Elhangzott 2001. október 10-én A HATÁRON TÚLI MAGYAR IRODALOM HETE SZÉKESFEHÉRVÁRON ÉS FEJÉR MEGYÉBENA HATÁRON TÚLI MAGYAR IRODALOM HETE SZÉKESFEHÉRVÁRON ÉS FEJÉR MEGYÉBEN rendezvénysorozat keretében
Királyaink városába készülõdve eljátszottam kissé egy gondolattal: ha Janus Pannonius és Balassa Bálint kortársak lehettek volna, ha nem nõ fel közöttük az a rettenetes XVI. század, vajon hol, s milyen szándékkal ül le egymással eszmét cserélni a két poéta? Akár egy pozsonyi fogadó is lehetne a helyszín, hol jófajta bort kínálnak a kupák, s miután tartalmuk tüze már az erekben hevül tovább, árad belõlük az egyre dagályosodó beszéd. Fülemet az idõ közfalára tapasztva hallgatózom. Nem a szentháromság dogmáiról, nem a pápai huncutságokról, s rég nem a török cselszövéseirõl pereg a szó. Bálint úr szép kegyesei töltik meg csakhamar a termet, s tódul be az ablakon át a szerelem szaga. Bizony, úgy igaz! Egy szépen ajánlott verstõl olykor magától emelkedik a pendely! János püspök, aki tollát ekkorra talán már átállította magyarra, s kinek kebelét szintén dagasztja a bujaság sok szép itáliai emléke, ragyogó ábrázattal tódítja, s erõsíti a hallottakat.
A kupákban azonban újabb hordó tartalma kerül, s a Ferrarában töltekezett humanista megelégelvén az illúziók hamis örömét, témát váltva a hadnagy verseit kezdi ócsárolni. Túl kevés bennük az ógörög elem, túl sok az Istenhez szóló fohász. Egyszóval: közönségesek, túlhaladottak, s mindennek a teteje, hogy még rímelnek is. Különben: akár a két hazát egybevetve, széles e határban õ az egyetlen valamirevaló poéta, Janus, kinek neve egyre dicsõbb, s mindenki megláthatja, hogy általa lesz híres Pannónia földje. Bálint arca a meszelt fal színét veszi kölcsön, de szemöldökeit a görcs rángatja, s a kardja után kap. A tudós püspök a küszöbön túl menti már göthös hátát, melyet a meztelen kardlap szaporán porol, s a Dráván túl, egészen Guarinó mester kapujáig kergeti...
A fiktív jelenetben szándékos a derû, a való élet irodalmi vitái sokkal tragikusabbak. De jusson eszünkbe mindenek elõtt, hogy míg a négyszáz évesnél idõsebb Balassa Bálint tavasz-énekeinek és Júlia-dalainak hatására ma is azonnal enged a fagy, a kortárs Shakespeare Vilmosnál ezt az eredményt csak nyelvi kalauz által érheti el az angolszász olvasó, Janus Pannonius nagyszerû elme-sziporkáinak élvezetéhez pedig ugyancsak a tolmács mankóit várjuk. Mondhat ezért bárki bármit, Balassa a kezdet, s tõle ered minden valamirevaló folytatási szándék.
Ám az imént rettenetesnek nevezett XVI. század, mely már születése pillanatában eltékozolta, tönkretette Hunyadi Mátyás örökségét, úgy próbálta enyhíteni vétkét, hogy a magyar költõk legjobbjai kezébe a toll mellé kardot is adott. Nem feltétlenül azzal a céllal, hogy szükség esetén legyen mivel nyomatékosítani a költõi szó hitelét. Talán a kettõs küldetéstudat konstatálása végett, vagy inkább azért, mert a kardélrõl felszálló költõi kiáltás messzebb hangzik a politikai szónoklatoknál, s idõnként olyan visszhangot verhet, hogy lehullanak az égrõl a festett csillagok.
Nem lett azonban, s eztán sem lesz minden magyar tollforgatóból népéért aggódó vátesz. A szabályerõsítõ kivételek listája igencsak telt, sorrendjét a jellem, a vérmérséklet s az erkölcs változó elõjelû kategóriái egyaránt alakítják. Ez az irodalom is ismereteket közvetít, tanít, nevel, nyelvet palléroz vagy más nyelveken született kultúrák mûveit közvetíti. Általában a két csoport között kitaposott átjárók sem néptelenek, de idõnként ezeket az ösvényeket elaknásítja az emberi gyengeség: a hiúság, a szakmai féltékenység, a tehetségtelenség, vagy a bármilyen eredetû tisztességtelen politikai akarat.
Emlékezzünk csak, a kortárs újságíró-társadalom némely képviselõi hogyan acsarkodtak s kapdostak Petõfi mentéje felé! Ki tudja ma már, ki volt Császár Ferenc, aki az ifjú zseni költészetét hanyatlónak, aljasnak, póriasnak bélyegezte, vagy a Zerffi néven firkálgató Hirsch Gusztáv, a kor irodalmi életének szerencsétlen szelleme, akinek egész munkássága Petõfinek és fiatal pályatársainak állandó gyalázására korlátozódott? Az idõ rendbe rakja ugyan a dolgokat, de a megrágalmazott költõ erkölcsi veszteségérõl ki készített leltárt? Hûséges olvasóit ki kárpótolta a méltatlan kritikusokra pazarolt drága energiáért, a meg nem született mûvekért? Másfél, két évtized múltával a kozmopolitizmus szellemében kezdik ki Arany Jánost, mire õ csöndesen ezt válaszolta: "Légy, hogyha bírsz, te "világ-költõ!" " Rázd fel a rest nyugatot: / Nekem áldott az a bölcsõ, / Mely magyarrá ringatott." A nemzet szellemét támadó újabb ideológia a századfordulón már az internacionalizmus maskarájában rombol. Ady érdeklõdéssel fogadja, a Duna-táj népeinek vonatkozásában tanulmányozásra érdemesíti, de fajtájának semmiképpen nem ajánlja még kipróbálás végett sem ezt a magatartást. Olyan fölösleges fényûzésnek tartja, amit csak nagy létszámú, biztos egzisztenciájú népek engedhetnek meg maguknak. A Tanácsköztársaság eseményei egyértelmûen õt igazolták. A szocialista Palágyi Lajos mintha elõre érezné, már jóval Ady elõtt egy jól hegyezett epigrammával hárítja el ugyanezt a kísértést: "Magyar, ki honát megveti, / És mindent, ami nemzeti, / Mindegyre szid, mindegyre mar: / Oh, az még nem nemzetközi, / Csak rossz magyar."
A népies-urbánus szembenállás hatalmas vitaanyagot hagyott reánk, okulhatunk belõle ma is. Illyés Gyula a Magyarok naplójegyzeteiben 1935-ben döbbenettel tapasztalja, hogy a Trianon után "meglazult magyarság" fiatal íróinak egy csoportja a világban szétszóródva, de tíz évi bolyongásból mégis hazatérve nem ismer szülõföldjére. "Távollétem alatt falvak inogtak meg, süllyedtek még mélyebbre a nyomor és az egyke örvényébe... a látvány kiáltó volt, hazugság lett volna minden szavam, ha nem arról beszélek, ami elõttem van. Így fedeztem fel szülõföldemet, a Dunántúlt, a magyarság dermesztõ helyzetét, a külsõ és belsõ veszedelmet. Elsorvad a magyarság, a Dél-Dunántúlt elnyeli az idegen tenger, ha gyorsan nem történik valami... Mások más sebeket tártak fel a nemzet testén. Hosszú volna felsorolni, mi mindent fedeztünk fel. Távol álltunk egymástól, de együtt voltunk a magyarság sorsáért való aggodalomban. A torlódó események csak megerõsítettek, hogy minden okunk megvan Berzsenyi, Vörösmarty, de Petõfi szorongására is, akiket én csak most értettem meg igazán."
A nemzethalál réme vagy inkább madara a XVI. század óta köröz a fejünk felett, de nem figyeltünk rá, nem akartunk tudomást venni róla. Haló poraiban is legyen áldott Gottfried Herder, aki hírhedtté vált jóslatával rányitotta a magyarság szemét! A Berzsenyiét az elsõ között, mint azt a Kazinczyhoz küldött epistola tanúsítja: "édes nyelvünket" nem magáért kell becsülnünk, "Hanem magunkért szükség gyámolnunk. / S ha eltörlõdik e föld színérõl, / Nem más, hanem hagymázunk törli el."Kölcsey a Zrínyi dalában és a Zrínyi második énekében egyrészt Berzsenyi aggodalmait pontosítja, másrészt pedig figyelmeztetõleg vetíti elõre a Herder által a magyarság számára megítélt jövõt: "Más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblû nép." Szólítsuk-e ezek után még Vörösmartyt? Szükséges-e felidéznünk a nemzet számára készen álló sír látványát?
Nagy íróink nemzetféltõ aggodalmát máig tartó érvénnyel igazolják a múlt század háborúit lezáró Párizs-környéki békeszerzõdések. Az elperelt országnyi-országrésznyi területeken ott rekedt a nemzet harmada. Szocialista politikusaink szájára hallgatást parancsolt a kommunista testvériség és az álszemérem, de íróink az örökös zaklatásnak kitéve sem hallgathattak. A mûvek sok esetben történelmünk nagyjainak emberi és erkölcsi tartását állítva a színre, a szûkre zárt lehetõségeken belül is a közösségi eszme ápolására, az élni, ahogy lehet elfogadására, a túlélésben való feltétlen hitre nevelték a nemzet kispadra küldött szereplõit. "A fû lehajlik a szélben és megmarad." Jól emlékszünk még Sütõ András tanítására. Ki merné megkérdõjelezni igazságát? Az Ady szemével még "híres"-nek jelzett vereckei út Kovács Vilmos jövõt fürkészõ szemüvegén át "kígyó vedlett bõre" látszólag, ám valójában a fondorlatok, a nagy átverések ösvénye. "...Hány népet vitt temetõre, / s ki tudja még, kit hoz erre / menni vele ölre, perre?" Ez utóbbi idézet, mert a vers a legkülönbözõbb szintû szavalóversenyek egyik slágere, ma már szállóige. Sorolhatnám hosszan az idézeteket, igazolva, hogy az írói szándék, amennyiben emberi formában keresi a közösséghez vezetõ utat, meg is találja.
A jó tíz éve tartó, de még le nem zárult rendszerváltozás következtében a társadalmi-politikai vitákkal párhuzamban, vagy éppen általuk gerjesztetten a magyar írótársadalmon belül is bekövetkezett az újratagozódás, s ma már úgy látszik, hogy a politika és a pénz ördöge a határon túli kisebb vagy népesebb írócsoportokat is megosztotta. "Le a nemzeti értékekkel, sutba a hagyományokat! Az irodalom szöveg legyen elsõsorban, s lehetõleg ne szóljon semmirõl!" - halljuk egyre gyakrabban, egyre harsányabban. Akinek ehhez van tehetsége, csinálja, akinek ehhez van gusztusa, fogyassza! Érjenek el sikereket a nemzetközi porondon, de azoktól az értékektõl, amelyek átvészelték a századokat, el a kezekkel!
Olykor a megrögzött újítók türelmetlenségét is megértem, szorgalmukat pedig tisztelem, de nekik is célszerû lenne végiggondolniuk, hogy a hagyomány olyan esztétikai kategória, amely az irodalom természetes fejlõdésével maga is változik, fejlõdik, azonban ezt csak a türelem észlelheti. Emlékezzünk együtt újból Petõfire és korára, Adyra és korára. Nem volt egyértelmû a fogadtatásuk, eléggé heves ellenállásba ütköztek mindketten, holott csak hangvételükben, tematikájukban, s a kifejezési formák alkalmazásában távolodtak el a hagyományostól. A közönség hozzájuk nõtt, s ezzel újabb kapuk nyíltak a további fejlõdés elõtt.
A magyar költészet legértékesebb hagyományai meglátásom szerint most Nagy László költõi teljesítménye környékén horgonyoznak, amelytõl magyarabbat, emberibbet, korszerûbbet és közkedveltebbet ez idáig senki sem produkált.