással kapaszkodott belém, könnyeit csókjaival maszatolta az arcomra. Apám görcsösen szorított magához. Nem sírt, csak a testét rázta valami önemésztő belső zokogás, amely belém is átköltözött.

Nagyszüleim háza, születésem és boldog gyermekkorom földes, szoba-konyhás hajléka egy kerítésnyire volt csak tőlünk. Az öregek ott álltak már a düledező deszkapalánk túloldalán, nagyapám a görbebotra, nagyanyám a kerítésoszlopra támaszkodva, s vártak a nehéz pillanatra. De mire hozzájuk eljutottam, csak nagyapámat leltem ott egyedül. Lehajoltam hozzá, megcsókoltam borostás, öreg arcát. El-elcsukló zokogás tört fel a kebléből – ez hát a végső búcsú. Hallottam hangját, értettem szavait, de nekem úgy tűnt, hogy nem ő beszél, hanem egy felsőbb akarat jövőbe néző üzenetét sírja:

– Drága fiam, sose látlak többet!

Majd négy éve, amikor tanulni indultam Ungvárra, még csak az idegen ajkú fehérnépek ölelésétől féltett. Huncutul villant a szeme, rándult a bajsza:

– Oszt valami hucuj cselédbe bele ne gabalyodj!

De ez most más. Sok víz lefolyt a Tiszán, s eszi a rozsda rendesen a nagy vasfüggönyt!

Vigasztalni próbáltam:

– Nagyapa, a lakodalmamban még táncolni kellesz!

Hiába. Könnyeit restellve elfordult, s csak intett:

– Menj a házba, nagyanyád nem győzött várni!

Felértem a gangra, a konyhaajtó félig tárva volt, de a küszöb elibem állt. Egy pillanat csak, és átlépem. Kisgyerekkoromban egyszer itt estem hasra, amikor ki akartam vinni magam után az ormótlanul nagy éjjeliedényt. A súlyos kerámiabili széttört, tartalma a képembe löttyent. No, ezt még kibírhattam volna, de beletenyereltem egy éles cserépbe, s az vérző sebet hasított rajtam. Tisztában voltam vele, hogy kárt okoztam, s nem volt merszem sírni, a vér azonban elborzasztott, és brühögni kezdtem. A zajra nagyanyám is felugrott a varrógép mellől, s mire odaért, már a fejét fogta:

– Jaj, istenem, Lacika, mit csináltál? – vérző kezemet látva a konyhába vitt, a sebet egy bádog vízzel leöblítette, s egy éppen kiszabott párnahéj gyolcsából kötözőpólyát hasítva bekötözte.

– Egyet se búsulj, begyógyul, mire megházasodsz! – simogatta meg a fejem. De sokszor derült fel az arca ezt a hajdani kis balesetet emlegetve, mert kevéssel később sikerült jól megnevettetnem. Amikor a kötés meglazulván egy óra múlva leesett, láttam, hogy elállt a vérzés. Boldogan rohantam nagyanyámhoz: – Nagymama! Megházasodtam, már nem fáj!

– Nagymama – szólítottam volna, amint átléptem a küszöbön, de nem válaszolt. A varrógép lapjára borulva ült a félhomályban. Így pihent máskor is, ha elgyötörték a napi gondok, mert a dívány a nagyapa fekhelye volt. Néhányat léptem felé, s kezem a vállára téve hozzáhajoltam. Azt vártam, hogy felnéz rám, s lelkemre kötve, hogy nagyon vigyázzak magamra, szomorúan ő is útnak ereszt. Mint iszonyú terhet, úgy emelte s fordította felém kendőtlen ősz fejét:

– Lacika, nagyon elfáradtam – ezt is sóhajtotta inkább, mint mondta, s a fejével elkezdett mozdulatnak vége szakadt. A nyitott ablakon át az alkonyi napfény még megengedte, hogy az arcába nézzek, de mindig tiszta, világoskék tekintete már nem volt sehol. Két bíborban parázsló, alvadó vérgolyó ült a szemgödreiben, s én hátrahőköltem, mert a halál nézett vissza rám. A falon az orosz nyelvű falinaptár aznapi, még le nem szakított lapja 1972. május 16-át mutatott.

Hirtelen azt éreztem, hogy erősen néz valaki. Felindultam ezen, s valami rettenetes, istentelen harag költözött belém: hát ki mer most zavarni? Jobb öklömet ütésre emeltem, de mire sújtani kellett volna, már elszállt karomból az erő, s az ütés, mielőtt célba ért volna, nekem kezdett fájni. Kezem ernyedten aláhullt, s a következő pillanatban a vaságy szögletes peremébe csapódott. A valós fájdalom felébresztett…

Valahol az Elba völgyében, Magdeburgtól vagy ötven kilométernyire, egy Gardelegen nevű takaros falucska közelében állt egy fehér téglából emelt kaszárnya. Itt tett földre az álom, itt nyitottam ki a szemem. Az ablakok felől látszott, hogy itt-ott már szakadozik a sötétség, hamarosan virradni fog. A faliórát kerestem a folyosóról beszüremlő bizonytalan fényben, de azt mintha valaki eltüntette volna az éjjel, mert a helyén egy hatalmas szem ült a falon. Mi ez? Ki küldte rám? Ki bízta meg? Ki figyeltet még mindig? Nem tudom, de az az egy biztos, hogy nem az Isten világot vigyázó szeme. Akkor csak a Sátáné lehet, csakis az övé, s tán az okát is sejtem: ha nem is lelkesen, ha nem is önként, de mégiscsak a Gonosz birodalmát szolgálom. Joggal bámulhat hát, s furakodhat akár az álmaimba is. Ő ébresztett fel. Vagy talán… még most is álmodom?

Nem. Az álombeli otthoni táj helyett inkább az idegen környezet valósága kell most. Az sokkal biztonságosabb. A hortyogó, szuszogó bakák meleggel és nyugalommal töltik meg ezt az emberistállót. Az ágysorok előtt zsinórba állított nehéz tölgyfa székek sorakoznak, és frissen bokszolt marhabőr csizmák igazodnak hozzájuk. A rájuk terített vászonkapcák már nem párolognak, de sokáig őrzik még az izzadt lábujjak sárgából sötétbe hajló lenyomatait. Tudja meg mindenki, hogy itt katonák ágyai állnak! A székek tetején gondosan összehajtogatott méregzöld nadrágok és szövetzubbonyok lapulnak, gallérjaik alatt fehéren világító gyolcsbetétek hivalkodnak-kérkednek az állandó tisztaság látszatával. Ebben a környezetben, erre a látványra ébredek lassan már négy hónapja. Nincsen hát semmi baj, nyugtattam magam, de tekintetem újból a falra tévedt, s a szem sugarainak fogságából már nem tudott megszabadulni. Végig kellett néznem még egyszer az imént átélt álomképek nyomasztó filmtekercsét, pedig kópiája már első alkalommal rögzült az emlékezetemben. Örökre. Nem volt nehéz megjegyeznem, hisz annak idején pontosan úgy történt minden, ahogy most álmomban újraéltem, de az utolsó, igen, az utolsó képsor nem a valóságot mutatja. Egy hete írt apám, most is óvatosan és szűkszavúan. Azt mondja, megvannak, és jó egészségnek örvendenek, amit nekem is szívből kívánnak. Az álom ellenben azt üzeni, hogy nagymama meghalt…

2.

A kaszárnya bejárata fölött tompított fényű lámpa spórolgatja a fényét, de sokkal tisztábban lát már a szemem. Helyükre billennek az agy kerekei, visszavonulnak a víziók, s visszafoglalja helyét az óra a falon. Még rejtőzködik egy darabig, álcázza magát, mintha légitámadást várna, de nekem már látni engedi, hogy hajnali háromnegyed öt van.

Felültem, az ágy alól előkotortam a műbőr papucsot, s elindultam a mosdó felé. A laktanyaügyeletes lógó fejjel aludt a szolgálati helyén egy szabályellenesen odacsempészett széken, de talpra ugrott menten, mert a hirtelen feltárult bejárati ajtóban megjelent az ügyeletes tiszt. A katona összekapta magát, hogy jelentsen, a százados azonban elhárította a formaságokat.

– Riadó! – közölte röviden, s a napos torkaszakadtából továbbadta a parancsot:

– Légvédelmi tüzérosztály, ébresztő, riadó!

Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. A laktanya-parancsnokságról is megérkezett az utasítás. A tiszthelyettesek már talpon voltak, s szinte egyszerre intézkedtek:

– Első, második, harmadik üteg, ébresztő, riadó!

Na tessék! Nesze neked biztonság meg nyugalom! Nem érdekelt már a mosdó. A fekhelyemhez rohantam, s szaporán kapkodtam magamra a ruhát. Az ágyaikról leugráló katonák meztelen talpa alatt ritmustalanul dübögött a padló, néhány másodperc múlva azonban nehéz csizmáikban törtettek a fegyverszoba felé, ahonnan a veszettül csörömpölő villanycsengő jelezte, hogy nyitva az ajtó, át lehet venni a kézifegyvereket és a gázálarcokat. A sapkát meg a nehéz, hamuszín köpönyeget már az ajtón kívül, menet közben dobáltuk magunkra, s trappoltunk az úttal való takarékoskodás végett a kisebb kerítéseket átugorva a géppark felé.

– A kurva anyjukat! – szitkozódott mögöttem valaki. – Csak az este tértünk meg az egész napos őrszolgálatból, s erre most is elvettek az álmunkból egy órát!

Az ütegparancsnokok a park bejáratánál várták és sürgették katonáikat:

– Gyorsabban, gyorsabban! A harci járművek három percen belül menetkészek legyenek!

Saját feladatomra összpontosítva még egyszer átvillant az agyamon, hogy tartalékos gépészként az első üteg 3-as számú járművét kell vezetnem, mivel a gazdája kórházba került. Aztán a magam és a bajtársak felelősségére gondoltam, s arra, hogy a légvédelmi tüzérosztály viszonylag kis létszámú katonai egység. Személyi állománya csak egyszázadnyi, de olyan magas fokú és fejlett a műszaki felszereltsége, hogy egy hagyományos légvédelmi ezredet helyettesít. Alegységei, a három üteg egyenként három 2 P 24 típusú önjáró rakétahordozóval és egy-egy lánctalpas rakétavezérlő és -irányító radarral rendelkeznek, a menetoszlop élén pedig a célkereső-felderítő radarállomás halad, melynek antennaszeme egy kétszázötven kilométer sugarú kört tud befogni. Ezek szerint nemcsak az NDK légi határait figyelhetjük nagyjából egy ötszáz kilométeres szakaszon, hanem az NSZK területére is mélyen belátunk. Ez sem lehet elhanyagolható részlet, mivel a szóbeszéd szerint a túloldalon, valahol Hannover közelében egy nagyobb katonai repülőtér található. Védeni azonban csak egy negyven kilométeres szakaszt tudunk, mivel ennyi a rakéták hatótávolsága. Az ellenség nem alszik, az ellenség alattomos! Légy éber! – olvashatjuk lépten-nyomon a figyelmeztető felhívást a helyőrségi városkát díszítő plakátokon. Az az ő dolga, ha ennek ellenére sohasem fáradt – gondolom én.

Operátor társammal, Melnyikovval egyszerre értünk a garázs bejáratához, s rögtön kitártuk a magas kapuszárnyakat. A homályban terjedelmes körvonalait csak sejtetve döglött az istentelenül nagy lánctalpas monstrum, hátán két darab kétlépcsős föld-levegő rakétával. Melnyikov már a rakéták szárnyai között egyensúlyozva bontotta és tekerte a védőponyvát, amikor Krecsetov hadnagy, a gép parancsnoka lihegve befutott, s felmérve a készültségi állapotot, indulást parancsolt. S már nyitotta a parancsnoki fülke ajtaját, ahol az operátorral éppen csak megfértek a zsúfolt műszerfalak között. Nem vártam meg, hogy beszálljon, mert figyelmeztetnem kellett a műszaki előírásra: télidőben a hajtóművet csak a hűtőrendszer előmelegítése után ajánlatos beindítani.

– Hát akkor melegítsd! – helyeselte az aggodalmamat, s elfoglalta a parancsnoki ülést. Ugrottam máris a motorházat borító páncéllemezhez, melyet rendesen harminchat darab 14-es csavar rögzített, ám ezeket a praktikus észjárású vezetők többnyire lazán tartották. Felemeltem, kitámasztottam az acéllapot, a hűtőfolyadék útját egy áteresztő csap segítségével rövid körre zártam, s egy kis kézi pumpával másfél liternyi gázolajat juttattam a külön e célra szolgáló melegítőkályha tartályába, amit egy izzítógyertyával hoztam működésbe. Halk, monoton duruzsolás jelezte, hogy a kályha működik, s az égéstérben áthaladó spirálcsőben lassan melegszik az alkoholos fagyálló folyadék. Nyugodt és elégedett voltam, mert azt hittem, hogy túl vagyok a feladat nehezén.

A szomszédos garázsokban felbőgtek a tizenkét hengeres dízelmotorok, s a garázssor előtt a hektárnyi betonplaccon éktelenül csikorogva sorakozott a menetoszlop. A kürtővastagságú kipufogók okádták a szemmaró füstöt, s az képtelen volt felszállni, csak gomolygott fejmagasságban, mert a nyirkos hajnali köd nehezebb volt nála. Parancsnokom feje, majd felsőteste is megjelent a fedélzeti nyílásban, s jobb karjával gyors forgómozdulatokat végezve utasított az azonnali indulásra. Kikapcsoltam a melegítőkályhát, a motorháztetőt két csavarral rögzítve lezártam, s beugrottam a vezetőfülkébe. Fejemre húztam a fülhallgatós sisakot, kábelzsinórját a fedélzeti rádióhoz kapcsolva jelentettem a hadnagynak, hogy indulásra kész vagyok. Bal hüvelykujj a startgombra, jobb láb a gázpedálra! A hajtómű beindul. Kuplung benyomva, sebességváltó az egyes fokozatban, botkormányok előretolva. Lassan, komótosan kigördültem a betonra, elfoglaltam helyem a menetoszlopban. Az élen a parancsnoki terepjáró mintha csak ezt várta volna, elindult, s a helyőrség területét elhagyva rátért az erdei útra. Fülsiketítő zaj és enyhe földrengés kísérte a hajnali vonulást. A közeli német falu szélső utcáinak ablakaiban kigyulladtak a fények.

Ötszáz métert haladhattunk, amikor a hajtóművem hirtelen leállt. Nem lepődtem meg, máskor is előfordult már. Mire a hadnagy érdeklődött volna, újraindítottam a gépet, s felzárkóztam az előttem haladóhoz. Négyszáz méternél azonban nem jutottam tovább, a gép megint bedöglött. Most már aggódni kezdtem. Vajon mi lehet az oka? Nyúlok a startgombhoz ismét, lábam a gázpedálra, de az akkumulátorokban már nincs erő. A tiszt ordít a fülhallgatóban, zöldfülű pancsernek, szabotőrnek nevez, aztán kiugrik a fülkéjéből, előrerohan a jármű tetején, s ököllel veri sisakos fejemet. Kiemelem magam én is, megfogom a kezét, s szeretném megnyugtatni. Hangosan magyarázom, hogy lemerültek az akkumulátorok, de semmi baj, üljön a helyére nyugodtan, máris továbbmegyünk. A mögöttem haladók közben megelőznek, nem értik, mi történt. Intek, hogy semmiség, azonnal megyünk. Bal vállam fölött két kisebb acélpalack van a válaszfalra erősítve, bennük háromszáz atmoszférányi sűrített levegő a hasonló vészhelyzetre tartalékolva. Megnyitom a csapot, a gázpedálra lépek, s mintha minden a legnagyobb rendben lenne, a fuvallat a dugattyúkat működésbe hozza, felbőg a motor. Felpörgetem, s boldogan eresztem a többiek után a gépet. Ám szemem megakad a műszerfalon: Uram, teremtőm, korai volt a megkönnyebbülés! Az olajmutató 100 fok fölött, a vízé pedig 110-nél rezeg. Meg kellene állnom, hogy üresben járassam legalább fél órán át. De rosszkor jött! Mit tegyek most, amikor töprengeni sincs idő? A fizika törvényei az én reflexeimnél sokkal határozottabban működnek: a motor újból leáll, mintegy száz méterrel a cél előtt, s abban a pillanatban az én elmémben is világosság gyúl. A hadnagy az anyámat szidja, pedig én már tudom, hol vétettem el. Ő nem is sejti. Még szerencse, mert ha tudná, szidná minden felmenőmet s minden bizonnyal a nemzetemet is. Hogy magyarázzam meg neki, hogy a hetvenöt liternyi hűtővíznek csak a negyede végzi a dolgát, mert a többi ki lett zárva a keringésből? Hiszen indulás előtt nem állítottam vissza eredeti helyzetébe a csapot! Nyugtatni próbálom inkább. Ne aggódjon, mondom, már szinte megérkeztünk, két perc múlva ott vagyunk. Lemondóan legyint, köp egy nagyot az orrom elé, s eltűnik a parancsnoki részlegben. Elszántan még egyszer a sűrített levegő csapjához nyúlok, de a nyomásmérő csak 75 atmoszférát mutat. Ez kevés. De talán töltődött valamelyest az akkumulátortelep! A maradék levegőt a dugattyúkra engedem, és startolok. A gép kínkeservesen beindul, hogy lassan, kettes fokozatban én is célba érhessek.

A mező, ahová megérkeztünk, egy jókora, homokbuckás, borókabokrokkal benőtt erdei tisztás. Lehet vagy négyszázötven hektárnyi. Ennyit vágtak ki a tájban otthonosan zöldellő feketefenyő-erdőből, hogy itt gyakorlótér legyen. Kelet felől már szakadozik az ég, mégiscsak érezni, hogy február közepén járunk, de a nap még nem mutatja magát. Fedezékben lehet, valahol mélyen a buckák és az erdők mögött. A műszerfalon az óra foszforeszkáló mutatói háromnegyed hatot jeleznek. Most kellene ébredeznünk.

Ütegparancsnokunk, Szigyelnyikov őrnagy jött elibem. Kezében a rúdelemes villanylámpa már kikapcsolva, mégis azzal int, mutatja a domboldalba mélyedő fedezéket, ahová le kell eresztenem a gépet. Beállok a megfelelő irányba, gurulok a gödör felé. Az őrnagy előtt elhaladva fejemet meghajtom. Rám néz, a szeme szikrázik. Oka van annak, ha a tisztikar legintelligensebb tagja ráncolja a homlokát!

A másfél méter mélységű fedezékek egymástól 60–70 méter távolságra, ék alakban helyezkednek el, ezekbe álltak be az üteg kilövőegységei. Az ék élével ellentétes irányban a rakétavezérlő radarállomás rombusszá zárja a háromszögű alakzatot, akárcsak a másik két ütegnél. A fedezékbe sikerült beállnom, s bár tudtam, hogy a motort még működtetnem kell, az nem vette figyelembe többé az akaratomat. Mint az utolsókat rúgó barom, kimerevítette mozgó alkatrészeit, abbahagyta a csörömpölést. A sisak fülhallgatójában Krecsetov hangját hallom. Egész higgadtan utasít, hogy gyújtsam be még egyszer a hajtóművet, és kapcsoljam be a földrajzi koordinátákat rögzítő műszert, amelynek az indítógombja az én fülkémben van. Egy mélyről jövő sóhajjal, szinte a lelkemet is beleadva, a starterrel egyszerre a dugattyúkra engedtem a maradék levegőt. Sikerült. A koordinációs műszer elindítása csak egy gombnyomásba került. A műszerfal mögött cérnavékony sípoló hangot adva forgásba jött, majd hihetetlen sebességre gyorsult a rejtett szerkezet központi egysége. Az általa továbbított adatokat a parancsnoki fülkében értékelte a hadnagy, majd utasított, hogy a gép orrát öt centiméterrel mozdítsam jobbra. A félig behúzott botkormányok közül a jobb szélsőt alig észlelhetően magamra húztam.

– Kevés! – mondja a tiszt. – Még egy nagyon picit! – Sok! Sok! – szól ingerülten. – Visszább!

De erre a korrekcióra már nem tellett. A gép leállt, s mint utóbb kiderült, örökre.

A hadgyakorlat nélkülünk kezdődött el, s míg a szomszédos ütegek rakétái a radarantennával teljesen azonos szögben és irányban forogva tapadtak a megadott célra, az én parancsnokom kiszállt fülkéjéből, sapkáját a földhöz verte, s kezét csípőre téve köpködött maga elé.

Másfél óra elteltével a készültséget megszüntették, a zaj elült. A járművek páncélzatának fogságából a legénység kiszabadult a fényre, többen rágyújtottak. Az én gépem körül nyolc-tíz ember tolongott, s a tüzérosztály-parancsnok műszaki helyettese, Mizinov őrnagy is ide tartott. Az orra alatt, mintha csak magának szánná, de azért a közel állók számára is érthetően ezt dörmögte:

– Bizonyára kiitták belőle a fagyállót!

De ezt talán maga sem gondolta komolyan. Valóban beszélték olykor, hogy magas alkoholtartalma miatt a gázálarc szénszűrőjén áteresztett antifríz iható, de arról, hogy a bajtársak közül megkóstolta volna valaki, nem tudok. Hiszen a géppark területén állandóan figyelmeztettek a feliratok: Jegyezd meg, gépész – az antifríz méreg!

– Hát akkor mesélj – szólalt meg az őrnagy.

– Őrnagy elvtárs, a gép téli körülmények közti üzemeltetésének szabályai szerint kigördülés előtt beindítottam a melegítést, de a hirtelen jött indulási parancs teljesítése közben elfelejtettem visszaállítani eredeti helyzetébe a csapot… Gyakorlatlan vagyok – mondtam végül.

– Azt látom – válaszolta, s intett, hogy nyissam fel a motorháztetőt. Akkumulátorokat hozatott, s egy tapasztaltabb vezetőtársam, aki civilben traktorista, bekötötte azokat a tönkrementek helyére, majd maga ült a vezetőfülkébe, és indítani próbált. Semmi.

– Ez besült – szólt a fiú, amikor kiszállt a fülkéből. Rémült tekintetemben a kérdést is észrevette, s számomra is érthetően közölte, hogy megfelelő hűtés híján a dugattyúk túlhevültek, kitágultak, és úgy beszorultak a hengerekbe, hogy most már ott is maradnak. Erre valaki szerelővasat hozott.

– Talán csak a fogaskerekeket kellene megmozgatni!

Megpróbálták, ennek sem volt látszata. Az őrnagy arca nagyon komor, gondterhelt lett. Rám nézett:

– Tudod, mit tettél? Van fogalmad arról, hogy mennyibe kerül egy hajtómű? Nagyon sokáig kell majd dolgoznod, hogy törleszthesd az árát! – dőlt belőle a szemrehányás.

Úgy remegtem, mintha késeket dobált volna felém.

– Még ma írásos magyarázatot várok! – fejezte be röviden, s otthagyott. A kíváncsiskodók hasonlóképpen. Magamra maradtam…

3.

– Szibéria nagy, és hallgat – szokta emlegetni apám, amikor úgy érezte, hogy veszélyes ösvényekre tévedtem.

– Ugyan már! – hárítgattam az aggodalmait. – Apu mindig eltúlozza.

– Ha képtelen vagy annak a nótáját fújni, akinek a szekerén ülsz, akkor inkább hallgass.

– De tessék már megérteni, hogy nem írtam én semmit, ami szovjetellenes lenne!

– Hát próbálnád meg! Még nem olyan rég itt az ártatlanok is huszonöt évet kaptak! Én tudom, milyen a láger, miért nem akarsz nekem hinni?

Hát igen. Most eszembe jutnak azok a párbeszédek, amelyekben akkor nagyon kényelmetlenül éreztem magam, mert tudtam, hogy nem alaptalan az apám félelme. Hogyne tudtam volna? Rólam volt szó, engem féltett, de ösztönösen is ellent kellett mondanom, hogy megnyugtassam. S pár hónap múlva egy januári reggelen lehajtott fővel kullogtam haza. Anyám épp az udvaron babrált valamit. A csodálkozás és a rémület egyszerre ült az arcára, amint meglátott. Szörnyen nézhettem ki.

– Kirúgtak, kisfiam? – esett túl mindjárt a nehezén, s már ölelt. Nem láthatta ezért, csak érezte a bólintásomat.

– Nem baj, csak más bajod ne legyen, mi így is szeretünk – mondta síróba kelve, s kötője aljával törölgetni kezdte bepárásodott szemüvegét.

Szibériára azért nem vagyok kíváncsi – töprengtem tovább a sorsom alakulásán, amikor valaki hátulról megérintette a vállamat. Vologya Zajcev, az újdonsült krasznodari jogász jött oda hozzám, akit az egyetem után csak egy évre soroztak be.

– László, ne írj Mizinovnak semmilyen magyarázatot.

S mert kérdőleg néztem rá, előbb körbetekintett, majd halkabbra fogva így folytatta:

– Hát nem érted? Írott bizonyíték lesz a kezükben ellened. Ha akarják, hadbíróság elé állíthatnak.

– Hogyan térhetnék ki előle? A parancs elhangzott.

– Találj ki bármit! Jelents beteget, vagy törd el a kezed. A lényeg, hogy időt nyerj.

E jó tanácsot hallva teljesen tanácstalan lettem, de azt elképzelhetetlennek tartottam, hogy önmagam ellen forduljak. Zavartan valami köszönömfélét motyogtam Vologyának, s a bizakodás látszata végett hozzátettem:

– Majd csak lesz valahogy.

A csapatparancsnok sorakozót rendelt, az ütegek legénysége felállt a parancsnokok mögött. Az értékelést Kuznyecov őrnagy, a politikai tiszt kezdte:

– Bajtársak, tiszt, tiszthelyettes és katona elvtársak! Az SZKP XXV. kongresszusán Leonyid Iljics Brezsnyev elvtárs a bonyolult nemzetközi politikai helyzetet értékelve a szovjet hadsereg feladatai közül a védelmi küldetést emelte ki az első helyen, s erre alapozva fogalmazta meg a lelkesítő felhívást: Biztonságos védelmet a dolgozó nép által létrehozott javaknak! Elvtársak! A hadsereg erre csak egyféleképpen válaszolhat: Biztonságosan megvédjük a dolgozó nép által létrehozott javakat! Egész hadseregünk magáévá tette e jelszót, mely ránk, akik a szocializmus nyugati védőbástyáin állunk, éppúgy vonatkozik, mint a Távol-Keleten szolgálatot teljesítő bajtársainkra. A szovjet haza a korszerű légvédelem legtökéletesebb, leghatékonyabb fegyvereit adta a kezünkbe, mely egyben a legköltségesebb is. Ennek érzékeltetése végett közlöm, hogy például a rakétavezérlő radar antennája két és fél tonnát nyom, s ez ugyanennyi arany árával egyenértékű. Egyetlen rakéta nyolcvanezer rubeljébe kerül az ország költségvetésének. Hozzáteszem még, hogy e tekintetben csak az atom-tengeralattjárók lehetnek vetélytársai a mi csodálatos technikánknak. Elég ennyi? Nos, aki ezeket a drága gépeket hanyag módon tönkreteszi, az nemcsak a dolgozó nép javait rongálja, hanem a szovjet haza biztonságát, a légvédelmi egységek hírnevét, a mi éberségünket gyengíti. Valakinek a felkészületlensége, figyelmetlensége miatt most az első üteg harmadik számú egységének személyzete nem teljesíthette e fontos szakmai gyakorlatban kijelölt feladatát. Okait, körülményeit mindenképpen kivizsgáljuk. Végeztem.

A csapatparancsnok, Pankov őrnagy kimért volt és tárgyilagos:

– A helyzetgyakorlatok során kijelölt feladatok gyors és pontos megoldása igen fontos, hisz azokat a lehetséges és többnyire valós légvédelmi szituációk elemzése alapján állítják össze a szakemberek. A légi célpontok felderítése, követése és megsemmisítése olyan csapatmunka, amely mindannyiunktól maximális figyelmet és felkészülést igényel. Rajtunk és rádiós felderítőinken kívül ez alkalommal a németországi hadcsoport egyik szomszédos repülőezredének pilótái is részt vettek a gyakorlatban, hogy számunkra célpontokat biztosítsanak. Tehát nemcsak a mi gyakorlatunk volt ez a mostani, hanem az övék is. A szimulátorok által jelzett találatokat a vadászgépek fedélzeti műszerei is rögzítik, s azokat számunkra visszaigazolják. A tisztjeink mindezzel tökéletesen tisztában vannak, ezért az ő feladatuk az operátorok elméleti és gyakorlati ismereteinek állandó tökéletesítése. Ha ők is felismerik, hogy a szimulált és az éles helyzetek megoldása között elvben semmilyen különbség nincs, sokkal nyugodtabban készülhetünk az előttünk álló nagy feladatra, a ránk bízott légtér harci ügyeletére. Március 8-án, amikor az egész haladó emberiség az édesanyákat, a feleségeket és a nővéreket köszönti, mi felváltjuk az egy hónapos ügyeletből testvércsapatunkat, a 3. tüzérosztályt. Vannak kérdések?

A legénység átszellemülten és büszkén nézett parancsnokára, kérdést senki sem tett fel. Az őrnagy jobb kezét tisztelgésre emelte:

– Elvtársak, köszönöm az együttműködést!

A csapat harsányan, kórusban válaszolt:

– A szovjet hazát szolgálom!

– Most pedig mindenki a helyére! Tíz perc múlva a menetoszlop készen álljon, visszatérünk a helyőrség területére. A harci gépek egyelőre a park területén maradnak, ebéd után a személyi állomány a technikát megtisztítja, s csak azt követően állítja a garázsba. A kézifegyvereket, ugyancsak megtisztítva, mindenki leadja a kaszárnyaügyeletesnek. A végrehajtásért az ütegparancsnokok felelnek. Oszolj!

Az ütegparancsnokom magához intett:

– Fábián! – csak így, a vezetéknevemen. Az orosz nyelvérzék szerint szinte mindenki a nevem utolsó szótagjára, az án-ra helyezi a hangsúlyt. Szigyelnyikov őrnagy viszont tudja valahonnan, hogy a magyarban az első szótagra esik a nyomaték, és kezdettől fogva így hív. Úgy látszik, a többiek fülének ez fölöttébb szokatlanul hangzott, mert eleinte nevettek rajta, nekem azonban rokonszenves volt ez a gesztus, s hamarosan a kapitány is, mert akkor még csak várta az előléptetést. Most az esedékes szemrehányást vártam tőle, de csak azt kérdezte, hogy képes vagyok-e kormányozni egy vontatókötélre akasztott járművet. Lehajtott fejjel válaszoltam, hogy igen.

– Rendben, akkor hozd a kötelet. Kalinyin fog bevontatni.

Mivel ez parancsként hangzott, magam vigyázzba vágva s kissé megkönnyebbülten válaszoltam:

– Igenis, őrnagy elvtárs, engedélyt kérek a távozásra!

A tiszt biccentett, s én futólépésben indultam, hogy a gép elejéről leszereljem a nyolcas alakban elhelyezett, gyermekkar vastagságú, kampókban végződő drótkötelet…

4.

Ebédhez készülődve néhányan a csizmáinkat pucoltuk a kaszárnya előtt. Szemjonov közeledett, a majd kétméteresre nőtt, pelyhedző állú, szőke szaratovi fiú. Kezében néhány levelet tartott, s a címzéseket böngészve, mintha csak kártyalapokat rendezgetne az ujjai között, legyező alakban szétnyitotta őket. Mindig ő az első, aki az üteg postáját átveszi, de az étkezdei asztalnál is az övé az első merőkanál káposztaleves. Még azt is kijárta, hogy reggeli vaj- és cukoradagját megduplázzák. Az oroszok fityilnek, azaz kanócnak, lámpabélnek nevezik a szokatlanul nagyra nőtt legényt, de nálunk, a Felső-Tisza mentén inkább csak cirunak mondják.

– Ej, Francúz! Leveled van! – lépett elsőként hozzám. Megszoktam már, s a többiek is, hogy így szólít. Én már csak Francia vagyok neki, mert latin betűs leveleimet nem tudja elolvasni. S ha el tudná, ezt nem valamiféle utócenzúrázás végett tenné, hanem azért, mert a katonák furcsa, beteges kéjjel olvasgatják egymás szerelmes postáját. De nem az enyémet! Azt pedig, hogy én magyar létemre a Szovjetunióban élek, végképp nem tudta megemészteni. Egy kicsit pikkelt rám, amióta hazulról kapott, agyonhordott gyapjúzokniját elégettem, de ebben ő nem volt biztos, csak a gyanúja volt erős. Az egységhez érkezésem után három héttel soros hónapos ügyeletünket töltöttük éppen az erdei tisztáson kiépített rakétaállásoknál. A lakóépület kicsi volt és zsúfolt, különösen éjjel. Úgy lefekvés tájékán napok óta iszonyatos bűz facsarta az orrunkat, s mindenki tudta, hogy az Szemjonov másfél hónapja hordott zoknijától ered. Megkísérelték többen szóvá tenni előtte ezt a méltánytalanságot, de ő fel sem vette. Mármint az óvatos szemrehányásokat. A zoknit ellenben minden reggel. Ajtónállóként posztoltam azon az éjszakán. Ködös, nyirkos, november végi tél volt, a hálóhelyiségben duruzsolt a kis vaskályha. Épp a tüzet piszkáltam a kályha előtt guggolva, amikor Fityil ágya felől orrba vágott a dögszag. Balra fordultam, s tőlem alig fél méterre a széknek támasztva ott állt, igen, állt, a két zokni. Lábujjhegyre állva, mint a menyét, hogy az emeletes ágyakon fekvőket is lássam, körülnéztem. Alszik-e mindenki, nincs-e tanúja a készülő merényletnek? Majd, mintha csipesszel nyúlnék hozzájuk, két ujjal megfogtam előbb az egyiknek, aztán a másiknak a szárát, és egymás után betuszkoltam őket a nyitott kályhaajtón. A biztonság kedvéért két darab fával lenyomattam, aztán gyáván elhagytam a tett színhelyét. Hajnal felé, még ébresztés előtt, megnéztem a tüzet. Hihetetlen: a pár zokni teljesen átizzott, de az alakja még felismerhető volt. Úgy látszik, önszántából képtelen volt széthullani, ezért a piszkavassal kellett nekiesnem, hogy el ne árulhasson.

Reggel hatkor ébresztettem a fiúkat, s kiálltam a házikó elé, hogy elszívjak egy cigarettát. Nem a nikotinéhségem hajtott. Nem akartam jelen lenni, ha kitör a botrány. De nem kellett rá sokáig várni, egykettőre felbolydult a kis alkalmi kaszárnya, s a hangoskodásra már bementem. Szemjonov épp az ágyak matracait emelgette, hátha valamelyik zöldfülű lopta el! Amint meglátott, abbahagyta a razziát, s azonnal nekem rontott a kérdéssel:

– Hova tetted a zoknimat?

– Miféle zoknit? – adtam az ártatlant.

Erre elmagyarázta, hogy melyiket.

– Én nem láttam – feleltem teljesen közömbös tekintettel, s megfordulva a kijárat felé indultam volna. De a hosszú kar utánam nyúlt, s a vállamnál fogva visszafordított:

– Te vagy az ügyeletes, neked tudnod kellene, hova lett! Járt itt valaki az éjszaka?

– Nem járt itt senki, s ha a zoknid valóban itt volt, akkor csak itt lehet most is valahol. Esetleg felhúzta már valaki – válaszoltam neki ingerülten, de a visszafojtott nevetés belülről majd szétvetett.

Hüledezve nézett a szemembe, hitte is, nem is, amit hallott, ezért képtelen volt elszakadni tőlem. Aztán elengedett mégis a szemével, és a kályhára siklott a tekintete, majd onnan vissza rám. – Ez gondolatolvasó! – villant át az agyamon, de az arcom változatlanul kifejezéstelen maradt. Ennek ellenére mégis a kályhához lépett, s a piszkavassal mélyen belekotort a parázsba. Az volt az érzésem, hogy ha módjában állna, vegyelemzésre küldene egy marék hamut, de mivel semmilyen árulkodó nyomot nem talált, leült a székre, és homlokát nagy lapáttenyerébe temetve gondolkodóba esett.

Valószínűnek tartom, hogy ő is ezen a konfliktuson futtatta végig a gondolatait, amikor a levéllel felém tartott, mert a borítékot, amelyet nem érzett elég vastagnak, kétrét hajtotta, s kaján vigyorral megkérdezte:

– Ej, Francúz, milyen nap is van ma? – Választ sem várva, nagy megelégedéssel állapította meg, hogy péntek van, a hét ötödik napja. S már lendült a karja, hogy a seregben elterjedt szokás szerint a levéllel oldalról, hogy nagyobb felületet érjen, ötöt vágjon az orrom hegyére.

Jobb kedvében szívesen belemegy az ember az efféle játékba, s ha ráadásul rózsaszínű vagy illatos a koperta, még maga tartja az orrát. Ha egyszer ez a szokás, hát legyen! De ez alkalommal semmi kedvem nem volt a bohóckodásra, s utánakaptam:

– Add ide! Nem látod, hogy nem női kéz címezte? Az apám írása.

Nem ellenkezett, de az első lendületben nekem szánt kedveskedés mégis elkapta az orromat. A levelet gimnasztyorkám oldalzsebébe csúsztattam. Majd csak ebéd után olvasom el.

5.

Abdrahmanov, a baskír tizedes lépett ki a kaszárnya ajtaján, és sorakozásra szólított. A tisztjeink ilyenkor sohasem voltak velünk, ők a tiszti étkezdébe jártak. A közkatonáknak szabadon kóborolni azonban a katonai negyed területén sem lehetett, csak egységenként felsorakozva. Volt azonban minden ütegnél egy-két vagány, aki megengedte magának, hogy a sorakozásokat elkerülve a mellékutakon közelítse meg az étkezdét. Unták a masírozást és az ilyenkor kötelező éneklést. A baskír most is nótát rendelt, s hárman-négyen rá is zendítettek a közszájon forgó menetdalok egyikére, többen viszont csak az éneklést mímelve dünnyögték az orruk alatt, hogy Aki nem volt katona, az nem is tudhatja, milyen az igazi étvágy. A katonának három tányér káposztaleves meg se kottyan, nem mondja ekkor sem, hogy jóllakott. Aki nem volt katona, az nem is tudhatja, milyen az igazi barátság… és így tovább. Az előttünk haladó üteg egy régi háborús dalt énekelt, a nyomunkban siető gazdasági szakasz pedig A tavasz tizenhét pillanata című film betétdalát gajdolta. Nevetségesen szánalmas volt ez a már színlelésre sem méltatott jókedv, amikor a másikat túlharsogni valahogy senki sem igyekezett…

Az ételt hat-hét literes, vastag falú alumíniumedényekben tálalták a tízszemélyes, hosszú asztalokra. Az osztás többnyire valamelyik újonc feladata. Ügyesnek kellett lennie, ha nem akarta, hogy bárki is elégedetlen legyen.

Hetente háromszor előétel is került az asztalra – pár falat hering vagy párolt hal. Ez utóbbit mindig ízetlennek találtam. Az első fogás általában borscs volt, amelyben jó sok csont főtt. A csontokról leszedett húst pörköltként tálalták krumplifőzelékkel vagy valamilyen kásafélével: tatárkával, kölessel, burizzsal s vasárnaponként rizzsel. Ünnepnapokon két lekváros fánkkal is megtoldották a menüt. Kenyérből reggelente kétfélét kaptunk: a feketét a kevés meleg ételhez haraptuk, de a két deka vajat a fehér kenyérre illett kenni. Orosz szokás szerint a teában nem olvasztják el a kockacukrot, hanem harapnak belőle, és úgy kortyolják rá a forró vizet. A savanykás ízű fekete kenyeret sokkal jobban szerettem a fehérnél, s nagy háládatlanságnak tartottam, amikor az étkezés befejeztével egy darabka fekete kenyérrel söpörték le az asztalra került ételmaradékot.

A fekete kenyér iránti vonzalmam korai gyermekkoromból ered. Szüleim a suszterájban dolgoztak, s ott kapták meg napi adagunkat, a kétkilós vályogkenyeret. Amire hazakerült, akárcsak anyám ruháját, kezét és haját, teljesen átjárta a zsíros bőr nehéz illata. Ettől lett suszterájos. Színe fekete, íze savanyú volt, a béle pedig ragadt, akár a csiriz. Rendszerint a lisztjét sem szitálták. Akadt benne polyva, szösz, kőpor és minden elképzelhető. Sokszor recsegett a fogam alatt, mégis nagyon szerettem. Olykor fehér lisztből készült cipó vagy zsömle is került a házhoz, de a suszterájos kenyeret nem adtam semmiért. Apám emlékezete szerint éppen egy darabka fokhagymás pirítóst majszoltam, amikor a keresztanyám, halkabbra fogva a szót, megpróbált a lelkükre beszélni: Szerezhetnétek néha legalább a gyereknek egy kis fehér kenyeret! S bár nem az én fülemnek szánta, mégis meghallottam, és a kezemben lévő feketét felmutatva apám védelmére keltem: Ez sokkal finomabb!

Mit írtál hát, édesapám? Behúzódtam a kaszárnya egyik ablak melletti sarkába, és felnyitottam a borítékot:

Kedves Laci fiam! Nagyon nehéz most a kezem, mert szomorú hírt kell közölnöm veled. Nagymamád, akit, tudom, nagyon szerettél, hosszas betegség után február 3-án meghalt. A kór, amely elvitte, te is tudod, régóta gyötörte, s tudod azt is, hogy ma még nincs rá orvosság. Szenvedése heteiben, különösen utolsó napjaiban állandóan vele voltunk, mindent megtettünk, hogy könnyítsünk a fájdalmain. Betegségéről téged nem értesítettünk, mert a te szolgálatod sem könnyű, és szerettünk volna megkímélni a fölösleges aggodalmaktól. Ezen már túl vagyunk, beletörődtünk, s arra kérlek, fogadd el te is. Nagyapád a napokban tölti be nyolcvanhatodik évét, de ezt te is jól tudod, hiszen az üdvözlőlapodat már megkapta, meg is siratta. Arra kér, hogy közvetítsem neked a köszönetét.

Hála legyen mondva a Jóistennek, tudok jobb hírrel is szolgálni. Mégpedig azzal, hogy márciusban végre hozzáfognak a Tisza-töltés magasításához. Azt mondják, ki is fogják betonozni a belső oldalt, hogy ne fenyegesse többé Újlakot az árvíz, mint 70-ben, s akkor valóban elfelejthetjük, hogy a községünket emberemlékezet óta Jajlaknak hívják.

Kedves, egyetlen fiam, remélem, legközelebb vidámabb levelet írhatok. Te is írj minden héten. Ha csak annyit, hogy jól vagy, annak is örülünk. Vigyázz magadra, meggondolatlanul semmit ne tégy. Szeretettel ölel apád.

Újlak, 1973. február 6-án.

Bekövetkezett hát. S itt van az álom által hozott hír megerősítése. Sok egy kicsit mára. De nincs még vége a napnak, s a levélnek sem. A dupla füzetlap hátsó oldalán anyám apró, ellapított betűi sorakoztak:

Drága Gyermekem! Nem sok mást tudok írni azon kívül, amit már apád is megírt. Anyut én ápoltam, gondoztam, én voltam mellette. Az utóbbi két hétben naponta tisztába kellett tenni. A te csíkos flanelpizsamádat is ráadtam, úgysem hordtad már. A kezével simogatta, úgy sírt, és csak a nevedet mondogatta, meg azt, hogy nyugodtabban halna meg, ha tudná, hogy mi lesz belőled. Nagyon büszke volt rád, és a kórházban is elmondta az ápolónőknek, hogy a verset, amit írtál, beletették egy könyvbe. Nyugodjon békében. Kedves fiam, Árpi bátyád szép taxit vett, már ültem is benne. Ő is és mindenki üdvözöl, nagyon vár haza. Tudom, hogy nehezen telik neked az idő, de hidd el, Gyermekem, nekem is hosszúak a hetek és hónapok. Arra kérlek még, hogy nagyon ügyelj magadra, meg ne fázz. Ölellek és ezerszer csókollak, Anyu.

A levelet magam előtt tartva sokáig meredtem még a papírra, de már rég nem a betűket néztem. Arra gondoltam, hogy nem állhattam koporsója mellett. Hiába is jött volna a hatóságilag hitelesített távirat, úgysem engedtek volna haza. Gyász miatti rendkívüli szabadságolás csak a közvetlen hozzátartozók halála esetén kérhető. A nagyszülő pedig a szabályzat értelmében nem az.

Vajon hol tették sírba, mely részén a szomorúfüzes újlaki temetőnek? Családunknak a Fábián ágról ez idáig nem voltak közeli halottai. A nagyapám anyjának, Mező Zsuzsannának vörös műkő síremléke már rég leomlott, de a helyét ismerem. Ennek a tájékán temették ’67-ben a tragikus halállal távozó kedves unokanővéremet, Balogh Böskét. Nagymamát tehát valahol a Harsányiak által benépesített részlegben helyezhették örök nyugalomra. Ismerem azt a sort is, mint minden más zegzugát a temetőnek. Megálltam hát képzeletben a fejfája előtt, és kezemet összekulcsolva, ahogyan kisgyerekként tanultam, fennhangon a Miatyánkba kezdtem: Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól… Eddig jutottam, amikor nyílt az ajtó, s már hallom, hogy Krecsetov hadnagy az ügyeletestől felőlem érdeklődik. Az pedig nemcsak mondja, hanem mutatja is, hogy merre kell lennem. Felém tartott.

– Na, mi van, mechánikocska? Megírtad a magyarázatot? – kérdezte, s maró gúnnyal csavart egyet a mechánik kicsinyített alakjának hangsúlyán.

Felálltam a székről, s a szemébe nézve ezt válaszoltam:

– Még nem érkeztem megírni, hadnagy elvtárs, s azt hiszem, ma képtelen lennék rá. Gyászhírt kaptam hazulról.

Nem ilyen választ várhatott, mert ettől rögtön elszállt az arcáról a gúny, s egy fokkal emberibb hangon csak ennyit válaszolt:

– Rendben. Később visszatérünk rá. – Ezzel magamra hagyott, hogy befejezhessem az elkezdett és félbeszakított imát.

Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség. Most és mindörökké. Ámen…

6.

Lejárt az ebéd utáni harminc-negyven perces pihenő, a kaszárnya lassan megtelt. Volt idő két-három szál cigaretta elszívására, levél olvasására, beszélgetésre, kinek-kinek az igényei szerint. A katonák előhozták a szárítóhelyiségben tárolt, kétrészes fekete szerelőruhákat, és beöltöztek. Irány a géppark.

Más napokon ilyenkor, ha éppen nincs szolgálat, politikai foglalkozáson ülünk. Előfordul néha, hogy meghívott előadó érkezik, s amiről beszél, még érdekes is lehet. De többnyire a parancsnokunk politikai helyettese, Kuznyecov őrnagy ápolja és nevelgeti a politikai éberség és a szocialista hazafiság szívünkbe plántált hajtásait. A szovjet harcos – különösen a szovjet haderő németországi hadcsoportjának katonája – legyen politikailag képzett! E tekintetben az első számú követelmény, hogy a térképen meg tudja mutatni a nagy Szovjetuniót és tagköztársaságait. De nem elég csak rámutatni! Körbe is kell rajzolni, mert ahogy halad a pálca a világ legnagyobb birodalmának határain, úgy szokja meg a kar a számos görbülettel bonyolított nagy, ölelő mozdulatot, s büszkeséggel telve úgy dagad egyre jobban a kebel. Óvatosan, figyelmesen haladjon az a pálcavég, mert aki akár a Kuril-szigeteket le meri hagyni, az könnyelmű hazaáruló, az hajlamos elfeledni, hogy minden talpalatnyi földért szovjet hősök vére hullt. Fel kell sorolni ezenkívül, ugyancsak a térképen, a Varsói Szerződés országait, a mi fegyverbarátainkat és a KGST tagállamait a fővárosokkal együtt, s bármennyire is visszatetsző, az ádáz ellenséget, a NATO-államokat szintén ismerni illik. De elég csak rájuk mutatni. Amikor ’72 őszén az egységhez érkeztünk, ezen a vizsgán nekünk is át kellett esnünk. Az őrnagy egy oroszul sem tudó ukrán legénykét izzasztott a térképnél, aki Kanada hallatán csak bámulni tudott. Segíteni próbált neki, az ország nagyságát az USA-éhoz hasonlította, de Mikolának erre sem ugrott be semmi. Végül a kínzómesterre nézett, és kibökte, hogy Kanada nincs rajta a térképen. Hangos nevetés kísérte ezt az elhárító választ, ám megválaszolatlan kérdésnek a seregben nem szabad maradnia. A tiszt tehát a további ismerkedés végett körbehordta szemét a hallgatóságon, és engem hívott a térképhez. Kanada menten megkerült. Az NDK és az NSZK úgyszintén, s a fővárosok is rendben voltak. A kérdező most szigorúbb lett, és a Benelux államokat, majd a Távol-Kelet országait kérdezte. S miután ezeket az akadályokat is simán vettem, egy pillanatra magába révedt, majd az arca hirtelen felderülvén jelezte, hogy megtalálta a nekem szánt fogas kérdést:

– Mutasd meg Chilét! – nézett a szemembe.

Értettem, hogyne értettem volna. Chilén függ az egész szovjet birodalom szeme, amióta a marxista hitű Salvador Allende 1970-ben a dél-amerikai kontinensen szocialista kormányt alakított.

– Tessék, ez Chile, a fővárosa pedig Santiago – húztam végig a pálcát az Andok nyugati lejtőire tapadó hosszú országon. Az elismerő bólintást újabb gyors kérdés követte:

– Milyen iskolai végzettséged van?

Kénytelen voltam bevallani, hogy hét féléven át egyetemre jártam.

– Te az én emberem vagy! – ragyogott fel máris a szeme. – A politikai foglalkozás után jelentkezz nálam.

Az én arcom azonban nem derült fel, holott sejtettem már, hogy írnokot akar belőlem csinálni. Könnyebb lesz a szolgálat, nem kell majd minden másnap fegyveres őrséget állni. Mégis viszolyogtam az egésztől, mert jó meleg van ugyan az ördög hóna alatt, néha túlságosan is, de mi lesz, ha már nem éri be a plakátra hazudott ígéretekkel, s végül a lelkemet akarja? Pedig hol voltak már akkor a sztálini–hruscsovi idők rettegett komisszárjai! Major Kuznyecovtól senkinek sem kellett tartania. Túlzott ügybuzgósága miatt tiszttársai sokszor megmosolyogták, utasításait tudomásul vették, a végrehajtásukról azonban legtöbbször elfeledkeztek.

Pankov őrnagy utasítása ellenben nem tűr halasztást. Bebújtam én is a szerelőruhámba, beálltam a sorba, és nyugodt tempóban elindultunk a park területén hagyott gépek felé. Tisztjeink közül ketten jöttek velünk, a többiek és az ütegparancsnok már valószínűleg a helyszínen voltak. Krecsetov hadnagy mellett lépkedett Klicsnyikov hadnagy, a lányosan szép arcú, mindig ábrándos tekintetű szőke fiatal tiszt, akitől semmi sem állt távolabb, mint a katonás fellépés, aki csak valamilyen fatális tévedés révén lett hivatásos katona. Ütegünk 2. számú rakétahordozójának kezelőlegénysége fölött parancsnokolt, azonfelül ő volt a komszomoltitkárunk, s Kuznyecov távolléte esetén a politikai tiszt teendőit is neki kellett ellátnia. De vele végeztettek el a felettesei minden olyan feladatot, ami másoknak nem volt ínyére. Mégis, szinte mindig elégedetlenek voltak a munkájával, s előléptetését már kétszer is elodázták. Méltatlankodni mégsem hallottuk soha. Engem hamar megkedvelt, s mint többször hangsúlyozta, becsülte bennem, hogy eggyel több nyelvet beszélek nála. Mondom neki, hogy a magyar az én anyanyelvem, azt nem tekintem idegennek. Az oroszt inkább annak tartom, de kacérkodom egy valódi idegen nyelvvel is, mégpedig a franciával. Erre vágyakozva felsóhajtott, és csak ennyit mondott:

– Ó, a francia – a szerelem nyelve!

– La langue française – c’est la langue d’amoure! – feleltem, hogy valamelyest igazoljam magam, de az a reménytelenül keserű sóhaj engem is elkapott…

Az 1. és a 2. ütegek legénysége a tisztek irányítása mellett már takarította a gépeket. Az operátorok serényen törölgették az ezüstszín rakéták hatalmas delfintestét, s miután eltávolították róluk a port, alkoholba mártott ecsettel ápolgatták a töltőnyílások mélyedéseit, a szárnyak és a stabilizátorok fészkeit. A mechánikok, azaz a vezetők a futóművekkel foglalatoskodtak. Szerencsére télidő van, s ha nincs is hó, sár sincs. Mert ha sár lenne, a lánctalpakat szét kellene szedni, s az egymásba csuklósan csatlakozó tagokat egyenként megtisztítva bitumenfestékbe mártogatni, megszárítani, majd újból összerakni. Ez bizony nehéz munka, de a száraz homokot, a port most könnyű letakarítani.

A gépem felé indultam volna, de már forgolódtak körülötte. Egy speciális, önemelő szerkezettel ellátott jármű állott szorosan mellette, s éppen az egyik rakétát emelte le, amit egy konténerbe helyezett. A párjával ugyanezt tette. Közben egy újabb önemelős kocsi érkezett, s a konténerbe zárt rakétákat a hátukra véve elszállították. Az így lefegyverzett önjárót újból vontatókötélre akasztották, s elindultak vele a szerelőcsarnok felé.

Szigyelnyikov őrnagy, az ütegparancsnok hívatott magához.

– Most láthattad magad is, hogy a ma reggeli munkád „eredményét” a szerelőcsarnokba vitték, s még csak nem is sejtjük, hogy mikor érkezik meg az új hajtómű. A csapat védelmi képességei jelentősen gyengültek ezáltal, s azonkívül tetemes anyagi kárt okoztál a hadseregnek. Komoly felelősségre vonást érdemelnél, azonban a részünkről is történtek kisebb mulasztások. Az egyik az, hogy írott parancs nélkül nem vezethetted volna ezt a harci járművet. Parancs pedig nincs. A másik mozzanat az, s ezt nemcsak neked, hanem Krecsetov hadnagynak is tudnia kellett volna, hogy riadó esetén nem szoktunk az előmelegítéssel vacakolni. Különben a ma reggeli hőmérséklet csak fagypont körüli volt, tehát bármennyire is tél van, semmi szükség nem volt rá. Így van?

Bólintottam, hogy igen.

– Nos, gondoskodnunk kell róla, hogy máskor ez elő ne fordulhasson, ezért a vezetőgépészi státusodból leváltunk. Kitalálunk neked valami semleges beosztást. Ezentúl akár egyfolytában írhatod a betűket Kuznyecov őrnagynak, és beköltözhetsz a Lenin-szobába, hisz a szolgálati időd nagy részét eddig is ott töltötted. De az is lehetséges, hogy napokon belül egy újabb hagyományos légvédelmi alegységet alakítunk, mivel a fegyverzetünk kiegészítésére 32 mm-es ikercsövű gépágyúkat küldenek hozzánk. Azokat legalább nem lehet elrontani. Megértetted?

– Igenis! – válaszoltam, s meg akartam köszönni, hogy az ügyemben ilyen emberséges elhatározásra jutott, de elhárította.

– Kérem a katonakönyved, hogy a törzsparancsnokságon a szükséges változtatást bejegyezzék.

Zubbonyom bal felső zsebéből előhúzva boldogan, megkönnyebbülten nyújtottam át a vörös fedelű könyvecskét…

7.

Miért van az, hogy a közösségét elhagyni kényszerülő ember, bár kijelölték helyét, és meghatározták szerepét az új környezetben, hosszú hetekig kényelmetlennek érzi az ágyat, ketrecnek az új lakhelyet, nyomasztónak a rendszeresen cserélt levegőt? Saját gondjai nincsenek. Feje fölött fedél van, testére meleg ruhát adnak, tányérjába napjában háromszor meleg étel kerül. Érti és beszéli a többség nyelvét, az övéivel való kapcsolattartás végett meg tábori posta hozza-viszi a sóhajokat. Anyja helyett mosnak reá, odahagyott barátait itt újakkal pótolhatja, és apja híján a parancsnokok szabják meg a tennivalóit. Az éghajlat szinte ugyanaz: a nyár meleg, a tél nyirkosan hideg, és a tavasz egyre rövidebb. Ha eligazító jelet keresve szemét Isten kivilágított egére emeli, ugyanazok a csillagképek néznek vissza rá. Csak magyarul meg ne szólaljon, mert eszelősnek nézik! Meg ne kívánja nyár derekán az otthon roskadozó barackfa gyümölcsét, mert hazulról csak írott üzenetet várhat! S ne öleljen lányt álmában sem! A szabadon járó lélek éjjeli útjain is kerülje a szerelmes együttléteket, mert a test hajlik rá, hogy valóságnak higgye az álmot, s viselheti akkor a következményeit! És ne vágyjon a Tisza-partra! Jobb, ha egy időre elfelejti Újlakot, Beregszászt, Ungvárt, mert itt az idő járása lassú. A száj és a gyomor hamar megszokja, befogadja a szokatlan ízeket, a szervezet alkalmazkodik az új napirendhez, az akarat engedelmeskedik a szláv nyelvű parancsszavaknak, de a lélek még sokáig rebellis marad. Vajon kitart-e hazáig?

Ha nem, előbb-utóbb akkor is hazatér a fiú. Mint beszélik, peckesen jár-kel némelyik a szülőház udvarán, és így botránkoztatja apját, aki etette, ruházta, taníttatta, katonává nevelte:

– Én elfelejteni magyar. Ez mi? – mutat a földön heverő gereblyére.

– Hogy sijjedjen el az a katonaság három méterre a főd alá! – bosszankodik az öreg, szegény anyja meg hányja magára a keresztet.

Befutnak a cimborák is a vidám hírre. Az „obsitos” feléjük siet, de elővigyázatlanul rálép a gereblye fogaira, s a felpattanó nyél jól homlokon csókolja:

– Az isten verje meg ezt a gereblyét! Ki a fene tette ide?

– No, látod, fijam, e’ mán beszéd! – szakad fel apjából a megkönnyebbülés…

Akár efféléket gondolva gyötrődhetett számos-számtalan céltalanul vándorló, kilátástalanul bujdosó vagy idegenbe hurcolt ősöm, akik színleg beletörődtek a megváltoztathatatlanba, de menten fellebbeztek, keserves panaszra fakadtak, ha dalra nyílt a némaságot fogadott száj:

Hol van már Pallagi Mihály, a híres beregdédai juhász, aki a császárnak feláldozott ifjúságát siratta ekképpen? Néhaiként emlegetjük őt is, akinek a honi földben bizonyosan békés a nyugodalma, de akit az „idegeny főd” végképp megfogott, annak bolyongva kísért a lelke, míg csak haza nem talál.

Miért van az, hogy az „idegeny fődre” száműzött magyarnak rögtön felszökik a láza, ha anyanyelve foszlányait sodorja felé valahonnan a szél? Amikor az orosz azt mondja, földi, boldog lehet, mert összefutott valakivel, aki az ő városából vagy ugyanabból a kormányzóságból való. Jót beszélgetnek, jót derülnek, ha emlékeikből közös ismerősöket idéznek elő, de nem történik a lelkükkel semmi különös: legyenek a roppant birodalomnak akármely szögletében, legyenek Mongóliában, Magyarországon, Lengyelországban, az NDK-ban vagy Kubában, ahol ők vannak – legalábbis körülöttük –, mindenki oroszul beszél. Szerintük ez így természetes. De a magyarnak azonnal torkában dobog a szíve, ha a messzi idegenben váratlanul hallja az anyjától tanult szavakat. Azt sem sejti még, kinek a hangja, de ez alig érdekli! Legyen bár útonálló, apagyilkos vagy szökött fegyenc, csak az a fontos, hogy a nyelve magyar! A kar és a szív máris ölelésre tárul, pedig az is előfordulhat, hogy nem is földije az illető, csak „nyelvtársa”, csak magyar.

Nem kell különösebben felforgatnom az emlékeimet az elmondottak alátámasztására. Amit most felidézek, harminc év távlatából nézve is eleven, feledhetetlen mozzanata az életemnek.

A brigádparancsnok, akinek három légvédelmi rakétaosztály volt a keze alá adva, a kaszárnyák szemléjére készült. Az egységek tiszti állománya lázas készülődéssel várta a magas hadúr látogatását, mert Kiszlij ezredes, a nagydarab, dús fekete szemöldökű, örökké szikrázó szemű ukrán kozákivadék a maga nemében valóságos hadúr volt. A neve magyarul savanyút jelent, de hát nekünk nem volt-e ilyen nevű betyárunk? Ez viszont fiatal kora és „csak” ezredesi rangja ellenére tábornoki beosztásban dölyfölt, mert az általa vezetett légvédelmi egységek egy hagyományos hadosztályt helyettesítettek. Hetente egy-két alkalommal ő irányította a reggeli eligazítást, ezért eléggé ismertük a szokásait. A példás rend és fegyelem érdekében a tisztjeit táncoltatta meg először, s mivel természeténél fogva a parancs mindig végighalad a ranglétrán, az őrnagytól a közkatonáig mindenki rettegett tőle. Ha elégedetlen volt a tisztek hajviseletével, három percet adott a nyiratkozásra, s minden percnyi késésért egy nap fogda járt. Kaszárnyaügyeletben álltam egy alkalommal, amikor berontott az ajtón egy főhadnagy, s lihegve kérdezte, hogy tudok-e nyírni.

– Még sohasem nyírtam.

– Nem számít, hol a nyírógép? – s már rohant a vasalószoba felé. – Itt van, vágj le hátul a hajam hosszából!

Rájöttem azonnal, miről van szó, és az elektromos nyírógéppel nekiestem a tarkójának. Fél percig tarthatott a beavatkozás, akkor megtapogatta hátul a frizuráját, s már rohant is vissza. Délután, amikor újra szembejött velem, kopasz volt, mert nem lehetett helyrehozni a fejét. A fogdát ellenben megúszta.

A zászlósi rangban továbbszolgáló Kondratyenko, a szemlére kiszemelt kaszárnyánk gondnoka, aki túl volt már a negyvenedik évén, s lassan nyugdíjba készült, szintén boldog lehetett volna, ha megússza a közelgő látogatást, pedig neki aztán nem volt félnivalója. A gazdasági ügyek felelőseként pontos nyilvántartást vezetett mindenről, s úgy védte a rábízott anyagi javakat, mint vadállat a kölykeit. A helyükről kissé elmozdult ágyakat zsinór szerint újból egyenesbe állíttatta, hogy a szivacsmatrac alá hajtogatott sötétkék gyapjútakarók fehér csíkjai szintén egy vonalban fussanak, a takarók bolyhos felületére meg erős szőrzetű körömkefével fenyőmintázatú ábrákat húzatott. Az ezredesi látogatás előtt néhány órával a padlót fényesre vikszoltatta, csizmával oda senki be nem léphetett.

A brigádparancsnok népes kíséretével megérkezett, s a formaságok megejtése után ragyogó képpel vonult végig a kaszárnyán. Hallatlanul nagy tapasztalata lehetett, mert fejével néhány fordulatot téve felmért mindent, ami őt érdekelte, s már indult volna tovább. De egyszer csak megakadt szeme a pokrócok bolyhába rajzolt ábrákon, s az arcán ülő elégedettség egyszerre kérdéssé változott. Az idős zászlós fülei vörösek lettek, fejét némán lehajtotta. Az ezredes találomra odalépett egy ágyhoz, s a takarót matracostul felrántotta. A matrac és a sodrony között kifeszített sátorlapon vagy fél tucat szétszedett karóra s temérdek apró alkatrész rejtőzködött. A hirtelen mozdulattól néhány fogaskerék a padlóra került, s mintha csak szórakoztatni szeretné a szigorú embert, a fényes bokszcsizma előtt pörgő-imbolygó táncba kezdett. A gondnok arca fehérre váltott, homloka gyöngyözött, a szemléző ezredes meg az ágy tulajdonosát követelte. A fekhely a gazdasági szakasz területén volt, s a jelen lévő szakaszparancsnok azonnal jelentette, hogy fiai konyhaszolgálatban vannak éppen.

– Nem számít, ide az ágy gazdáját! – dörgött a parancs.

A konyha csak ötven méter, és maga a szakaszvezető, Silovics zászlós rohant a fiúért. Három perc sem telt el, s Vidajko, a vézna kis ukrán legény zsírtól és mosogatólétől szennyezett ruhában, könyékig felgyűrt zubbonyujjal, fedetlen fővel jelentkezett a hadúr előtt, aki most jött csak igazán méregbe. Így kell kinézni egy szovjet katonának? Hogy lehet ilyen külalakkal jelentkezni egy magas rangú parancsnok előtt? Ezek a gondolatok szikráztak a szemében, s már mindenki érezte, hogy a szemrehányás nem annyira a katonának, mint a közvetlen feletteseinek szól. De a rendetlen katona is megéri a pénzét!

– Mi ez? – üvöltött az ezredes a szétgurult fogaskerekekre mutatva.

A fiú nagy ártatlan szemekkel, bűnbánó képpel állt bírája előtt, majd óvatosan felnézett rá, s észrevett a szája szögletében egy alig érzékelhető mosolyt. Egészséges ösztönei talán már fel is fogták, hogy a szigorral számon kérő tekintet mögött egyszerű, jóságos emberi lélek lakik. Bátorságot vett ezért, és megszólalt:

– Ezek szovjet órákhoz való pótalkatrészek, ezredes elvtárs. Kár volna kidobni őket, mert nagy részük még felhasználható. Szabad időmben meghibásodott órákat javítok. Ezek még mindig többet érnek a németek olcsó óráinál – felelte a kis „mester” kipirultan, önérzetesen.

– Derék legény vagy, fiam, mologyec! – hangzott a megbocsátás, s az Aljosa csapzott fekete haját megsimítva az ezredes öblös hangon, elégedetten felnevetett. Megfordult, s kíséretének a szemével és arcmozdulatával jelezve, hogy itt befejezték a szemlét, a kijárat felé indult, de az ajtónál megtorpant, mert bal felől feltűnt a Lenin-szoba résnyire nyitott ajtaja. Én bent voltam, és innen figyeltem az előbbi jelenetet. Két egymáshoz tolt asztalon egy frissen alapozott tabló hevert előttem. A nedvesen ráhúzott vastag rajzpapír néhol túlfeszült, és száradás után a jobb alsó saroknál ráncokat hagyott. Ez nem számít. Ha elkészül, a rajta levő szöveg lesz a fontos. Az ütegek szocialista kötelezettségvállalását készülök ráírni szabványbetűkkel, tussal, s éppen a rá kerülő szövegnek próbálom kimérni a sorokat, sorközöket. De csak valamivel később, mert Kiszlij ezredes benyitott, s kérdőleg emelte rám a szemét. Vigyázzba vágtam magam, megmondtam a nevemet, rangomat, megneveztem az egységemet. Mindebből azonban csak a nevem lehetett feltűnő, mert azonnal rákérdezett:

– Milyen nemzetiségű vagy?

– Magyar, ezredes elvtárs.

– Értem – bólintott, s hátrafordulva az ütegparancsnokomat kereste. Szigyelnyikov vigyázzban állva várta az utasítást. Az ezredes rám mutatott, s ezt kérdezte tőle: – Ismeri ez a katona a nacsfint?

Az őrnagy erre nem tudott válaszolni, ezért tőlem várva a segítséget, rám nézett. Bevallom, hogy soha nem hallottam, ennélfogva félreértettem a nacsfin kifejezést, s bizonytalanul nemmel feleltem. A brigádparancsnok ismét a főnökömhöz fordult:

– Hát akkor mutassa be őt a földijének, őrnagy elvtárs!

Az őrnagy katonásan, precízen végrehajtott tisztelgéssel nyugtázta a parancsot, de ekkor az ezredes már a küszöbön túl járt. Az én szívem meg akkorákat dobbant a váratlan fordulatra, hogy szinte belesajdult.

Délután levelet készültem írni Györkének, aki Moszkvában szolgált. Elújságoltam neki boldogan, hogy van itt valahol egy földim, akit még nem ismerek, de a nevét már tudom: Finn-nek hívják. A válasz viszonylag hamar megjött, s Laci ezekkel biztatott: Ha valóban finn, kérdezd ki tőle nyugodtan a Kalevalát. Ha nem tudja, akkor nem is finn.

Teltek a napok, majd a hetek is. Én egyre az ütegparancsnokom közeledtét lestem, de annak nem volt számomra semmilyen mondandója. Egyszer megkérdeztem, hogy mikor hát? De csak legyintett, hogy majd. Kivertem végül a fejemből, s elfeledtem lassan az egészet.

Egy nyár végi délutánon őrszolgálatra készülődtünk, s az őrségváltás előtt egy órával az új őrparancsnokkal az élen felsorakoztunk a szemlére. A szolgálatba lépő ügyeletes tiszt, egy középtermetű, kissé erős testalkatú, harminc év körüli százados a szabályzatnak eleget téve az őrszemek felkészültségét ellenőrizte. Elsőként mindig az őrparancsnokkal van dolga, mert egyeztetniük kell a következő 24 órára érvényes jelszót. Aztán az őrszemek külsejét veszi szemügyre, s ha szükségét látja, a cselekvőképesség megállapítása végett a szolgálati szabályzatból is kikérdezheti. Erre azonban ritkán került sor. Amikor hozzám eljutott, végigmért tetőtől talpig. Tisztelegtem, bemutatkoztam, megneveztem az őrhely számát, ahol majd szolgálatot teljesítek. A százados rám nézett, a derékszíjamon megtapogatta és megrázta a tölténytárakat tartalmazó zöld vászontáskát, hogy biztosan áll-e, és még egyszer megkérdezte a nevemet.

– Fábián közlegény vagyok, százados elvtárs – feleltem, s már valamit sejtettem, mert a szeme és az arca azt sugározta, hogy szívesen beszélgetne velem.

– Fábián… Fábián – ismételgette. – És hová való vagy?

Ekkor már teljesen biztos voltam benne, hogy ő az, akivel olyan régóta várom a találkozást. Felszabadultan, a formaságokat, a szabályzatot feledve magyarul válaszoltam, hogy Fábián László vagyok Kárpátaljáról, pontosabban Tiszaújlakról. A tiszt arca is felderült, s kezet nyújtott:

– Antal Sándor vagyok. A szolgálat után keress meg a törzskar irodaépületében. A pénzügyi osztályon megtalálsz – felelte ő is magyarul, s már indult a következő őrszemhez, hogy eleget tegyen az előírásnak. Én meg legszívesebben saját homlokomra ütöttem volna, hát persze: a „nacsfin” egy mozaikszó, mely feloldva így hangzik: „nacsalnyik finyanszovih gyel”, azaz a pénzügyi osztály vezetője.

A mellettem álló bajtársak értették is, meg nem is, ami fél perc alatt játszódott le a szemük előtt. De Andu, a tőlem jobbra álló jereváni örmény könyökével szelíden oldalba bökött. Így adta értésemre, hogy velem együtt örül.

8.

Amikor a bevonuló újoncok megérkeznek a csapathoz, nem az őrmesterek, nem a tisztek vonulnak ki elsőként a fogadásukra, hanem a leszerelésre készülődő öreg bakák. Megeshet, hogy némelyek valóban ismerőst, „földit” keresnek, s ha megtalálták, szívélyesen, barátilag közelednek felé. Hátha hozott magával egy jó állapotú bőröndöt, egy-két divatosabb ruhadarabot, némi pénzt, egy jobb villanyborotvát, esetleg valami értékesebb karórát. A karóra, az igen! Az még most is sláger, akár a háborús években, de az öreg bakának bármi jól jöhet, ami megfelel az ízlésének, mert a leszerelésre, bizony, készülődni kell. A poros fülű újoncnak úgysem lesz rá szüksége. S ha lenne is, ha valamelyik úgy gondolná, hogy holmiját összecsomagolja és postán hazaküldi, mire kijön a fürdőből, csak hűlt helyét találja.

De ezt követően sem hagyják őket nyugton. Az egyik újonccal kopottas, törött tányérsapkáját „cseréli” el az öreg, a másik önmaga ajánlja fel vadonatúj derékszíját, a harmadiktól, ha a termete hasonló, az inget, a nyakkendőt, a köpönyeget kell mindenáron megszerezni, lehetőleg addig, amíg az őrmester utasítására klóroldattal bele nem írja a nevét. Van, aki nem sajnálja, adja szívesen. Ha az öreg annyira akarja az újat, hadd vigye! Majd szerez magának ő is, ha az ideje elérkezett. Ötven újonc között azonban akad egy, aki nemet mond, s ha úgy adódik, szembeszáll az igénylővel. Nem baj, jön még a kutyára dér! Jön majd a takarodó, s akkor kiderül, hogy az ellenállónak rendetlen a csizmája, enyhén piszkos a ruhája, s a nap folyamán egyéb mulasztásai is voltak. Könyörtelenül felkeltik álmából, s irány a vécé! Addig nincs lefekvés, míg a tíz guggolóhelyet fényesre nem súrolja, s lehetőleg fogkefével!

A leszerelő öreg meg addig is rendezgeti, vasalgatja, csomagolja vagyonkáját, maga elé idézi a boldog napot, szippantgatja jó előre a hazavezető út édes levegőjét. Csak hadd járjon, hadd keljen átszellemült arccal a kaszárnyában, a laktanyaudvaron, csak hadd várja a „dembelt” állandó eufóriában, mint Jehova tanúi az Armageddont!

Ez a „dembel” akkor is nagy úr, ha a Hadrovics–Gáldi szótára nem vesz róla tudomást. Nemcsak a leszerelők albumainak címlapjára, de minden elhagyott épületre, minden romos falra, minden kockakőre ezt írja a katona krétával, festékkel, vésővel, s ha tehetné, az égre is felpingálná: DMB–74. Ez a betűszó kimondva „de-em-bé”-nek hangzik (feloldva demobilizációnak értendő), s a gyakori használat ezt a hangalakot oly módon önállósította, hogy a végére egy lágyított „l”-t is akasztott.

A dembel egyik legfontosabb rekvizituma az album. A szolgálati idő utolsó negyedében, akárcsak a bőrönd, ez is beszerezhető, ekkor már nem jár szemrehányás érte. Egy bőrönd ára nagyjából 30 DDR márka, albumot pedig 5-ért lehet kapni. 25-30 márka nem sok egypár ingért, de aki teheti, cipőre is félretesz 60–80 márkát. S ha egy kevés apróságra a hazaiaknak is jut, a matricákkal ékesített koffer meg is telt. A katona boldogan indulhat haza! De ehhez szigorúan és ügyesen kell spórolni. A közkatona zsoldja 15, az operátoré 18, a gépészé 20 DDR márka. Az altisztek beosztástól függően 25, 35, végső esetben 45 márkát kaphatnak. Az már elég szép pénz, s ráadásul a készülődés idején ők a beosztottaikat is megvágják 10-15 márkára. A közvitéz hópénze elmegy a kötelezően vásárlandó gyolcsra, tisztálkodószerekre, bokszra. Ha marad valami, jólesik olykor egy pohár limonádé, fél liter tej, némi édesség. Másra meg nem telik.

A gallérbetétre használatos gyolccsal azonban lehet és kell is takarékoskodni. Az óvatosan leszedett, kétrét hajtott fehér anyag tisztájára fordítva újra felvarrható, s ha nincs nagyon elkoszolva, kimosható, de akkor vasalni kell. Az öregek többnyire ezt is a fiataloktól kérik, de ha az ágybeli csere alkalmával sikerül „félretenni” egy új lepedőt, hosszú időre megoldódnak a gondok. A fogkrémmel is lehet spórolni: abból kevés kell, de ha elfogyott, a vizes fogkefe is megteszi. A szappan szintén sokáig tart, de a cipőkrémből nagyon sok elfogy. Nem is értem: ha a csizmának csak annyi a dolga, hogy állandóan ragyogjon, miért nem tartják vitrinben?

Az album arra is jó, hogy a készülődés idején lekösse a katonát, elterelje folyton hazajáró gondolatait. De nem ezért készül. Fel kell mutatni valamit az otthoniaknak, mert az nem lehet, hogy két esztendő csak úgy eltűnjék az ember életéből! Szemléltetni kell az elbeszélendő élményeket, s évtizedek múltán ez segíti majd az emlékezést.

Éppen ezért mindenki azt szeretné, ha gazdagon díszített, bőven illusztrált emlékkel térhetne haza. Az lenne az igazi, ha fényképekkel lehetne dokumentálni az eltelt két év fontosabb eseményeit! Itt viszont majdhogynem tilos a fényképezés, különösen a látványos haditechnika közelében. Egyszer haditudósítók jártak az egységünknél a szovjet hadseregcsoport központi lapjától, s a rólunk készített felvételeik hátterében jól látszottak a rakétahordozó lánctalpasok. Hazaküldtem egy ilyen képet, mert szerettem volna, ha megmarad, de azt soha nem kapták meg a szüleim, s hozzám se érkezett vissza. Az albumok lapjaira így többnyire csak a bajtársak és az otthoniak semleges arcképei és hitvány minőségű csoportképek jutottak, melyek félhivatalosan, a feljebbvalók elnézésével készültek a szabadságon járt katonák által becsempészett fényképezőgépekkel.

Ha szorította az idő, gyakran éjszakáját is megrövidítette a katona, úgy festette, ragasztotta, rajzolta az „emlékkönyvet”. Az albumok mélybordó vagy királykék velúrral borított fedelének jobb alsó sarkába, egy négyzetes mélyedésbe került a tulajdonos kisméretű portréja, aki mindjárt a címoldalra pingálta a bevonulás és a leszerelés évszámait. Az ötletesebbek ugyanezen a lapon, egy kezdetlegesen szerkesztett kontúrtérképen feltüntették szülőhelyüket és a szolgálat jelentősebb állomásait. A fotók köré filctollal virágdíszes ornamentikát ügyeskedtek, az üresen maradt felületeket pedig színes folyóiratokból kölcsönzött képekkel, grafikákkal töltötték ki. A lapokat elválasztó nyomott mintás hártyapapírra fekete vagy színes tusba mártott redisztollal ugyancsak kiválóan lehetett rajzolni. Általában a fegyvernemünk harci eszközeinek, az eget ostromló rakétáknak, radarantennáknak, harci repülőgépeknek a stilizált rajzai, a szovjet címer vagy egyes keletnémet szimbólumok voltak a legkeresettebbek erre a célra. Ezt a lehetőséget azok sem hagyták ki, akiknek a rajzoláshoz nehéz és béna volt a kezük. A hártyalapok alá helyezett újságrajzok körvonalait és fontosabb elemeit pillanatok alatt átvitték a sajátjukra, s a színezés már csak gyerekjáték volt. Ezt a nehézkes hangulatot elvétve egy-egy kedvesebb dalszöveg oldotta fel, vagy versrészlet tette lírai könnyűségűvé. Végül az utolsó lapon helyezték el a honvédelmi miniszter aktuális parancsának sajtóban megjelent szövegét, amelyben a tényleges katonai szolgálatukat letöltött közkatonák és tiszthelyettesek leszereléséről és a szolgálatukat elkezdő fiatalok behívásáról rendelkezik. Ennél fontosabb, jelentősebb rendelete tán sohasem volt a legfelső szovjet hadúrnak!

Nekem egy percig sem állt szándékomban, hogy hazatérvén albummal kápráztassam el az otthoniakat. Túlzottan olcsó gyönyörnek és tőlem idegennek találtam ezt a fajta szórakozást. Meg aztán – nem ebben neveltek. Pontosabban: megpróbáltak, de mindig volt körülöttem valaki, hogy lelkemre beszélve nyitogassa a szememet. Mint ahogy a jelentősebb életpályáknak, társadalmi küzdelmeknek, úgy a gyerekkornak is megvannak az emlékezetesebb eseményei. Sok felnőttkori döntés, cselekedet gyökerei vezetnek vissza ezekhez az emlékképekhez, de ez csak akkor derül ki, ha valóban keressük az okokat.

Kilenc- vagy tízesztendős, harmadikos elemista voltam, amikor a Szovjet Hadsereg (akkor még így kellett írni!) napjának méltatására Elvira tanító néni – de hogy egészen korhű legyek: Elvira Jurjevna – rövid, néhány soros verseket osztott szét közöttünk. Mindegyik dicső seregünk, utolérhetetlen fegyvernemeink nagyságát hirdette. Megtanultuk őket, s vártuk a szereplés napját, február 23-át. Akkor sem derült ki egyértelműen, máig sem tisztázódott, hogy miért, de a versmondásra való alkalom elmaradt. Elkámpicsorodva, lógó orral cipeltem haza a cipőgyárban készült nehéz iskolatáskát. Apám a délelőtti műszak végeztével már otthon volt, s az asztalnál kanalazta magába a csípős, savanyú káposztás paszulyt. Bánatomat így is felfedezte, elő kellett adnom az okát. Amint mondani kezdtem, megcsordult a szemem a nagy keserűségtől, annyira sajnáltam magam. Ölébe vett apám, mesélni kezdett.

– Mi nagyon szeretünk téged, kisfiam. Nincs is nekünk több fiunk, csak ez az egy. Nem akarunk mi neked rosszat, de azt értsd meg, hogy nem érdemes szomorkodnod a szerep elmaradása miatt, mert február 23-a nekünk nem ünnepünk. Ugye, tudsz arról, hallhattál már róla eleget, hogy amikor a szovjet katonák hozzánk bevonultak, elvitték az embereket. Elvittek engem is, aki mindössze nyolc évvel lehettem idősebb, mint most te vagy. Naponta haltak körülöttem a társaim az éhség, a hideg és a betegségek miatt. Egyszer arra figyeltem fel, hogy az őr bement az egyik épületbe, s néhány perc elteltével sem jött vissza. Nem sokat gondolkoztam, nekimentem a magas, dupla szögesdrótkerítésnek. Az egyiken átjutottam, s felmásztam a másikra is. De épp ekkor került elő az őr, s észrevett nyomban. Kiabálni és lőni kezdett, röpködtek körülöttem a golyók, a kerítés tetején sem mozdulni, sem hátrafordulni nem mertem. A lövöldözésre összefutott a teljes őrség, de nekem továbbra is ott kellett maradnom a szögesdrótokon. A kerítés alá fegyveres őr állt, és a barakkokból kiterelték, felsorakoztatták a foglyokat. Egyenként hajtották végig a sort a két kerítés között, hogy mindenki lásson, szökésre ezentúl senki gondolni se merjen. Aztán az őrszobába vittek, ahol kegyetlenül megvertek. Amikor magamhoz tértem, tolmácsot hozattak, vallatni kezdtek. Legelőször azt kérdezték, hogy mikor terveztem el a szökést. Mondtam, hogy egyáltalán nem terveztem, ez csak úgy adódott. Aztán: honnan tudtam, hogy a katonák a hadsereg napját ünneplik, hogyan figyeltem ki, hogy az őrség ilyenkor nem figyel annyira oda? Erre sem tudtam válaszolni, mert dehogyis tudtam én a hadsereg napjáról! Végül azt firtatták, hogy kik tudtak még a szökésemről? Ezt is teljesen értelmetlen kérdésnek tartottam, erre sem válaszoltam. Újból megvertek, majd bedobtak egy hideg, sötét szobába… Látod ezt a vörös forradást a bal szemem alatt? Kisebb korodban többször kérdezted, hogy mi ez. Most már megmondhatom, hogy egy orosz derékszíj nagy rézcsatjának a nyoma… Hát ezért nem örülünk mi a hadsereg napjának, kisfiam…

9.

Sem falra, sem kerítésre fel nem írtam, se kockakövön meg nem örökítettem a közelgő leszerelésem dátumát. Egyedül az 1974-es kártyanaptár tartotta számon az elmúlásra ítélt utolsó száz napomat. Egyedül ennek a kísértésnek engedtem, ennyi kis idegen hagyományt befogadhatok én is. Készülődésem idején senki holmiját el nem vettem, meg nem szereztem, új derékszíjra se vágytam. Jó nekem az agyonnyúzott, a feketére kopott, melyet az enyém helyett hagyott valaki a székemen, még a szolgálatom elején. A két év alatt előléptetést sem kaptam. „Akinek tiszták a váll-lapjai, annak tiszta a lelke is” – ezzel a szólással próbált vigasztalni, aki úgy érezte, hogy megérdemeltem volna legalább egy tizedesi rangot. Nem tudhatta, hogy erre vágytam a legkevésbé…

Az utolsó hét megmakacsolta magát. Már a május eleji ünnepek is nehezen teltek, szinte megállt a nap az égen! Ki győzi végignézni, végigszenvedni az ilyenkor szokásos egész napos sportrendezvényeket? Kilencedikén rezesbanda játszott az étkezdében, ezért szokatlanul hoszszú lett az ebéd. Bezzeg máskor negyedóra alatt lezavarják. Hát szépen vagyunk, ha már az ilyen apróságok is kiborítanak! Az ünnepi menühöz járó két lekváros fánkot meg sem ettem, de egy darab papírba csomagolva magammal vittem. Az is lehet, hogy nem jövök vacsorázni.

Világéletemben utáltam a tejet. Biztos vagyok benne, ha hazamegyek, anyám ezzel fog először kínálni. Úgy kell nekem! A kantinban néhányszor megittam jó hidegen, tartósítva, s azt írtam haza, hogy megszerettem. Jól is esett nagyon, mert hiányzott a szervezetemnek: az itteni koszt összetevőiben nem lelni nyomát sem. De ha hazamegyek, az otthoni fog-e ízleni?

S ha hazamegyek, vajon hogyan fog esni a megszólalás? Mióta eljöttem, összesen néhány órányit beszéltem magyarul. Nem attól félek, hogy szavakat felejtettem: a kiejtésem tisztasága, természetessége aggaszt. A minap azon kaptam magam, hogy egy csöndes sarokban fennhangon a Toldit mondogatom, s mintha mindezt kívülről szemléltem volna, furcsa, nagyon furcsa volt a hangom. Arany János nyelvén szóltam, de amit a fülem felfogott belőle, az egyszerre volt távolról ismerős és közelről idegen.

Aztán Illyés Koszorúját futtattam végig az emlékezetemben, mert voltam, igen, én is voltam „tanár-kigúnyolta diák”, voltam és vagyok a jelenben is „szerzsán-legyalázta baka”. Mit tudsz ehhez szólni, „fölnevelő édesanyám”? S én mivel lephetnélek meg, mit vihetnék neked e nyelvi nyomorúságból? Az utóbbi fél évben csak néhány sorra tellett, azt is a kétségbeesés makacssága rágta a számba: Makacs számra fegyelmet / izzó jogarral égess, / csak őrizz meg engemet, édes, / édes anyanyelv! Mit kezdek majd vele, nem tudom. Bizonytalan vagyok. Előveszem, mert megőriztem Kiss Ferenc Beregszászból küldött üdvözlőlapját. Jól tudja ő is, hogy elkel itt a biztatás: Lászlóm, Kedves! Hárman valánk itt együtt, s nagyon hiányzol. Helyed azonban megvan, nemcsak a mi eszmecserénkben, de az egyetemes magyar irodalomban is. Ölel Kiss Ferenc, Béni, Kovács Vilmos. Beregszász, 1973. aug. 24.

Ma pedig 1974. május 9-e van, s ha minden igaz, egy hét múlva én is otthon vagyok. Egyelőre azonban még el kell viselnem a háromóránként elrendelt sorakozókat és létszámellenőrzéseket, mert így szól az ünnepnapokra vonatkozó rendelet. Úgy látszik, más nálam is nehezebben tűri a hazugságot: az utóbbi fél évben többen is megkísérelték a szökést.

Feljebbvaló parancsnokaink most valahol isznak, s az ügyeletes tiszt sorakoztat. Vacsora előtti filmvetítésre tereli a népet, ismét a Nagy Honvédő Háborút mutatják, holott láttuk már eleget. Muszáj megnézni újra? Míg alakul a sor, az ismeretlen főhadnagyhoz fordulok:

– Főhadnagy elvtárs, engedje meg, hogy filmvetítés helyett a kaszárnyában maradjak. Leveleket szeretnék írni.

A tiszt azonban hajthatatlan:

– Nem engedem meg, állj vissza a sorba!

– Főhadnagy elvtárs, én láttam már ezt a filmet, szeretnék itt maradni.

– Megmondtam már, hogy nem. Mindenki moziba megy.

– Nem bánom, én itthon maradok.

Az ügyeletes nem hitt a fülének. Tett felém néhány lépést, hogy a szemembe nézve kérdezhesse meg:

– Megtagadod a parancsot?

– Igenis! – vágtam rá összeszorított fogakkal.

– Mi a neved? – süvöltött az újabb kérdés. S már nyúlt az oldaltáskába, noteszért, ceruzáért.

Megmondtam a nevem, s fogaim vacogtak a tehetetlen dühtől. A főhadnagy intézkedett:

– Üteg, vigyázz! – s maga is feszes vigyázzban, tisztelgéssel folytatta. – A parancs végrehajtásának megtagadása miatt Fábián közlegénynek három nap fogdát hirdetek!

A szolgálati szabályzat szerint ezt most viszonttisztelgéssel kellene tudomásul vennem, de én megmakacsolom magam, és hallgatok.

– Nem értetted? Akkor megismétlem!

És kihirdette újra, de erre sem szólaltam meg. A fiúk bökdöstek:

– Mondj igent, mert rosszabb lesz.

Az étkezde felől Klicsnyikov hadnagy közeledett, s ráfordult a keskeny aszfaltútra, ahol sorakoztunk. Ideért a felmentőm. Ő máskor is kihúzott a pácból – villant át rajtam, és a tiszt, aki már útközben felmérte a helyzetet, egyenest az ügyeletes bajtárshoz tartva, mintha neki is velem gyűlt volna meg a baja, így fenyegetőzött:

– Majd én tudom, mivel kell őt megbüntetni! Mozi helyett most azonnal a Lenin-szobába megy, és addig le nem fekszik, amíg a tegnap félbehagyott tablót be nem fejezi…

Tizenharmadikán lefekvés előtt a gondnok ötünknek átadta az ünneplő viseletet és a cipőt, majd széles mosolyával jó pihenést kívánt. Másnap reggeli után a törzsparancsnokságon katonakönyveinkbe bejegyezték a leszerelésünkről szóló rendelet adatait, és megkaptuk a vonatjegyekre szóló rendelvényt. Majd aláírattak velünk egy nyilatkozatot, mely szerint a légvédelmi egységeink szervezéséről, az itt látott haditechnikáról, szolgálati helyünkről három évig sem hozzátartozónak, sem közeli, sem távoli ismerősnek vagy ismeretlennek semmilyen adatot ki nem szolgáltatunk. Miután ez megtörtént, tudtunkra adták, hogy az útvonal a szokásostól eltérő lesz. Kilenc órára gépkocsi jön értünk, amely Schwerinbe, egy katonai repülőtérre visz, s onnan egyenesen Moszkvába repülünk, azt követően pedig vonattal megy tovább mindenki a maga útján.

Útközben szemerkélt az eső, s a röptérre érve erősebb tavaszi zápor fogadott. A TU–114-es körül hetvenen-nyolcvanan várhattak a felszállásra. Nyilvánvaló volt, hogy a többség még nem repült, ezért izgatottan topogott a betonon, de az eső is nyugtalanította a hazatérő katonákat. A gép személyzetének egyik tagja aggodalmunkat látva, azt egyértelműen a rossz időnek tulajdonította, ezért kedélyesen nyugtatott: – Ha felszálláskor borús az idő, annál derűsebb lesz a földet érés. – Az illetékes helyről jövő biztatás láthatóan mindenkinek jólesett, s a beszállás, az elhelyezkedés már érezhetően oldottabb hangulatban zajlott. Elkezdődött az ismerkedés…

Lehunyom a szemem, és arra gondolok, hogy másfél éve még csak idefelé tartottam. Belorusszián át a lengyel határig nem történt semmi különös. Addig még otthon voltam, de amint átgördült a határon a marhavagonokból összeállított szerelvény, már tudtam, hogy szétbomlott egy újabb kötelék, s én sodródom a szülőföldemtől egyre távolabb, két határon túlra. Az sem vigasztalt, hogy nem vagyunk egyedül. Előttünk és mögöttünk szintén katonavonatok robogtak, de olykor szembejövővel is találkoztunk. Egy-egy nagyobb állomás kültelkén lassítva, rövid percekre megállva a hazatartó bakák ujjongva, leplezetlen kárörömmel üdvözölték bennünk a váltást:

– Fiúk, fiúk, hova kerültetek?! Akasszátok fel magatokat máris!

Még jó, hogy nem nyílt lehetőség hosszabb ismerkedésre, mert ezek aztán végképp elvennék kedvünket e kényszerű kalandtól s tán még az élettől is. Ment hát a vonatunk tovább, sietett vele a dupla mozdony, s tolta hátulról a hűvös novemberi szél. A mezőkön Reymont alakjai nyűtték a répát, törték a kint maradt tengerit, ágyaztak a kései vetésnek. Mit tehettek volna egyebet? Hajtotta őket a paraszti őserő.

De itt sem érnek egymásba a falvak, gyakran egyórányi robogásra kezdődik csak a következő, s a kettő között szörnyen elhanyagolt a föld. A vasúti pálya két oldalán széles szemétsáv – már rozsdától málló és egészen frissen kidobott konzervdobozok összefüggő takarója – kíséri konokul utunkat, pedig kiáltania kellene, hogy tudják meg azok is, akik sohasem járnak erre: a hadak új útja itt vezet. Ez már nem Reymont világa. Olyan, mintha Mickiewicz szétmarcangolt, nem létező Lengyelországába tartanánk, hogy az osztrák, porosz és orosz hordák után ürülékünkkel jelöljük végig a vonulást. Pedig tulajdon szánkba csinálunk, ha fél napi utunkat öt percre megszakítva, félre való dolgára rebben szét a csapat. Hiszen aki szomjas, rávetődik az első tócsára, s szívja magába a mocsár levét. És szerencsés, ha csak dülledt szemű békával találkozik a tekintete! Mert van úgy is, hogy amint eloltotta szomját, az orrát húzza félre az ember három napja ott hagyott, vízben ázó rondasága.

S hová lettek a felemelt fejű büszke lengyelek? Akik még nem vették nyakukba Kelet-Európa kalmárútjait, azok megkeresik a veszteglő szovjet katonavonatokat, s kínálják egy darab piros tízesért a nem is olyan olcsó szuvenírt, a silány minőségű sztriptíztollakat. Rettenetes lehet az a lelki nyomor, amelyet a festett giccs gyönyöre is be tud tölteni!…

Kinyitom a szemem. Valahol a felhők között szállunk, ablakom a bal szárnyra néz. Látom, amint mozognak, hallom, amint nyiszorognak a szárny elemei. A társak többsége elaludt. Jót szundíthattam én is, eljárt az idő. Bejön az utaskísérő, hogy figyelmeztessen: kapcsoljuk be a biztonsági öveket, mert hamarosan landolunk Domogyedovón. Megtudjuk azt is, hogy rövid vámvizsgálat vár ránk. Ettől melegem lesz, s a rakétahordozó borotvapengével felkockázott fényképét kiveszem zubbonyom belső zsebéből. Egy puha nejlonzacskóba csomagolom, és a zoknim szárába rejtem…

A lembergi vonat vodkaszagú levegőjét fokhagyma- és tömény lábszag lengi be. Hortyogó és görnyedve virrasztó emberek mindenütt. Aki végig szeretne menni az imbolygó kocsi folyosóján, annak ügyesen kell egyensúlyoznia, mert zoknis vagy meztelen lábak merednek a képébe mindenfelől. Hajnalodik, s én órák óta ébren vagyok, hogy el ne aludjam a leszállást. Bátyuban kisebb tömeg áll a peronon: Nagyszőlős, Huszt, Técső felé tartanak. Gyakorlott utazók, akik nem esnek kétségbe a zsúfolt kocsi láttán. Először csomagjaiknak keresnek helyet, aztán elhelyezik ülepüket a hosszú fapad peremén, s a fekvőket egyszerűen beljebb tolják. Nem hálókocsi ez, s ha éppen van hely, mindenkinek jogában áll leülni.

Egy kisebb társaság magyarul beszél. Moszkvából jönnek ők is, Munkácson át érkeztek valamelyik nemzetközi gyorssal: narancsot, borsot és babkávét hoznak. A narancs és a bors rendben. Amióta az eszemet tudom, ezeket mindig a feketézők forgalmazták, de úgy látszik, már kávét sem lehet itthon kapni.

– Vilok állomás következik! – kiáltja a kalauz. – Készülődjenek a leszálláshoz!

Kezdem elhinni, hogy Tiszaújlak már Vilok marad örökre…

A vasútállomástól a Vásártérig szűk másfél kilométer az út. Középiskolás koromban naponta megjártam minden hajnalon. Negyed ötkor kellett kelnem, hogy elérjem a vonatot, Szőlősön azonban csak hét órakor kezdődött a tanítás. Hazafelé három perc a Szent Jánosig, ahová vakon is eltalálnék, onnan hazáig még tizenöt. Már ébren van a község, a gyárak elkezdték a reggeli műszakot. Lehet, hogy Moszkvában valóban hét óra van, de itt most kezd felkelni a nap. Végigmegyek a városon, amely semmit sem változott, az úton azonban új személyautókat, Zsigulikat látok. A szembejövők megbámulnak, találgatják, hogy ki lehetek. Amikor rátérek a temetőútra, Csorbáné jön szembe velem. Megismer, s önkéntelenül megölel.

– Hát letelt? – kérdezi, s az arca szomorú.

– Igen, hazajöttem. Itthon mi újság? – kérdezem, s már a házunkat figyelem. Ő kitér a válasz elől, de a szeme könnybe lábad.

– Eredj – mondja fejét lehajtva –, mert anyukád nagyon vár.

Száz méter lehet még előttem, elindulok. Az utolsó tíz lépésnél úgy döntök, hogy nagyapámhoz megyek először, ám a kisajtó még zárva van. Nem baj, hisz eladták már a tehenet, nincs miért korán kelnie. Benyúlok a kerítésdeszkák résén, meglelem a fordítót, s kinyitom. A zár mégsem enged. Szívem a torkomban ver, idegesen rázom a kilincset, de hasztalan: belülről van beszögezve. Nyüszítek, mint az állat, szememet a résekre tapasztom, s végigszalad bennem a fájdalom, mert az udvart felverte a fű.